Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-06-24 / 25. szám

Weöres Sándor hetvenöt éves

E

gy új magyar költőről akarunk itt beszélni, aki még csak tizenöt éves. Most van a tizenhatodikban. Úgy'tünt fel, egyszerre és tiszta fénnyel áthatóan, ragyogva, a frissesség nagy magányával, mint amikor a derengő esti égen kitűzi fényes fejét az első csillag. “

A cikk, amelyből idéztünk, a Pesti Hírlap százoldalas vasárnapi számában jelent meg 1929. április 14Sén. írójáról, Bónyi Adorjánról - jóllehet a két világháború között több tucat könyve jelent meg -, ma már legföljebb a megszállott irodalomtörténészek tudnak; annál jobban ismerik viszont az olvasók annak az egykori szombathelyi diákgyereknek, versíró gyermekzseninek a nevét, akiről a fölfedező cikk lelkes hangvétele szól. Weöres Sándorról van szó, akinek a versszeretö közönség most ünnepli a hetvenötödik születésnapját, s aki az alatt az egy híján hatvan esztendő alatt, amely nyilvános bemutatkozása óta költői pályáján eltelt, a teremtődni és a teremteni szüntelen lázában égőn, mintegy ötvenezer sort hozva létre a kohóizzásu szellem Öntőformáiban, az e századi magyar költészet - s tegyük hozzá: a mai világlíra! - egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb, legszínesebb alakjává, újító egyéniségévé, modern poétikát teremtő egyéniségévé, s egyúttal a mai víláglíra nagy, számtalan idegen nyelvű kötettel fémjelzett, és - túlzás nélkül állítható - Nobel-díjasokkal vetekedő poétájává nőtte ki magát. Bravúros nyelvi fordulatokra, konzseniális formai megoldásokra képes műfordító; számtalan nemzet számtalan költőjének alkotásait tolmácsolta a tartalmi és formai hűség magas fokán. Költő-irodalomtörténész (irodalomtörténész-költő) - életművének szerves része a Három veréb hat szemmel című antológia, amelyben a régi magyar költészet elfeledett és lappangó értékeit, a magyar líra fóvonulatától eltérőnek tartott, ám valójában az utókor által nem ismert (következésképpen: el sem ismert) jelenségeit tárta fel, előásva a feledés porából egyúttal azokat az alapokat is, amelyekre a saját költészetének a sokak által „rendhagyónak“ tekintett jellegzetességei szervesen épülnek rá, igazolva a búvópatakszerű folytonosság és folyamatosság meglétét.

Megragadni a Weöres-líra lényegét (amelyről Bata Imrének és Kenyeres Zoltánnak köszönhetően, ma már monográfiák szólnak) egy rövidke írásban szinte lehetetlen feladat. Hadd nyúljak vissza egy hasonlathoz, továbbfejlesztve azt. A már idézett Bónyi Adorján ezt írta a kamasz költőt bemutató cikke fölé: Mint csillag az égen. Találónak érzem e hasonlatot: a Weöres-versek valóban csillag módjára viselkednek - az azonos vagy hasonló poétikai szemlélet jegyében fogant opuszok (gondoljunk csak a Magyar etűdök játékverseire) az életmű egy-egy jellegzetes vonulatává, afféle csillagképpé állnak össze. A csillagképek pedig - hasonlóan a kozmosz végtelen változatosságához, ám mégis szigorú rendjéhez - csillagrendszereket alkotnak; s e rendszereken belül, a Weöres-líra horizontján más-más helyen állnak a ritmikus-zenei ihletésű játékversek, megint másutt az ókori kultúrák ősi mítoszait fölidéző hosszúversek, az Istar pokoljárása, a Mahruh veszése; megint másutt a szövegeknek az a típusa, amely a szigorú ritmikai formákon belül a zenei komponálásmódra emlékeztetőén „lebegteti", oldja el egymástól, sejtelmes asszociációkat keltve, a vers motívumait, fő-, és melléktémáit; sajátos csillagképet alkotnak a szürrealizmus, a vers jelentéstani térrácsozatát szigorúan kialakító kubizmus, a kísérleti költészet: a lettrizmus, a kollázs, a montázstechnika termékenyítő hatását tükröző költemények, és így tovább, és így tovább - a végtelenségig, mert Weöres Sándor költészete szinte kimeríthetetlen, mind formai, mind pedig szemléleti aspektusból.

