Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-06-17 / 24. szám

idő, az események képesek arra, hogy a legönfejűbb emberek nézetét, meggyőződését is megváltoztassák. Nem szégyen ez, főleg ha egészséges, ésszerű álláspontok kialakításához vezet.

Nem kevés az olyan nyugati politikusok száma, akik a gyakorlat, a tapasztalatok hatására felülvizsgálták a korunk kulcsfontosságú kérdéseivel kapcsolatos álláspontjukat.

Nézzük, mit irt William Manchester amerikai publicista Nagyság és álom című könyvében - amely 1973-ban jelent meg az Egyesült Államokban - Richard Nixon akkori elnökről:,.Egyéniségének egyik fele továbbra is a hidegháború megszállott harcosa, aki mindig kész a ,.vörös kihívással“ szembeszállni; a másik felét pedig az az ember alkotja, aki elhitte, hogy a globális stabilitás a Washington és Moszkva, valamint a Washington és Peking közötti enyhüléstől függ."

Az ötvenes évek Nixona szinte ikertestvére annak a militáns antikommu- nista Joseph Mc Carthynak, aki elutasított minden megállapodást a szocialista országokkal. Nixon a saját pártját, a Republikánus Pártot 1951-ben azzal vádolta, hogy „meghajlik a vörös szél előtt“.

A hetvenes évek Nixona olyan politikus volt, aki az USA elnökeként megállapodásokat írt alá a Szovjetunióval, olyanokat, amelyek új távlatokat nyitottak mind a kétoldalú kapcsolatokban, mind a leszerelés terén.

Nemrégiben pedig olyan cikkeket publikált, amelyekből kiderült, hogy a mai Nixon az ötvenes évek pozíciójából támadja a hetvenes évek Nixonát. A jelenleg folyó elnökválasztási kampány során úgy nyilatkozik, mintha a Fehér Ház jövendőbeli urának a tanácsadója, oktatója lenne. S ugyanazokat a húrokat pengeti, mint a szélsőjobboldali képviselők.

Ebben a szellemben írta legújabb könyvét, amely nemsokára meg is jelenik 1999: győzelem háború nélkül címmel, s amelyből a The New York Times Magaziné és a Chicago Tribune már közölt szemelvényeket.

Úgy tűnhet, az atomfegyverek kérdésében egyértelmű az álláspontja, hiszen egy helyütt azt írja: „Az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót egy különlegesen fontos közös érdek köti össze: nem szabad megengedni, hogy nézeteltéréseik miatt atomháború robbanjon ki. “

E nézettel nem lehet nem egyetérteni. Ez azonban csupán az egyik arca a szerzőnek. A másikat viszont olyan jellemvonások alkotják, amelyekről azt hittük, hogy már régen feledésbe merültek. A hidegháború hívének a portréja rajzolódik elénk. Például ezt írja:

„Tetszik nekünk, vagy sem: vezető szerep nyomja a vállunkat... Ahhoz, hogy az Egyesült Államokba vetett új, szilárd hitet kiépíthessük az emberekben, sokkal többet kell majd tennünk néhány olyan sikeres, de mégiscsak másodrendű katonai akciónái, mint amilyen Grenada lerohanása vagy a Líbia elleni akció volt. “

Kevesli tehát a szerző a Grenada és Líbia ellen alkalmazott durva erőszakot, az intervenciós politika szélesebb méretekben való alkalmazását szeretné. S ha ez nem így történik, akkor szerinte Amerika meghátrál, „ebben az esetben pedig a világot legyűri a szovjet uralom és expanzionizmus; akkor megláthatjuk majd a béke és szabadság gyorsan bekövetkező végét; a világméretű barbárság új korszakának jegyében lépünk át a XXI. századba. “

Nixon ilyen szörnyűségekkel fenyegeti az amerikaiakat, de kérdéses, hogy tud-e rájuk hatni ezekkel az aggodalmaival. Hiszen az ő könyvéből vette a sajtó a következő sorokat is: „A leszerelés és a pacifizmus irányzata emelkedőben van, s ez káros hatással lesz a Nyugat sorsára.“ Ebből nyilvánvaló, hogy mi aggasztja a szerzőt a legjobban.

Miként lehet egymás mellé helyezni különböző kijelentéseit egyrészt arról, hogy meg kell őrizni a békét és elhárítani á háborús veszélyt, másrészt pedig azokat a felhívásait, hogy más országokkal szemben igenis fegyvert kell alkalmazni.

