Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-05-06 / 18. szám

E gy madár hangja hasított a leve­gőbe, és ez megállította utamat. Éppen vízért rohantam le az ösvényen, nálam magasabb bokrok közt, így nem láthatta Porfirij Antonies, hogy hol va­gyok .- Hol vagy?-Itt. '-Hol? Felemeltem kancsót tartó kezemet és egészen meglepett, ahogy az edény megcsillant a napfényben. Porfirij Anto- nicsot a gerendaházikó ajtajánál hagy­tam, és ott hallottam meg a madárfüttyöt. Most, szemüvegét tartva, utánam futott. - Hallottad?- Igen.- Mi ez, hm? Megint... hallod? A madár megismételte a trillát. Porfirij Antonies a fa lombja közé pillantott, és közben csillogott a szemüvege. Az éne­kesmadarak oly picik, hogy. szinte kép­telenség észrevenni őket, bár néha mintha látná az ember szaporán forgó fejecskéjüket.- Fantasztikus! Mire hasonlít? Mi­re... Pszt... A madár újból rákezdett, olyan érzést keltve az emberben, mintha valami apró kis csónak ringatózna a lombok közt. A végtelen, nyílt tér, a szél és a fa is benne volt ebben a hangban.- Milyen madár lehet?- Nem tudom.-Az nem is számit, hogy te nem tudod, de hogy én, az én koromban.. Most máshol harsant fel a madárdal. Valahol lent, ahová az ösvény vezet.- Ez repült oda, vagy az egy másik? Most még távolabb zendített rá. bal áltam, szorosan hozzá simulva. Nem eresztette el a kezemet, még akkor is tartotta, amikor a sajátját fölemelte, és szíjára tette, a szívéhez közel. Ebből a mozdulatból megértettem, hogy nekem is oda kell néznem valami­re, amit ö néz. És amikor a kézről kézre járó korsó befejezte útját, és az egyik katona, a kezében tartva, térdre eresz­kedett és lehajolt, csak akkor láttam meg, mit néz Porfirij Antonies. A fa tövében ott feküdt egy kilencedik ka­tona.- Géppuskás - súgta. - A keze, lá­tod? A sebesült keze a mellén feküdt: és fekete volt ez a kéz, mint egy munkás olajos, olajtól fénylő keze. Látszott, so­kat dolgozott, kidolgozta magát ez a géppuskás. Lám, kinek hoztam ezt a vizet. És milyen nehéz lehetett megtenni a maga egyszerű dolgát ennek a jóságos és vidám víznek, amely körül az előbb még lepkék röpdöstek. A sebesült igyekezett szájával elfogni a sugarat, de mellé­ment.. . Porfirij Antonies ujjai egyre erő­sebben szorították a kezemet. 0 a taní­tóm, és mindig azt akarta, hogy felfogjam a látvány mögött lévő értelmet. És mintha most is azt kérdezte volna, hogy értem-e. Válaszképpen a könyökéhez simultam, és valószínűleg azt is érezhette, hogy bólintok. Igen, megértettem... Megér­tettem, hogy ennek az embernek a szenvedés előtt nem elég áldozat a sajnálat. Csak sajnálni, az kevés. Esküdni kell neki. Meg kell esküdni, hogy ha arra kerül a sor, nem kíméled a saját életed sem. Jurij Olesa- Odébb repült! Még távolabbra repült, oda, ahol egy napfényben vöröslő fenyő lebegett. Olyanok a fenyők, mintha lebegnének, pedig a felhők lebegtek.- Az iskolában azt mondták, hogy én mindent tudok. Emlékszel? „Porfirij An­tonies mindent tud“. Közben még azt sem tudom, hogy milyen énekesmada­raink vannak. No persze, ha az ember városban éli le az életét... De te vízért indultál! Olyan szemmel nézett rám, mint az iskolában, amikor mérges volt valamiért.