Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-09-02 / 35. szám
a IX. 2. és anyagi támogatását - vagyis törvényerőre emeli az állami 'szintű terorizmust. A Reagan- kormányzat is azt a nézetet vallotta, hogy a terrorizmus elleni harcban a cél szentesíti az eszközt. Még az egyébként általában nagyon visszafogottan nyilatkozó Shultz külügyminiszter is egy ízben így vélekedett:,,Előfordulhat, hogy nem lesznek kéznél olyan enyhítő körülményeink, amelyek megállnának az amerikaiak itélőszéke előtt. Nem engedhetjük meg azonban magunknak, hogy nemzetközi Hamletté váljunk és állandóan bizonytalankodjunk, kell-e válaszolnunk, s ha igen, akkor hogyan." S az Egyesült Államok akkor még - mondhatnánk - könnyű helyzetben van, mivel általában „csak" külföldön lévő amerikai objektumokat, külföldön állomásozó amerikai katonákat támadnak a terroristák, míg Olaszország, az NSZK, Spanyolország, Eszak-íror- szág, s az utóbbi időben Franciaország területe nagyon gyakran válik a terroristák hadműveleti területévé. Nagyon rossz hatással van a nemzetközi terrorizmus a kelet-nyugati, az eltérő társadalmi rendszerű országok közti kapcsolatokra, mivel a terrorista csoportok gyakori - általában nagyon gyorsan lepergő - baloldali máza lehetővé teszi a vádaskodásokat a szocialista országok, a harmadik világ haladó rezsimjei ellen, hogy támogatják a terroristákat, területükön képezik ki őket, vagy legalábbis áldásukat adják tevékenységükre. S bár a terroristáknak még soha egyetlen rendszert sem sikerült megingatniuk, kitűnő ürügyet szolgáltatnak ahhoz, hogy az érintett kormányzat fokozza a tömegek elnyomását, megerősítse elnyomó, apparátusát, korlátozza a demokratikus jogokat. Példa erre a brit parlament 1974-ben hozott törvénye a terrorizmus megelőzéséről. Hatályba lépése után hatezer személyt tartóztattak le, de a meghurcolt embereknek csak az öt százaléka ellen sikerült vádat emelni. Ezenkívül Nagy-Britan- niában már két éve a korábbi 48 óra helyett egy hétig tarthatók fogva a terrorizmussal gyanúsított személyek. Spanyolországban tíz napra emelték ezt az időt. Az ilyen intézkedések lehetővé teszik, hogy bizonyos esetekben egy meghatározott időre „kivonják a forgalomból" a kormányzat számára kényelmetlen személyeket, a rezsim politikai ellenfeleit. Rejt magában még ennél is veszélyesebb csapdákat a nemzetközi terrorizmus. Minden „baloldalisága" ellenére a haladó mozgalmaknak, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomnak okozza a legnagyobb károMorót, mivel a kommunisták részvételével akart kormánykoalíciót létrehozni. Vallomásával összecseng William Colby akkori CIA- igazgatónak a nyilatkozata, hogy Olaszországot abban az időben a NATO leggyengébb láncszemének tartották, mivel a kommunista befolyás növekedésétől lehetett tartani, s ezért egy különleges titkos alapot hoztak létre az olasz politika befolyásolására. S mivel az is bebizonyosodott, hogy a merényletet elkövető Brigate Rosse szoros kapcsolatban állt a maffiával, amelyről viszont köztudott, hogy kitűnő kapcsolatai vannak az Egyesült Államokban, aligha lehet alaptalan vádaskodásnak nevezni annak feltételezését, hogy Moro fejéért a vérdíjat talán éppen abból a bizonyos „befolyásolási" alapból fizették ki. S aligha lehet véletlen, hogy a nukleáris leszerelésért küzdő ún. delhi hatok két alapító tagját - Indira Gandhit és Olof Palmét is meggyilkolták. Ebben az összefüggésben emlékeztetni lehet a pápa elleni merényletkísérlet „utóéle• Vak terror - a brit Observer ezzel a címmel közölt cikket a libanoni fogságból kiszabadult francia túszokról * * * S • Ehhez a sokat vitatott és kényes témához nyúlva először talán azt kellene tisztázni, mi is az a terrorizmus, miben különbözik a nemzeti felszabadító harctól, amelyet bizonyos politikai körök nagyon szívesen vesznek egy kalap alá az ártatlan és