Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-05-06 / 18. szám
S zínpadon először - jó húsz esztendeje már ennek is - Majakovszkijként láttam, aTagan- ka-téri színház nevezetes előadásán, ahol öt művész jelenítette meg a költőt. Már a rendezői felfogás is határozottan jelezte: nem fogadják el a harmincas évek óta hagyományos költő-képet, a gránit-emberré maszkírozott, a tévedhetetlen félistenné merevített, s végül is magatartásának lényegétől - a forradalmi- ságtól - megfosztott Majakovszkijt. A szilaj lázadót, a teljes embert, a súlyos sebeit sem rejtegető, de hitét sem megtagadó, sokarcú poétát láttuk, hallottuk. Többek között Vlagyimir Viszockijtól. Aztán Hamletként láthattam utoljára az életben. Színházának budapesti vendégszereplésén az ó Shakespeare-értelmezése viharos sikert aratott, noha a közönség jó része, persze, nem is érthette a Borisz Pasztemak-ford itatta orosz szöveget. Shakespeare drámája ugyanaz bármely nyelven, de nem is kétséges, hogy több értelmezési és hangulati különbség van a számunkra megszokott Arany János-fordítás, illetve a század derekán keletkezett Pasztemak-átültetés között. Viszoc- kij akutális Hamletet alakított, nem is annyira Shakespeare, mint inkább Pasztemak útmutatása szerint. Nem a kizökkent idő, hanem a saját korának foglya volt. Meg önmaga foglya, s vergődésének értelme igazában nem a lét, illetve a nem-lét dilemmája volt, hanem a lét jobbítása esélyének megtalálása. (Sokkal később, halála után nyolc esztendővel olvashattam önvallomását, amely nemcsak költői, de színészi ars poétikája is lehet: „A dalaimat különböző tartalmakkal írom. Háborús, sport, mesei, lírai témájú dalaimból sorozataim vannak. Ugyanilyen ciklusok is léteznek. De dalaim témája egy és ugyanaz - az élet. Azonos a téma - hogy jobban élhessünk...“ Egyébként Viszockij, a színész - mint minden igazi színész - nem a szerepeit, hanem az eszközeit válogatta meg. Játszotta nemcsak a parádés Hamletet, hanem - mondjuk - emlékezetes marad, ahogyan egy nyomozót alakított valamelyik bűnügyi tévésorozatban. A háború utáni Moszkvában sok fegyver maradt és sokszor a fronton magát kitüntető hős sem találta meg a helyét a békés építésre átálló társadalomban. Megtanulta, hogy olcsó az emberélet. Viszockij nyomozója ezekkel a banditákkal veszi fel sikeresen a harcgt: ügyesebb, ravaszabb, mint ók. De: az emberélet számára is olcsó. Ez már a személyi kultusz erkölcse, ha ugyan ez a kifejezés egyáltalán megengedhető az adott időszakaszra nézvést. Látszatra egy szokványos bandita- históriát látunk, de Viszockij alakítá- ' sa mögött érződik Visinszkij rettenetes perbeszédeinek eszmei hatása. Pontosan érzékelhető, hogy Viszockij éppen ebben a vonatkozásban mennyivel többet nyújtott a megírt szerepnél. Ma már tudós kutatók rögzítik Viszockij alkotó merészségét. Színészként is, költőként is. A Voproszi filozofii oldalain ilyen jellemző alcímmel közöltek tanulmányt munkásságáról: V. Viszockij, mint kulturális jelenség. E dolgozat szerzője okos megkülönböztetést tesz az úgynevezett engedélyezett bátorság és a valóságos bátorság között, és ez utóbbit találja Viszockij művészetében kiemelkedő erénynek, mert „magasztos deklarációk és ígéretek nélkül munka közben, az alkotásban realizálta az igazi közéleti művész első számú kötelességét - igazat mondott a korról és önmagáról. “ Az igazságot kimondani sohasem volt és sohasem lesz