Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-06-03 / 22. szám
A -j anyám akkor egyedül maradt r\L. a szülővárosomban, amely jócskán megnőtt attól, hogy a legutóbbi világháborúban ide telepítettek át Európából egy csomó gyárat. Azzal a céllal mentem Aldanba, hogy sok pénzt keressek, hogy majd szépen éldegéljünk az anyámmal a város szélén, a saját kis házunkban, amíg meg nem halunk, először ő, aztán én. Csöndesen éltem. Eleinte nehéznek éreztem a munkát, aztán hozzászoktam, és észre se vettem, milyen nehéz. Geológiai feltáráshoz árkoltam. Robbantással. Először körülfúrtam a kérget, aztán kirobbantottam a talajt, aztán csákánnyal és ásóval kimélyítettem, kiszélesítettem, megtisztítottam. Fúrtam, robbantottam, mélyítettem, szélesítettem, tisztítottam - ennyi volt. De ez csak így, leírva látszik könnyűnek, a valóságban sokak szerint baromi munka, és sokan ott is hagyták; mert mindennap az az iszonyú fáradtság, hiába fizetik meg jól... . Míg a tíz osztályt kijártam, végig ugyanabban a társbérleti szobában laktunk, ahol azután az anyám egyedül maradt. Biztos voltam benne, hogy viszem valamire, lesz belőlem valaki, aki fejjel kimagaslik környezetéből. A környezetemben pedig anyám magányosságát láttam, meg a városkánkat, amely jócskán megnőtt attól, hogy a legutóbbi világháborúban oda telepítettek át Európából egy csomó gyárat, meg hogy nincs egyetlen jeles rokonom se, csak Pausztovszkij könyvei esténként, amikor a mennyezetvilágítást már eloltottuk, és az olvasólámpa fényköre a szívemnek oly kedves sorokra vetül, s torkomban gombóccá sűrűsödik valami földöntúli jó érzés. Kószáltam a városban, kavicsokat dobáltam a folyóba, és tudtam, hogy ami lesz, az nem itt lesz, és hogy minden másképp lesz, de hogy mikor és hol, arról fogalmam se volt, még csak nem is töprengtem rajta, és az égvilágon senki, még Pausztovszkij se tudta volna nekem megmondani. Hát így. Iskola. Búcsúbankett. Bál. Majdnem megfulladtam. Borral itattak és charlestont táncoltam, amit nem tudok, és valószínűleg nem is fogok soha megtanulni. Kirohantam a lépcsöházba, nagyokat lélegeztem, sót kidobtam az ablakon az utolsó iskolai versemet, melyet egy kockás füzetlapra írtam: repülj! repülj! Levél az életnek, nemsokára magam is megjövök a levelem nyomában, és okos és fontos ember lesz belőlem, lovon érkezem, fehér lovon, melynek sörényébe piros pántlikákat fontak... még rágondolni is szörnyű. Aztán valahogy semmi se úgy lett: beiratkoztam az egyetemre, tanultam, beteg lettem, lemaradtam, és köptem az egészre; ha jobban belegondolok, mi a fenének akartam mérnök lenni? Belekaptam mindenféle úgynevezett értelmiségi segédmunkába: laboráns, műszaki rajzoló, korrektor, technikus, és mindezt különféle intézetekben Talán azt reméltem, hogy majd így, az intézetek révén, legalább levelező tagozaton meg- szerzem a diplomát? Egészen addig, amíg le nem vontam a következtetést, amelyet elöbb-utóbb mindenki levon, akinek nem sikerül feltörni. Azt a pofonegyszerű következtetést, hogy semmi értelme. Én ezt akkor láttam be, amikor egyszer, éjfél után hazafelé baktatva, szembejött velem egy csapat villogó fogú siheder. Olyan tizenhétéves-formák. Gitárjuk volt, hangosan muzsikáltak, szájuk sarkában cigaretta fityegett, és amikor a gitáros megunta a pengetést, odahajította a gitárt a haverjának, az elkapta, és pontosan ott folytatta, ahol az előző félbeszakította a dallamot. Annyira szembetűnő volt a saját szürkeségem, észrevétlenségem ezzel az újmódi rajjal szemben, hogy még a megkezdett álmatlan éjszakát se-volt kedvem folytatni, hazamentem, jól kialudtam magam, sót másnap is aludtam, és körülbelül egy hét múlva közöltem az anyámmal, hogyan fogunk élni ezután: lesz pénzünk és lesz saját otthonunk, ahol