Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-08-19 / 33. szám
NSZK minden eddigi kormánya a maga módján megfogalmazta az úgynevezett német politikát, ami Németország újraegyesítését, a német kérdés lényegében azonos módon történő megoldását jelenti. Az értendő ez alatt, hogy a „német politika" a folyamatosságból, s abból a meggyőződésből indul ki, hogy egyszer „ismét a világpolitika napirendjére kerül". Ezért beszélnek a német kérdés történelmi, jogi és politikai értelemben vett „nyitottságáról". Paradox dolog, hogy egyrészt a hivatalos politika elismeri a jelenlegi államhatárokat, másrészt viszont célként fogalmazták meg Németország és Európa megosztottságának megoldását a határok felszámolása által. Ezt az ellentmondást többek között az a nemzetközi jogi fikció szüli, hogy „folytatódik a német birodalom léte az 1937-es határok között, bár annak egyes területei ideiglenesen idegen igazgatás alatt állnak". Az európai status quo-t rögzítő, párhuzamosan megkötött államközi szerződéseket az NSZK eddigi kormányai vagy elhanyagolható dolognak tekintették, vagy sajátságosán értelmezték, mondván: csak ideiglenesen érvényesek, az egyesített német állam nem fogja őket elismerni. S elsősorban nem a határokról szóló, hanem az erőszakról való lemondást rögzítő szerződéseknek tartják ezeket. Zimmermann és Strauss következtetései Eddig még nem tudták közelebbről meghatározni Németország egyesítésének idejét, módját, az egyesült Németország formáját, ami a lakosság legszélesebb rétegeinél rezignáltsághoz, közönyhöz vezetett. Ebbe természetesen belejátszik az, hogy a fiatalabb nemzedékek jelentős részének a véleménye megváltozott (az áttelepültek elemeinek kivételével , bár itt is különbséget kell tenni a hivatásos revansisták, valamint az átlagemberek és leszármazottaik között). Ezért volt szükség valamilyen útnak a kijelölésére, s így született meg a „nyitott európai kérdés", melynek megoldása szorosan kötődik a német kérdés megoldásához. Ezt legutóbb májusban, a szudéták müncheni összejövetelén fogalmazta meg Zimmermann belügyminiszter. Szerinte Németország egységének és Európa megosztottságának kérdése nem választható el, tehát nem csupán a német kérdéssel kell itt számolni. S ahogyan a német kérdés nem ér véget az Odránál és a Neissenél, úgy az európai kérdés sem ér véget az Elbánál és a Veránál. A miniszter úr - aki egyébként nincs egyedül- az államhatárokat nem tartja a „történelem utolsó szavának". Kijelentette: „E határokat lépésről lépésre le kell rombolni, s mi itt Nyugaton arra vagyunk hivatottak, hogy megalkossuk a jövendóbeni szabad Európa modelljét." E revansista találkozón Franz Josef Strauss bajor tartományi kormányfő is beszédet mondott, s ö még tovább ment. A szudé- takérdés megoldása során a hazához való jogot nem tartja elégséges követelménynek. Ahhoz, hogy a szudéták valamikor visszatérhessenek egykori hazájukba, ott „olyan körülményeknek kellene lenniük, amelyek megfelelnének a mi elképzeléseinknek a demokratikus, szabad és emberhez méltó társadalomról". S ezzel kapcsolatban a következő hipotézist állította fel. Mi történne akkor, ha a csehszlovák kormány holnap kijelentené: elismeri, jogtalanságot követett el a németek kiüldözésével, nagyon sajnálja ezt, s felszólítja őket, hogy térjenek vissza. S ha nem őket- tekintettel magas korukra, s arra, hogy már sokan nem élnek -, akkor a leszármazottai- kat. Könnyen össze lehetne számolni azokat, akik ennek a felhívásnak eleget tennének, mert az egykori hazájukban uralkodó körülmények, a társadalmi és a politikai nyomás ezt nem tenné lehetővé számukra. Ezért a hazához való jogért vívott harcban a feladat nemcsak annak az elérése, hogy az emberek visszatérhessenek szülőföldjükre, hanem „a viszonyok megváltoztatása mindenütt Európában úgy, hogy az emberek otthon érezhessék magukat a szülőföldön". Kinél hiányzik a bátorság? Strausst és Zimmermannt a bajor „sorstársak" nagy ovációval