Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-06-03 / 22. szám
mam mos tíeótm c, már akkor is. Külö- ; között. Gúnyolódtak 'd a virágaidat, kisfiú! inyok is, szemtelen, i. Úgy gondolták, éretne tévedtek. A növé- 7, azok nekem nyiltak. A fény arany volt és isorok ragyogtak, haj- és a ceruza rovátkái gy-egy vonalba. Néz- imek lustán szállnak ek a nap örvénylő su- idtam e szinpompát. ve. Szerettem a szór- oszolt a nyüzsgés. asszony. Az osztály- Imes és félénk. Gon- lásson is a világból agvait, ha tokjuk még r és ragadós magok, héj felhasadjon, s ők . Rawling kisasszony Nem félemlített volna y foglalva az írással, mit. Nem az a legfon- növények nem törőd- fontosabb, hogy nézz a szemed. Láss túl nézd a kacsát magát. k, és suttognak. Fél- t szemükben. Olyan on átkel, hogy vissza- :ik. Aki összesározza zon és tisztán jegyze- íz úttesten. Zavarom ni, hogy... Nézd! Új- tavasz! Szinte 'í^K^indenurt A foWPisszatértek a luden alkalommal azt t. De a diákok nem ipik az elnevezések, nembe, megint. Rám t valahol hátul ülne. gyedül, mint én. Mint gy arc a háttérben, int Ann... olyan csendesen jön gém szeressen, aki adás közben és képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Szemembe bámultak, akkor is, amikor tanítani próbáltam. Nem gátolhattam meg őket. Jön, hogy éppen engem szeressen, a félszeget, aki örökké egyedül kóborol az erdőben, járja az utakat. Velem jön még éjjel is, még télen is. Mindig jön velem, fecsegésemet hallgatja, szótlan napjaimon osztozik. Mindtha az ó világa volna sötét és hatalmas, akár az enyém. Ann. Furcsa pár voltunk. Az emberek suttogtak, ujjal mutogattak ránk kocsijuk fedezékéből. Látta a vadludakat. Felköltöttem: a garázsajtóban didergett steppelt köpenyében és papucsban, és látta őket, ahogy telefirkálták röptűkkel az eget odafenn a hidegben. Megosztoztunk a vadludakon és megölelt. Jobban szerettük egymást, mint bármikor. .. Most újra egyedül. Rawling kisasszony elment. Ann előbb elment. S szememet behunytam, úgyhogy éjjel van. Egyedül. De elhagytam Annt is egy éjjel. Hideg volt, az ég fekete és tiszta, csillagokkal kipettyezve. Ann aludt, a ház, amely keze alatt ragyogott a rendtől, néma csendben. A hátizsákom készen volt, bekötve. Tudtam, eljön az idő, hogy útrakelek délre vagy a tenger felé, hogy járjam a világot megint magam. Keményen csikordult lábam alatt a hó. lélegzetem óriás felhőkké oszlott. Egyszer néztem vissza a házra, benne az alvó Ann... Lenn minden hófehér, fenn sötét, csillagokkal kipettyezve az ég. Ann mély álomban. Megint egyedül. Semmi ember, semmi jármű sehol. Ébren vagyok, csak behunytam a szememet. Ha fel tudnék kelni, elmennék. Átvágnék a nyírott füvön, át az útig. Vasutat keresnék. Elmennék, ha megtehetném. Utoljára. Megint egyedül a mezővel, az erdővel a csendben, csak a hó csikorog. Semmi szél. Fagyottan, mozdulatlanul merednek az égre a csupasz fák. Újra a világban örvendezőn. Otthon. Újra hontalanul úton, akár a madaraim. Vonatra ültem olykor, vagy a sin mentém bandukoltam. Fütyült a mozdony és, ha üresek is voltak, a vagonok csörömpöltek mögötte. Szerettem leolvasni a nevüket, a vadonok oldalára festett szavakat. A Nagy Északi volt a kedvencem. Hegyi juhfajta nevét viselte. Az utakon nyüzsögtek az emberek, kíváncsian hadonásztak, akár a tanítványaim, néha pénzt kértek. Odaadtam mindent, amim volt. A sínek közt nem jártak emberek. Sok állatot láttam, és boldog voltam közöttük, messze az embertől, aki valójában voltam. Egy nap láttam, amint egy jávorszarvas belefutott a vonatba. Meghalt, persze. Ettem