Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-05-27 / 21. szám
JSZÚ 3 18. V. 27. V iiayuriK jelenlegi lejioaese egyerieimu- en azt mutatja, hogy az ember túlélése - terjedelmét és következményeit tekintve is - a legfontosabb globális probléma. Ennek alapján logikus, hogy a szocialista közösség országai - de hozzájuk csatlakoznak még a világ különböző békeerői is - külpolitikájuk figyelmét arra irányítják, az emberi nem létfeltételeit úgy őrizhessük meg, hogy az ember a jövőben is történelemalkotó szerepének és funkcióinak megfelelően létezhessen. Meg kell akadályozni a katasztrófát, amely általános lenne, s amelynek következtében elpusztulna az emberi civilizáció. A jelenleg felhalmozott nukleáris, hagyományos és vegyi fegyverek feltételezik az ilyen következményt. Mihail Gorbacsov 1987. szeptember 29-én a francia közvélemény képviselőivel találkozva leszögezte: ilyen helyzetben a nukleáris konfliktus ellenőrizhetetlenül, mindenféle politikai döntés nélkül is kirobbanhat. Csődöt mondhat ugyanis az emberi tényező, növekedett a konfliktus véletlenszerű kirobbanásának a veszélye. Ezért kell megállítani a lázas fegyverkezés folyamatát. A szocializmus alapvetően és feltétlenül elutasítja a háborút, mint az államközi, politikai vagy gazdasági ellentétek megoldásának eszközét. A szocializmus eszményképe a háborúk és fegyverek nélküli világ, s ezt bizonyítja a programszerűen meghirdetett sorozatos békekezdeményezésekkel. A szocialista országok külpolitikai koncepciójukban következetesen jelen világunk realitásának elemzéséből indulnak ki. Ez teszi lehetővé a következtetést: a világ különböző térségeiben a kapcsolatok jelenlegi robbanásveszélyes helyzete - s úgyszintén összefüggésben a fegyverarzenálok pusztító erejének jelenlegi szintjével - a háború nem hozhat sem politikai, sem másmilyen nyereséget. Ezért megengedhetetlen. A múltban alkalmazott konf- rontációs politika tartalmát alapvetően meg kell változtatni. Új lehetőségeket ad ehhez a békés versengés, aminek nincs alternatívája. Az együttműködés olyan vonzó program, amelyet eddig nem megfelelően kihasznált lehetőségnek lehet tekinteni, s ez vonatkozik minden nemzetre és államra, a nagyokra és kicsikre egyaránt. E lehetőség annál inkább is fontos, mivel minden népnek és államnak megvannak a maga érdekei és céljai, s ezek bármilyen ellentmondásosak is legyenek, van egy közös alapjuk: szavatolni akarják saját dinamikus fejlődésüket, haladást akarnak elérni. Ez a feladat - egyidejűleg kötelesség is - kivétel nélkül mindegyikre vonatkozik, s csak civilizált feltételek között valósítható meg, akkor, ha korrekt kapcsolatok vannak, amelyek a kölcsönös bizalom elmélyítéséhez szükséges feltételek létrehozásának az alapját képezik. Az élet megőrzésének kérdése, s ebből adódóan a háború és béke problémájának a megoldása a társadalmi fejlődés objektíve kialakuló folyamataiból ered, s ugyancsak a szubjektív érdekek megvalósításának eredménye. Az objektív folyamatokat jelenkorunkban alapvetően két forradalom befolyásolja: a tudományos-technikai és a szociális. Nyilvánvaló ezek aszimmetrikus fejlődése, a tudományos-technikai forradalom megelőzi a szociálist, s ennek következtében a tudomány és a technika eredményeit nemcsak az ember és a társadalom humánus fejlődése, a természettel való harmonikus viszonyuk kialakítása érdekében használják fel. Ezek a forradalmak tehát nemcsak pozitív szerepet töltenek be, nemcsak azt a történelem által megszabott funkciót, hogy az