Bravúrosan kezeli a régi magyar költői örökséget, a klasz- szikus formákat, a Nyugat első nemzedékének formai vívmányait, s ugyanilyen biztonsággal, lenyűgöző fegyelemmel mozog az avantgárd és a neoavantgárd műhelyeiben is, poéta doctusi tudással és tudatossággal rendelve alá külső és belső formát a kifejezendő tartalomnak, gondolati és hangulati egységnek. Nevezik líráját személytelennek, ob- jektívnek, rejtőzködőnek, álarcok mögül szólónak - és joggal; legutóbbi verseskötetében, a Kútbanézőben viszont, az Arany János-i „ószikék“ megrendültségével, személyes föltárulkozással vall az idő kérlelhetetlen hatalmáról, test és lélek leépülésének folyamatairól. Hasonló módon rendeződik két átellenes pólus köré költészetének művelődéstörténeti ihletésű antropológiai vonulata, a mítoszi verseké s az objektív líráé, amelyben az időben s térben egyaránt mindenkor s minídenütt érvényes általánost és egyetemest, az emberi lényeg univerzáliáit fogalmazta meg, hogy szembeszegezze velük a másik, életművében ugyan kisebb terjedelmű, de azért kötetnyivé terebélyesedő versvonulatot, azokat a költeményeket, amelyek századunk történelmitársadalmi valóságat tükrözik: XX. századi freskó, Reménytelenség könyve, Óda a kispolgárhoz, A szegény kis gondnok panaszai, Munkanélküliek, vagy éppen a Hitler, amely egyetlen képbe tömörítve már 1933-ban előrevetítette a szimplifikáló kritika által „el nem kötelezettnek“ tartott Weöres elkötelezett aggodalomba fogant látomását: „A dermedt Föld (figyelme) jégcsapként lóg a bajuszán “.

W

eöres Sándor ma alighanem a legismertebb, a legtöbbet fordított kortárs magyar költő; szavait és ritmusait világnyelvek visszhangozzák, kis népek műfordítói teremtik újjá. A „szlovák" Weöres, a magyar líra elkötelezett és avatott tolmácsolójának, Vojtech Kondrótriák köszönhe- . tőén, 1972-ben mutatkozott be az olvasóknak, a Znamenia

UJ SZÓ című, kisebb terjedelmű, de átgondoltan válogatott és szerm

kesztett, a Weöres-jelenségról pontos keresztmetszetet nyújtó műfordítás-gyűjtemény révén. Asszimilálta élő klasz- szikusunk hatását a szlovákiai magyar irodalom is. Ha akad filológusunk, aki kapcsolattörténeti vizsgálódásokban követi 1988. VI.24. majd egyszer nyomon a szlovákiai magyar líra modernebb

szakaszának (főleg az utóbbi két évtizednek) az alakulását, keresve azokat a hatásokat, melyek líránkat a mai magyar költészet részéről érték, számtalan adalékkal dokumentálhatja majd, hogy egynéhány költőnk sokat és sokfélét sajátított el a Weöres-iskolától. Irodalmunknak közvetlen kapcsolata, személyes találkozása is volt a szavak mágusával, aki- a hetvenes évek elején - feleségének, Károlyi Árnynak és értő kritikusának, a róla azóta monográfiát is író Bata Imrének a kíséretében - ismerkedő látogatáson fordult meg Szlovákia fővárosában, feledhetetlen élménnyel ajándékozva meg az Irodalmi Szemle akkori szerkesztőit. A szlovákiai magyar gyermekek reprezentatív fesztiváljának, a Duna Menti Tavasznak lassan-lassan művelődéstörténetté távolódó múltja is őrizget egy becses Weöres-adalékot: a fesztivál szervezőinek, elsősorban Szigeti Lászlónak a kérésére költőnk verssel ajándékozta meg a „Tavasz" szereplőit és hallgatóit; a költemény „össz-szavalata" adunaszer- dahelyi (Dunajská Streda) művelődési ház pódiumán hangzott el elsőként.