S nem ez az egyedüli példa a kétarcúságára, egyszerre akar a béke védelmezőjének és ellenzőjének a szerepében tetszelegni. Hasonlóan ellentmondásos nézeteket vall arról is, hogy miként alakítsa az Egyesült Államok kapcsolatait a Szovjetunióval:

Például: „Tiszteletben kell tartanunk a Szovjetuniót, mint erős és méltó ellenfelet. A kölcsönös tisztelet a barátok között nagyon fontos dolog, de a nukleáris évszázadban a potenciális ellenfelek között egyenesen nélkülözhetetlen.“ Megint másutt: „Megszavazhatjuk azokat az intézkedéseket, amelyek csökkentik az atomháború véletlenszerű kirobbantásának kockázatát; a hadászati egyensúly stabilitásának módszereit; az atomfegyverek terjesztésének megakadályozásához szükséges eszközöket; az egyes térségekben meglévő konfliktusok közül néhány rendezésének (nem mindnek) a módjait, főleg ott, ahol a két nagyhatalomnak megvannak a saját érdekei. ..“Ez a nézet kétségkívül egészséges. De hogyan lehet összeegyeztetni az alábbi megfogalmazással: „Meg kell találnunk a lehetőséget olyan javaslatok kidolgozására, amelyek egyidejűleg adnának módot arra, hogy elérjük céljainkat s ugyanakkor nyomást is gyakoroljunk a Szovjetunióra annak érdekében, hogy elfogadja a mi feltételeinket. Abban az esetben, ha a Kreml vezetői nemleges választ ad- i ak, akkor politikai színtéren aratunk győzelmet, ha elfogadják a javaslatainkat, akkor pedig elérjük a céljainkat."

Mi ez? Tárgyalások vagy csupán játék a tárgyalásokra? Jele sincs itt azon problémák tárgyszerű megközelítésének, amelyektől az emberiség sorsa függ. Mi lenne, ha a Szovjetunió Richard Nixonhoz hasonlóan azt mondaná: nem a kölcsönösen előnyös kompromisszumokra fog törekedni, hanem nyomást kíván gyakorolni az USA-ra, hogy egyoldalú engedményekre kényszerítse? Miként reagálna erre Nixon? Bizonyára felháborodna - és joggal.

Nixon könyvében arra buzdít, hogy ne higgyenek a szovjet vezetőknek, s azt állítja, a Szovjetunió külpolitikája „nemhogy kevésbé, hanem méginkább agresszív lett“.

Mindezzel nem rémíti meg az olvasót. A szerző szándéka átlátszó. Világszerte, s így az USA-ban is pozitív visszhangot keltettek a Szovjetunióban az új gondolkodásmód jegyében zajló folyamatok. S éppen e kedvező visszhang miatt húzta elő Nixon a „hidegháborús“ sztereotípiákat - akkor, amikor az élet már alaposan túlhaladta azokat.

VIKENTYIJ MATVEJEV (Izvesztyija)

A Januári Felkelés Nehézdaru-gyártó Ogyesszai Termelési Egyesülésben is nagyon várták a decemberi szovjet-amerikai rakétaszerzödés ratifikálását. E vállalat kollektívájának azonban ezzel kapcsolatban különleges okai is vannak, nagy munkára készülnek.

Nyikolaj Andrijenkónak, az állami tervezőiroda vezetőjének dolgozószobájában ülünk. E szervezet falai közül került ki sok olyan nehézdarunak a terve, amelyek sikeresen működnek a népgazdaság különböző ágazataiban. Néhány évvel ezelőtt közös tevékenység kezdődött a BU- MAR lengyel céggel, a múlt esztendőben pedig a Liebherr ismert nyugatnémet cég is az egyesülés partnere lett.- Még Mihail Gorbacsov washingtoni látogatása idején született a gondolat: a megsemmisítésre kerülő RSZD-10- es (Nyugaton SS-20 kódnéven ismert) közepes hatótávolságú rakéták szállítóeszközeit egy fokozott terepjáró- képességű óriásdaru gyártásához kell felhasználni. Ezt a darut békés építömunkához szánjuk: hidak és ipari üzemek létesítésénél használjuk fel. A tervezőknek szigorú határidőket szabtunk: néhány hónap alatt el kell készíteni a tervvázlatokat, részletesen ki kell dolgozni a műszaki feladatokat. Valósággal a hátam mögött éreztem a versenytársak lihegését - hiszen nemcsak nekünk, darugyártóknak van szükségünk nagy teljesítményű vontatógépekre.

