Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-05-06 / 18. szám
Á széi különös mintákat rajzolt a tengerpart csaknem fehér színű homokjára. Nyikolaj Vsorov a víz közelében térdelt. A homok nyirkos volt, a tenger vize nyaldosta lábait. ,,Ez a kép vászonra kívánkozik...“ - gondolta, amint a part színárnyalatait nézte, a hullámokat, melyek tajtékzottak a fehér homokra. De aztán eszébe jutott eredménytelen munkája, a vázlatok tömege, álmatlan éjszakái. Rágyújtott. Képzeletben maga előtt látta a képet, mely már elkészült, és amelyre nem figyeltek fel, pedig a legkisebb részletekig kidolgozott rajta mindent. Fiatal lány, nyitott könyv fölé hajolva... Tűnődő arc és szemek, az ablakon át beömlő fény, mely szinte fennakad a hajában, majd a lába előtt fényszönyegként fut végig a padlón. Felállt és sétálni kezdett, cigarettázva, miközben arra gondolt, milyen közönyösen fogadták képeit a tárlatlátogatók. Csak egy szakállas fiatalember jegyezte meg: „A színkompozíció nem rossz.. Mérgesen dobta el a cigarettavéget, majd megtorpant. A tengerparton fiatal nő alakja tűnt fel, fekete fürdőruhában, sötét haja szabadon hullt a vállára. Mosolyogva szólította meg a festőt:- Meleg a víz? Vsorov nemet intett fejével.- Hideg. De mondja, merre lehet itt találni egy félig elsüllyedt uszályt? A lány értetlenül nézett rá.- Egy uszályt? Mire az magának? Vsorov a kezében tartott gyufásdobozról olvasni kezdte a szöveget: ,,Az ócskavas gyűjtése állami érdek...“ Felnevettek mindketten, majd beszélni kezdtek. A lány elmondta, hogy Nyinának hívják, Kijevben tanul, de egy halászkolhozban él, legfőbb szenvedélye a fürdés meg az úszás. Vsorov később mégiscsak megtalálta, amit tréfából emlegetett, ráakadt egy rozsdás, beütött falú, félig elsüllyedt uszályra. Csendes időben jól lehetett üldögélni a tatján és figyelni a víz alatti életet. Gyöngyházszínű medúzák himbálóztak lágyan ide- oda, apró halak tömege suhant villámgyorsan egyik irányból a másikba, egy rák fáradhatatlanul mászott fel és alá a tengerfenéken. Vsorov szeretett itt üldögélni és csak délidőben kereste fel a telepet, amikor a hajó fedélzete már átforrósodott. Jó volt ide eljönni és itt üldögélni, Nyiná- val is, átszűrni a homokot egyik kezéből a másikba, és semmire se gondolni. A lány letette a könyvet, és megszokott mozdulattal levette fürdősapkáját. Sötét haja beborította keskeny vállát. Vsorov megilletődötten szólt:- Én a maga helyében mindig kibontott hajjal járnék!- Mindjárt összekuszálódik - válaszolta a lány és befutott a vízbe. Vsorov elővette vázlatkönyvét és megpróbálta lerajzolni a pillanatot. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, amikor a lány visszatért.- Maga festő? - kérdezte csodálkozva.- Nem.- Hol tanulta?- A házkezelőségen...- Mindig tréfál!- Omnibuszvezető vagyok...- Egyszer Moszkvában megnéztem egy kiállítást. Nagyon sok szép kép volt ott!- Melyik tetszett a legjobban?- Sok! De az egyiken... egy fiatal lány ült, nyitott könyvvel. A szobába napfény ömlött... Azt hiszem, „Szép ifjúság“, vagy csak „Ifjúság“ volt a kép címe. Kár, hogy elfelejtettem a festő nevét. Nyikolaj Vsorov kibérelt egy üvegezett verandát, amely picinyke volt, de a tengerre nézett. Korán kelt, olyankor a tanulmányán dolgozott, napközben Nyinával a félig elsüllyedt uszályon üldögélt. Egyik nap, amint ott üldögéltek, az uszály tatján, messziről férfihangot hallottak.