Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-06-03 / 22. szám
M egújulóban van a szovjet társadalom. Ez a megújulás az átalakítás politikájának fő célkitűzése. Megvalósítani viszont csak úgy lehet - az utóbbi három év során szerzett első értékes tapasztalatok egyértelműen ezt bizonyítják ha ebbe a folyamatba bekapcsolják mindazokat a társadalmi erőket és csoportokat, amelyek a stagnálás időszakában önként vagy önkéntelenül nem vettek részt a meghatározó társadalmi mozgásokban. Az egyének és csoportok aktivitásának felébresztése, értelmes célokra való irányítása, hasznosítása az eltékozlás helyett - kinek is a feladata? A központi pártvezetésé és a kormányé? A helyi népképviseleti szerveké és a társadalmi szervezeteké? Is-is, valamennyiüké együtt. Ez (lenne) az ideális megoldás, de az embernek menthetetlenül eszébe jut a közmondás a sok bába között elvésző gyerekről. Amiről az alábbiakban szó lesz, az bizonyíték arra, hogy néha egészen váratlanul tárulnak fel olyan tartalékok, olyan értékek, amelyeknek okos kihasználása sok előnynyel járhat, figyelmen kívül hagyása, elap- rózása pedig a lelkesedést ismét közönnyé, a tenniakarást újra fásultsággá változtathatja. HUSZONÉVES VETERÁNOK Május 13-a, péntek. A genfi afgán-pakisztáni megállapodások értelmében, kozó időpontját, megvalósítása veszélybe került. A tanács vezetőit az Üzbég Televízióba várják, hogy megbeszéljék egy, a munkájukat bemutató adás részleteit. Az úton a televízióba, ahol a többiek várnak rá, arról beszélgetünk, hogyan is jött létre szervezetük, mik a céljai, programjai, hogyan viszonyulnak tevékenységéhez a hivatalos szervek.- 1986 őszén vetődött fel a gondolat, hogy létre kellene hozni az Afganisztánt megjárt internacionalista katonák tanácsát. Amikor októberben megalakultunk, ezt a nevet vettük fel - mondja Szergej. - Telve voltunk tenniakarással, be akartuk bizonyítani mindenkinek, de főleg magunknak, hogy képesek vagyunk hasznos dolgokat csinálni. Nem is elsősorban a magunk, hanem a közösség számára. Akkor még nem sejtettük, hogy ehhez legalább annyi merészségre, annyi kitartásra lesz szükség, mint az afganisztáni szolgálathoz... Meglepett ez a hangjában bujkáló keserűség. Mi lehet az oka? Hiszen most is a televízióba megyünk, tehát bizonyára olyan munkát végeznek, amelyre érdemes odafigyelni, amelyet elismernek... Értetlenségemet látva magyarázni kezdi, mi is vezetett a tanács megalakulásához. Abban az időben már egyre több szó esett a hazatért katonák gondjairól is, nemcsak kitartásukról, hősiességükről, küldetésük nemességéről. A tömegtájékoztató eszközök is foglalkozni kezdtek azzal, amiről ad• 1988. május 18. Az üzbegisztáni Termez városba megérkezik az első szovjet egység Afganisztánból melt helyen mégis inkább parkoló lesz, a városi tanács által javasolt helyet pedig a volt katonák nem tartják méltónak elesett társaikhoz. Az indulatoktól sem mentes, elhúzódó vita során már az is felvetődött, hogy miért éppen Taskentben legyen emlékművük a hatalmas ország minden területéről származó katonáknak? A tartalékosok tanácsa szerint erre egyszerű a válasz: Taskent volt Afganisztán kapuja. A katonák innen indultak, ide érkeztek, a sebesültek elsősorban a taskenti kórházakban ápolták. Ezenkívül Üzbegisztánból különösen sokan teljesítettek katonai szolgálatot a szomszédos országban. Jelenleg csak Taskentben három és fél ezer afgán veterán van. S már jönnek az újabbak, hiszen folyamatosan zajlik a szovjet