csak mi ketten fogunk lakni, és hogy mindehhez nem kell más, mint hogy egy kis ideig keményen dolgozzam. Az anyám elég sok könyvet elolvasott, mielőtt végképp ágynak dőlt. És bár akkoriban - amikor még egészséges volt - jobbára ma már ismeretlen könyveket árultak, kalandok, emberi gyöngeségek és a világszerte elterjedt hitványság nélkül, mégse akart engem afféle szovjet kispolgárnak látni, saját házzal a város szélén; ö is várt valamit tőlem, nyilván, hogy többre vigyem, mint ö meg az apám, legalábbis más, érdekesebb életet éljek, mint az ö életük volt. Amikor eljöttem ide, hogy nagy pénzt szakítsak le, ö pedig ott maradt egyedül a városkánkban, ha nem változott is meg a véleménye... szerintem egyszerűen már nem is volt véleménye, csak azt akarta, hogy egy kicsit jobb, nyugalmasabb legyen az életünk. A vonatom este indult. Egész nap ittam és másokat itattam - elbúcsúztam a barátaimtól, akikből már nem sok maradt. Jó, hogy most eszembe jutottak a barátaim, mert szeretem a barátaimat. De ók maradnak, én pedig elmegyek, és va|on miről fogok beszélgetni velük, ha majd visszajövök? Elébük tálalok egy csomó tragikomikus geológushistóriát, melyekben majd sűrűn szerepelnek töltények, robbantások, medvék, továbbá derék rendőrök által meghiúsított bűncselekmények - ugyanolyan dajkameséket, mint amilyenekkel a többi, északról visszajött korombeli srác szokta etetni a haverjait? Ittam és másokat itattam, aztán elbúcsúztam az anyámtól, jobbról-balról megcsókoltuk egymást, a barátaim addig kimentek az előszobába, hogy rágyú|tsanak, és főleg ne zarvarjanak bennünket, az anyám egész idő alatt az ágyban feküdt, mert beteg volt, de most fölkelt, és ingadozó lábain kivonszolta magát a tornácra, amikor ég már a kapunál voltam, és gyönge hangon utánam kiáltott valamit. Nem bírtam megállni, visszamentem a kapuból, ő addigra már hangosan sírt, és a haja tele volt ősz szállal. „Ne sírj. Na...“ - és még egyszer magamhoz szorítottam és megcsókoltam a homlokát, és éreztem, milyen fonnyadt a bőre a betegségtől, az egyszerre üressé vált szobától, attól az élettől, amelyben nem minden élőnek jut hely... Ezzel elmondtam maguknak, nagyjából hogy telt el az életem addig a percig, amikor az anyám ott maradt egyedül, én pedig JEVGENYIJ POPOV f*. -ifv* eljöttem ide, Aldanba. Csöndesen éltem, beleszoktam, szóval hajtottam a pénzért. Eszeveszett erővel túrtam az árkokat Fegya Alekszandrowal, egy novoszibirszki vagánnyal párbgn. Esténként vertem a blattot, és minden föllelhetöt elolvastam, például A határszélent, meg A fehér folt titkait, meg a Don Quijotét, meg a Junoszty 1965. évi 4-es és 5-ös számát. Fegyával eldumáltunk a világ dolgairól, szóval csöndesen éltem, és semmire se gondoltam. Majdnem az egész keresetemet elküldtem anyámnak, csak annyit hagytam magamnál, amennyi kajára, néha egy kis piára és ruházkodásra kellett. Hát így éltem. Ha megvillan egy rubel az árok fenekén, az ember kikaparja a csákánnyal, kilapátolja az ásóval, az a rubel pedig hol megmutatja magát, hol eltűnik, az ember veszettül túrja érte a földet, csáká- nyozik, robbant, ás, lapátol. Egyszer csak torkig lettem az egésszel, és elhatároztam, hogy bemegyek a telepre- egy kis kultúrát látni, lehajtani egy pofa sört, elmenni a moziba, kiáztatni magam a fürdőben és benézni a postára. Fölvettem a főnökömtől a járandóságomat, és másnap reggel vállalati autón beállítottam a telepre. A telepen csönd volt. Aki melózik, az ilyenkor munkában van. Aki bepiált, az a macskajaját pátyolgatja. Ami engem illet, bementem a büfébe, rendeltem egy rántottét valódi tojásból, megettem, meleg teát ittam rá, és átmentem a postára, hogy föladjam haza a soros pénzküldeményt. Már ott ült Dása és Vera, a két helybeli csinibaba, és a rigai