-Nyina! Nyina! Gyere ide...! - csíkos, matrózszvetteres férfi kiáltott, nyúlánk volt és szinte fekete, mint egy néger.- Gyorsabban! - kiáltott parancsoló hangon, és a lány engedelmeskedett, bűntudattal az arcán futni kezdett. A festő látta, hogy a férfi hadonászva beszél vele. Visszaemlékezett, néhány nappal ezelőtt látta már ezt a fickót, egy bárkában üldögélt, a hajókötéllel babrált, miközben a parton sétálókat leste... ...Színeket kevert és erőteljes ecsetvonásokkal, energikusan festett. Kialakult a homokpart, az oldalra dőlt uszály, tatjánál hullámtörés, messzebb a vizen bárka, rajta a napbarnította fickó... Egyik cigarettát a másik után szívta. Olykor ledobta az ecsetet és fel-alá járkált, majd leült és hosszan vizsgálgatta a képet, összehunyorított szemmel. A partra oda festette Nyinát, amint a kifutó bárka után int, a szél lobogtatja sötét haját... Kopogtak az ajtón.- Igen... - szólt, de tovább dolgozott, és amikor megfordult, Nyinát pillantotta meg az ajtóban.- Most már tudom, hogy az ,,lfjúság“-ot is maga festette! A férfi nem válaszolt.- Búcsúzni jöttem... - mondta halkan Nyina és egy makacs tincset félretolt a homlokából.- Viszontlátásra... - mondta nyugodtan és határozottan a festő. A lány jelment, a festő még hosszan állt az ablaknál, az ecset végével dobolt az üvegen. Majd (visszaült a festőállvány elé és óvatosan ráfestette a lány homlokára azt a makacs hajtincset, ahogy éppen az előbb látta... ANTALFY ISTVÁN fordítása Borisz Sumilov két lépést tett előre. - Állj félre az utamból!...- Azonnal vidd vissza.- Félre, mondom. összecsaptak. Vinca nagyot huppant a fehér kövezeten. Adámek elindult a tehénistálló felé, amint megszokta, megfontoltan, jellegzetes matrózlépésekkel. Vinca pedig utána. - Istenemre, elköltözöm... Vidd vissza, kérlek!... Ha nem viszed, míg élek, nem szólok hozzád! Adámek hallgatott. A takarmánytárolóban, a darás láda előtt még szilárdabban megvetette szétterpesztett lábát, lendített egyet a zsákon, hogy jól üljön a vállán, benyúlt a zsebébe a kulcsért, és kinyitotta a lakatot a ládán. Majd kioldotta a zsák zsinegét és előrehajolt. A dara sustorogva belecsúszott a ládába; fehéren gomolygó felhöcske, újkenyérillat. (Részlet) Először még megtörölte a tenyerét a nadrágjába, majd szembefordult Vincával. Elcsattant egy pofon, majd még egy. - Jutalom a kántálásodért.- Szerencséd, hogy az apám vagy...- Neked van szerencséd, hogy a fiam vagy!... Hát nem érted, miről van szó?! - Megemelem a tehenek daraadagját, több lesz a tej. És ez ki érdeme lesz?! A tiéd... Dvorácekot szépen félresöpörjük.- Fütyülök az ilyen segítségre!- Semmit se tudsz. - Adámek keserűen legyintett, majd elindult vissza a magtárba. - Inkább segítenél, ahelyett, hogy okoskodsz. Még kétszer tette meg az utat oda- vissza. Majd gondosan bezárta a ládát és a magtárat. - Megyünk.- Ha majd a kiadójegyeket fogom írni, neked három zsákkal kevesebbet írok.