Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-06-03 / 22. szám
Második eve, pontosabban 1987 februárja óta folynak a bécsi utótalálkozó keretében a huszonhármak (a Varsói Szerződés hét és a NATO tizenhat tagállamának) konzultációi. E témáról jelentetett meg elemzést a Nová dóba hetilap VLAGYIMIR NAZARENKO ezredesnek, a hadtudományok kandidátusának a tollából. Az írást, amely érzékletesen szemlélteti, hogy a feleknek milyen bonyolult problémákat kell megoldaniuk, rövidítés nélkül közöljük. A lichtensteini nagyherceg palotájában a huszonhármak már több mint ötvenszer találkoztak, de a jövendőbeli európai leszerelési fórum mandátumát még mindig nem dolgozták ki, annak ellenére, hogy a megállapodás szerint a konferenciát még az idén meg kellene tartani. Igaz az is, hogy a mandátumokmány több fejezetében sikerült megállapodniuk. Az eddigi tapasztalatok alapján elmondható, hogy a munka üteme nem volt kielégítő, mivel még mindig több komoly eltérés jellemzi az álláspontokat. Úgy tűnik, egyre fontosabb lesz az időtényező szerepe. A Varsói Szerződés külügyminiszteri bizottságának március 29-30-án Szófiában megtartott ülésén éppen ezért hangsúlyozták, hogy a szocialista országok minden területen intenzivebbé szeretnék tenni a bécsi utótalálkozó, s ezen belül természetesen a huszonhármak munkáját is. Elöljáróban le kell szögezni: mielőtt a felek tárgyalóasztalhoz ülnek a leszerelési fórumon, a mandátum minden egyes részében a legteljesebb egyetértésnek kell uralkodnia. CÉL ÉS TARTALOM Kölcsönös megegyezés alapján a felek így fogalmazták meg a fórum célját: Erősíteni az európai stabilitást és biztonságot az európai fegyveres erők stabil és biztonságos egyensúlya alapján, beleértve a hagyományos eszközöket és technikát, s természetesen a készletek alacsonyabb szintjén; felszámolni a stabilitást és biztonságot károsító különbségeket, előnyben részesítve a meglepetésszerü támadásra, a széles körű támadó akciókra alkalmas potenciál felszámolását... A felek számolnak azzal, minden részt vevő állam kötelezi magát, hogy hozzájárul e célok megvalósításához a katonai szempontból olyan fontos intézkedések elfogadásával, mint amilyen például a fegyveres erők és a fegyverzetek csökkentése, az azonos plafonok meghatározása és így tovább. Egyetértésre jutottak abban is, hogy tekintettel lesznek a regionális differenciáltságra, s hogy a biztonság erősítésének folyamatát lépésről lépésre kell kibontatkoztatni ügy, hogy senkinek a biztonsága ne szenvedjen csorbát. Ami a tárgyalások tartalmát illeti: ez a mandátum kulcsfontosságú eleme. Nem véletlen, hogy e körül bontakozott ki a legé- (fesebb vita. Ugyanis a hagyományos fegyverek összefüggnek a nukleáris eszközökkel, a hordozóeszközök indokolják ezt a kapcsolatot. Például a harcászati, vagy más néven taktikai rakéták hagyományos és nukleáris töltettel egyaránt felszerelhetek. Az ágyútüzérség úgyszintén alkalmazhat hagyományos és nukleáris lövedékeket is. A taktikai légierő szintén képes mind hagyományos, mind pedig atombombák hordozására. Ezért nevezik ezeket az eszközöket kettős rendeltetésűeknek, amelyek a korszerű fegyvertárakban, s főleg Európában, a váratlan támadásra alkalmas potenciál alapját alkotják. Nem véletlen tehát az sem, hogy ezeket a legveszélyesebb, a leginkább destabilizáló eszközöknek tekintik. Úgy tűnhetne, a kettős rendeltetésű eszközök korlátozásának a szüksége mindenki számára nyilvánvaló. A NATO-tagországok azonban nem hajlandók ezeket bevenni a tárgyalások témakörébe, de ugyanakkor azt bizonygatják a szocialista országok képviselőinek, hogy hajlandók minden hagyományos fegyverfajtáról tárgyalni, tekintet nélkül azok esetleges további tulajdonságaira. Megengedhetetlenek a nem egyértelmű megfogalmazások az ilyen komoly kérdésekben. A mantádumnak ködösítés nélküli rendelkezéseket kell tartalmaznia, hogy a jövőbeli tárgyalások témaköréből, majd az azt követő csökkentésből ne lehessen kivonni egész