a húsából. Jó volt. Bejártam Kanadát, Albertét. Nyugatra tartottam,_ lassan, de gyakran viharban is mentem. Szerettem éjjel vándorolni a tiszta ég alatt, a csendes Nagy Zoltán rajza és mozdulatlan földön, átkelni a magas és sötét hegyeken, hó alatt roskadozó szurok- és lucfenyők között, ahol a sínek előttem kígyóztak s ragyogtak a holdfényben. Nemrég volt. Őszült már a szakállam. De otthon voltam, és nyugodt, mint a föld. Furcsa otthonom a külföld, amelyen át a tenger felé tartok, olyan öreg és őszülő fővel, télen. Furcsa nyugalom jégből és hóból, olykor vonító szélből keverve. A hegygerinceket átszelő szélben meredek és kékhátú sziklák törnek a havon át az ég felé. Láttam egyszer egy lavinát: erdőket mosott fehérre és sepert le a völgybe. S nyomában nem változott meg, nem ürült ki a táj. Sírás fojtogatta a torkom a csendben, melyet a bömbölő szél elültével is alig hallottam meg, vagy lehet, hogy a szelet sirattam. Sírtam, hogy lássam, mozdul-e az a bolygó tovább. Diákjaimra gondoltam. Egy napon elértem a tengert. Tavasz volt. Mindenütt olvadozott a hó, zúdulva habzott le a hegyekből. A folyó* mentén indultam fölfelé. Melyik folyó volt? Nem tudom már, talán a Columbia, vagya Frazer. A folyó két partján olykor városokra bukkantam, a nagyvárosi fények kiszínezték azeget. Lenn a parton halászó medvék is voltak. Korán, fényes reggel értem el a tengert. Körülöttem minden csendes, még a fejem fölött csapdosó madarak is. És a fémsima tenger vizében ott tükröződött a nap. Kikötőváros volt. Átvágtam egy öreg úton az erdő szélén. Csak apró kimart göröngyök maradtak a kövezetből, s a repedéseken áttört a gaz. Sárga esik az úttest közepén. Annra gondoltam. Együtt néztük a Felső Tón úszkáló tutajokat. Nipigonnál? Vagy Marathonnál voltunk? Ott is ráakadtunk egy elhagyatott útra. Fogtam a kezét. Adja a kezét. Ágyam fölé hajol, fogja a kezemet. Rawling kisasszony. Mint Ann a hátsó pádból. Fehér vászonruháján piros virágok. A tó partján este a vörös kövekre ültünk. Még melegek voltak. Nézd, folyik a tó, szólt Ann. Mindig olyan, mintha folyna, nem értem, miért. Akkor is, ha nem fúj a szél. Rawling kisasszony van itt. Kezében a kezem. Arcomon, homlokomon érzem érintését, milyen könnyű és hűvös. Nagyon hűvös. Ann. Este a folyó partján. Ann vászonruhája. Fehér. Árnyék hull rám hűvösen. Benne vagyok, átkelek a mozgó egen. Megindultam a heggyel, az omló fehérséggel, amely a holdfényben tovasöpri a fákat. Benne vagyok a zuhanásban. Arcom hűvös, árnyék hull rám és karjaim messze sodródtak tőlem. Nem. Nem zuhanok! Semmi szél. Csúszom, suhanok, a sötétben. Nincs fenn a hold. Nincs csillag az égen. Délre tartok, most utoljára. Alábukom, átvágom magam a sötéten, és végre, föl újra a magasba szárnyakon. KIS ZSUZSANNA fordítása Álmomban Ezópus voltam. Eleinte jól szórakoztam furcsa ruházatomon, csak akkor támadt kellemetlen érzésem, mikor hideg szél fújt be tunikám alá. Ahogy sétálgattam, ismerős mondat ütötte meg fülemet:- Ne zavarjátok köreimet! A szembejövő emberek már messziről elkerültek és a gyerekek is miket kiabáltak rám...- Már jónéhány évszázad óta semmit sem alkotott! - kiáltott rám a Kő és Fájdalom című lap főszerkesztője. Feleletre sem várva, szikladarabokat dobott a lábam elé, megszámolva mind, egytől-hu- szonhétig, továbbá tizennégy vésőt és hat kalapácsot.- Talán elég lesz egy darabig, szerkesztőkém.