- Futás! És én nekiiramodtam. Még néhány­szor hallottam a madarat, és visszanéz­tem Porfirij Antonicsra. Ó mindannyiszor bólintott, így adván tudtomra, hogy ő is hallja, s mikor utoljára pillantottam visz- sza, láttam, hogy levette szemüvegét, és zsebkendőjével megtörölte a szemét. Nem láttam, mikor jöttek. Már ott álltak a ház mellett, mire visszaértem a korsó vízzel. Nyolcán voltak, ahogy később összeszámoltam őket magamban. Első pillanatban még azt hittem, hogy a szemem káprázik. Éles foltokban ját­szott vállukon, sisakjukon a fény, de én igyekeztem elhitetni magammal, hogy csak a bennem lévő sóvárgás láttat velem vállakat, sisakokat, és nem látok mást, csak bokrokat, fényfoltokat. Jól tudtam, hogy rendezetten, harcok köze­pette vonul vissza a Vörös Hadsereg, de a „visszavonulás“ szó óhatatlanul azt a képzetet keltette bennem, hogy soká­ig, nagyon sokáig nem látom a mieinket. Merhettem-e ezek után elhinni, hogy éppenséggel ők azok? Ujjongott a lel­kem, ám ugyanúgy féltem is, hogy va­rázsütésre eltűnnek szemem elöl. Széthajtottam a bokrokat, és kiléptem a házat körülvevő tisztásra. Porfirij An­tonies mondott valamit, amit nem értet­tem, és felém nyújtotta a kezét. Rájöt­tem, hogy a korsót kéri, és odaadtam. Kék szemek kéklö tekintete fordult fe­lém. Én úgy éreztem, mintha füstön keresztül néznének. Nem tudtam, hogy nehéz csatározások árán, éppen csak kitörtek a bekerítésből, de azt láttam, hogy füstön keresztül néznek . Milyen is egy örömtől repeső kislány? Tapsol, ugrándozik... Valószínűleg én is ugyanazt teszem, ha Porfirij Antonies nam kapja el a ke­zem, és nem húz magához.- Állj vigyázzba! Ezt talán nem is mondta, ám én mozdulatlanul, földbe gyökerezett láb­- Balasov - szólt a sebesülthöz az a katona, aki megitatta. - Nézd csak!... He! Nézd csak, mi van az erdőben! öregek és gyerekek... Nézd ezt a kis­lányt ... partizán! He! És az öreg!- Mi... mi csak a házat őrizzük- mondta Porfirij Antonies. - Titkos ta­lálkozási pont, és mi csak... Még a karját is széttárta:- Mondd, hogy csak a házat őrizzük! És ón mondtam, hogy csak a házat őrizzük. De azok nem is figyeltek arra, hogy mit mondok. A sebesült mosolyog­va nézett bennünket, a bajtársát meg eltöltötte az öröm, hogy mosolyog. És nevetni kezdett, nehogy a másik arcáról eltűnjék ez a mosoly.- Nézd, gránátok! Az öregnél... He? Gránát! A kislány meg... Nézd csak! Nálam nem volt gránát, egészen köz­napi kislány voltam az iskolában hordott szoknyámban, blúzomban, de ó belelá­tott valami harciasát a külsőmbe.- Na, Balasov? Nem, nézd csak... Ez aztán a kislány, igaz? No, testvér, olyan emberekre bízunk, hogy... Megrázta az öklét. - Ugye, törzs elvtárs?- Menjünk! - mondta az, akit törzs­nek szólítottak. A sebesülthöz lépett, látszott, bú­csúzni készül.- Balasov - mondta, aztán olyan hal­kan megismételte, mintha alvóhoz szól­na - Balasov!- Nem láttam, mi történik a falnál, mert a törzsőrmester hatalmas termetével előttem állt. Csak a sebesült kezét lát­tam, amely most tenyérrel felfelé, a fü- vön hevert.- Balasov! - szólította a törzsőrmes­ter, még az előbbinél is halkabban. A kéz fölemelkedett, és a törzsőr­mester, zörgő sátorlapköpenyében le­hajolt hozzá. Most láthattam volna a se­besültet, de behunytam a szememet, mert féltem, hogy a halál képe tárul elém.- Né, hogy dalol - mondta a sebesült.- Né, hogy... Kinyitottam a szememet, és pillantá­som találkozott az övével. Tekintete a fák csúcsáról szállt alá, ahol éppen rázendített a madár. Rám mosolygott.