fegyverkategóriákat, többek között azzal az ürüggyel, hogy ezek nemcsak konvencionális, hanem nukleáris eszközök is. Ezért ha a tárgyalások programjába nem akarják felvenni a csapásméró eszközöket, az egyenlő a meghirdetett céloktól való eltéréssel. Nem a mi bűnünk, hogy a Nyugat nem tud szakítani a nukleáris elrettentés, valamint a rugalmas válaszcsapás stratégiájával, amelyek alapját az atomfegyverek alkotják. NATO-körökben úgy vélik: a közepes és a rövidebb hatótávolságú rakéták megsemmisítése egyet jelent az atomfegyverek triádja egyik legfontosabb elemének a felszámolásával. A taktikai atomeszközök felszámolása azonban lehetetlenné tenné a rugalmas választ, s szükségessé válna a tömb stratégiájának az átértékelése. A NATO és a Varsói Szerződés közötti „atomütköző" felszámolása egyben azt is jelentené, hogy Európából eltűntek az atomfegyverek. Ettől félnek tehát az észak-atlanti tömb vezetői, s ezért a leszerelési kérdések megoldása során a régi gondolkodásmód kategóriáit próbálják alkalmazni. Nem véletlenül tette Stephan Ledogar, a bécsi utótalálkozón részt vevő amerikai küldöttség vezetője a következő kijelentést: „A washingtoni szerződés kimerítette mindazt, amire a NATO-országok hajlandók az európai nukleáris leszerelés terén." A Szovjetunió olyan realista logikához tartja magát, amely útmutatónak számít a vitatott kérdések megoldásában. Ez év elején újabb javaslatot tett a taktikai nukleáris eszközökre vonatkozóan. Ajánlotta: a közép-európai haderők és hagyományos fegyverzetek csökkentéséről szóló tárgyalásokon csupán a kettős rendeltetésű eszközökről, vagyis ágyútüzérségröl legyen szó. Ezeknek a fegyvereknek a nukleáris összetevőiről (atomrobbanófejek, -bombák és -lövedékek) e javaslat szerint később tárgyalnának. Partnereink sajnos nem értékelték megfelelően a Varsói Szerződés kezdeményező lépését. Minden eszközzel védekeznek a „harmadik nulla“ ellen, s a NATO Tanácsának márciusi ülésén leszögezték: ,,Sem előterjeszteni, sej jóváhagyni nem fognak olyan javaslatokat, amelyek gyengítenék a feltartóztatás nukleáris potenciálját. “ Még egy ideig lehetetlenné akarják tenni az atomfegyverek nélküli világ elérését. Ezért a bécsi utótalálkozón a NATO-küldöttek különböző manőverekhez folyamodnak, azt a benyomást akarják kelteni, hogy valami új dolgot keresnek, de mindeddig még nem javasoltak semmi konstruktívat. Azt szeretnék bizonygatni, hogy Európában a katonai konfrontáció szintjének csökkentése elválaszthatatlanul összefügg az emigráció növelésével. A különböző „kosarakba" tartozó kérdések mesterséges összekapcsolása nem segíti elő az összeurópai fórum sikeres és időbeni befejezését. Hozzátartozik az igazsághoz: a huszonhármak csoportjában a NATO diplomatái ígéretet tettek arra, hogy olyan alternatív javaslatot terjesztenek elő, amely mindkét fél számára megfelelne. Reméljük, hogy ez az ígéret nemcsak egy újabb húzás. A lényeg nem a megfogalmazás különböző variációiban van, hanem az a fontos, hogy tárgyaljunk a kettős rendeltetésű eszközökről. FÖLDRAJZI ÖVEZET ÉS ALAPELVEK Mely területre vonatkozna, a leszerelési fórum? Mint ismeretes, az Atlanti-óceántól az Urálig, vagyis egész Európára kiterjedne. A legvitatottabb kérdés jelenleg az, hogy vonatkozzon-e Törökországra és a Szovjetunió Kaukázuson túli részére. Törökország a NATO tagja, s területének, fegyveres erőinek nagyobb része Ázsiára jut. S a katonai erők mérlegelésekor ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez a Varsói Szerződés álláspontja. Kétségtelen, hogy sok vita folyik most erről, de mindkét fél úgy véli, a probléma megoldható. Ami az elveket illeti, a Varsói Szerződés országai a következő megfogalmazást javasolták: ,,A tárgyalások, s majd a kölcsönös megállapodás alapján született intézkedések az egyenlőség, a kiegyensúlyozottság, a kölcsönösség, a résztvevők biztonsági érdekeinek egyenlő mértékű tiszteletben tartása alapján valósulnak meg, annak érdekében, hogy kizárják