megtapsolták. Igen, ők is éppen így képzelik el a rendezést, a kiegyezést az óhazával, a hazára való jog mellett éppen ez az ö követelésük is. Büszkék arra, hogy ők a kormány meghosszabbított (és fizetett) karjai. Hiszen ők nyíltan kimondják azt, amit a hivatalos Bonn nem engedhet meg magának. Az európaiság élharcosainak, sőt, példaképeinek tartják magukat, ami az új rend létrehozását illeti a régi-új Európában, amely számukra mindig olyan kevés életteret biztosított. A „német politika tisztaságának" őrizöi ők. Mindez ismét megmutatkozott abban a vitában, amely a CDU Elnökségének egyik bizottsága által kidolgozott tézisekről folyt. A munkát Geissler főtitkár irányította, s a júniusi CDU-kongresszus elé terjesztett tézisek a kereszténydemokrata kül- és biztonságpolitika, az európai és a német politika távlatairól szóltak. A szélsőjobboldal képviselőinek és a hivatalos revansistáknak sikerült kierőszakolniuk a Németország újraegyesítéséről szóló „korszerűsített" megfogalmazások átdolgozását. Sikerült elérniük a következő mondatnak a törlését: „A németek állami egységének feltétele a szomszédok beleegyezése". Úgyhogy most nem a beleegyezésükre tartanak igényt, hanem megértést és támogatást kérnek tőlük a német kérdés megoldásához (tekintettel a német imperializmussal szerzett történelmi tapasztalatokra, ez olyan felhívás, hogy valaki biankó csekkel fizessen saját temetéséért). Nem tetszenek a szudétáknak az átdolgozott tézisek sem. Állítólag túl gyengék, az egyes kitételek szerintük csak úgy oda vannak ragasztva, izzadtságszag érződik rajtuk. A revansisták szövetségének vezetője, Czaja azért bírálta a szerzőket, mert nem volt bátorságuk Németországot „a jogos, 1937-es határok között definiálni". A német kérdésről folytatott széles körű és több hónapig tartó vita azért volt örvendetes számukra, mert módjuk nyílt arra, hogy a müncheni egyezmény 50. évfordulója alkalmából ismét fokozottan előtérbe nyomják az ún. szudétanémet kérdést. Azt fájlalják, hogy a szudétanémet kérdés nem a nemzeti, s még inkább nem a nemzetközi politika tárgya, mint ahogyan az a „német kérdés nyitottsága". Ezért szerintük felül kell vizsgálni azt az állítást, hogy „a német kérdés nyitottsága még nem jelenti automatikusan a szudétakérdés nyitottságát is", s úgy vélik, hogy erre a felülvizsgálatra már régen megkapták a hivatalos körök beleegyezését. Most már csak hozzá kell látni a munkához és kidolgozni az új szempontokat. A szocializmus eliminálása a cél Az elmondottakból kitűnik: egy egész sor „nyitott" kérdéssel van dolgunk. Az európaival, a némettel s főleg a szudétanémettel. De más kérdések is „nyitottak": a sziléziai, a közép-németországi, a keletporosz és így tovább. Ezeknek az egymást feltételező és egymáshoz kötődő ún. nyitott kérdéseknek van egy közös, nagynémet nevezőjük: ebben az esetben,, a békés utat" választják. Egyébként ebből a szempontból is példának tartják a müncheni egyezményt. Céljuk a szocializmus kizárása, s létrehozni Európában a tőkés egyesült államokat; ennek keretében a csehek és szlovákok rovására valósítanák meg az új feltételek között a müncheni egyezményt, amelynek érvényességét sosem vonták kétségbe. Ezért az 1973-ban Prágában aláírt csehszlovák-nyugatnémet szerződést sosem ismerték el. Itt érdemes megjegyezni, hogy a jelenlegi kormánypártok, a CDU és a CSU, élükön az akkori ellenzéki vezetővel és a mai kancellárral, Helmut Kohllal, a parlamentben e szerződés ellen szavaztak. A „nyitott kérdések" sorával e téren összefügg az egység számos kérdése is. Az európai, a német és a szudétanémet kérdés megoldásával kapcsolatban ezeket is állandóan emlegetik. Az egység szó lényegében döntő szerepet játszik náluk. Ismét csak Európa, Németország egységéről, a nemzeti, területi és kulturális egységről, a szabadság egységéről beszélnek, számukra a szabadság „az egységnek a feltétele és nem annak az ára". S amíg nem érik el az egységet a szabadságban (értsd: a szocializmus