Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-01 / 26. szám
1JSZÚ 15 988. VII. 1. H áromhetes dél-jemeni utazásom idején többször is megajándékoztak egy hátborzongató képpel. Négy, egymás mellé rajzolt vagy fényképezett portré volt az egyszerű, avagy stilizált keretben, s jobbról, mellettük ott állt az ,,óra“: pontosan 10 óra 20 percet mutatott. Ekkor kezdődött 1986. január 13-án Aden véres hétfője. A portrék mártírok arcképei: Abdul Fattah Iszmailt, a Jemeni Szocialista Párt és a nemzeti felszabadítási mozgalom egyik alapító tagját, Ali Anter alelnököt, Száleh Muszleh honvédelmi minisztert és Ali Saje Hadit, a Jemeni Szocialista Párt Politikai Bizottságának tagjait, az 1986 januári puccskísérlet első áldozatait mutatják. Az óra a pokol elszabadulásának pillanatát jelzi, amikor megkezdődött a vérengzés, a vérontás. Különös, de a történelemben korántsem szokatlan puccskísérlettel indult el a borzalmak napjainak sora. A főhatalmat gyakorló vezető, Ali Nasszer Mohamed nevével fémjelzett csoport sikkor a véres államcsíny semmiféle eszköztől vissza nem riadó megoldását választotta. Több mint négyezer káder van a halottak között, az egyszerű „járókelők", civilek, katonák, az eltűntek és a soha nem azonosítható halottak száma ennek többszörösére tehető.- Többet vesztettünk a véres hétfőt követő néhány nap alatt, mint az angolok elleni népfelszabadító háborúban - fogalmazta meg tömören a helyzetet egyik adeni ismerősöm. - De győztünk, megvédtük és remélem, egyszer s mindenkorra biztosítottuk a szocialista orientáció sikerét a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságban - összegezi a végeredményt és a reményeket kollégája, akivel mindig vitában áll, csak a fő kérdésben ért egyet: nem lehet megkérdőjelezni, van-e szocialista perspektívája Jemennek, elsősorban persze Dél-Je- mennek. Mert van. Ezt senki és semmi el nem vitathatja. A szocialista orientáció megvédése, tartósítása az egyik legfontosabb feladata a jemeni szakszervezeti mozgalomnak is. Több jemeni szakszervezeti vezetővel beszélgettem erről a témáról - az eszmecserékről azok sorrendjében számolok be, mellőzve a protokolláris ranglistát, sőt, a politikai logikai következtetések levonását megkönnyítő utólagos sorrendbe állítást is. Az első beszélgetésre az egyik legforróbb tavaszi napon került sor, amikor az adeni hivatalos idöjárásjelentés készítői éberen vigyáztak arra, nehogy jelentéseikben „elérjék“ azt a kritikus határt, amely a dolgozókat automatikusan a munka abbahagyására jogosítaná fel. Barátai, ismerősei között találkoztam először Adenben egy tengerparti hétvégi pihenőkombinátban Ani Harival, a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság Szakszervezetei Általános Szövetsége elnökségének és titkárságának tagjával. A tekintélyes külsejű, népviseletbe öltözött politikus, aki nem ismer különbséget pihenőnap és munkanap között, szívesen vállalkozott a beszélgetésre.- Tudja, nekem az a legfurcsább, hogy mindenütt úgy érzik, védekezésre, magyarázkodásra kényszeríthetnek bennünket. A „véres hétfő" után megjártam Kelet- Európát. Sokan nem tudtak uralkodni magukon, s az volt az első kérdésük, mi történt ezzel és ezzel, mi lett azzal, akinek most éppen én kerültem a helyére? A munkáról, a politikáról semmit sem kérdeztek - mintha nekünk csak az lenne a teendőnk, hogy számot adjunk az ellenünk vétkezőkről.