ember és szociális szervezete alkotó erői fejlesztésének eszközéül és feltételéül szolgáljanak. A szubjektív érdekek miatt az agresszív politika, a politikai zsarolás és gazdasági kényszer, továbbá az élethez, az emberi erők és képességek fejlesztéséhez való jog tagadásának eszközeiként alkalmazzák őket, illetve visszaélnek velük. A szocializmus - amely programszerűen törekszik az említett folyamatok humánus irányítására és regulálására - érdekeinek és céljainak szempontjából arról van szó (közvetlenül és távlatilag is), hogy az ember képes legyen emberi módon megoldani a világ problémáit, hogy a „civilizációs folyamatok“ - ahogy a tudomány és technika alkalmazásának következményeit szoktuk emlegetni - ne ítéljék a puszta szemlélődésre, arra, hogy elmaradjon a folyamatok mögött, hanem meg kell előznie, s emberi módon irányítania ezeket a folyamatokat. Vagyis: fölébük kell kerekednie. Nemcsak joga ez, hanem kötelessége is, sőt: mint társadalmi-biológiai lénynek, ez adja a létezéshez szükséges erkölcsi dimenziókat is. Éppen ez kötelezi arra, hogy ne csak passzívan éljen, hanem ellenkezőleg: aktivizálásával, cselekedeteinek tudatosságával és programozásával alakítsa és átalakítsa a világot, annak jellegét. EGYSÉGES VILÁG Jelen világunk fejlődésének és problémáinak elemzése alapján a tevékenység átalakí■■■■hbÉhhbhbhbí tását és programozását, s ezzel összefüggésben a célok alapelveit koncepciózusán fogalmazzák meg az SZKP XXVII. kongresz- szusának dokumentumai, s úgyszintén a többi szocialista ország kommunista és munkáspártjainak okmányai. A kongresszus következtetése: az ember és társadalom tevékenységében, tehát a nemzetközi tevékenységben is elkerülhetetlenül tiszteletben kell tartani a világ kölcsönös függését és összefonódását, azt, hogy ez a világ bizonyos mértékben egységes'világ, s ez adja az alapot minden irányító szubjektum átalakító és programozó munkájához. A világ egysége objektíve, a fejlődés által adott tény. Nemcsak gyakorlati, hanem elméleti síkon is figyelmet érdemel. A világnak ez az egysége nemcsak a tudományos-technikai forradalomnak és következményeinek, a világgazdasági kapcsolatok internacionalizálásának, a hírközlő és tájékoztató eszközök új szerepének átfogó jellege miatt nyilvánvaló, hanem földgolyónk erőforrásainak jelenlegi helyzete miatt is, hiszen ez mindenkit egyformán érint. De ide lehet sorolni a technológiai fogyatékosságokat és következményeit, az ökológiai „stresszt“, s nem utolsósorban azt az akút szükségletet, hogy a fejlődő világ szociális problémáit (éhség, eladósodottság, betegségek, ivóvízhiány, munkanélküliség stb.) már rég meg kellett volna oldani. Az egységes világnak és irányíthatóságának eszméje a marxista-leninista tudományos elméletben a legfontosabb elméleti és gyakorlati problémák közé tartozik. Kiindulópontja az érdekeknek, mint a társadalmi fejlődés mozgató erőinek a létezése, s amelyek a célkitűzéseken - legyenek közvetlenek vagy távlatiak - , valamint elérésük eszközein keresztül valósulnak meg. Ha a népek, országok, társadalmi osztályok, mozgalmak, szociális csoportok és egyének érdekei és céljai összhangban vannak azzal, amit a történelem, a társadalmi fejlődés (amely az utóbbinak a produktuma) megkíván, akkor az elérésük érdekében alkalmazott minden eszköz megfelelő. Ha a célok nem valósulnak meg, akkor nem az eszközök a hibásak, hanem a regresszív, a visszahúzó érdekek, amelyeket nem megfelelően kiválasztott célok által akartak megvalósítani, hiszen