könnyű. Voltak, vannak és lesznek hivatalos akadályok, hiszen az igazság minősége mindenkor új kérdéseket és új válaszokat követel, esetleg olyankor, amikor az idő még kevéssé érett meg ezeknek kimondására, és nem csekély mértékben lehet akadály maga a közvélemény, amely ugyancsak ragaszkodik a megszokásokhoz, a feltételes reflexeihez. Viszoc- kijban azonban megvolt az a ritka képesség, hogy a közvéleményt maga mellé tudta állítani, nem azért, mert kímélte érzékenységét, hanem azzal, hogy szinte tökéletesen azonosulni tudott a közemberrel. Nem a kispolgárral és nem is a lumpenproletárral, hanem a társadalom bármely egyedével, akinek talán csupán homályos szándéka lehetett, hogy mégiscsak másként kellene élni. Egyik dalában arról énekelt, hogy egy bajtársa, nem túlságosan szimpatikus, nem is túlságosan hozzá közelálló ember egy éjszaka nem tért vissza az ütközetből, s hirtelen úgy tűnik neki: ö nem tért vissza az ütközetből. A közvélemény ezt a százszázalékos azonosulási készdalom lelkiismeretének korántsem könnyű feladatait vállalva. Viszockij- Suksinhoz hasonlóan - eszközeit úgy választotta meg, hogy a műfaj segítse mondandóját. Suksin prózáját a film támogatta sikerre (vagy pontosabban: hívta fel a figyelmet munkásságának erre az oldalára), Viszockij pedig a Taganka szűknek érzett színpadát, sőt a legtágabb nyilvánosságot nyújtó televízió képernyőjét tette nyitottabbá dalaival, verseivel. Ha valakinek nem volt világos, hogy mit is akart ó az egyik Majakovszkijjal mondani, hát megértette az Aeroflotról szóló dalból: a rossz időjárás miatt nem fogad hol az egyik, hol a másik repülőtér, s miközben sorra-rendre lehetőség nyílik akár Párizsba is repülni, csak az az eshetőség nem valósulhat meg, amely az ő úticélja. Viszockij a társadalom rossz időjárása ellen vette fel a küzdelmet. Mintha véletlenül kezdődött volna az egész... Előbb csak társaságban énekelt, amelyben megtalálhattuk- most csak a halhatatlanságba tá- vozottakat említem - Suksint is, Andrej Tarkovszkijt is. így kezdődött Bulat Okudzsava énekesi karrierje is; (A puskini kor hagyományai elevenedtek fel: az értelmiség néhány képviselője mintegy saját körében kidolgozza a kor szótárát.) Felléphetett volna nyilvánosan is. Hiszen datozik az önálló forma is. Ez az önálló forma pedig a Viszockij által sokszor csupán improvizált dallam volt. Erre a formára volt szüksége, hogy az az azonosulás, amelyről már szóltam, s ami költői tevékenységének lényege, létrejöhessen. Mert milyen volt Viszockij közönsége? Szándékosan használom a múlt időt, hiszen mai közönsége már lényegesen különbözik a hajdaséget érezte meg Viszockijban. „Amikor írok - én eljátszom ezeket a dalokat“ - rögzítette már említett önvallomásában. - „Egy ember nevében irok, akit mintha régen ismernék, bárki is lett légyen, tengerész, pilóta, kolhozparaszt, egyetemista, üzemi munkás... “ Aztán a félreértések elkerülése végett hozzáteszi: egyszer egy gyermekeknek szánt hanglemezen papagájként énekelt. „Ez elvi választ ad sok kérdésre: voltam-e olyasvalaki, akiknek a nevében gyakran monologizáló dalokat éneklek. Ez a válaszom: papagáj sohasem voltam, sem a szó egyenes, sem átvitt értelmében Viszockij azonosulási készsége a folklórból ismert ismeretlen szerzők tehetségéhez hasonlítható. A népdalok ismeretlen szerzőinek egyéniségét senki sem vitathatja, de mondandójuk annyira azonos volt, azonos lett ezrek, százezrek