- Egyébként elmondom, mit tettünk a szakszervezetben a véres hétfő - és a mi győzelmünk - után. 1986-ban megtartottuk esedékes kongresszusunkat, amelyen a szó szoros értelmében megújult a szaktanács. A tagok hatvan százaléka új ember az országos vezetésben. Nem mind olyan, akit a régebbi irányzat háttérbe szorított: vannak olyanok is, akiknek a régi vezetéssel együttműködve is lett volna jövőjük. De most világosabbak a frontok. Talán könnyebb nekik is. Fejszál Mohammed Abdullah, a szaktanács külügyi titkára a szaktanács irodájában ismertette a mozgalom jelenlegi helyzetét.- A kongresszuson 120 ezer szervezett dolgozó képviseletében 11 szakmai szak- szervezet küldöttei adtak számot munkájukról. A legnagyobb érdeklődés természetesen az olaj- és energiaipar dolgozóinak képviselői felé fordult: mindenki kíváncsi volt, létezik-e, valódi-e, számit-e valamit a Dél-Jemenben feltárt olajkincs. De a tanácskozás reprezentatív, erőket számbave- vó kongresszus volt, így a szolgáltatás, a vegyipar, a halászat, a mezőgazdaság, az építőipar, az élelmiszeripar, a bank és kereskedelmi ügyletek, a nevelésügy, a népművelés, a közlekedés és a textilipar dolgozói egyaránt számíthattak arra, hogy látszólag csupán rétegérvényú problémáikat országos érdeklődés kíséri. Á kongresszuson éppen úgy, mint az azt követő szaktanácsi plénumon egyértelművé vált: a gazdasági helyzet, a gazdálkodási tevékenység javítása nélkül nincs kilátás sem az ötéves terv sikerére, sem pedig a szakszervezet életszínvonal-programjának teljesítésére. A szakminiszterekkel egyetértésben fontosnak tartjuk a gyárkorszerűsítések folytatását, a piaci mechanizmus elvi és gyakorlati problémáinak tisztázását és a felismerések érvényesítését. Persze, egy pillanatra sem felejthetjük, hogy rendkívül nehéz helyzetbén vagyunk. Most két eset lehetséges. Vagy a nehéz helyzetet ürügyül felhozva elszabotáljuk a változtatást és a korszerűsítést, vagy pedig - ami mellett mi elköteleztük magunkat - a nehéz helyzet diktálta feltételek miatt mi is megértjük és megértetjük az új követelményeket.- Egyébként mind az Arab Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségében, mind pedig a Szakszervezeti Világszövetségben mindent megteszünk azért, hogy a térségünket megosztó tényezők háttérbe szoruljanak, az egység tendenciái erősödjenek. Közben persze nem ritkán találkozunk majdnem megoldhatatlan feladatokkal - gondoljunk csak az öböl-háborúra, arra a konfliktusra, amely már két éve szembeállítja egymással az arab és a perzsa erőforrásokat. Ugyanabban az épületben van a hivatala a szaktanács ideológiai ügyekben illetékes titkárának, Abdo Fara Numannak is. A titkár a szakszervezeti oktatás formáiról, eszközeiről, módszereiről beszél, s azt hangsúlyozza: nélkülözhetetlen a szocialista országok tapasztalatait a gyakorlati munka szintjén továbbító funkcionáriusok, káderek jelenléte.- Az általánosan érvényesnek látszó tapasztalatot a mindennapi gyakorlatban csupán a kelet-európai szakértők állandó jelenléte hitelesítheti - mondja, s kelletlenül fűzi hozzá: - Eléggé gyér számban fordulnak meg itt szakszervezeti munkában is jártas kelet-európai szakértők, akik segíthetnének a mozgalom szerepkeresésében is. Meglehetősen nehéz dolog kommentárt fűzni egy ország szervezett munkásságának identitáskereséséhez. Ám az bizonyosra vehető, hogy a szakszervezet nem kívánt és nem is kíván döntőbíróvá válni a pártvezetés különböző csoportjai közti erőpróbában. A szervezett dolgozóknak mindenképpen az az érdekük, hogy fennmaradjon és