objektíve nem volt lehetséges más választás. A szocialista országok állandóan hangoztatják: a háború nem lehet a célok elérésének eszköze, ezért megengedhetetlen. Az államok és népek kapcsolataiban az új gondolkodásmód szükségére hívják fel a figyelmet. Olyan lépéseket kell tenni, amelyek létrehozzák a kölcsönös bizalmat a parciális érdekek és célok, ugyanakkor az összemberi érdekek és célok iránt is, s az erő egyensúlya helyett az érdekek egyensúlyát kell megteremteni. Ha az emberiség túlélését olyan egyetemes érdeknek fogjuk tekinteni, amely a társadalmi fejlődés által adott, s ebben a fejlődésben alakul és mindinkább mélyül a világ egysége, akkor logikus szükségszerűségként fogunk tekinteni a népek és államok kapcsolatainak szabályozására, arra, hogy keressük ezek irányításának módszereit és útjait. A nemzetközi biztonság szavatolása az elsőrendű és legfontosabb érdek, fölötte áll minden, az erőt demonstráló individuális érdeknek (ahogy az például a múltban volt Hirosima és Nagaszaki esetében, vagy jelenleg Libanonban, Líbiában, s bárhol másutt a világban). A második világháború után az emberi közösség Önirányításának első aktusa volt az ENSZ-nek és Alapokmányának a létrejötte. Az ENSZ-nek kellett az államközi kapcsolatok autoritativ szervévé, az Alapokmánynak pedig e kapcsolatok normájává válnia. Tudjuk, e funkciók mind a mai napig nem voltak megfelelően kihasználva, s az ENSZ talaján elfogadott dokumentumoknak nincs meg a szükséges jogi erejük, hatásuk, hiszen a politikai gyakorlatban, a politikát formáló emberek tudatában a sztereotípiák uralkodnak, főleg a biztonságpolitikában. A múlttal összehasonlítva főleg ebből a szempontból kell változtatni a megközelítéseken. A háború utáni négy évtizedes fejlődést az jellemzi, hogy az államok közötti kapcsolatokat inkább ösztönösen, s nem pedig tervszerűen irányították, annak ellenére, hogy a hetvenes években ehhez rendkívül kedvező feltételek jöttek létre. A Szovjetunió és a többi szocialista ország érdeke, hogy a helsinki Záróokmány rendelkezéseit következetesen tartsák tiszteletben, úgy, mint az államok közötti, főleg a különböző társadalmi rendszerű országok közötti kapcsolatok normáit. Ez az érdek szintén nem volt elég hatékony, mert túlnyomórészt egyoldalúnak bizonyult. Ezt az egyoldalúságot a szubjektív korlátozások motiválták (amint már említettük: a túlzott ragaszkodás a sztereotípiákhoz egyes nyugati politikusoknál, ennek példája a stratégiai erőegyensúly megbontását célzó igyekezet). A szocialista társadalom megújítását célzó program meghirdetésével, a béke erősítésére és a tömegpusztító fegyverek felszámolására - beleértve a Szovjetuniónak a nukleáris kísérletekre meghirdetett egyoldalú moratóriumát is - tett kezdeményezésekkel a Szovjetunió elnyerte a nemzetközi közvélemény szimpátiáját, meggyőzte a világot arról, hogy a többi szocialista országgal együtt őszintén törekszik a leszerelés, az enyhülés kedvező feltételeinek a kialakítására. S így elsősorban a Szovjetunió érdemeként - de az USA részéről megnyilvánuló jókora adag realizmusnak köszönhetően is - kerülhetett sor tavaly decemberben a harmadik legfelsőbb szintű szovjet-amerikai találkozóra, s e reálizmus eredményeként születhetett meg az atomfegyverek két teljes osztályának felszámolásáról szóló szerződés. S bár e megállapodás alapján a nukleáris arzenáloknak csak nagyon kis százalékát semmisítik meg, az okmány megvalósítását olyan aktusnak tekinthetjük, amely a háború és béke kérdését a helyes