csapatok kivonása. A tas- kentiek pedig azt szerették volna, ha megérkezésükkor már áll az emlékmű, ha már meglett volna a hely, ahol még egyszer fejet hajthatnak társaik hősi emléke előtt. Szergej Nyesztyerov szerint ez talán csak hetek kérdése. Megérkezve a televízió székházához csatlakozunk a tanács vezetésének további tagjaihoz. Míg a tervezett műsor szerkesztőjére várunk, tevékenységük harmadik, szerintük legfontosabb területére terelődik a szó: a gyerekek hazafias, internacionalista és honvédelmi nevelésére. Hiszen minden ezzel kezdődött. S ezért lett az internacionalisták szervezetéből a tartalékosok tanácsa, mivel kezdeményezésükhöz csatlakoztak olyan fiatal tartalékos katonák is, akik nem szolgáltak Afganisztánban, de szintén tenni akartak valamit a gyerekekért, az utánuk következő nemzedékért. Úgy érezték, birtokában vannak olyan ismereteknek, képességeknek, tudásnak, amelyre sokszor elég nehezen tettek szert a kemény katonai kiképzés során, de amelynek nagy hasznát veszik a mindennapi életben, munkájukban. Ebből szerettek volna valamit átadni a gyerekeknek, akik közül - miért éppen Taskent lenne kivétel? - sokat az utca nevelt. Elfoglalt szülők anyagi javakkal ellátott, de érzelmileg sivár, a kisebb-na- gyobb bandákban is társtalan gyerekeinek akartak értelmes elfoglaltságot nyújtani. Erről a nemes tervről, az ezzel kapcsolatos nehézségekről és szívet melengető eredményekről szólt a további beszélgetés. GÖRFÖL ZSUZSA IHRTUItK/ Taskenti találkozó Afganisztán „veteránjaival“ I • Borisz Gromov altábornagy, a korlátozott szovjet katonai kontingens parancsnoka május 14-én Kabulban megtartott sajtóértekezletén jelentette be: másnap tervszerűen beindul a kivonás (ÖSTK-felvételek) a Szovjetunió és az Egyesült Államok kötelezettségvállalásai alapján két nap múlva megkezdődik a szovjet csapatok kivonása Afganisztánból. Este hétkor Taskent végre már nem egy óriási szauna, meg-megleb- ben egy kis szellő, kellemes meleg van. Az esti program pedig kimondottan izgalmas: találkozó az afganisztáni szovjet internacionalista katonákkal. Szergej Nyesztyerov. 1979 és 1981 között szolgált Afganisztánban, 28 éves, technikusként dolgozik. Taskentben a Tartalékos Katonák Tanácsának elnöke.- Mennyi ideig is volt Afganisztánban?- Egy évig, két hónapig és huszonhét napig. Derülök a' válaszán: — Ilyen pontosan emlékszik?- Minden órára - válaszolja hirtelen elkomoruló arccal. Én pedig szégyellem magam. Hogyan is kérdezhetek ilyen butaságokat valakitől, aki alig húszévesen felderítő volt Afganisztánban, mellette sebesültek, haltak meg társai, az afgán katonák és polgári lakosok? Hogyan is kérdezhetek ilyesmit valakitől, aki látta a kegyetlen, erőszakos halált, a háborús pusztítást, aki pár nap híján két évig állandó életveszélyben élt? Szerencsétlenül indult beszélgetésünk folytatása sem a legszerencsésebb. Kiderül, hiába egyeztette vendéglátóm, az APN sajtóügynökség napokkal korábban a talál • óig az emberek csak egymás között beszéltek: a hazatérők beilleszkedési nehézségeiről, egyesek szembefordulásáról az elfogadott társadalmi normákkal.