nélkül), „addig a német kérdés jogi és politikai szempontból nyitott marad". S hogy a szomszédok számára (a szomszédoknak egyébként rendkívül kínos tapasztalataik vannak a német imperializmussal) a nyitott kérdéseknek, a válaszoknak és a különböző feltételekhez kötött egységnek ez a körforgása megemészthető legyen, a feléjük vezető utakat is megemlítik. „A kulcs Moszkvában van“ Minden bizonnyal elképzelhetetlen, hogy ma, kölcsönösen függő világunkban, Hitlerhez hasonlóan, háborúval fenyegetőznének. Ellenkezőleg, tele vannak a békéről szóló szép szólamokkal, s állítólag békében kívánnak egyesülni. Ezért van szükségük azoknak a beleegyezésére, akiknek a számlájára ezt az egyesülést végre akarják hajtani. De mivel az ö beleegyezésükkel - hát még segítségükkel - csak nehezen számolhatnak, először az egyesült Európára van szükségük, olyanra, amelyben az NSZK politikai, katonai, s elsősorban gazdasági szempontból vezető szerepet játszana. Nem véletlenül követelte a CDU júniusi kongresszusán Dregger, a CDU-CSU parlamenti frakciójának elnöke, az európai „szabad államok egységes politikai irányvonalának mielőbbi kialakítását, s ezzel párhuzamosan, a gazdasági és pénzügyi unió mellett, a szövetségen belül létrehozva a biztonsági uniót is, amely a Kelet és a Nyugat közötti jövendóbeni leszerelési tárgyalásokon egyenjogú partnerként léphetne fel." Az ő helyettese, Rühe úr ezen a kongresszuson nagyon jellegzetes megfogalmazással állt elő. Azt mondotta, „a németeknek meg kell érteniük, hogy a német kérdés már nem pusztán az ö ügyük. A CDU nem törekszik csak a németek önrendelkezési jogára. Hogyan magyarázhatná meg ugyanis aztán, hogy ezzel párhuzamosan nem harcol a lengyelek, a csehek és más kelet-európai nemzetek szabadságáért? Megható az ilyen gondoskodás azoknak a részéről, akik 1938-ban és 1939-ben hat évre megfosztottak bennünket a szabadságunkból, s ez nemzeteinknek 350 ezer halottjába került. A „nyitott német kérdés" védelmezői és megoldásának stratégái az utóbbi időben újabb lehetőséget véltek felfedezni. Ezt a Szovjetunióban zajló eseményekből, az átalakításból és a glasznosztyból származtatják. Kohl kancellár a CDU kongresszusán kijelentette, „a német kérdés megoldásának kulcsa Moszkvában van. Amikor Gorbacsov azt mondja, a történelem dönt arról, hogy mi lesz száz év múlva, ez azt jelenti, hogy a német kérdés a Szovjetunió számára is nyitott." A kancellár a továbbiakban megállapította, hogy a Szovjetunióban végbemenő fejlődéssel, valamint a kelet-nyugati kapcsolatok új dinamikájával összefüggésben már Németország sem húzódhat félre. Éppen ezért a legkisebb ok sincs arra, hogy a német kérdés jelenlegi helyzetét „a sors örök érvényű döntésének tekintsük". Ebből ered a CDU számára az az alkotmányos parancs, hogy „védelmezze a nemzeti és állami egységet, és a szabad önrendelkezés útján érje el Németország egységét és szabadságát". A kancellár aláhúzta, hogy a szövetségesek segítsége nélkül ez nem lesz lehetséges. Dregger beszédében figyelmeztetett, milyen kockázatokat hordoz az a lehetőség, hogy a Szovjetunióban csődöt mond az átalakítás politikája. Az NSZK számára ez egyenesen veszélyes következményekkel járna. Ha azonban az átalakítás sikeres lesz, akkor a Szovjetunió hatalmasabb lesz, mint bármikor azelőtt, ez többek között olyan lehetőségeket hozna Németország számára, mint amilyen az együttműködés a leszerelési tárgyalásokon keresztül. Ezáltal fel lehetne számolni a megcsontosodott háborús rendet és a „Németországon keresztül húzódó rosszindulatú határokat". Úgyszintén megismételte, hogy Németország célja az állami egység a szabad Európában, ugyanakkor kizárta a semleges Németország lehetőségét. A hivatásos revansistáknak még ezek az egyértelmű kijelentések sem elegendőek. Czaja még a marxizmus-leninizmusra is hivatkozik, amely mint ö mondja, „nem tagadja - legalább egy időre - a hátralépés szükségét sem. S ha a német kérdés megoldásának kulcsa