szemszögből közelíti meg. Optimálisnak tekinthető ez az eredmény abban a helyzetben, amikor még létezik a militarista erők „csillagháborús“ programja, amikor még mindig számolnak a nukleáris háború, - korlátozott, regionális stb. - az atomfegyverek alkalmazásának lehetőségével. Az ilyen elképzelések sorába tartoznak a NATO azon igyekezetei, hogy „kompenzálják“ a felszámolásra kerülő rakétákat, más típusú tömeg- pusztító eszközöket hozzanak létre: ilyen például a bináris eszközök gyártásának a megkezdése, a hagyományos fegyverek, haditengerészeti erők tökéletesítése és így tovább. A háború és béke problematikájának megoldását célzó politikai akarat e szerződés esetében szerencsére nem utólagosan nyilvánult meg, ahogy az a múltban volt, az államok közötti kapcsolatok gyakorlatában. Tudjuk, például az 1962-es karibi válság, amely a nukleáris háború lehetséges kirobbanásának a küszöbe volt, adott ösztönzést az úgynevezett „vörös vonal“ létrehozásához Moszkva és Washington között, s ezenkívül egy egész sor más megelőző intézkedéshez is. A csernobili katasztrófa is ösztönzést adott az együttműködés bővítéséhez az atomenergetika irányítása és ellenőrzése terén. Jól ismert az orvosok együttműködése az AIDS leküzdéseddé kében. Ezek a példák, annak ellenére, hogy pozitív hatással bírnak, tulajdonképpen azt igazolják, hogy a politikai akarat lemarad a társadalmi gyakorlat szükségletei mögött, s bizonyítja: az emberi társadalom egyéb reális szükségleteinek megértésében képtelenek vagyunk a sztereotipiákat felszámolni. Ezeket az incidenseket, válságokat, katasztrófákat meg kellene előzni, mert kirobbanásuk példátlan következményekkel járhatna. A konstruktív politikai gondolkodásnak meg kell előznie a kapcsolatok lehetséges fejlődését. Most, amikor az első lépést sikeresen megtették, a világfejlödést befolyásoló szubjektív tényezők mindegyikének feladata: ne csökkenjen az atomfegyverek nélküli világ irányába történő mozgás üteme, további lépésekkel kell fokozni az érdekek és viszonyok irányíthatóságának mértékét. Ekkor, a társadalmi mozgás céltudatos és tervszerű irányításának eredményeként a béke ügye a közös gondoskodás ügyévé válna, a gondoskodásé mindazon forrásokról, amelyeket a természet nyújt az embernek, amelyek által lehetővé válik fejlődése mind gazdasági és szociális, mind politikai-kulturális téren. Hinni szeretnénk, hogy a küszöbönálló moszkvai csúcstalálkozó sikeres lesz, a pozitív irányú mozgás a nemzetközi biztonságot tekintve megőrzi dinamizmusát. Természetesen a biztonságot nem lehet csupán a jóakarat megnyilvánulásaként tekinteni, s még inkább nem egyszeri aktusnak egyetlen területen. Sokrétű és sokszínű folyamatként kell értelmezni, amely az együttműködés bizonyos elvei és normái szerint fog bővülni és mélyülni. SÜRGETŐ KÖVETELMÉNYEK Az SZKP XVII. kongresszusának irányvonala, amely ezt a stratégiai eljárást kitűzte a szovjet külpolitikai tevékenység elé, általában véve jó fogadtatásra talált. Teljes mértékben magukévá teszik a szocialista országok, hiszen összhangban van érdekeikkel és céljaikkal. Politikai téren első helyen szerepel az a követelmény, hogy tisztelni és támogatni kell minden nép jogát a saját fejlődési út megválasztására. Nagy hangsúlyt kapott a nemzetközi válságok és regionális konfliktusok igazságos, politikai megoldása, valamint a hatékony garanciák létrehozása az államok számára arra vonatkozóan, hogy nem éri őket külső támadás. Gazdasági területen hangsúlyt nyert a szükségszerűség; fel