Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-08-26 / 34. szám

'onyos jy még a lány jutatott t a he­)tt a... i. Márton Igokat. ár nem . Csak n vagy ívják? levem. i, szép eneket oeszél, nondta nézett, íislány. a lehet atosan ií a ha­n, eze- il, meg így néz . Virág nevén, a baj, irnyedt mozdul 3ok óta tón, és láttam I idejö- jm lett ész. ek len­n. Ott- Dan az >b meg jndább iégem, sárna- keres­a vala- llett az erdészháznál. Persze, tűz sohasem volt, viszont az egyenetlen erdei utakon meg a határszéli dűlőkön nem volt valami kelle­mes a pedált taposni. Akkor már jócskán elmúltam ötven. Hétközben fél hétkor a bá­nyában voltam, és a homokért jelentkező kocsikat küldtem az erdészlakhoz. Ott fizet­ték ki a tarifát. Ha jól emlékszem, öt forint köbméterenként, aztán kaptak egy nyomta­tott nyugtát, azzal meg visszajöttek hoz­zám. Én aztán nyugta ellenében kiadtam a homokot. Persze, rendet kellett tartani a bányában, de maga nem ért-a földhöz meg az ilyen bányadolgokhoz, igaz?- Attól függ.- Hát például a megkezdett vízszintet tartani kellett. Vagyis nem csinálhattak göd­röt, csak mindig a hegyoldalakat omlaszt- hatták, hogy készlet is legyen, meg a víz­szint is maradjon.-Úgy gondolja, hogy a vízszintesből ki­emelkedő dombokat omlasztották, és abból vihettek csak?- Úgy. Néha segítettem megpakolni egy­két kocsit, vagy nem küldtem fel őket az erdészlakhoz nyugtáért, csak úgy adtam nekik. Persze, mindig fizettek érte valamit. Hiszen az időjárás, attól szenvedtem állan­dóan. Nyáron csak úgy égett a homok, árasztotta magából, mint izzó parázs, a hő­séget. Ha meg esett, ázott-fázott az ember isten szabad ege alatt, nem volt ott se bódé, se ház. Ilyenkor bevágtam lapáttal a hegy­oldalba egy kis mélyedést, ott húztam meg magam. Csakhogy nagy esőben a széleket alámosta a víz, és jókora puffanással nya­kamba szakadt a nehéz, nedves homok. Erre is'vigyázni kellett. De épp eleget be­széltem már, elég is legyen ebből.- A felesége is akkoriban halt meg? i - Igen.- Azóta egyedül él?- Igen. Az embernek nem sok lehetősé­ge van. Vagy elfogadja a körülményeket, vagy nem, vagy, mint az állat, ha veszélyt érez, elmenekül. Néha meg marad, és tol- dozza-foldozza, mint cigány a kalyibát. Lát­ja, most jól élek. Eszem, iszom, itt sütkére­zem a napon, nézem ezt a nagy kék vizet, és egy héttel ezelőtt még nem is gondoltam, hogy itt fogok csövezni a tóparton, ahogy maga mondja. És Márton elnevette magát, kedvesked­ve megsimogatta Virág hátát. A lány az öreg felé nyújtva a kezét, felállt.- Jöjjön, menjünk a vízbe, tata. Nincs kedve? Mindketten begázoltak a térdig érő vízbe, Virág egy gumimatracot vitt magával. Vitorlás bóklászott körülöttük, matrózin- ges, fehér sapkás fiúk kiabáltak a lánynak németül.- És mit csinál ott a fatelepen tata? - kérdezte Virág, miközben visszaintegetett az ismerős fiúknak. - Szeretném, ha még mesélne magáról.- Holnap mesélek. Majd holnap - düny- nyögte az öreg. A német fiúk vitorlása a közelükbe csú­szott.- Nem jössz velünk, Virág? - kérdezte az egyik fiú magyarul.