A központi szervekhez valóban sok minisztériumtól érkezett kérelem. A geológusok és az olajipari szakemberek is pályáztak ezekre a gépekre, a mozgó fúróberendezéseknél akarták őket felhasználni. Az elképzelések konkurenciaharcában azok győzhettek, akik hamarabb állítottak össze megalapozott tervet.- Mi nem késtünk el - mondja Andrijenko - és a néhány tucat alvázból álló első tételt már kiutalták számunkra.

Hogyan fogják felhasználni ezeket? Jelenleg a nehézdaruk terveinek háromféle változatán dolgoznak. Ezek közül kettő az egyesülés külföldi partnereinek igényeihez igazodik. A régi üzlettárs, a lengyel BUMAR, hajlandó elkészíteni az első modellt. A műhelyekben folyik a forgórész és az emelőkar kipróbálása - ezt a lengyel és a szovjet tervezők közösen dolgozták ki.

A közelmúltban Ogyesszában járt a Liebherr cég képviselője. Meg kell mondani, ez a nyugatnémet társaság 1972 óta folytat kereskedelmet a Szovjetunióval. Azóta 400 millió dollár értékben szállított darukat a Szovjetuniónak. Többek között 333 olyan speciális modellt, amely alkalmas az 58 Fahrenheit minimális hőmérséklet melletti munkára - a nyolcvanas évek elején ezeket a transzszibériai csővezeték építésénél használták fel. És most a Liebherr képviselője a jövőbeli közös munka távlatait tárgyalta meg az egyesülés szakembereivel.- Az a tervünk, hogy 80-120 tonna teherbírású gépet hozunk létre, amelyeknek emelókarja 70 méternél hosz- szabbra1 nyújtható ki. Igény van az ilyen daruk iránt, mégpedig nagy. Nekünk elsősorban az alváz felel meg: a jó terepjáró-képessége, gazdaságossága. Úgy véljük, hogy a tervezők a munka rájuk eső részét már hamarosan befejezik, s aztán az üzem dolgozóin a sor.

IGOR ROZOV (APN)

Az információ valami testetlen, megfoghatatlan dolognak tűnik. A szakemberek azonban egyre inkább a világ legfontosabb forrásának tartják. Ezzel kapcsolatban új műszaki, szociális, gazdasági, sót politikai problémák is felvetődnek.

Az információt természetesen mindig gyűjtötték. Újdonságnak számít azonban, hogy az utóbbi évtizedekben az információtartalékok jelentősége, a népgazdaságban játszott szerepe egyre növekszik.

Száz évvel ezelőtt az iparilag fejlett országokban minden húsz „reális dologgal“, azaz anyagi termeléssel foglalkozó emberre egy „papírmunkával foglalkozó“ ember jutott. Napjainkban a helyzet gyökeresen megváltozott: az UNESCO adatai szerint az ipari világban a foglalkoztatott lakosság több mint fele közvetve vagy közvetlenül részt vesz az információ előállításában és terjesztésében.

Az Egyesült Államokban a hetvenes évek második felében csupán a papírokkal végzett közvetlen kiadásokat, vagyis a papírok tárolását, a dokumentumokkal végzett munkát évi 100-150 milliárd dollárra értékelik, ami egy átlag amerikai családra évi közel 2000 dollár gazdasági megterhelést rótt. 1981 elején az amerikai társadalom a 40 millió „fehérgallérosnak“ 375 milliárd dollárt'fizetett ki munkabérben. Az amerikai gazdasági élet papírszükségletét évi 4 trillió oldalra becsülik. A Szovjetunió népgazdaságának is hasonló nagyságrendű a papírforgalma.

Miután a gazdasági helyzet már véglegesen „túlérett“, új eszköz jelent meg. A nyolcvanas években az iparilag fejlett országokban megkezdődött a népgazdaság teljes komputeri- zálásának korszaka. Ezt jelentős mértékben meggyorsították az egyéni információs gépek, amelyeket a hetvenes évek második felében alkottak meg. A személyi számítógépeknek a társadalomra gyakorolt hatása egyre jelentősebb lesz. A számítógép egy olyan talányos szörnyetegből, amellyel csak a kiválasztottak, a magukat programozóknak nevezők tudnak kapcsolatba kerülni, egyszerű és könnyen érthető egyénl^szközzé válik, melyet az emberi tevékenység minden területén alkalmaznak.

