Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-08-12 / 32. szám
„A szerelem erősebb a halálnál" - írta emlékirataiban Sarah Bernhardt. Élményeinek könyv alakban történt kiadása biztosította, hogy a francia színésznőt túlélték - a Jacques d’Amala, a közepes színész, a férj, valamint a színház, a hivatása iránt érzett - szerelmei. Emlékiratai alapján John Murell írt kétszemélyes drámát a lábára béna kát - és őrjöngve gyűlölt - gyűlölte például Oscar Wilde angol írót, mert elmarasztaló kritikát írt a „női" Hamletról. Mindezektől az érzelmektől fűtve, elfogultan ad számot emlékirataiban. E kegyetlen el- és leszámolást próbálja meg rekonstruálni John Murell. Keseré- des kétszemélyes játéka nem epikus részekből - az események sima elbeszéléséből - építkezik, hanem valódi drámai helyzetekből, melyekben két öregember fiatalos hévvel érheti meg a nagy színésznő körüli csillogást. Sarah Georges Pitout, öreg írnokát arra kényszeríti, legyen segítségére: játssza el az anyját, a kolostor főnövérét, férjét és Oscar Wilde írót, hogy újraélhesse élete eseményeit. Kegyetlen játékot játszanak. Pi- tou gyilkos gúnnyal adja a sze- szélyeskedő Sarah tudtára, hogy egész életében önző volt, a csilAz utolsó nyár Sarah Bernhardt élete képernyőn- Sarah Bernhardt egyik előadáson balesetet szenvedett - és a mellőzöttség miatt szánalmasan gyötrődő egykori díváról. A sanyarú családi körülmények közé született Sarah az erős fegyelmezettséget követelő versaille-i kolostorban nevelkedett. Szeszélyes magatartása, állandó kitörési vágyai, a környezetével szembeni győzni akarása és a hírnév csábító varázsa vezérelték őt a művészet, a színpad felé. Rostand Sasfiók című drámájával bejárta Európát (Budapesten 1881-től 1909-ig öt ízben vendégszerepeit) és Amerikát. Sardou drámáinak címszerepét egyenesen Sarah Bern- hardtra szabta. Eljátszotta Phaedrát és elvállalt több férfiszerepet (híres Hamlet-alakítá- sa). Őrjöngve szeretett - szerette férjét és a róla jót író kritikusologást hajhászta, senkivel és semmi mással nem törődött. Sarah, hogy ellentmondjon, féllábbal, öregen, kiégetten is eltáncolja Salome táncát, és olyan energiával, olyan meggyőzően, mint hajdanában. A kétszemélyes játékot az előző évadokban a Sarah, avagy a languszta sikolya... címmel Mrsán János rendezésében, Psota Irén és Sinkovits Imre szereplésével, a budapesti Várszínház játszotta sikerrel. Az egymásra utalt két öregember kesernyés vívódását, önmagukat sorvasztó kegyetlen kitárulkozásait bemutató játék a közeljövőben a Csehszlovák Televízió képernyőjén is megelevenedik Az utolsó nyár címmel. Rendezője Évien Sokolovsky. Sarah Bernhardtot Jirina Svorcová kelti életre. (tallósi) „Már nem vagyok Fekete Péter1' Találkozás Ladislav Jakimmal Esetlen, ügyefogyott, gátlásos kamasz volt a fiú, amolyan igazi anyámasszony katonája. Az a kisvárosi vegyesbolt, ahol dolgozott, élete első munkahelye volt. Hálátlan feladattal bízták meg... azt kellett figyelnie, hogy lopnak-e a vevők, vagy se. De hogy tud lesni egy jámbor, bugyuta lélek? Szemmel tartani szatyrokat, arcokat, kezeket. Úgy, hogy azt még a vak is látja. Fekete Pétert sem a jelleme, sem a tehetsége nem tette alkamassá erre a munkára. A film, amelyet pár héttel ezelőtt mutatott be a Csehszlovák Televízió, Fekete Péter címmel, Miloé Formán rendezésében, 1963-ban készült. A főszerepet játszó Ladislav Jakim tizennyolc éves volt akkoriban - ma negyvenhárom és ügyvédként dolgozik Prágában. Pedig lehetett volna színész is... a Fekete Pétert egész Európában, sőt, még New Yorkban is nagy-nagy elismeréssel fogadták. „Nem, eszembe sem jutott, hogy színész legyek, annyira azért nem érdekelt a dolog. Szeretem én a filmet is, meg a színházat is, de az ügyvédi hivatás sokkal jobban vonzott. Persze, lehet, hogy csak azért, mert úgy éreztem, soha, egyetlen szerepben sem lesz már akkora sikerem, mint amekkora Fekete Péterként volt. Akkor meg minek legyek színész? Szóval így gondolkoztam..." Harmadikos középiskolás volt, amikor száz meg száz fiatal közt maga Formán fedezte fel öt. „Ha nincs az a lány az osztályunkban, aki énekesnőnek készül, akkor nem