divatújságot lapozgatták, meg egy ismeretlen pofa, akinek keze- lába remegett a másnaposságtól. Előtte jókora papírlap, telefirkálva valami ákombá- kommal, amely, ha jól megnézte az ember, úgy festett, mint bizonyos I. Ivanov aláírása. Látva, mekkora részvéttel figyelem, elmagyarázta, hogy ö maga ez az Ivan Ivanov, és hogy anno dacumál mindpn pénzét betette a takarékba, de mert éppen „marhára piás" volt, valami kibetűzhetetlen kriksz-krakszot kanyarított a papirra, amit most sehogy se tud reprodukálni, annyira cirkalmas, pedig muszáj hogy hasonlítson, különben nem kap . „egy árva vasat“ se, pedig ö tényleg Ivan Ivanov, a saját pénzének teljes jogú tulajdonosa. Engem nem érdekelt az Ivanov nevű pofa, mert megvolt a magam dolga, a magam élete, a magam beosztása. Ki kellett töltenem a feladóvevényt, hogy majd házat vehessek a városunk szélén, amely úgy megnőtt attól, hogy a legutóbbi világháborúban oda telepítettek át Európából egy csomó gyárat. Miközben kitöltöttem a feladóvevényt, támadt egy jó ötletem. Megrendelek egy csomó újságot és képeslapot az anyám nevére, egy teljes évre, még jobb, ha kettőre. És megírom neki, hogy őrizze meg az utolsó lapig. Nem kell beköttetni - minek? -, csak őrizze meg, és kész. Majd ha hazamegyek, a városunk szélén vásárolt házunkban leheveredek a díványra a munkanap végeztével, melyet azzal a könnyű munkával fogok kitölteni, amit választok magamnak, nehogy ingyenélönek nézzenek; leheveredek a díványra, rágyújtok és olvasgatok. Ügyesen kigondoltam nem igaz? Az anyám közben a televíziót fogja nézni, és majd elmeséli, hogy mit látott, ha meg valami nagyon-nagyon érdekeset mutatnak, én is fölkelek, hogy megnézzem, a vacsorát pedig elhozzák nekünk ételhordóban a kifőzdéből.- Két évre akarok előfizetni - mondom.- Csak egy évre lehet - mondják.- Két évre egyszerre nem lehet?- Nem - mondják.- És miért nem? *- Azt mi nem tudjuk - mondják.- Hát akkor csak egyre - mondom. És megrendeltem, hogy úgy mondjam, az egész étlapot. A posta után a mozi következett, egy francia filmet adtak, amely egy csöppet sem tetszett, egy utálatos, elkényeztetett kölyök - röl szólt, akit jól el kellett volna fenekelni, ehelyett mindenki babusgatta. Na mindegy. Este beültem a vállalati kocsiba, amely visszaszállított a munkahelyemre, hogy folytathassam a robbantást, csákányozást, lapátolást. Másnap délelőtt leültem, hogy rágyújtsak, hát látom, hogy jön felém Kolja Szta- rosztyin, a másik vagány, aki mindig elszu- nyál a murikon. Mások nem hagyják békén az embert, ö meg beveri a szundit, és húzza a lóbőrt. Jön felém dülöngélve Kolja Szta- rosztyin, és nagyokat nyög meg sóhajtozik, ami azt jelenti, hogy megint nem az ágyában töltötte az éjszakát. Elkezdtünk dumálni, és Sztarosztyin belefogott valami rémes históriába: hogy a saját névnapjáról jövet, amelyet nem otthon ünnepelt meg, hanem a olajfúróknál, elnyomta az álom a szerencsétlenül járt to- pográfusok emlékére állított keresztek tövében, a patak torkolatánál, az ösvény mellett, szóval elaludt ott, mert a murikon is mindig elalszik, és borzalmas látványra ébredt: a feje fölött csillagok, a háta mögött három kereszt, sehol egy teremtett lélek, ráadásul huhogni kezd a bagoly... Nézem, és lassan elhomályosul előttem a világ. Az ijedtségtől-e vagy valami elvérzettől? A fene tudja, mitől. És tényleg a kezembe nyom egy sürgönyt, amelyben fekete-fehéren az áll, hogy anyám cefetül van, és amilyen hamar lehet, menjek haza.- ... Ott alszom, azt’ egyszer csak...- meséli Kolja. - Nemsokára nem fogsz többé látni, mert megfagyok valahol. Most azonnal elszámolok és hazautazom, de a ház üres, kimegyek a temetőbe, itt az ősz, ilyenkor se egy pad, se sövények, se bokrok, fúj a szél, varjak köröznek a kápolna fölött, és nincs már senkim, nem is lesz, ki fogja olvasgatni velem az újságokat és képeslapokat? Minden eltűnt, elsüllyedt, nincs senkim és semmim, nem is lesz soha. Soha. Eldobtam az ásót.