- Csak azt próbáld meg... Ejnye, te bolond!... Van róla végképp fogalmad, milyen régóta várok erre az alkalomra?! Mennyi pénzembe meg gürcölésembe került az egész?! Milyen sokáig álmodoztam róla, milyen lesz az, amikor végre úr lesz belőled? Tebelöled - az öreg Adámek fiából? Azéból, akié a községi kecskebak!... Neked be kell bizonyítanod, hogy a legjobb vagy. És az emberekhez olyan leszel, akár a borotva. Amilyenek mások voltak énhozzám... Az embereknek félniük kell tőled, mert ha nem fognak félni, kinevetnek téged! Ismertem egy sáfárt, akit ágyékon rúgott a ló, s ráadásul még a lábára is nyomorékká tette. Ez az ember felakasztotta magát, mert nem tudott helytállni a faluban! Amikor még egészséges volt és ment végig az utcán, a férfiak reszkettek otthon a konyhában, az asszonyoknak meg a földbe gyökerezett a lábuk! Hát ilyenek az emberek! Senki se bolond, hogy önszántából hajtsa igába a fejét... Vinca már kifújta magát és az izza- dása is megszűnt. - Hpl élsz te még mindig, apa?... Sáfár! Úr!... És mind-- az, ami körülötted történik, csupán álom számodra?!... Szóval én azt a három zsákot egyszerűen levonom neked. És ha lármázni fogsz, ha valakinek csak egy szót is szólsz, akkor a te hőn szeretett kecskebakodnak elriyisszantom a nyakát és elköltözöm otthonról. És egyszerre megszűnsz az az Adámek lenni, akié a községi kecskebak és akinek úr a fia.- Szóval így... Ezt érdemiem mindazért, amit tettem érted... Ezt műveled a saját apáddal!...-Mint a borotva... Bosszúállással nem fogom kezdeni.- Mi rossz van abban, ha egy kicsit többet adok falni a teheneknek?!- Semmi. De azzal kezdjük ma|d, hogy szépen megmosod a farkukat.-Jó ötleteid vannak! Éppen most, amikor...- Akkor nem fizetem meg neked.- A szakramentumát!... Akkor a szakszervezethez fordulok! A porta felől Spigótek csoszogott feléjük, fontosságának teljes tudatában, ezüstszín haja akár egy pici szénaboglya. - Ki ordítozik itt pávián módjára?!- Még csak ez hiányzott ide - sóhajtott fel Adámek. Spigótek kémlelőleg elvigyorodott.- Miért emlegeted te itt a szakszervezetet?!... Egy hét múlva kirándulásra megyünk. A Krivoklátra. Azt mondják, hogy vizesárok is van ott, élő medvék mászkálnak benne.- Élő medvék... - Adámek ököllel verte be vissza a szögeket, melyek kíváncsian elöbújtak a láda fedeléből.- Akkor inkább nem is megyek.- Hát ne menj - pedig hálás lehetnél érte. És tulajdonképpen mit csináltok itt?!- Megellett az egyik tehén - mondta Vinca.- Hát arról tudnom kellene!- Ha alszol, mint a bunda - sziszegte Adámek.- Dehogy alszom! - Spigótek mutatóujjával megkopogtatta szeme között a homlokát. - Csak be szoktam hunyni a szemem, hogy jobban halljak. Meghallottam a hangoskodás- tokat?- Hát persze... A porta előtt dühösen rájuk támadt a kutya. - Ne túlozz, bundás - csitít- gatta Spigótek. - Én vagyok az.- A kutya nem engedett a magáéból, így az öreg oldalba rúgta. - Van kedvetek meginni egy pohárka vöröset?- Még szeretnék azért reggel élve felébredni - utasította vissza udvariasan Adámek. Spigótek megsértődött. - Én csak tiszta kékfrankost iszom. - Mintegy nyomatékképpen felemelte a mutatóujját. - Egy kevéske bakómusttal... Hogy jobb színe legyen!- Biztosan... Igyál csak a mi egészségünkre. Te jobban bírod. Spigótek szomorúan nézett a két Adámek után. Még szívesen mesélt volna nekik a szőrmeboltröl, melyet valahol Grönlandon örökölt. A két Adámek csak otthon szólt egymáshoz.- Hajtanád nekem a köszörűt?