valóban Moszkvában van (bár nem kizárólag ott, hanem ott is), arra kell törekedni, hogy ezt a kulcsot szabaddá tegyük. Gorbacsov ügyes, ezt azonban az értünk és a szomszédainkért végzett tetteken kell lemérni. És nem azon, hogy miként erősíti a Szovjetuniót." Aki nem ismeri jól a revansista vezetőket, az túl erősnek tarthatná ezeket a szavakat. De ók valóban nem ismernek mértéket, hiszen évek óta ugyanazt művelik. Realisztikus hangok Örvendetes, hogy e kérdésekkel kapcsolatban realisztikus hangok is hallatszanak az NSZK-ból. Az ellenzéki szociáldemokraták egy egész sor dologban ésszerű irányt követnek. Egyik élvonalbeli politikusuk, Egon Bahr, nagyon találóan azt írta, hogy az NSZK és a NATO egységet alkot, amely ugyanakkor kizárja Németország egységét. A NATO és Németország egysége kölcsönösen kizárják egymást. Az ö véleménye szerint az uniópártok (a CDU és CSU) már Adenauer óta Németország egységéről, mint fő politikai célról beszélnek, de sosem tárgyaltak róla. S a jelenlegi kísérletek az irányvonal megváltoztatására szintén csupán szavakban történnek. Mit tegyünk mindehhez hozzá? Az új gondolkodás, amiről Nyugaton úgyszintén, tehát az NSZK-ban is sokat beszélnek, ezekben a kérdésekben még nem tört utat. JIRÍ GÖTZ A NEMET ÉS A SZUDÉTANÉMET / t r r / KÉRDÉS „NYITOTTSÁGÁRÓL" A szovjet könyvesboltok polcain néhány nap múlva megjelenik Heinz Felfe A felderítő visz- szaemlékezései című müve, amelyet hamarosan az NDK-ban és Csehszlovákiában is kiadnak. Az NSZK-ban az olvasók már korábban megismerkedhettek a könyvvel. A felderítő visszaemlékezései olyan értékes műfajt képvisel, amely nem szorul különösebb népszerűsítésre. Heinz Felfe márciusban ünnepelte 70. születésnapját. Élete tele volt feszültséggel, izgalommal; 12 évig (1949-1961) illegálisan dolgozott az NSZK-ban, ebből tíz esztendeig a hírszerzésnél. Később letartóztatták, hosszú hónapokig tartó bírósági vizsgálat következett, végül a nyugatnémet szövetségi bíróság 15 évi börtönbüntetésre ítélte ót. Hét év után Feliét sikerült kicserélni húsz olyan nyugatnémet kémért, akiket az NDK-ban és a Szovjetunióban tartóztattak le. A felderítő visszatért eredeti foglalkozásához - a kriminalisztikához. Jelenleg a berlini Humboldt Egyetem professzora. „Eredetileg - vallja Heinz Felfe - nem volt szándékomban megírni emlékeimet. A börtönben töltött esztendők után az ember nem szívesen szerepel a nyilvánosság előtt Úgy éreztem azonban, hogy meg kell szabadulnom mindattól, ami felA felderítő élményei gyülemlett bennem, »lélektisztu- lásra« volt szükségem. Jegyzeteket készítettem élményeimről. " E jegyzetek kiadására a szerzőt végül is barátai beszélték rá. Gyakran kérdezik Heinz Feltét, miért lett szovjet hírszerző. Erre a kérdésre a könyvben ad választ. Döntéséről röviden csak ennyit közölt: „A harmadik birodalom bukása után megértettem, hová vezetett az akkori ifjúság életútja. Nem vettem részt közvetlenül a katonai akciókban,- a német abwehr tisztje voltam- de mint német, bűntudatot éreztem a szovjet népnek okozott szenvedések miatt. A háború után sok mindent másképp láttam, és hamarosan csatlakoztam a haladó erőkhöz. 1949-ben találkoztam a szovjet hírszerzés tisztjeivel, akik felajánlották, hogy az NSZK-ban újonnan létrehozott hírközlő szolgálat apparátusában dolgozzak a Szovjetuniónak. Habozás nélkül igent mondtam." Az emlékiratokat először két évvel ezelőtt az NSZK-ban adták ki, a szocialista országokban csak most jelennek meg. Miért? ,, Egyszerűen gazdasági problémáról volt szó - mondta Heinz Felfe. - A nyugatnémet kiadó rugalmasabb volt. Nem kellett tervekhez igazodnia és hat hónapon belül napvilágot láthatott a könyv. Ezenkívül: az NSZK- nak volt előjoga arra, hogy elsőként hallgassa meg mondanivalómat. “ És még egy gyakori kérdés: Hogyan került sor letartóztatására? „Életemnek ezt a fejezetét hiába keresi az olvasó a könyvben. Még nem érkezett el az az idő, hogy mindent elmondjak. “ (Novoje Vremja)