fejlődjön a szocialista orientáció és eközben mind szélesebb tér kínálkozzék a dolgozók jogainak, érdekeinek védelmére, képviseletére. Amelyek végső soron egybeesnek a társadalom egészének érdekeivel is. A protokollnak itt most nincs jelentősége. Képzeletbeli asztalt ülünk körül. A valódi asztal, persze, Adenben van, valamelyik kormány- vagy párthivatalban, de a tényleges helyszíne a beszélgetésnek bárhol lehet. Szállodai klubterem, írószövetségi iroda, napilap főszerkesztői munkaszobája, pártfunkcionárius tekintélyt parancsoló értekező terme, miniszteri dolgozószoba, vagy egy vendégház többé-kevésbé árnyas udvara, ahol a langyos vízzel teli úszómedence mellé kirakott asztaloknál tájékozottak és nem tájékozottak várják, hogy lehűljön valamelyest a levegő.-önök, persze, azt hiszik - mondja a parlamenti képviselő, aki diplomáját és politikai vájtfülűségét Kelet-Európábán szerezte -, hogy ami nálunk, Dél-Jemenben, 1986-ban történt, az nem más, mint törzsi vetélkedés. Lebecsülnek bennünket. Ennél sokkal többről van szó. Törzsi gondolkodás- móddal a vesztesek magyarázzák a dolgokat, azok, akik éppen törzsi pozícióik fel- használásával robbantották ki a puccsot. kezdték el a mészárlást.- Nincs itt valami ellentmondás? Hiszen ezzel ön is elismerte a törzsiség meglétét?- Persze, hogy van törzsiség. De nem ez a döntő. A bukott vezetés törzsi bázisa ellen is fellázadt a nép. A puccs legkritikusabb napjaiban is szembefordultak vele azok, akiket Ali Nasszer Mohamed és hívei már rég halottnak hittek. Európában, persze, azt mondják - zömmel csak azért, hogy ingereljenek bennünket -: mi nem a marxizmus -leninizmus, hanem - rossz szójátékkal, isten bizony rossz szójátékkal! - a marxiz- mus-tribalizmus jegyében győztünk. Tehát, hogy a „marxizmus és a törzsiség" „szent" kettősségében fogant a győzelmünk, mint ahogy ilyesmiben reménykedtek a vesztesek is. Mi nem azért söpörtük le az asztalról a tavalyelőtti pártkongresszus úgynevezett • Az eseményekről kiadott angol nyelvű brosúra (Aden véres hétfője) címlapja. Mutatja az órát - 10 óra 20 perc -, amikor eldördültek a puccsisták fegyverei, és a KB tanácskozótermét, ahol sor került a véres mészárlásra. (Archív-felvétel) munkaokmányát, mert azt az abijani megye- a harmadik kormányzóság - megdicsóíté- sének szánták, és mi az ötödik megyét, Hadramautot képviseljük. Másról van szó. Egyebek között nem voltunk hajlandók egyértelműen népi-kulturális vívmánynak elfogadni azt a papírmasé-mutatványt, amelyik egy amerikai bohócgép „felléptetését" politikai jelentőségű népkulturális vívmányként akarta eladni. Abiján székhelyén, Zingibarban valóban óriási szórakoztatóipari kombinát épült pár éve. Tekepálya, úszómedence, diszkóterem áll a kerítéssel jól védett fertályon, de a sörözőben csak hárman nyalogatjuk az arabosan édesített kólát. Az ablakból látjuk: lent, a fák alatt, a kerítések árnyékában, plédre lerakott üvegekből söröznek a szemérmesek, akik nem akarják, hogy mások is lássák: ók bizony isznak olyasmit is, amire Allah nem különösebb buzgalommal biztatta őket. A park kiemelt helyén áll a mártírok emlékműve. Vörös és fehér márvány fogja közre a szürke gránit „T“ betűt: a nyolcvanhatos esztendő mártírjainak ilyenfajta kopjafa jár. A megye egyik kisvárosa Gore. Középpontjában mecset épül. Kísérőim egymásra mutogatnak: válaszoljon „ó“, vagy ,,ő“ arra a kérdésre: kinek, minek a pénzéből épülget Allah friss vakolásé háza? Szemlesütve vezetnek a mecset mögé: ott volt a nagy börtön és a még nagyobb vesztőhely - a vérszagtól megittasodott puccsisták ott végeztek ellenfeleikkel. Nem merem kinyitni jegyzetfüzetemet, amelybe csak számokat írtam. A szűkre szabott börtöncellákba százakat zsúfoltak a puccs- ra felesküdött hóhérlegények, akik azt hitték, történelmet csinálnak, amikor meghúzzák a ravaszt a rácsokon bedugott géppisztolyokon. Egyike a túlélőknek - a kalauz.