- Micsoda remek ötlet! - Adámek ingerülten rázta meg a fejét.- Ha nem, akkor nem. Reggel megmondom édesanyámnak.- Hát mondtam, hogy nem? Vinca előhozta apajtából a hajtókaros homokkőköszörűt. A bádogvá- lyúcskát megtöltötte vízzel, és a konyhából hozott egy félméteres henteskést. Az öreg Adámek úgy forgatta a hajtókart, mintha csőrlővel a saját fogát húzná. A kés éle fülsértő súrlódással nyerte vissza csalárd fényét.- Jó lesz, mit gondolsz?- Addig volt jó, míg a kezedbe nem vetted. Vinca határozott léptekkel elindult a kertbe a kecskeólhoz. Adámek félt elengedni a rozoga hajtókart. - Jól gondold meg... A szakramentumát!... Én mondom, hogy jól gondold meg! Még a hold is ámulatba esett az égen, amikor hirtelen megvillant a kés pengéje, és két ujjnyira belemélyedt az ólajtó fölötti gerendába. A sarokban ott fehérlett a kecske; a zöld szempár úgy festett, mintha két játóklámpa világítana a sötétben. Adámekné a nyitott ablaknál állt hosszú hálóingben.- Mi történik?- Tulajdonképpen semmi - harsogta Adámek. - Csak Vinca letolt, mint zootechnikus.- Jól tette. Hol van?- Elment megnézni a kecskét.- A kecskét?! - Adámekné ásított egyet. - A pincekulcsot ne is keressétek, azt én vettem a gondjaimba. Adámek fájdalmasan felsóhajtott. Az egyik igazságtalanságot a másik követte. Talán legjobb lesz bebújni a dunyha alá. Az új nap éppúgy kezdődött, miként az előző végződött, összevesztek. Adámek nem szívesen mondott le az elképzeléseiről. Ingerülten járkált a tehénistállóban és szervezett:- Vége az arany időknek... A folyosót ezentúl rendszeresen felszórjuk mésszel! Ti pedig, szégyentelenek, t sztességesen fogtok öltözködni! Ki fogja hiába bámulni a pucér bájaitokat?!- Szent igaz - emelte fel a hangját Dvorácekné. - Itt nincs egy igazi... egy igazi... Vagy mi a fene!... Adámek nyugtalan lett. Az újító utasításokat többnyire azért fogadta el, mert kellemesen csengtek a fülében. Mindenekelőtt az utolsót. - Hallgass ide, Dvorácekné asszonyság. Törődj a saját dolgaiddal!- Éppen hogy törődök! Mindig majd kiesik a szemük, de a rendes munkának sehol nyoma sincs!- ...Kiknek? Egyedül vagyok itt és egyelőre ott tartom a szemem, ahol éppen kell. De ki tudja, hogy a te derék uracskád hová bámul éppen.- Ludvának csak hagyjon békét! Tudom, hogy az jól jönne magának, ha befeketíthetné! Hogy kikezdjen valakivel ... Egy olyan jófélével...- Éppen ő az, aki kikezdhet valakivel. Ahhoz valamicske szabadság is kell... Éppen csak bámulhat! És én nem is csodálkozom a te Ludvádon. - Adámek olyan pillantást vetett Dvo- ráceknéra, mintha egy lepkét nézne fekete plüssön. Vinca az istálló másik végében hallgatta mindezt. A tegnap esti vita pofonnal végződött, és ma reggel kis híján még egyet kapott. Bizony, tanácsosabb volt az édes atyjával olyan helyen folytatni eszmecserét, ahol kettesben voltak. Kifelé bámult az istálló nyitott ajtaján, nézte, hogy milyen nap születik a sötét erdő fölött, a sárgálló szalmakazal fölött, az aranyos teher alatt roskadozó barackos fölött. A pörölő hangok alázatosan elnémultak, amint belegyűrüztek a párás reggelbe. Egyszeriben méltatlanok voltak a kezdődő naphoz, melyet ezidáig csak a tétovázó napsugár pecsételt meg. KÖVESDI JÁNOS fordítása Ivan Lipták plakettje KTIBIftflt