- De én már... ebben a században... - kezdtem bátortalanul. A főszerkesztő rám ordított:- Mi a baj megint? Nézze meg, hány napilap, hetilap működik manapság, és mégis milyen messze vannak ezektől a kőlapoktól. A mi nevünk világhírű! Az ilyen érvek előtt fejet kellett hajtanom. Nagy erőfeszítéssel elgurítottam a huszonhét tömböt lakóhelyemre. Kezdetben semmi sem akart sikerülni. Gyakran kellett vésővel áthúznom, reszelő- t vei pedig radíroznom a szavakat. Néhány félresikerült kőlapot dinamittal robbantottam szét és a törmeléket egy betonkeverőbe dobáltam, szemétkosár helyett. Egy dologban biztos voltam. Az én történeteimben az állatok mindig ember módjára viselkednek. Az utóbbi évek statisztikája ellenben teljesen a fordítottját mutatja, és figyelmeztetett is egyben. Vigyázni kell az emberek önérzetére, hiszen a tudomány már beszámolt a hangyák intelligenciahányadosáról, bizonyítva azt, továbbá a lajhár kézügyességéről és a majmok lelkivilágáról. Felfigyeltek arra, hogy a halak beszélgetnek, a papagáj bezárkózik és hogy az emberek megtanultak a sorok között olvasni. Ezópusnak is t(fnulni kell az elmúlt századok tapasztalataiból, hiszen annyi minden változott meg a világ fennállása óta. Megjelentek kígyók púpos hátgerinccel, sokszínű kaméleonok, lusta agarak, és szorgalmas teknősbékák. Az emberiség példája lebegett szemük előtt. Végre! Sikerült néhány verset kivésnem. ,,A ló mint vezető állat.“ Kizárt dolog! Már hallom is a célzásokat. ,,Legyek az értekezleten.“ No hiszen! Mindenki rájönne az eszmei mondanivalóra, hiszen a légy mindenre rászáll. „Tolvaj szarka, síró krokodil, bőrét vedlő kígyó, felfuvalkodott galamb, kérődző láma.“ Nem jó! Még félreértik. • Hopp! Megvan! Heuréka! „Szarvas gazdagon szétágazó aganccsal.“ Minden oldalról megvizsgáltam a témát. Vigyáztam az összehasonlítási lehetőségekre, nehogy bárkinek is a becsületébe gázoljak. Ügy tűnik fel, a szarvas alakja és temperamentuma nem hasonlítható össze az emberekével. Bátran nekifogtam a versike kivéséséhez. A vasárnapi újság már le is közölte. Hétfőn reggel a szomszédom brutálisan nekem rontott. Mint később kiderült, álmában Othelló volt és a szarvakat célzásnak vette. Szétlapitott orral és hidegleléssel ébredtem. Hiszen említettem, hogy tunikám alá befúj a metsző, hideg szél. Szerencse, hogy a mai világ nagyon messze van az álomvilágtól. Horváth Ferenc fordítása FEDERICO GARCÍA LORCA* Gitár Lassú rivásba kezd a gitár. Széttörnek a reggel kelyhei már. Lassú rivásba kezd a gitár. Csititani kár. Hallgatni nem tud, zokog, ha fáj. Egy hangra jár, mint víz sírdogál, mint hófúvásba szél sírva száll. Hallgatni nem tud, zokog, ha fáj. Jaját zokogja távoli tájért. A Dél izzó homokja fehér kaméliákért. Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal, hogy a nyíl sehova nem talál, s az ágon az elhallgatott dal, első halott madár. Ó, szív, gitár! öt húrral, öt karddal járt át a halál. Memento Ha már halott leszek, a homok alá gitárommal együtt temessetek. Ha már halott leszek, köröttem a narancsfák s az ezerjófüvek. Ha már halott leszek, temessetek egy szélkakasba, ha lesz rá kedvetek. Ha már halott leszek! Vas István fordításai Mentek a népek... Mentek a népek, s az ősz nyomukba lépett. Mentek az emberek a zöldbe, sok víg gitárt és kakast is vittek ölbe. A magvak ott bebújtak már a földbe. Álmodott a mély ár, forrás futott csörögve. Lüktess forró szív örömre! Mentek az emberek a zöldbe. És jött az ősz utánuk - mi tette, hogy oly sárga? Csillagraj, hullámgyűrű, sápadt madarak szárnya. Már kemény ingmellre horgad az ember álla. Dermedj viasz szív halálra! Mentek a népek, s az ősz nyomukba lépett. Eörsi István fordítása "A költőre emlékezünk, születésének 90. évfordulója alkalmából ■