védtelen emberek életét követelő értelmetlen tettekkel. Az általában mindig nagyon hangzatos nevű, a szélsőjobboldalhoz, vagy ellenkezőleg, a szélsőbaloldalhoz jelentkező, de végeredményben mindig a jobboldal érdekeit szolgáló terrorista szervezetek módszerei óriási mértékben eltérnek nemes, vonzó, forradalmi célokat sejfontos még egy momentum: a teroristák sosincsenek tekintettel arra, hogy hány ártatlan ember életét követeli akciójuk, hány fegyvertelen embert ölnek meg, olyanokat, akiknek még csak elméleti esélyük sincs a védekezésre. Természetesen előfordul, hogy - például - egy partizánakció során véletlenül (tehát véletlenül, s nem szándékosan) polgári személyek is életüket vesztik, de ez még sosem vonta - s nem is vonhatta - kétségbe harcuk jogosságát, céljaik igazát. Ezek alapján talán nem nehéz választ adni arra, ki a hős és ki a bűnöző. A mindennapi téré" is. A vizsgálat egy bizonyos szakaszában a merénylő, Ali Agca „koronatanúvá" lépett elő, még az áldozat bűnbocsánatát is elnyerte, miközben megpróbálták a vádlottak padjára ültetni - a Bolgár Népköztársaságot. Mindezeket számba véve leszögezhetjük, a világ számára nagy csapás a nemzetközi terrorizmus, de vannak olyan körök és erők, melyek számára valóságos égi adomány. Pedig a fel-felcsapó terrorhullám még így is összehasonlíthatatlanul kevesebb áldozatot szed, mint a nyugat-európai, de főleg az egyesült államokbeli „klasszikus" bűnözés. Az USA-ban évente több mint 11 ezer személyt gyilkolnak meg lőfegyverrel, az amerikai turisták az utóbbi két-három évben mégis százezrével mondták le európai útjaikat merényletektől tartva. Ebben a valós veszély távolról sem játszik akkora szerepet, mint az amerikai propaganda. Nem is szólva arról, hogy ez a hivatalosan ösztönzött és ápolt félelemérzet nagyon jól jön a kormányzatnak akkor, amikor el kell nyernie a közvélemény támogatását agresszív politikai vagy katonai lépéseihez. Vagyis van „vak" terror, amely válogatás nélkül szedi jobbára védtelen, vétlen és ártatlan áldozatait, s van „látó" terror, amely nagyon is céltudatos. Az eiső esetben a végrehajtók sietnek vállalni a felelősséget tettükért, legtöbbször azt is bejelentve, miért akartak ily módon bosszút állni, mire akarták felhívni a figyelmet. A másik esetben a „tettes ismeretlen", még ha a végrehajtót, a végrehajtókat sikerül is elfogni. A valódi felelősök, a felbujtók kilétét azonban néha nem is olyan nehéz kikövetkeztetni. Elég választ adni a klasszikus kérdésre: kinek az érdeke? GÖRFÖL ZSUZSA • A belgiumi Ostendeben augusztus közepén az IRA két tagja lelőtt egy brit zászlóst kát. Ez az „új baloldal" egyre inkább magáévá teszi a „minél rosszabb, annál jobb" elvet, ami gyengíti a valódi baloldal tömegtámogatását, megkönnyíti az antidemokratikus intézkedések elfogadtatását a közvéleménnyel. Ezenkívül a terrorizmus leginkább mégis a haladó politikai személyiségeket sújtja. Aldo Morót, Olaszország kereszténydemokrata miniszterelnökét 1978-ban gyilkolták meg. Gyilkosa, Prospero Gallinari a vizsgálat során kijelentette, azért rabolták el és ölték meg • Géprablás Ka- racsiban 1986 szeptemberében. Egy nyugatnémet utast a kórházba szállítanak tető elnevezésektől, s ugyanez elmondható valódi célkitűzéseikről is. A terroristákat és a szabadságharcosokat a legjobban úgy lehet megkülönböztetni egymástól, ha sorra vesz- szük, milyen célokat követnek, kik állnak mögöttük, kik támogatják őket, milyen módszereket alkalmaznak. Ugyanis végzetes hiba lenne úgy vélekedni, hogy jogtalan és igazságtalan minden fegyveres harc, s csak a békés politikai eszközökkel folytatott törekvések érdemesek a támogatásra. HŐSÖK VAGY BŰNÖZŐK? Legelőször azt kell tisztázni, kit képviselnek a harcolók, milyen célt szolgál harcuk. Ha egy néppel vagy népcsoporttal szemben terrorista módszereket alkalmaznak, nemzeti és szociális