vágyaival, hogy azok mintegy saját alkotásként vállalták ezeket a műveket, így lett - Andrej Voznyeszenszkij találó kifejezésével élve - Viszockij- ból „össznépi Vologya“. Ez az „össznépi Vologya“ azonban tudatosan bánt tehetségével. Egyáltalán nem tartozott a dilettánsok közé (mint azt manapság is szeretik ellenfelei állítani), sokkalta inkább azoknak a sokirányú gazdag tehetségeknek a körében kell látnunk, akiket adottságaik a művészetek több ágában is jelentős teljesítményre hitelesítettek. Vaszilij Suk- - sint említhetem kortársai közül - párhuzamos jelenségként. Filmrendezőként, színészként, íróként egyaránt jelentékeny életművet hagyott maga után, s hadd tegyem hozzá, hogy egy olyan korszakban, amelyet manapság teljes joggal nevezünk a pangás idejének - a társalai éppenhogy odaillettek a hatvanas évek első felének nagy közéleti, költői sikerei mellé: ha Jevtusenko szavalhatott a moszkvai Majakovszkij- szobornál, Kubába indulása előtt, és a sokezres tömegben lovasrendőröknek kellett a rendre felügyelniük, miért lett volna elképzelhetetlen a főváros egyik legnépszerűbb színésze gitárral a kezében hasonló publikum előtt?... A késleltetett fellépés a nyilvánosság előtt mutatta- bizonyítja, hogy Viszockij mennyire tudatosan készült erre a szerepre is, ahogyan színházi munkájára. Akkor még nem volt készen, még nem volt meg benne az önállóság, a képesség annak a városi folklórnak a formálására, amely már kizárólag az ő stílusa lett. A stílusban pedig az az uralkodó, hogy tudatosan szakított a kortárs vers (és verstan) sok-sok szabályával. Számára nem a szöveg nyomtatott, hanem eldalolt formája a fontos. Nem lazaságból, s még kevésbé tehetségtelenségből, kultúrálatlan- ságból. Viszockij nem szövegeket írt a zenéhez, ahogyan ezt a sláger- szerzők, a pop-, rock-, a countryzenekarok többnyire félmúvelt szöveggyárosai teszik. Viszockij - a szórakoztatóipar szakmunkásaival ellentétben - nem a tömegkultúra ízlésére számított, hanem fel akarta használni a tömegkultúra eszközeit, közönségét pedig megnyerni szándékozott. Hiszen századunk orosz verstani kultúrája - hasonlóképpen a magyarhoz - igen széles körben elterjedt, s kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy voltaképpen minden művelt ember tud közölhető verset írni. Miért ne tudott volna Viszockij is? Csakhogy ő nem verseket akart Írni, hanem költő volt, s az önálló mondandóhoz hozzátarnitól: ez már az utókor. Ez a közönség az a munkás és értelmiségi közeg lett, amelyiket kora ifjúságában, de legkésőbb a férfikor küszöbén érintett meg a XX. kongresszus szelleme, s amelyik egy életre elkötelezte magát ezzel, mert itt látta, s nem is láthatta másutt a forradalom esélyeit, a folytatás lehetőségét. Ebben a közegben a romantika keveredett az iróniával: a romantika arra vonatkozott, hogy akár a lehetetlenre is vállalkoznak, ha az életcél értelmes, az irónia pedig annak a következménye volt, hogy szüleik is, ők is már túl sokat éltek át, semhogy az üres frázisoknak, a melldöngetéseknek, a hamis prófétai pózoknak hihessenek. Ennek a közönségnek volt szüksége Vi- szockijra. A színészre is, a költőre is. Ha a bürokrácia megakadályozta kinyomtatását - hát magnetofonszalagokon terjedt, ha hanglemezeit kis példányszámban adták ki, hát másolatok készültek ezekről is. Terjedt, mint a népdal. (Jellemző tény: Vi- szockijnak egyetlen kötete jelent meg, jóval a halála