kell számolni a megkülönböztetés és az egyenlőtlenség minden megnyilvánulási formáját, s olyan nemzetközi-gazdasági rendet kell bevezetni, amely szavatolná az államok gazdasági biztonságát. Humanitárius téren első helyen szerepel a népek és minden ember joga a békés élethez, ahhoz, hogy mindenki tevékenykedhessen a béke és biztonság érdekében, az ember jogainak megvalósításáért. Ide tartozik az együttműködés kibontakoztatása a kultúra, a művészetek, az iskolaügy, a tudomány és az egészségügy terén. E feladat leginkább a katonai területet érinti, mivel egyetlen állam biztonságának szavatolása sem lehetséges csupán nemzeti eszközökkel. Tudjuk, a világban a kölcsönös függőség miatt a biztonság csak általános lehet, s tekintettel a probléma terjedelmére és igényességére, a biztonságot csak nemzetközi szinten lehet szavatolni. Éppen ezért katonai téren az a legfontosabb, hogy a nukleáris hatalmak vállaljanak kötelezettséget: nem robbantanak ki sem nukleáris, sem hagyományos háborút; a fegyverkezést terjesszék ki a világűrre, a kozmosz maradjon a „csillagbéke“, az ember javát szolgáló együttműködés területe, s állítsák le az atomfegyver-kísérleteket. Végül: a nukleáris eszközöket teljes mértékben fel kell számolni. A Szovjetunió 1986. január 15-i javaslata a nemzetközi közösség reális lehetőségeiből indul ki. A további követelmények arra vonatkoznak, hogy a katonai erőket csökkentsék az ésszerű elégségesség szintjére, s ennek megfelelően csökkenjenek a katonai ki adások is. S végezetül meg kell említeni a követelményt: ez a meglévő katonai tömbök felszámolása, és szavatolni kell, hogy újak ne jöhessenek létre. Ezek a leszerelési elképzelések és célok nem egyszerre születtek, mert akkor kezdtek formát ölteni, amikor először bevezették az atomfegyvert. Újszerűségük, előtérbe kerülésük egyrészt annak tudható be, hogy a nemzetközi kapcsolatok elméletében és gyakorlatában meg kell szabadulni a sztereotípiáktól, másrészt pedig a szocialista országokban létrejöttek a feltételek ahhoz, hogy jobban hozzájárulhassanak ezek megoldásához. E szempontból ígéretesek a gazdaság struktúrájában végbemenő belső minőségi változások, a szociálpolitika irányításának változásai, valamint a társadalom állandóan mélyülő demokratizálása. A szocialista országok ezáltal demonstrálják azt a készségüket, hogy a társadalom építésében hatékonyan kihasználják a szocialista társadalmi rendszer előnyeit. r Jellemző az új gondolkodásmódra: józanul figyelembe vesszük azt, hogy vannak különböző érdekek, de ugyanakkor közös célok is. Ezért az egymás mellett élés során sokkal nagyobb mértékben figyelembe kell venni azt, ami a népeket és államokat közelebb hozza egymáshoz, összeköti, mintsem azt, ami elválaszt. Újszerűén közelítjük meg a saját biztonság kérdését is. Ez nemzetközi vonatkozásban csak általános, a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonylatában pedig csak kölcsönös lehet. Más lehetőség nincs. Ezért a biztonság csak politikai eszközökkel szavatolható. Másként értékeljük jelenleg a sokszínű nemzetközi békemozgalmat. A filozófiai, politikai, vallási különbségek nem akadályozhatják a bizalmat és a szolidaritást. Számos lehetőséget nyújt az idei év az említett gondok megoldására. Rövidesen sor kerül például az ENSZ-közgyülés 3. rendkívüli leszerelési ülésszakára, s a biztonság, a kölcsönös kapcsolatok terén rendkívül fontos határozatokat hozhat. DARINA BACHÁROVÁ kandidátus Az emberiség túlélése - a politika legmagasabb célja