- Sárgarigó - mondta bensőséges derűvel a sebesült. És pillantása ismét a messzeség felé szállt. A madár abbahagyta dalát, de ö csak nézett rezzenetlen szemmel, nézett és egyre nézett. BRATKA LÁSZLÓ fordítása VITEZSLAV NEZVAL Micsoda éj nyomán jött a fény, micsoda éj nyomán. Tavasz zengett a fákon, tavaszodon a Moldván, s ibolya kéklett a Malá Stranán... A barikádok még ott meredeztek: utcán a keresztek. Föl sem száradt még az ellenállók vére. Kegyetlen volt az éj, s a hóhér kötele. Átfújt a Vencel-téren a halál szele. • De forró szivekből raktak itt falat, cseh szívekből barikádokat. Férfiak, nők, de még az aggastyánok is, suhancok, gyermekek védték ezer év köveit, hogy a Gonosz kívül rekedjen, sorsunk, sorsotok beteljesedjen. Eljött, eljött az utolsó óra, s leszállt a csend a tépett lobogóra. S. O. S. Segítsetek! Már nincs idő, már nincs idő, már inognak a falak, omlik a háztető. Előbb halkan, majd, mint az orkán, földübörgött a föld, tűz lobbant a szovjet ágyúk torkán. Hernyótalpak szikráztak a kövön, s fölsikoltott a lányok torkán, asszonyok torkán, gyermekek ajkán: az öröm. Csak jöttek, jöttek, dübörögtek, vörös csillag a harckocsikon, a Barát jött, a Fölszabadító, a Rokon. Zúgjatok harangok, Prága harangjai, zsibong a város, csendül a hallali... Könny a szemekben, az arcokon mosoly, virágok, orosz katonák, már harmonika szól... Iván Hanával járja, a fény, a fény zuhog, szabad vagy újra, Prága, szabad vagy, Prágám, te százszínü virág. DÉNES GYÖRGY fordítása V inca végigsétált az istállón, Adá- mek öt lépéssel a nyomában. Vinca megállt a kisborjak rekeszénél, az apja ezalatt figyelmesen benézett a tehenek lába alá. A fejőgépek pulzátorai tompa han­gon csámcsogtak, a tehenek nyaká­ban csilingeltek a láncok. Adámek nekiiramodott. - Mondd meg nekik - suttogta titokzatosan -, mondd meg nekik, fiam, hogy fejjenek rendesen. Hogy fejjék ki a maradékot is. Főleg Dvorácekné hiszi magáról, hogy ö feddhetetlen. Hogy neki semmi baja sem történhet!-Törődj a magad dolgával... Ki­tisztítottad az itató vályú kát?- No csak lassabban a testtel, fi­acskám. Ha arra kerül a sor, végképp nem kell hogy bármit is csináljak. De neked nyitva kéne tartanod a szemed. Egy fél Ludva Dvorácekból kétsze­resen kitelne a felesége. Ám ez nem jelentette azt, hogy Dvorácekné hagy­ná mustrálgatni magát. - Mit bámul? - támadt rá Adámekra. - Nincs egyéb dolga?!- No, no... csak azt nézem, milyen vacakul fej. Megmosta például alapo­san meleg vízzel a tehenek tőgyét? Ehhez hasonló megjegyzést Dvo- rácekné az istállóban eddig még nem hallott. A férje általában csak akkor szólt hozzá, ha az már elkerülhetetlen volt. Mert jól tudta, hogy bármit szóljon is, mindennel csak felingerli.- Ugyan, mi köze hozzá, jóember?! Mit meg nem enged magának?!- Annyi közöm van hozzá, hogy itt most az én fiam a zootechnikus.-Akkor gondoskodjon róla, hogy a teheneknek legyen mit falniuk! Hogy az emberek ne jártassák fölöslegesen a szájukat, hanem dolgozzanak!- Mi tudjuk, mi a teendőnk, Dvorá- öekné asszonyság. De ha te nem tudod, hogy mi a dolgod, akkor mi majd megmondjuk neked!- No csak, nézze meg az ember!... Adámek!... Honnét szállt bele egy­szerre ennyi bölcsesség?!