után, Robert Roszgyesztvenszkij gondozásában. Ez verseinek-dalainak körülbelül egynegyedét tartalmazza. Életművének teljes megismerését nehezíti, hogy ismerjük olyan dalát, amely 12 változatban maradt fenn...) Viszockij életműve körül most is viták dúlnak. Nyilván igazuk van azoknak, akik visszautasítják a bálványozok olyan túlzásait, mintha Viszockij Puskin egyenes örököse lenne. Mások a közönségét támadják: a kispolgároké - mondják -, meg a fejletlen ízlésű emberek hallgatják öt. Ezek a viták hevesek, de kevés mondandójuk van magának Viszoc- kijnak a művészetéről. Persze, az is jellemző, ha egy művész utóéletének szociológiai elemzésére is szükség van. A vitáknak azonban van egy másik s valóban hasznos elágazása. Azok, akik itt hallatják véleményüket - megérteni akarják Vlagyimir Viszockijt. Meg akarják mutatni sok-sok arcát, hogy művészetét is, meg a kort is pontosabban érthessük. És ez az ember most már világszerte hódít. Születésének 50. évfordulóját Moszkvában, más szovjet városokban és külföldön is méltóan megünnepelték. S ha már szóltam a művészről, hadd mondhassak valamit az emberről is. Nem Viszockij legendáriumát szeretném gyarapítani, hiszen olykor szertelen egyéniségéről meglehetősen sok történet forog közszájon még most is. Többek között arról a különös szép társi kapcsolatról, házasságról, amely a világhírű francia színésznőhöz, Marina Vladyhoz kötötte. Romantikus volt ez a házasság, hiszen Viszockij Moszkvában élt, Vlady pedig Párizsban, s noha Marina orosz származású, aki mind a mai napig gyönyörűen beszéli anyanyelvét, világnézete szerint pedig kommunista, mégis két világot jelentett ez. Külsőleg. Látszatra. A véletlen úgy hozta, hogy Marina Vlady az én népszabadságbeli dolgozószobámból indult Moszkvába - az esküvőre. Vlady Magyarországon forgatott, Jancsó egyik akkor készülő filmjében. A forgatás elhúzódott, már nem volt ideje visszatérni Párizsba, hogy az odaküldött vízummal utazzék a szovjet fővárosba, tehát új vízumot kellett kérnie, itt Budapesten. Ebben az ügyben kellett közreműködnöm. Az utazás előtti délutánon-estén, éppen egyik munkatársam születésnapját ünnepeltük, megjelent Marina Vlady is. Kellő szenzációt keltve a szerkesztőségben, noha viselkedése roppant természetes maradt, annyira, hogy egy később érkezett kollégám suttogva megkérdezte: ez a hölgy új munkatársa a Népszabadságnak? Oroszul és franciául folyt a beszélgetés, amelynek során egyszercsak óhatatlanul el kellett hangzania Viszockij nevének. Vlady nem felejtette el, hogy szerkesztőségben van, s legyintett: sokat fognak erről pletykálni. Nálunk, Párizsban máris hetet- havat összehordtak, lehet, hogy maguknak ugyancsak furcsának tűnik ez a házasság, de értsék meg: Viszockij - ember! Régen elmúlt ez az este is. Azt azonban megértettük, hogy Viszockij - ember. E FEHER pAE Ez a darab, amelyet Vlagyimir Gubarjov, a kiváló szovjet újságíró, a Pravda munkatársa, közvetlenül a csernobili atomerőműnél történt szerencsétlenség után írt, azonnal közismertté vált külföldön. Eddig már bemutatták Ausztráliában, Angliában, Svédországban, az Egyesült Államokban, az NSZK-ban, Olaszországban, Írországban, Magyarországon, Norvégiában és más országok nézői is látni fogják. Vlagyimir Gubarjov, a Szarkofág szerzője, ezt mondja:- Körülbelül huszonöt évvel ezelőtt beléptünk az atom- és űrkorszakba. Az ember számára ez körülbelül ugyanaz, mint ami a kőkorszakból a bronzkorszakba való átlépés volt Ennek az atom- és úrkorszaknak a kialakításában az emberek igen szűk köre vesz részt, eredményeit azonban valamennyien felhasználják. Az emberek túlnyomó többsége nem sejti ezt. A tudományos megismerés és a tömegtudat között nagy hézag keletkezett A tudás és a tudatlanság közötti óriási szakadék lett a szóban forgó esetben a tragédia forrása. A csernobili események ismertetéséhez miért választottam a drámai műfajt? 