-Csoda, hogy élek - mondja. Neki egyébként aligha volt más bűne, mint hogy jókezű asztalos lévén, gyalulta, szögezte, fabrikálta a fő ellenségnek kikiáltott Abdul Fattah Iszmail képének kereteit, ötvenöt éves, negyvenhat és fél kiló, testében úgyszólván nincsen sem izom, sem csont, csak az idegek maradtak meg. Mi maradhatott volna, amikor két és fél órán át hallgatta a géppisztolyok ropogását, látta társai halálát. Bent, belül egy olyan cellában, amelyből csak azután lehetett kijutni, amikor a gyilkosok elkotródtak. A mészárszékké átalakított börtön volt rabjának emlékeiben nem kételkedem. Amikor azonban kérdésemre „tudott-e az események előtt is arról, hogy itt börtön van?" - nemmel felel, eltűnődöm: a föld alatti betonerőd aligha készülhetett el anélkül, hogy bárki is megtudott volna valamit! Kísérőmet tizenöt évvel ezelőtt ismertem meg, akkor az adeni pártiskola kihelyezett tagozatának igazgatója volt. Pár hónapja érkezett vissza a moszkvai Komszomol- iskoláról - nála optimistább lélek aligha akadt az egész kormányzóságban. Most egymás mellett ülünk a termelőszövetkezet népkonyhájának étkezdéjében. Ő nem emlékszik rám - én annál bizonyosabb vagyok abban, hogy ö az az égő szemű fanatikus, aki egyszerre imádta Marxot és Enver Hod- zsát, Sztálint és Gomulkát. Az életrajz mondatai monotonok: házasság, három gyerek, a feleség a fiúkkal van elfoglalva... Közbeszólok: hogyan került a mostani helyére? Mit csinált közben? Nem válaszol azonnal, csak amikor kocsiba ülünk. Megvárja, míg az autó felkaptat a volt főtitkár és volt kormányzó egykori kéjlakásába, ahonnan minden egészen másképpen látszik. Ott jó a levegő, a ventillátorok és a légkondicionálók acélméhraj- zümmögéssel termelik a hideget, s külön szobát rendeztek be a gazdák férfibarátainak és hölgyvendégeinek. Tunya síkság szélén emelt várra emlékeztet a látvány.- A bátyámtól vettem át a megyei művelődésügyi osztály vezetését - szólal meg.- A bátyámat a puccs pillanatában elkapták, ott végezte a többi száz között, a több ezer káderrel és a tízezernél több egyszerű emberrel együtt. Aztán moszkvai élményéről beszél, arról, hogy olvasott egy könyvet, amerikai író írta, „Akiért a harang szól".- Mit gondol - fordul hozzám. - A mi barátainkat, testvéreinket emlegethetjük majd egyszer úgy is, mint azokat, „akikért a müezzin szól"?- Bár - vált szkeptikusra - a müezzin itt mindenkiért szól? Nem tudom, hallott-e róla, hogy elvtársaim, barátaim közül nem is egy azért adta vissza a tagkönyvét, mert a kommunisták közti belháborúban istencsapását látta, s úgy érzi, vezekelnie kell, amiért eddig sört ivott, ateista elvtársakkal politizált, s Allah suhintását ezután csak úgy lehet elkerülni, ha itt minden visszafordul a másfél évezredes iszlám kerékvágásba? Akkor már sokkal jobb, ha az iszlám is mellénk áll, s együtt megyünk, ameddig lehet - és sokáig lehet. Mert az hiszen, jobbat akar itt most már mindenki. Az is, aki csak a földi erőkkel vet számot, és az is, aki ezeken túl is reménykedik valamiben. KRAJCZÁR IMRE \