-Átmegyünk a túlsó partra, egy órán belül visszajövünk. Virág elment a fiúkkal, a gumimatracot pedig az öregre bízta, hogy vigyázzon rá. Virág a hajó farába kuporodva sokáig inte­getett az öreg Mártonnak, aki talán virtus­ból, talán másért, egy kis ideig elég gyor­san, bár szaggatott tempókkal követte a ha­jót. Aztán lihegve, fújtatva a hideg vízben, napfénytől hevült didergő testtel felkapasz­kodott a gumimatracra. Hirtelen rándult össze, mint az angolna, ha horogra akad... Sok víz és napfény ölelte körül halott testét... SZVJATOSZLAV SZPASZKIJ Fegyának már régóta szándékában volt megnősülni, de valahogy sohasem futotta az idejéből erre a komoly lépésre. Végül mégiscsak megnősült. Nem is választott olyan rosszul. Ólja a neve. Főzi Fegyának a borscsot, miközben Fegya különféle férfimunkákat végez: felerősíti a húsdaráló csavarját, felnyitja a konzervdobozt, meg más efféléket csinál. Sőt, a konyhában egy kis polcot is felszegezett a falra. így élt az újdonsült házaspár egy napig, két napig, egy hétig. Akkor Ólja egészen váratlanul arra kérte a férjét, hogy menjen, vegyen krumplit. Azt mondta neki:- Fegya, menj az üzletbe és hozzál két kiló krumplit. Fegya megsértődött. Nagyon, össze is vesztek, Fegya bevágta az ajtót és elment. Hová? A szomszédba, Viktorhoz. Fegya tisztelte Viktort józan nézeteiért.- Lásd be, barátom - panaszkodott -, igazán nem illik hozzám, hogy bevásárolni járjak. Legénykoromban az ilyesmit az anyám intézte. Érted? Az anyám járta az üzleteket - most pedig a feleségem engem küldözget!- Hm - morogta komolyan Viktor.- Képzeld, azt mondja, hogy nem segítek neki. Hogyhogy? Hiszen felerősítet­tem a húsdaráló csavarját, ha kell, felnyitom a konzervet... Eztán kevés? Meg a polcot is felszegeztem a konyhában... De bevásárolni, azt már nem. Ami sok, az sok,., Más asszonyoknak két-három gyerekük van és mégis mindent elvégeznek. Az én feleségem pedig???- Hm - mondta elgondolkozva a szomszéd.- Azt hiszi, hogy nekem, tudj' isten, milyen jó. Minden reggel borotválkoznom kell. De ö, persze, ezt nem látja. Nem akarja figyelembe venni.- Hm - mondta immár harmadszor Viktor.- Hát csak menjen el. Én nem tartom őt vissza. Én találok mást is, de hova megy ő? Mondd, Viktor, mit kezd nélkülem?- Megállj! Ebben nincs igazad - mondta Viktor. - Ez teljesen ellenkezik a statisztikával.- Hogyan? Magyarázd el, kérlek - csodálkozott el Fegya. Viktor pedig alapos magyarázatba fogott.- A demográfiai statisztika, barátom, az ellenkezőjéről tanúskodik. Olyan nőből, mint Ólja - a korosztályára gondolok - országos viszonylatban kevesebb van, mint férfi. Érted? Ebből következik, hogy tulajdonképpen Ólja válogathat, nem pedig te. Vegyük a te esetedet. Ólja megállapítja, hogy nem akarsz krumpliért járni. Mit tesz? Megszökik, egy másik férfihoz. Es az a másik végtelenül fog örülni, hogy ilyen nőt talált, és reggeltől estig a tenyerén hordja majd őt. Az üzletből is elhozza, amit csak kíván a felesége. Miért? Hogy vele maradjon. Fegya a homlokát ráncolta.-Miért, krumpliért menni talán valami nagy hőstett? Igazán. De, hogy nem iszom és nem dohányzóm, azt becsülhetné bennem jobban.- Ne félj, az a másik - az örömtől, hogy ilyen, hiánycikknek számító nőhöz jutott - szívesen abbahagyja az ivást és a dohányzást. Miért? Mert megérti, ha nem tesz a nő kedvére, akkor megszökik tőle, máshoz.- Gondolod, hogy talán vissza, hozzám? - kérdezte reménykedve Fegya.- Miért éppen hozzád? Hiszen te néhány krumpliért sem akarsz elmenni. Ólja igazán válogathat - elmélkedett tovább Viktor.- Akkor nem bánom. A kedvére teszek és elmegyek azért a krumpliért. Hiszen csak elvből teszem. Érted?- Tudod, ma nem jó, ha ragaszkodsz az elveidhez. Jól főz-e Ólja, vagy nem?- érdeklődött Viktor.- Nem panaszkodhatok. Borscsot kitünően tud készíteni, azt meg kell hagyni.- Remélem, hogy jól értelmezed, amit mondtam - kacsintott Fegyára Viktor sokatmondóan.