- Veled megyek, Kolja.- Hova a francba?- Az anyám halálán van.- Meg fog halni?- Meg.- Az enyim is úgy halt meg, hogy nem voltam odahaza. Én is úgy fogok meghalni, meg te is. „Aidán! Csodálatos Alda-an!"- zenditett rá hangosan.- Hátha még életben találom?- mondtam.- Lehet - mondta a vagány. SZABÓ MÁRIA fordítása Jön Rawling kisasszony, és vidáman kezdődik a nap. Ideje fölkelni, Engstrand úr. Ideje, hogy bevegyük a vitaminunkat. Ébren vagyok, Rawling kisasszony, bár a vitaminok órája messze mögöttünk maradt. Mindörökre mögöttünk. De ébren vagyok, mint mindig, amikor a hamis hajnal órája ütött. Ébren van mindenki most. Soha többé nem fogok felkelni, Rawling kisasz- szony. Ha fel tudnék kelni, elmennék. De ébren vagyok. Ennyi örömöm van még, reggel magamtól ébredek. S ablakomon át, ha fölszáll a köd, nézem az útba simuló domboldalt. Amikor ápolónők vonulnak el az ajtóm előtt, lehunyom a szememet, ha épp nyitva van, hogy elhárítsam aggodalmukat. Hogy őrködjem titkos óráimon, amikor visszatér az élet, az életem, mely egyedül az enyém. November. Naplemente. Apámmal barangolok a szürkületben. Letarolt kukoricás. Piros csizmámon sár. Hideg van, próbálok apa lépteihez igazodni. Kesztyűmnek nincsenek ujjal, csak egy, a hüvelyk. Apának tisztességes ötujjas kesztyűje van, mégis gyakran csupasz kézzel jár. ó megy elöl. Nézd csak, vadludak, szólt apa. Hallom. Felnézek az égre. Hallom újra, mint távoli kutyaugatást. Ott fenn. És láttam őket a magasban! Feléjük tartottam, fölfelé a törékeny levegőben. Csatlakoztam a madarakhoz az elsötétülő égen. A föld felett jó messzire szakadtam a kisfiútól, aki piros csizmában, egyujjas kesztyűben topogott odalenn. Először történt meg. A szemem nyitva. Nem kéri a szörpjét, Engstrand úr? Rawling kiasszony arcomat kémlelve mosolyog. Légy kedves hozzá. Ez az élete. Gondja van rá, hogy mindig tiszta köpenyben járjon. Minden nap feltüzi brosstűit, keblén az apró láncok ott fityegnek. A köpennyel egyszerre cseréli őket. Mosolyogj Rawling kisasszonynak. Úgysem marad sokáig. Mások is várják szörpjüket és a pirulákat. És hunyjam be a szememet. Az iskolában a virágok kiszáradtak az ablakban meg a cserépedényekben. Piszokból, porból gyűlt hártya vonta be a leveleket. Letöröltem őket nedves szalvétával. Sötétbarnára kentem rajtuk a port. Minden levelet, minden szárat egyenként tisztítottam meg a hosszúra nyúló délutánon, tiszta egyedül. Aztán szépek lettek. Olyan fényes zöldek! Újjászülettek, s azontúl az én virágaim voltak. Furcsának tartott< nos voltam a többit velem. Te csak önti Nevettek rajtam a csodálatos szemükk tűk növök majd fel. nyék voltak a barát? A katedránál ültem szelíd. A lakkozott p ütött fekete fémlába mind összeolvadtak tem, ahogy a pors fölfelé, áthömpölyög gárnyalábjain. Befő Egyedül és örvende gos világot, amikor Elment ftawling I ban hátul ülne. Fig^ dóm volna rá, hog valamit. A kakukkfű fel nem pattant. Fel sorban várják, hogy a szélbe szóródjan; nem gúnyolt volna f meg. Túlságosan el v. Kérlek. Nem a név s tosabb. A kacsák éi nek a nevekkel. A I rájuk, s hagyd láti a kacsa elnevezése Milyen kedves. Újra engem néz, szeg, őrült vagyok ember, aki árkon-bc hordja a dolgokat r a ruháit. Míg ók szá telnek a noteszükb őket. Azt akarom mon jaim alá terül a teljesen elolva' lyón megrepecn* dák. Hányadszor? Miért teszem? I mondom: soha töt látnak. Szemüket t Könny szökött a s. bámulnak. Railing kisassz Csendes és félénk. Ann. Először csak Csak később olyan Az osztály végéi előre, hogy éppen gyakran elakadtam * ■ Krajcsovics István felvétele