- Mi becsülettel teljesítettük internacionalista kötelességünket, s számunkra ez nem frázis! Naponta szembe kellett nézni a halállal, s naponta győződtünk meg arról, hogy az afgánoknak, az egyszerű, tisztességes embereknek szükségük van a segítségünkre. Tettük a dolgunkat, s nem voltak kétségeink afelől, hogy helyesen cselekszünk. Most, hét év elteltével is intenziven átérezzék mindazt, amit átéltünk. Más ember lesz, aki látta a halált. Azon az estén többüktől hallottam ezt a kijelentést. Bizonyára ez a másság ösztönzi őket a cselekvésre, a kitartásra, ez készteti őket arra, hogy inkább adni akarnak és nem kapni, ez tartja bennük a lelket a közel két éve tartó küzdelem során, amely néha szélmalomharchoz hasonlít. TENNIAKARÁS Mert miről is van szó? „Csak“ arról, hogy ezek a huszonéves veteránok nagyon gyakran találkoznak közönnyel, meg nem értéssel, elutasítással, sőt néha ellenszenvvel is, ott ahonnan joggal várnak támogatást, segítőkészséget, megértést. Nem a társadalom közömbös velük szemben, hanem egyes egyének, akik sokszor csak ígérgetnek, de szavaikat tettek nem követik. Természetesen ilyen módon hibát sem követhetnek el. Pedig a legfelsőbb szinten született döntés arról, hogy segítséget, támogatást kell nyújtani az Afganisztánból hazatérő fiataloknak, elő kell segíteni mielőbbi beilleszkedésüket a normális életbe. Ezzel az is elkerülhető, hogy deviáns elemekké váljanak, arról nem is szólva, hogy áldozatvállalásukért ennyi igazán megilleti őket. Érvényes határozat van arról, hogy az internacionalista katonákat, főleg a családalapítókat, kiemelten kell segíteni a mielőbbi lakáshoz jutásban. Ismerve a Szovjetunióban uralkodó lakáshelyzetet, ez valóban nem kis dolog. Előnyben részesítik őket az egyetemi és főiskolai felvételik során is: a szükséges pontszám elérése esetén automatikusan felveszik őket, rájuk a helyszűke nem vonatkozik. Joguk van a szakszervezettől soron kívül üdülési beutalókat igényelni", a számukra legmegfelelőbb időben vehetik ki rendes évi szabadságukat, előnyben részesítik őket a telekkiutalásoknál, a kert, a házhely megvásárlásához kamatmentes kölcsönt igényelhetnek. Természetesen a rokkantak és az elesett katonák családjai még ezen túlmenő támogatásra is jogosultak. Ez mind nagyon szép, felettébb helyes, mindenki egyet is ért mindezzel, de a tényleges helyzet kicsit (?) más. Szergej Nyesztyerov szerint az a legnagyobb baj, hogy ezeket a jogokat és előjogokat igényelni kell. Márpedig a fiatal katonák, legyen bármilyen bonyolult a lakáshelyzetük, legyenek bármilyen anyagi gondjaik, képtelenek rászánni magukat, hogy a tanácsnál, a hivatalokban kilincseljenek, ácsorogjanak az előszobában. Nem tudják elviselni, hogy a hivatalnokok egy része csak okvetlenkedö ügyfeleket lát bennük, s néha szinte személyes sértésnek veszik, hogy akár fogadóóráikban megzavarják őket. Ez volt a fő oka annak, hogy 1986 őszén az internacionalista katonák tanácsa érdekvédelmi feladatokat is maga elé tűzött. Abból indult ki, el kell érniük, hogy az Afganisztánból hazatérők automatikusan megkapják, ami az említett határozat értelmében joggal megilleti őket. Nem sikerült, kénytelenek voltak alább adni. Ma arra törekednek, hogy felkutassák a leginkább rászonjlókat, azokat, akik visszarettennek a bürokrácia útvesztőitől, akik szégyenkeznek kérni. Mindenekelőtt az elhunytak családjaira figyelnek és a rokkantakra, akik sokszor azért képtelenek ügyeik intézésére, mert az irodaházak lépcsői egyszerűen leküzdhetetlen akadályt jelentenek számukra... Kezdettől fogva feladatuknak tekintették az internacionalisták, hogy Taskentben emlékművet hozzanak létre az Afganisztánban elesettek emlékére. Az emlékmű közadakozásból már elkészült. Hosszú hónapok óta kész. Csak nincs hová felállítani. Ä kisze• A kabuliak búcsúznak az internacionalistáktól