- Megértettem - mondta Fegya és futólépésben indult haza. Ólját azonban nem találta otthon. Zöld kabátja és ízléses kis kalapja nem volt a fogason. Eltűnt Ólja nagy fényképe is, amelyen olyan kedvesen nevet, mint egy utcagyerek. A kép azelőtt ott volt a szobában, az asztal felett. Fegya lelkileg teljesen összetört. Egyszerre nagyon rosszul érezte magát és szomorú lett. Járt-kelt a lakásban, vizet ivott, aztán felemelte a fedőt a lábason, melynek alján maradt egy kis leves. A konyhából visszament a szobába és ’ elgondolkodva bámult ki az ablakon.-Akkor hát vége - mondta bűnbánóan, és ruhástól, cipőstől végigfeküdt a heverön. Kint lassan esteledett. A szomszéd lakásban a vékony fal másik oldaláról gramofon hangja hallatszott. Aztán egyszer csak kulcs fordult a zárban. Ólja lépett be. A konyha sarkába letette nehéz bevásárlótáskáját, majd a fogasra akasztotta a kabátját.- Hogy kerülsz ide? Hol voltál? - csodálkozott Fegya.- Hát a krumpliért meg még egy-két apróságért csak el kellett mennem- felelte fáradtan az ifjú menyecske.- Várj... És az a nagy fénykép hová lett a falról?- Üveget tetetek a keretébe. Mihail Petrovics, tudod, az a nyugdíjas, itt, velünk szemben, megígérte, hogy hamarosan kész lesz.- Vagy úgy... Akkor rendben van. És mi van a vacsorával? Már éhes vagyok- emelte fel a hangját Fegya, mert egyszerre visszatért a magabiztossága.- Elnézést, Fegyka, rögtön meglesz - mondta Ólja. - Gyorsan megtisztítok néhány krumplit.- Hm... Ha nem fogsz vele sokat bajlódni, megvárom. De siess! SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Kölcsey Ferenc* Rákos nimfájához • Egy dalt, egy dalt, Ó nimfa, kedvesednek Folyásod partjain. Egy dalt, mely egyszerűen, Egy dalt, mely égi hévvel A szívhez szóljon és tehozzád! Kettő szerelme kebelemnek; Egy hon és egy leány; Azt vérző szívvel, ezt epedve, Azt lángolóan, ezt mosolyogva Tekintvén, ölelem. De büszke lesz szivem s dobog! S önérzés száll ki homlokomra! Ha képeik lengenek felém. Keggyel teljes, de búsan Tűnik fel képed, ó hon Mint Róma Caesar álmain. Ó szent, ó szent! De fájdalomnak érzete, Mely rólad sugárzik reám. De te mosolyogva jősz, Ó lyány, mint május reggelén Az újjá szült nap ragyog. És kebleden Mint olvad el a bú, És kebleden kívül Mint nincs öröm! Ó hon, ha egy pillanatig Szétoszlik felleged, S vígan mosolygsz: Olympig szállnak érzeteim, S láng és erő keblembe. S ha, lyányka, néked Szelíd bánat leng arcodon, Könnyekben dőlök karjaidra, S vigasztalást lelsz ajkamon. Ó lyány, hamvvedreden Búsan kél egykor a dal, S majd szárnya fennlebegvén, Harmatjából egének Csöppent vigasztalást. De néked élni kell, ó hon, S örökre mint tavasz virúlni, Ah, mert omladékidon Reszketve fognék szétomolni, Hazám, hazám! Zsarnok Virtus s igazság zengtek nyelveden, ­De gyűlölte mindkettőt szíved; Csak leple volt hatalmad bűneidnek, S szádban a törvény átok leve. Ezüstkehelyt ürített a gonosz asztalodnál, Kívül az ajtón sírt az üldözött. Még egy falatja volt az éhező szegénynek, S elrablottad azt; Avult fedél óvá még a szelektől, Hideg vérrel hajtád ki onnan is. Hajh bujdosott az, ősi lakhelyéről! Sápadt neje Keblén vitte kisdedét, s panaszát Poroszlód azt korbáccsal ölte el! S terád bízatott-e ezreknek boldogsága, Hogy árulhasd pénzért véröket? S nekem ád majd márványt s nagy nevet a hízelkedés, O rabló, sírodon? * A magyar irodalom kiemelkedő alakjára emléke­zünk, halálának 150. évfordulója alkalmából. I legérti. férfit vezetett mruhás alkal- özül az egyik cetében. A két Mindkettő sá­ágyra, kinyújtóznak, behunyják a szemüket. Az üvegszekrények be­csukódnak - aztán... halk berre­gés... mindkét üvegszekrényt