a megállapodások megkerülését a kompenzációs intézkedések, vagy bármilyen más akciók útján, amelyek ellentétesek lennének a tárgyalások céljaival. Ezzel összefüggésben a részt vevő államok fegyveres erőinek és hagyományos fegyverzetének a csökkentését a katonai kiadások megfelelő korlátozásának kell kisérnie. “ Katonai téren növelné a bizalmat, a nyíltságot és az előrelátást, ha a Varsói Szerződés javaslata alapján a két tömb szervei konzultációkat kezdenének a katonai doktrínák összehasonlításáról, s megállapodnának abban, hogy a doktrínákat védelmi alapokra helyezik. NATO-részról ugyan azt hangoztatják, hogy a hagyományos eszközök terén csökkenteni kell a szembenállás szintjét, s azzal is egyetértenek, hogy a nyugtalanító aszimmetriákat fel kell számolni, de a valóságban különböző ürügyekkel elutasítják, hogy az egyenlőtlenségeket a kölcsönösség alapján tüntessék el. Ellenzik, hogy a mandátumokmányban önálló részként szerepeljenek a tárgyalások alap- elveiről szóló rendelkezések. önkéntelenül is felmerül tehát a kérdés: nem arra törekednek-e a nyugati országok, hogy csak azokat a fegyverfajtákat csökkentsék, amelyeknél a VSZ van fölényben, s azoknál, amelyekből nekik «an több, meg akarják őrizni az aránytalanságot? Ha igen, akkor ez a szándékuk irreális, az európai biztonságot úgy lehet szavatolni, ha a katonai potenciálokat mindkét oldalon a lehető legalacsonyabb szintre szorítják. Ezt a célt szolgálná a mielőbbi adatcsere a fegyveres erőkről és fegyverzetekről a két szövetség, mint egész között, továbbá a tagországok valamint az egyes európai régiók között. ELLENŐRZÉS Egységes nézetet -vallanak ez ügyben a szocialista országok: céltudatosan kell kihasználni mind a nemzeti műszaki eszközöket, mind pedig a nemzetközi lehetőségeket, beleértve a helyszíni inspekciót is. Amikor ilyen nagyarányú csökkentésről van szó, csak a teljes és átfogó ellenőrzés adhat bizonyosságot afelől, hogy a partnerek nem próbálják meg becsapni egymást, nem sértik meg a szerződés rendelkezéseit azáltal, hogy titokban fegyverkészleteket rejtenek el. Röviden: az ellenőrzésnek megbízhatóan szavatolnia kell minden érdekelt állam biztonságát, s természetesen a csökkentés után megmaradó haderőkre és fegyverzetekre egyaránt vonatkoznia kell. Az ellenőrzés keretében a megbeszélések tárgyára vonatkozóan a feleknek részletes adatokat kell közölniük egymással, hogy ezek segítségével meg lehessen állapítani, mely területeken találhatók aszimmetriák. Ha a huszonhármak eddig végzett munkájának eredményeit tekintjük, figyelembe véve az egész utótalálkozón kialakult helyzetet, elmondhatjuk: jelentős szakaszhoz érkezett ez a fórum, eljött az a pillanat, amikor fontos politikai döntéseket kell hozni, amelyek hozzájárulnának az európai biztonság szilárdításához és együttműködés mélyítéséhez. kJ szú 15 FIATALKORI BŰNÖZÉS AMERIKÁBAN Baltimore-ban (Maryland állam) május ötödikén egy tizenhat esztendős fiú megölte ugyanolyan idős társát, mert összevesztek egy szelet tortán. A helyi lapok csak rövid hírben számoltak be erről a banális gyilkosságról, amely csupán egyike a több száz hasonlónak, amelyet évente az Egyesült Államokban elkövetnek. Az AFP francia hírügynökség tudósítója ezzel az esettel indította cikkét, amelyben az amerikai fiatalok bűnözésének hátterére próbált rávilágítani. Egyetlen más nyugati országban sem ilyen magas a fiatalkorúak által elkövetett gyilkosságok aránya: hozzávetőleg öt százaléka az USA-ban évente nyilvántartásba kerülő mintegy 20 ezer gyilkossági ügynek. Könnyű kiszámolni, hogy ezek szerint mintegy ezer gyilkosság írható a fiatalkorúak számlájára. S ráadásul évente mintegy 9 százalékkal nő az esetek száma. A fiatalkorú gyilkosok áldozatai is többnyire fiatalkorúak. Tavaly például Detroitban (Michigan állam) 68 gyereket öltek meg „játszótársaik". „Közös betegségként" próbálják kezelni az amerikai szervek e jelenséget, s mint ilyet vizsgálja egy atlantai (Georgia