hiszem, hogy valaha is találkozom Formánnál. A véletlen műve az egész. Próbaéneklésre ment a barátnőm, de annyira izgult, hogy azt mondta: soha többet nem szól hozzám, ha nem megyek el vele. Hát világos, hogy elkísértem ót. Rengetegen voltunk a teremben; egy idő után untam is az egészet. A várakozást, az ácsorgást, a bá- mészkodást. Erre odalép hozzám egy szemüveges férfi azzal, hogy régóta figyel és látja, mennyire nyugodt vagyok. Éh nem fogok énekelni, nekem nincs miért idegeskednem, makogtam félszegen, aztán félrehívott és bemutatkozott. Formán volt. Akkor készült az első filmjére, a Meghallgatásra. És abban játszottam nála először. A Fekete Pétert úgy kaptam meg, hogy nem és nem bírt fiút találni a szerepre. Volt egy határozott elképzelése, amelybe egyetlen jelölt sem illett bele. És akkor jutottam az eszébe én... Három hónapig forgattuk a filtében és ezt a döntését azóta sem bánta meg. „Filmezek én mos is, ha olyan szerepre hívnak, ami tetszik. Nekem a forgatás a legkellemesebb kikapcsolódás. Meg is jegyezte Formán amikor legutóbb idehaza járt: boldog ember kell, hogy legyél, hiszen két helyen is számolnak veled. Igen, ügyvédnek lenni azért szeretek, „Ez az én ötletem volt" met, forgatókönyv nélkül. Megbeszéltük, miről szól a jelenet és Formán hagyta, hogy azt mondjuk, ami éppen a nyelvünkre jön. Banális szavak, egyszerű mondatok voltak ezek, de talán éppen ettől: hitelesek. Ha volt valami ötletünk, nyugodtan elóállhattunk vele. Formán minden jóra vevő volt. Ahogy a vendéglőben, a nőkről beszélgetve két-két ujjal húzom ki magamon a pulóvert, azt én találtam ki. Ha nem ment valami, nem kellett erőltetnünk. Emlékszem, a legtöbbször azt a jelenetet próbáltuk el, amikor beállít a boltba az ellenőr. Egyszer sem sikerült úgy, ahogy szerettük volna. Nem baj, ha nem megy, hát nem megy, legyintett Formán, majd megcsináljuk holnap. És másnap percek alatt kész volt a kép." A Fekete Péter után a jogi egyetem következett Ladislav Jakim éle(Jitka Fabianová felvétele) mert minden per, minden tárgyalás új feladat elé állít, a film pedig játék nekem, játék, amelybe sosem fogok beleunni. A Fekete Péter óta tizenöt szerepet kaptam, forgattam hazai és francia, amerikai rendezőkkel is. A legutóbb a Tisztiiskola című nyugatnémet produkcióban és Karai Smyczek Miért? című filmjében játszottam, az előbbiben egy Wer- macht-tisztet, az utóbbiban pedig egy védőügyvédet." Nézem a homlokát, a sokdioptriás szemüveget, amely alatt finom kis ráncok futnak. „Fekete Pétert keresi? Rossz helyen. Az arcomban már nem találja meg. Megöregedtem. De a fiam, a húszéves fiam, ha látná öt... most ő a Fekete Péter. Teljesen olyan, mint én voltam a filmben. És ráadásul üzletben, eladóként dolgozik." SZABÓ G. LÁSZLÓ A Veszprémi Tévétalálkozón minden esztendőben bemutatkozik a Magyar Televízió keretében működő Fiatal Művészek Stúdiója, egy játékfilmet is beleszámítva, mely szerepelt a versenyprogramban, összesen tiz produkciót hoztak az idei szemlére, műfaji, formai és tartalmi szempontból egyaránt változatos műsorokat a legújabb termésből (riportot, portrét, dokumentumjátékot, különböző terjedelmű játékfilmet, videoklipet, zenei happeninget). A stúdió 1976-ban alakult, azzal a céllal, hogy „a meglévő szervezeti és anyagi feltételek között olyan műsorokat hozzon létre, melyek tartalmukban, felvételi és gyártási módszereikben eltérnek az átlagos televíziós produkcióktól". És hadd idézzek még egy mondatot a fesztivál alkalmából kiadott műsorfüzetükből: „Az elmúlt tizenegy év alatt ez a célkitűzés nem változott..., olyan művek születtek - amelyek hazai és külföldi fesztiválok díjait vagy a kritikusok díját nyerték el." Furcsa paradoxonnak tetszhet, hogy ennek ellenére a FMS, illetve az ebben a műhelyben készült munkák nincsenek benne a széles köztudatban, aminek tulajdonképpen egyetlen oka van: kevés került belőlük a képernyőre (az is késői órákban), vagy azért, mert gyenge kísérletnek bizonyultak, vagy éppen, mert eltérnek az átlagos televíziós produkcióktól, azaz, a szokványostól - szemléletükkel, témájukkal, formai megoldásaikkal, valóságlátásukkal, röviden, „nyelvhasználatukkal" (mely esetleg „érthetetlen" lenne a nagyközönség számára). Mindenesetre, a stúdió olyan műhely, melyben frissen végzett rendezők, operatőrök és más, ma már jeles televíziós alkotók egész sora nevelkedett. Köztük volt Árvái Jolán is, aki két éve vezetője az FMS-nek elsőként főállásban. Esztétika-magyar népművelés szakot végzett; Vitray Tamás népszerű műsoraiban tűnt fel annak idején, mint szerkesztő-riporter.