fi­nom, lilászöld gőz árasztja el belül­ről, melyen át halványan látni csak a két kinyújtott testet. században ilyog. Néhány izések. Aztán megcsókolják iy árnyalattal na mindkettő, nek, a két se- etkőzteti őket. üvegszekrény elfekszik a két-Az altatógőz - súgja fülembe Paolo 34. - A legmámorosabb és boldogítóbb érzések közt alszik most el mind a kettő... mélyen... mélyen elalszik... Néhány perc telik el, halálos csendben. Szakállas, szemüveges férfi lép be halkan. Óráját nézi. Az­tán hangosan, szárazon, hivatalo­san beszélni kezd. A két hivatalos férfi kiegyenesedik, haptákban, mint egy ünnepélyes aktusnál.-Jelentem, hogy Petrus 129 és Carlos 344 polgárok, akik életsorso­lásért folyamodtak a központi bizott­sághoz, s a sorsolásra engedélyt nyertek, alszanak. Golyókezelő, tel­jesítse kötelességét. Az egyik férfi gombot nyom meg. Csak most veszem észre, hogy az üvegszekrények talpazata közül az egyik vörös, a másik fekete. A követ­kező pillanatban a falon függő fehér lapos óra hangosan zúgni kezd. Fel­pillantok: két golyó szaladgál körbe a számlapján, rettentő gyorsaság­gal. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyel. A két golyó fáradtabban pö­rög. Megáll.- Vörös - szól ünnepélyesen az aktust vezető személy. Aztán ki­nyújtja a karját.- Elvégeztetett. Moribund - telje­sítse kötelességét. Fülsiketítő robbanás - pillanatra vakító fényben áll a csarnok -, sze­memhez kapok. Mire újra kinyitom, a világítás olyan, mint-előbb volt. Mindenki a helyén áll. A két üveg- szekrényre nézek, és az ámulat kiál­tása tör ki belőlem, mint az orfeum­ban, ahol ezermester bűvészkedett. A vörös talpazatú üvegszekrényben mosolyogva, csendesen, mély álomban ott fekszik a kinyújtott férfi­test - a másik üvegszekrény üres! Görcsösen ragadom meg Paolo 34 karját.- Hová lett? Komoly, szomorú mosoly. Ki­nyújtja ujját.- Ott viszik. Az egyik segéd kis fiókot nyit ki a fekete, üres szekrény alatt. Apró üvegurnát tart alája. Egy marék fe­hér por ömlik az urnába. A segéd becsukja a palackot, és kifelé tart. A hivatalos aktusvezető a vörös szekrény felé mutat, arcát a másik segéd felé fordítva.- Végrehajtó, a szerencsés nyerő egy óra múlva felébred. A vörös ajtón át eresszék ki, adják át ruháit, iratait - és a lepecsételt csomagot, amit az elhunyt vesztő féltől örökölt. Aztán mosolyogva felénk tart.- Uraim - meg voltak elégedve? Melyik hírlaptól vannak itt? Vagy csak fogadók? Kábultan állok fel, Paolo 34 kezet szorít a szemüveges hivatalnokkal.- Mi volt az eset? A hivatalnok vállat von.- Semmi különös. A leggyakoribb mostanában. Konkurensek voltak olyan szakmában, amelyikben csak egyik boldogulhatott közülük. Komp­likáció is a rendes - egy nőbe sze­rettek bele. Simán megkapták az engedélyt. Rendes feltételek. Az életnyerő örökli az elhunyt vagyonát is, miután mindketten gyermekte­lenek. Paolo 34 oldalt nézett rám.- Nos? kezdi érteni... A szívem rendetlenül zakatolt.- Azt hiszem... igen... - da­dogtam. A hivatalnok mosolyogva nézett rám.- Talán még nem látott életsorso­lást?- De igen - válaszolt helyettem Paolo 34 élénken -, de. nagyon ré­gen... akkor még másképpen csi­nálták... nem ilyen, inkább egyéni akció formájában... nem az állam- hatalom bölcs beleegyezésével és irgalmas rendezésében... akkor még sok fölösleges szenvedésbe került, sok fölöslegesen fájdalmas és csúf mellékbűnök közt érvénye­sült az élet tökéletlenül felismert lé­nyege ... * ötven évvel ezelőtt hunyt el a Nyugat nemzedékének egyik leg­jelesebb képviselője.

Next

/
Thumbnails
Contents