E közvetlen kapcsolatokon túl számon kell tartanunk azt a közvetett hatást, amely a müvek révén termékenyítette meg a szlovákiai magyar költői gyakorlatot. Alkata, ízlése, hajlamai, ars poeticája szerint ki-ki mást és mást fedezett föl

magának Weöres Sándor sokszínű és tágas szellemi univerzumában; Cselényi László például a kompozíció szonátaszerű szerkezetét, a fonikus játékokat, az ,,elmozdult szótár“ ötletéből táplálkozó szóbontásokat; Zs. Nagy Lajos a játékosságot, a költői képzelet bakugrásait; az Egyszemű éjszaka költői a maszkok mögüli megszólalás, a próteuszi- ság képességét, az érdeklődést az emberiség egyetemes kultúrkincse, univerzális öntudata: a mítoszok iránt; pályakezdő lírikusaink, a Próbaút bemutatottjai pedig azt a fajta filozofikus hajlamot, amely az alanyi lírával szemben a reflexív költészet, a létköltészet, a törvényszerűségeket kereső objektív líra szemléleti formáiban nyilvánul meg. A középnemzedéktől kezdve a legifjabbakig számtalan ajánlás, hommage, utalás, tudatos rájátszás tanúskodik arról, hogy Weöres hatása alól nem vonhatta ki magát a csehszlovákiai magyar költészet sem. Még inkább érvényes ez gyermeklíránkra. Abban a korszerúsödési folyamatban, amely költészetünknek ebben az ágában a hetvenes évek második felétől megfigyelhető, hatalmas szerepe van a Rongyszőnyeg és a Magyar etűdök ritmikai bravúrjait, nyelvezeti formáit tökélyre vivő, játékos, derűs, humoros képeket pazar bőséggel ontó Weöres Sándornak, a magyar gyermekvers még életében klasszikussá vált nagy alkotójának és újraal- kotójának, akinek nyelvi géniusza azt a ritka kö'ltészettörté- neti csodát eredményezte, hogy szövegei - a „Bóbita,

Bóbita táncol", az „Őszi éjjel izzik a galagonya...“, az „éjmélybői fölcsengő csing-ling-ling száncsengő...“, a „Fut, robog a kicsi kocsi..." é s a többi, a szinte megszámlálhatatlanul sok játékvers, tréfás mondóka, gyermekdal - a szemünk előtt folklorizálódnak, beleszervülve a nemzeti nyelv és kultúra organizmusába. Félországnyi gyermek képzeletét vonzzák, ringatják, ajzzák, szárnyaltatják e hol magyaros ütemekből összeszótt, hol a magyaros és az időmértékes formák egymásra játszatásából komponált dallamok - egyszerűek és nagyszerűek, mint Kodály Zoltán gyermekdalai, úgy szolgálják a pedagógiai célzatot, hogy a magas rendű művészet éteri szféráiba emelik föl a gyermekeket. Megnyugvással és - a költészet mai térvesztésekor! - nagy-nagy megelégedettséggel konstatálhatjuk: tájainkon is. A Duna Menti Tavasz szavalóinak, bábosainak, kisszínpadi előadóinak ajkán (statisztikailag is bizonyíthatóan), a leggyakrabban a weöresi dallamok kelnek életre; óvodások és kisiskolások százainak, ezreinek szívben visszhangzik a „kristály-angyal-zene“.

M

ert Weöres Sándor - ahogy a Magyar etűdök nyitó szövegében önvallomásszerűen is megfogalmazta - úgy bújta az erdő vadonát, az életnek, a kaotikus valóságnak ezt a dantei sűrű, setét erdejét, hogy idestova hatvanéves költői pályafutása alatt mindenkor elmondhatta magáról azt is, hogy közben faragott egy furulyát: vadrózsából tündérsípot csinált. Sokféle dallamot csalt elő sípjából, régit és újat; összegező, hagyományt szintetizáló, ugyanakkor maga is új hagyományt teremtő, kreatív lírikusa ó a magyar líratörténetnek. Kísérte pályáján meg nem értés és félreértés; objektív líráját, maszkok mögötti rejtőzködését, régvolt korok, kultúrák, mítoszok iránti érdeklődését nemegyszer tartotta „pesszimizmusnak“, „nihilizmusnak“, „valóságtól való elfordulásnak“ az előregyártott elemekből, közhelypanelokból építkező vulgáris kritika. Emiatt ajánlotta talán - az Egybegyújtött Írások beköszöntőjében - a harmadik évezrednek verseit a költő. Aki viszont, mintegy az idő elégtételének jóvoltából, már a második évezred vége felé kivívta magának azt a senki máséval össze nem téveszthető helyet, amely őt a magyar líra hét évszázados fejlődéstörténetében okkal-joggal és vitathatatlanul iljeti meg. Szavával élve: a ,,szellemi szesztilalom“ elmúltán ma már tisztán látjuk a Weöres-líra legfőbb áramát, amely egy mederben fogja össze a sokféle stílusalakzatot és szemléleti formát. Mit is akart ő? - „... eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné. A kommunisztikus emberi hívom, aki ráeszmél a birtoklás, rang, erőszak kényelmetlenségére, külső érvényesülés helyett testi-lelki önmagát emeli egyre értékesebbé (...) Amíg az emberek egymás nélkül és egymás ellen kívánnának örülni, számtalan lemondásra és öncsonkításra kényszerülnek; de mihelyt egymásban sokszorozzák örömeiket, nincs több okuk aszkézisre, mint a boldog szeretőknek. “