- Sokat tanultam Vitraytól. Elsősorban szemléletet, melynek lényege: nyitottnak lenni. Ez megnyilvánult az ő vezetői gyakorlatában is. Azt mondta: nekem ez a véleményem, ha megfogadnak belőle valamit, megfogadnak, ha nem, nem, úgy megy az adásban a műsor, végül is a maguké. Mindenkinek a saját lábán kell járnia. A fiatalembereknek meg kell hagyni a fiatalságukat, előbb-utóbb úgyis beleszürkülnek a televízió szervezetébe. Vitray rengeteget foglalkozott velünk, éjjel tizenegykor is bejött a vágószobába. Miközben beszélgetünk a veszprémi Georgi Dimitrov Művelődési Központ előcsarnokában, újságíró kolléga áll meg mellettünk, időpontot kér Árvái Jolántól, interjúra. Aztán fiatalok lépnek időnként „ a főnökhöz", ilyen-olyan kérdé- sekkel-kérésekkel, elnézést kérve előbb, „csak egy pillanatig zavarunk". Mint egy műhely Fiatal művészek stúdiója a Magyar Televízióban- Stúdiósok mindnyájan, jelenleg harmincnégyen vannak összesen. Dramaturgok, operatőrök, rendezők, riporterek, szerkesztők. Kétévenként cserélődik a gárda. Különböző osztályokon dolgoznak, de lehetnek a FMS státusában is. Minden műfajt felölelünk, ha lehet, mindegyikben igyekszünk újat hozni, kísérletezni. Nem történik semmi, ha nem sikerül valamelyik produkció, tudniillik, a stúdió nem adásköteles. Születhet aztán olyan kísérleti film, mely jó, mégsem közvetíti a televízió. Akkor máshol mutatjuk be. Ami nem jó, az archívumba kerül. A kísérletezés, a műhelymunka kudarcokkal is jár. Bár az ilyen filmre fordított összeg nem térül meg, mondhatnám, elvész, de az illető végül is tanult, tapasztalt. A pénz itt csupán azért érdekes, mert mi vagyunk a legolcsóbbak. Évente tízmillió forint áll rendelkezésünkre, ebből általában tíz filmet készíthetünk, nagyjátékfilmet is beleértve. Ehhez azonban tudni kell, hogy a gyártáshoz szükséges kapacitást ingyen kapjuk. Különben valamennyi alkotás egyéni kezdeményezés eredménye, öttagú művészeti tanács dönt arról, hogy a sok ötletből, szándékból, kész forgatókönyvből melyik valósuljon meg. Természetesen, a vidéki stúdiókban dolgozó fiatalok is jelentkezhetnek, jelentkeznek is. Új törekvésünk, támogatni a „nagyfilmeseket", megteremteni számukra a feltételeket ahhoz, hogy elkészíthessék első egészestés játékfilmjüket. Az első ilyen vállalkozásunk a Hunnia filmstúdióval együttműködve valósul meg, ha sikerül, a jövő évi filmszemlén mutatjuk be az alkotást. Egyik, itt szerepelt játékfilmünk pedig moziforgalmazásba kerül. Segítenünk kell a fiataloknak, van olyan, aki öt évvel ezelőtt végezte el a főiskolát, és alig engedték még őt labdába rúgni. Árvái Jolán szinte édesanyaként gondoskodik a stúdiósokról, legalábbis ezt éreztem ki abból, ahogy az ifjú pályakezdőket „átfogta" például a szünetekben, és szavaiból, amikor felvezette filmjüket, vagy a film vetítése után, amikor elnézést kért a főként szakemberekből, kritikusokból álló közönségtől a rossz képminőségért, „nem a gyerekek hibája". Szerette volna Árvái Jolán, ha vita alakul ki, fel is kérte a jelenlevőket, szóljanak hozzá a műsorokhoz - emeljék ki az értéket, hívják fel a figyelmet a hibákra. Tanuljanak a fiatalok. Sajnos, mindenki sietett...- Rosszul esett a fiataloknak, nem ezt a hozzáállást vártuk. Mi úgy működünk, mint egy műhely. Vitatkozunk, segítünk egymásnak. A legtökéletesebb köztünk az összhang. Mindenkinek ilyen közösséget kívánok. A tapasztalatlanabb rendezővel, például, többet kell dolgozni, több vele a baj, de még a műszakiak, a diszpécserek is segítenek, sőt szívesen dolgoznak velünk. És ók sem maradnak le a stáblistáról, hisz az ő munkájuk is benne van a filmben. Ez szintén Vitray-iskola. Együtt csinálunk mindent. BODNÁR GYULA ÚJ SZÚ 14 1988. Vili. 12