Philip Handler, az Egyesült Államok tudományos akadémiájának elnöke még a hetvenes évek elején kifejtette

a következő gondolatot: „Az Egyesült Államok gazdaságának nem a természetes tartalékokra, hanem az észre és a tudományos ismeretek felhasználására kell épülnie.“

Az elmúlt évtizedekben az Egyesült Államok részesedése a kapitalista országok összexportjában az 1974. évi 33 százalékról az 1980. évi 11 százalékra csökkent. Az Egyesült Államok fokozatosan átengedte helyét konkurenseinek a kapitalista világpiac csaknem valamennyi hagyományos szektorában. Ez alól egyetlen kivétel van, az információs technológia.

Amerika átadta konkurenseinek a „gyík farkát“, lemondott az elsőségről számos iparágban, ugyanakkor csaknem egy nagyságrenddel futott előre valamennyi versenytársától az

Az információ századában

információs iparban. A nyolcvanas évek elején az NSZK és Japán számítógéppiacának nyomása ellenére az Egyesült Államok ellenőrizte a kapitalista országok számítógéppiacának 80 százalékát; a kapitalista világban gyártott számítógépek fele értéküket tekintve az Egyesült Államokban volt található, a másik fél 70 százalékának gépein pedig a Made in USA felirat olvasható. A piacon az elsőségért folytatott gazdasági verseny súlypontja az információfeldolgozó eszközök területére tevődik át.

Ennek igazolására hozzák fel Japán példáját. A természeti kincsekben szegény szigetország a gazdasági fejlődés területén számos, nála jóval nagyobb természeti kincsekkel rendelkező országot, így Angliát, az NSZK-t és Franciaországot hagyta maga mögött, és az Egyesült Államok után a második helyet foglalta el a kapitalista világban az ipari termelés szintje tekintetében. Ennek egyik legfőbb oka a gazdasági mechanizmus gyorsított átalakítása a nemzeti információs készletek ipari felhasználásának érdekében. 2000-re Japánban információs társaságot kívánnak szervezni.

Mit jelent tulajdonképpen a nemzeti információs készletek ipari felhasználása? Ennek eredményeit a világpiacon három exportcikk képviseli: a tudományigényes termékek exportja (repülőgépek, számítógépek, vegyi áruk), az oltalmak és szabadalmak „láthatatlan exportja" és a know-how-export, vagyis az irányítás művészetének, módszereinek és technológiájának exportja.

Az amerikai transznacionális korporációk tudományos kutató és kísérleti tervezői munkákra fordított összkiadásainak mintegy 65 százalékát az NSZK-beli, angliai és kanadai leányvállalatok emésztik fel. Az ilyen jellegű kiadások külföldön gyorsabban nőnek, mint az Egyesült Államok iparában. A leányvállalatok személyzetének általában 95 százalékát helyi szakemberek alkotják. Az anyacégek külföldre alapvetően adminisztratív dolgozókat küldenek.

A szóhasználatban meghonosodott a „nemzeti információs politika“ kifejezés is, amelynek egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. Hiszen mint ahogyan azt az amerikai szakértők nemegyszer hangoztatták, „a számítógép egyszerre a gazdasági fejlődés és a hadászati fegyverkereskedés eszköze. A gép az egyik pillanatban eke, a másikban kard. “

Az információnak az emberiség életében egyre fokozódó jelentőségét talán a legkifejezőbben Joszif Sklovszkij szovjet csillagász határozta meg: „Az értelmes lények tevékenységének következtében - írta - a Föld az egyméteres hullámtartományban végbemenő radiokisugárzás tekintetében a bolygók között az első helyre került, megelőzve olyan óriási bolygókat, mint a Jupiter és a Satumus, és egyelőre elmaradva olyanoktól, mint a Nap.“ A csillagász kiszámította, hogy a Föld e hullámtartományban egymilliószor nagyobb teljesítményt sugároz, mint saját természetes rádiokisugárzása.

A jelenség, amelyet mi „információrobbanásnak“ nevezünk, a távoli világűrben levő megfigyelő számára az egyméteres rádióhullám-tartományban olyan fényességet jelent, mint számunkra a Nap.

GRIGORIJ GROMOV tudományos munkatárs (A Nemzeti információs készletek: az ipari kizsákmányolás problémái című könyvből), Szputnyik

Á harci feladatok után békés célok szolgálatában