- Semmi egyszerre! Én már téged öröktől fogva figyellek, Dvoráőekné. Túlságosan elbiztad magad, amiért a férjed nem mer ujjat húzni veled! De az sehol sincs megírva, hogy ő örökké itt lesz. Hogy nem akad jobb nála! Vinca már az istálló másik végében járt. A háta mögött tehénbőgés, előtte a nyitott ajtó. Nem szívesen fordult vissza, és túlságosan nehezére is esett. Margita, Marika és Marta nem látott, nem hallott. Ez már több ízben kifizetődött nekik. Dvoráőekné úgy megeresztette a hangját, ahogy csak a torka bírta:- Derék hajcsárral ajándékozott meg bennünket a sors! Hagyja, hogy sértegessenek egy szegény asszonyt!- Azon a hajcsáron Vincát érted?!- Egyformák mind a ketten! Ki akarnak túrni engem innét, meg Lud- vát is!- Menjenek a dolgukra! - mondta Vinca levegő után kapkodva. Adámek lendületben volt:- Apáddal szemben ne igen ugrálj!- Erről majd beszélgetünk otthon.- Én már húsz éve dolgozom eb­ben az istállóban! Tán csak jogom van hozzá, hogy megmondjam a ma­gamét?!- Legjobb lesz, ha magadban mon­dod meg, amit gondolsz. És halkan!- Nagy kedvem volna lekenni ne­ked néhány pofont!- Azzal igen sokat segítenél rajtam. Spigótek éjjeliőr sohasem aludt el szolgálatban. Csak kényelembe he­lyezte magát a fényűzően kárpitozott karosszékben, kezébe vette a Zemje- gyelszke novinit, és behunyta a sze­mét, hogy jobban halljon. A zöldre festett kapu sarkig tárva, az üstökösként ható villanyégö ragyo­gása, a csóvája felett megkergült szú­nyogokkal és éjjeli lepkékkel. A kutya az udvar sötétjében patkányra várako­zott. Vinca éberen összehunyorította a szemét, mintha hajnaltájt érkezne haza és észrevétlenül el akarna sur­ranni az anyja ágya mellett. A patkó­csattogás a fehér köveken a halottat is felébresztené. Spigótek szerencsére aludt. A fekete ló elégedetten futott az istálló nyitott ajtaja felé. Vinca kis híján beleverte fejét a szemöldökfába. Még a nyeregben ült, amikor a fekete ló selyempuha pofájával kitépett a já­szolból egy szénacsotnót. A nyerget feldobta a körisfa-akasz- tóra, szalmával ledörgölte a ló hátát és nyakát, végül a vékonyáról is letörölte az odaszáradt fehér tajtékot. A fekete ló ügyet sem vetett rá. Vinca leült a fal tövében álló székre és féltékenyen figyelte, milyen gyorsan fogy a já­szolból a széna. De hát mit üldögéljen itt? Lekattintotta a villanykapcsoló kiment az istállóból. A harmadik lé már nem volt ideje megtenni. A vilii égő fényének és a vakító sötét: nek a határán ott állt az apja, e lábával itt, a másikkal ott, az arc mintegy kettészelve. Hát most kapok néhány pofon Az Adámek famíliában pár p sohasem jelentett családi trage (Apám elpáholt a nászéjszakája Elcsentem tőle egy szivart.) Adámek kilépett a fényre, s a | felé lesett. Aztán átszaladt a mec gított színtéren és az udvar sötétje ismét megállt. Végképp nem úgy tett, mintha az elveszett fiát kére Vinca visszavonult a lóistállóba. Adámek gyanútkeltöen óvat lépkedett; egészen a magtárig. I csikordult a kulcs a zárban, hi zörrent az ajtó. Adámek alakja sz JAN KOSTRHUN foszlott a fekete résben. Idör megvillant a zseblámpa fénye. Szemben mentek egymá mindketten egyforma sietséggel, mek egy hatvan kilós zsák darát c Vinca a súlyos tekintetét. Adáme a félrebillentett nyakán feküdt a ; alig látott két lépésnyire maga éli- Szóval te lopsz... Az öreg Adámek megállt, szila szétvetve lábát, összeráncolta a I lokát, szemöldöke alatt megv szeme fehérje.- Mit keresel itt, a szakra tu mát?!- Lopsz!- Ne ordíts!- Hát mit csináljak?!... A rend get hívjam?!- Ha ledobom a vállamról a zsákot, beverem a pofád. - Ad: iidpd&uuid

Next

/
Thumbnails
Contents