N

apjainkban, amikor az atomháború fénycsóvás nagy bummjátói a környezetszennyezés következtében beálló, szúkölő kis halálokig számtalan veszély fenyegeti a létet, egyre többen döbbennek rá arra, hogy az emberiséget megosztó tényezőkkel szemben ki kell munkálni, érvényre kell juttatni az emberiség, a világ globális tudatát. Ki más lehetne e világtudatnak a hordozója, mint a sokféle Weöres-alteregó mélyén megbúvó ideáltípus, a „kommunisztikus ember“? A „jelenkor méhében" írta már évtizedekkel ezelőtt Weöres Sándor, megelőlegezve, az időnek mindazt, ami napjainkban válik egyre határozottabb fölismeréssé, „ez az embrió szunnyad, csak abortusz ne történjék: sokat táncoltatják az anyát". A Weöres-líra - nagy közéleti verse, a XX. századi freskó, az életmű egészére kiterjedő érvénnyel példázza ezt - az „abortuszba-táncol- tatás“ ellenében emelte föl szavát. Az esztétikum varázseszközeivel zabolázta és szelídítette meg, modern Orpheuszként, korunk rémeit, hogy világra jöhessen ama magzat: a „jelenkor méhében“ szunnyadó jobbik emberi én. ZALABAIZSIGMOND

A leningrádi Fórum

A szovjet rock-zenekarok között nemrég sajátos rekordot állított fel a leningrádi Fórum együttes: a hatezer férőhelyes harkovi sportpalotában egymás után 35 koncertet adott- mindig telt ház előtt. Ez napjainkban, amikor elég széles körből választhatnak a szovjet zenerajongók - a szakemberek véleménye szerint - rendkívüli eredménynek számít.

A Fórum átütő sikereket arat. Első koncertjüket 1984. szeptemberében tartották, s a következő év elején már a Szovjetunió legnépszerűbb együttesei között emlegették őket. A Fórum azok közé a zenekarok közé tartozik, amelyek a Szovjetunióban elsőként használták zenéjükben a komputertechnikát. Műsorukon csupán egyetlen zeneszerző- Alekszandr Morozov (ő az együttes alapítója is) - dalai szerepelnek. Végül érdekes az is, hogy a Fórum koncertjein a 13-20 éves rockrajongókon kívül mindig szép számban jelennek meg jóval idősebbek is és láthatóan teljesen leköti őket a zenekar produkciója.

A Fórum rajongói általában iskolások, szakközépiskolások, technikumok diákjai. Tehát azok, akikről általában lepereg minden erkölcsi intés, tanítás, még akkor is, ha azt a legjobb szándékkal mondják. Amit azonban a koncerteken kedvenc együttesüktől hallanak - a zenén túl egyúttal tanács, követendő példa is számukra.

A Fórum ma új utakat, új formákat keres. Új szólóénekesük, Szergej Rogozsin a profi státussal nem rendelkező zenészeket tömörítő, országszerte jól ismert leningrádi rockklubból jött.

Bármilyen sikeres is a Fórum, ők sem tudták kikerülni azokat a problémákat, melyek sajnos a legtöbb szovjet együttgjr előrelépését gátolják. Nagyon lassan jelennek meg lemezeik a Melódia Hanglemezgyártó Vállalatnál. A valamennyi hazai slágerlistán az első tíz között szereplő zenekart nem kényezteti el meghívásokkal, felvételajánlatokkal a moszkvai televízió sem. Sokáig váratott magára az első külföldi fellépés is. Igaz, a berlini nemzetközi politikai dal- fesztiválon azonnal az első helyen végeztek. Dániai turnéjukról pedig a helyi lapok egyszerűen így írtak: „A szovjet rockzene betört nyugatra is“.

ALEKSZANDR JURIKOV (APN)

„VADRÓZSÁBÓL mUS'POT C9É.W