állam) egészségügyi központ mellett külön e célra létrehozott osztály. A felmérések szerint a nagyvárosok feketék lakta negyedeiben, valamint az amerikai Nyugat mezőgazdasági településein összpontosul a fiatalkori bűnözés. A Washington Postnak kétségbeesett, kilátástalan hangú levelet írt egy néger asszony: „Olyan környezetet teremtettünk, amelyben gyermekeink életének már egyáltalán nincs értéke" - írja, s a kábítószereket, a szabad fegyverkereskedelmet vádolja mindezért. Az igazságügy-minisztérium által közölt felmérés megállapítja: a 15 - 34. életévük között elhalálozott négereknél a halál leaqyakoribb oka gyilkosság. Az esetek 60 százalékában a gyilkos ismeri áldozatát, s a gyilkosságok többségét, hozzávetőleg kétharmadát lőfegyverrel követik el. „Nem kell ahhoz kábítószer-kereskedőnek lenni, hogy az ember életét veszítse. Már egy kabátért, rádióért is lehet ölni Az élet ma már nem számit semmit“ - nyilatkozta egy fiatal washingtoni néger. Az amerikai főváros egyik szegénynegyedében egy fiatal lány mondta: „Ma már mindenkinek van pisztolya, ezért jó, ha az ember szerez magának egyet..." Több egymással összefüggő okra vezetik vissza a szociológusok a néger gettókban egyre növekvő fiatalkori bűnözést. Az első helyen szerepel a nyomor, amelyben ezek a fiatalok élnek, s ezt összeegyeztethetetlennek tartják a gazdagsággal, amit maguk körül látnak. Továbbá a diszkriminációt említik és az erkölcsi normák hanyatlását, azt, hogy szüntelenül erőszakkal „táplálják" őket (film, tévé). Ennek következtében a legártalmatlanabbnak tűnő viták is gyilkosságba torkollhatnak. A „forró negyedek" iskoláiban folytatott beszélgetésekből kitűnt, nem akadt egyetlen olyan tanuló sem, aki ne látott volna az iskolában, valamelyik osztálytársánál lőfegyvert. A kábítószer is elvégzi a maga romboló munkáját. Családok bomlanak fel, fiatalkorúakból álló, egymás ellen harcoló bandák alakulnak, s ez megsokszorozza a véres konfliktusok számát. Ha arról beszélünk, hogy e jelenségek kevésbé sújtják a fehér fiatalokat, az csupán azért van, mert az ő életkörülményeik általában jobbak. A statisztikák viszont azt is érzékeltetik, hogy főleg a nyugati mezőgazdasági vidékeken a fehér fiatalokat is elérte a gyilkos erőszakhullám. Szociológusok ennek okát a „vadnyugati" hagyományok és a munkanélküliség, a növekvő számú válások összefonódásában látják. Rendkívül figyelemreméltó: növekszik az olyan gyilkossági esetek száma, amelyeket az „átlagos amerikai családban" élő gyerekek követnek el. Áprilisban egy 16 éves fiú Kalispelben (Montana állam) minden nyilvánvaló ok nélkül megölte a saját - házassági évfordulójukat ünneplő - szüleit. Márciusban életfogytiglanra ítéltek egy 15 éves fiút, aki baseballütővel agyonverte osztálytársát, mert „kíváncsi volt arra, hogy mi fog történni". A meglepett nyomozók az ilyen „megmagyarázhatatlan" bűnesetek kivizsgálása során többször találkoztak a „fekete mágia", az ,,ördögűző szertartások" hatásával. Chicagóban van egy szervezet, amely az ilyen szertartások ellen hirdetett harcot. Tagjai szerint fiatal gyermekek havonta több ilyen jellegű erőszakos cselekményt követnek el, s szerintük ez csak a „jéghegy csúcsa". Hiába törik a fejüket a pszichológusok, nem találnak magyarázatot a „gyilkossághullámra“, hiszen a rövidnadrá- gos tettesek gyakran jó körülmények között élő, köztiszteletben álló családokból kerülnek ki. Az amerikai itélőbírók többségét nem érdekli, hogy az ilyen esetek milyen mértékben vezethetők vissza az egész amerikai társadalom állapotára. Ók ítélkeznek. Az államok többségében éppúgy ítélik el a fiatalokat, mint a felnőtteket, s ugyanolyan büntetéseket is szabnak ki rájuk. A közeljövőben a legfelsőbb bíróságnak is állást kell foglalnia ebben a kérdésben. Az amerikai börtönökben több mint 30 olyan halálra ítélt fogoly vár erre, akik 18. életévük betöltése előtt követtek el gyilkosságot. Két ilyen elítéltet 1986-ban már kivégeztek. (ö) •8. VI. 3.