elnyomásnak van kitéve, és semmilyen békés eszközzel nem tud változtatni ezen a helyzeten, akkor kénytelen fegyverhez nyúlni. Ebben az esetben jelentős tömegek állnak a fegyveresek mögött, s az egyszeri akciónak - korábban vagy később - van folytatása, esetleg ez az akció jelenti a nemzeti felszabadító harc nyitányát. Ugyanakkor a terrortevékenység egymással lényegében össze nem függő, egymástól elszigetelt akciókból tevődik össze. Gyakorta az a nép- népcsoport sem támogatja egyértelműen, melynek nevében, vélt vagy valós érdekében végrehajtják ezeket. Mert például a Bastille bevétele vagy a Moncada laktanya elleni támadás egy-egy forradalom kezdetét jelentette, világos katonai és politikai célja volt, míg ilyesmi nem mondható el az isztambuli zsinagógában végrehajtott vérengzésről, sem- például - a baszk szeparatisták akcióiról. Elbukhatnak persze a legnemesebb célok érdekében indított küzdelmek is, a régi elnyomókat újak válthatják fel, ha a nép - amely ugyan elismeri ezeknek a harcoknak az érdekeit szolgáló voltát - még nem készült fel az elnyomás elleni küzdelemre. Ilyen esetekben kudarcra van ítélve a magányos hősök harca, mivel nincs tömegbázisuk. Á terrorizmusnak azonban soha nincs és nem is lehet sem nemzeti, sem nemzetközi bázisa. Éppen ezért súlyos tévedés euroterrorizmusról vagy világterrorizmusról beszélni, csak nemzetközi terrorizmus van. Teljesen felesleges az euro- terrorizmus központja vagy a terrorista vezérkar után nyomozni, ezt keresni, mert ilyen nincs és nem is lehet. Teljes képtelenség még csak feltételezni is, hogy egy központból irányítható lenne az IRA és a tamil Tigrisek, az ETA és a palesztin Fekete Szeptember, a Brigate Rosse és a szikh szeparatisták, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) és a libanoni síita öngyilkos kommandók. Lényegesen különböznek a szabadság- harcosok és a terroristák harci módszerei is. A terroristák csakis és kizárólag az erőszakban hisznek, csak erőszakos módszereket alkalmaznak, míg a szabadságharcosok csak azt követően nyúlnak fegyverhez, hogy már megpróbálkoztak minden elérhető és elfogadható békés eszközzel, akár kompromisz- szumok árán is. Ebben az összefüggésben gyakorlat azonban valami mást mutat. Ugyanazt az eseményt másképpen ítélik meg azok az erők, amelyek a szabadságharcot, másképpen azok, amelyek az elnyomó rendszeri támogatják, saját érdekeiket szem előtt tartva azzal rokonszenveznek. Elsősorban a nyugati konzervatív jobboldal igyekszik mintegy elmosni a különbségeket a szabadságharcosok és a terroristák között, ami lehetővé teszi számára, hogy politikai, gazdasági és osztályérdekeinek megfelelően terroristáknak titulálja az elnyomott népek szabadságáért küzdőket, és hősöknek kiáltsa ki a valódi terroristákat, sőt segítse, fegyverezze, pénzelje őket. így tehát ezeknek a vitathatatlanul meglévő különbségeknek a tagadása, az elválasztó vonalak elmosása nagyon is tudatos és céltudatos. Különösen az Egyesült Államok esetében figyelhető meg ez a magatartás. A nyíltan terrorista módszereket alkalmazó nicaraguai kontrákat, az angolai kormányellenes UNITA-t, vagy éppen az afgán mudzsaheddineket támogatja, a népirtó kambodzsai polpotistákat tartja demokratáknak. SZEMÉLYEK ÉS ÉRDEKEK Bevett szokása az amerikai kormányzatnak, hogy éppen aktuális ellenfeleit terroristáknak kiáltja ki. Sorolhatnánk a törvényes kabuli kormány, a líbiai vezetés, a szíriai rezsim mellett a palesztin ellenállási mozgalmat, a libanoni hazafiakat, a Nyugat-Szahara felszabadításáért küzdő Polisariót, de a konkrét személyeket is, többek között Khomeini ajatollahot vagy éppen Moamer Kadhafit. Ázután a „szemet szemért" elv szerint, ennek alapján „törvényesnek" minősíti a terrorista jelzővel megbélyegzett kormányok, szervezetek elleni nyílt harcot, ellenfeleik katonai Nemzetközi terrorizmus I.