1966. április 26-án elkészítettem a Tűz az atomerőműben játékfilm forgatókönyvét a moszkvai Gorkij Filmstúdió számára. Az volt a szándékom, hogy modellt készítek egy atomerőműben történő szerencsétlenségről, és ennek az anyagnak alapján filmet forgatok. emberek túlnyomó többsége a mi szerencsétlenségünket a saját szerencsétlenségének tekintette. Az emberek még élesebben érezték, hogy a bolygónk „a mi közös házunk", s egy szép napon valamennyien „szarkofágban" találhatjuk magunkat. Ezért ezt a darabot Nyugaton elsősorban az atomháború elleni tiltakozásnak tekintették. A tömeglélektan szempontjából ez tökéletesen megmagyarázható. Ha megkérdezik a szovjet fiataloktól, lesz-e atomháború, túlnyomó többségük így válaszol: „nem". Ha pedig a nyugati fiataloktól kérdezik meg ezt, akkor a túlnyomó többség így válaszol: „igen" vagy „talán". Az ö szemükben ez a színdarab nagymértékben utal az atomkatasztrófa általános problémájára. Szerintünk pedig inkább az ember erkölcsi felelősségével kapcsolatos, amelyet az iránt érez, amivel foglalkozik. Úgy gondolom, ennek a darabnak az alapeszméjét - azt, mennyire veszélyes az atomháború - sikerült ábrázolnom. A tudósok rengeteg számítást végeztek, én azonban Csemobilban mindent a saját szememmel láttam. Gondolják csak el: ami ott történt, csupán egy szerencsétlenség volt egy atomerőműben, a világon pedig 50 ezer atomrobbanófej van, és mindegyik 50 ezer ilyen Csernobilt jelent. Az én célom az volt, hogy ezt a gondolatot megértessem az emberekkel. (APN) ÚJ SZÚ 14 1988. V. 6. IGAZAT A KORRÓL ÉS ÖNMAGÁRÓL Vlagyimir Viszockijról A Szarkofág színdarab alapgondolata Hirtelen megszólalt a telefon, és megtudtam, hogy Csernobilban szerencsétlenség történt. Egy újságirócsoporttal hamarosan az esemény színhelyére utaztam. Az, amit ott láttam, egyáltalán nem volt hasonlítható mindahhoz, amit életem során tapasztaltam, bár az eseményekben eléggé gazdag. A legmagasztosabb és a leghitványabb emberi tulajdonságot, a hősiességet és az árulást, a legnagyobb bátorságot és a gyávaságot, az analitikus gondolkodásmódot és a pánikot egyaránt tapasztaltam. Mindez a legkülönbözőbb formákban jelentkezett. Csernobilban nyomban világossá vált, hogy ki mit ér. A Szarkofág színdarab az emberek részéről más-más értékelést kapott. Többek között szememre vetették, hogy nagyon gyorsan írtam - az események jóformán még el sem múltak, az emberek még nem tudták átélni, értelmezni és átértelmezni őket. Én pedig azért írtam gyorsan, mert nem hagyott el ez az érzés: elkéshetek. Ha nem írunk arról, milyen bajokkal járhat számunkra az, ha a nukleáris elem kiszabadul az ellenőrzés alól, akkor hamarosan senki sem lesz, aki írjon vagy olvasson... Ha pedig a darab külföldi fogadtatásáról beszélünk, akkor ügy vélem, telitalálat volt. Hiszen nem igaz az, hogy Nyugaton az emberek kárörömet éreztek a csernobili katasztrófa miatt. Az értelmiség és az Az ember erkölcsi felelőssége
