Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-05-06 / 18. szám
Három napig szorga^á. san 9V.U1^ rnözaiWKocUngradi csa m dég. káí ASovicsova do- lát°m, ZsurK lörejelzecens loh,s*e™ ünet nélkül se ellenere megakadt- de ne™ a második dályozni, h°9',akuiásában világháború harcok döntő jelentőség nyomába eredjek... Tábornokok, tisztek, katonák Igen, a Volga. A méltóságteljesen hömpölygő folyó körül cseknem 70 kilométer hosszúságban terül el a milliós város. Központjában, rögtön a homokos folyóparton még ma is ott áll az öreg malom épülete. Igaz, megcsonkítva, szétlőve, ablakok és ajtók, tető nélkül, gránátoktól megsebzetten. A malom ma jelkép, a több mint négy és fél évtizeddel ezelőtti harcok emléke. Tulajdonképpen sajátos múzeumi darab, amely még a forró nyári napokon is bizonyára hátborzongatóan hat. Szemben Pavlov őrmester háza, de Volgográdnak ezekről a nevezetességeiről már bizonyára hallott az olvasó. De talán még nem nyílt alkalma rá, hogy sétát tegyen a sztálingrádi csata újonnan épült múzeumában, amely bennünket az olyannyira áhított meleggel köszönt. Dokumentumok, fényképek és emléktárgyak ezrei. Fokozatosan megtekintem a híres nevezetes csata egyes fejezeteit bemutató részlegeket, tábornokokkal, tisztekkel, katonákkal ismerkedek meg, no és a hősies lakossággal, majd néhány emelettel feljebb igazi atrakció vár rám: a sztálingrádi csata diorámája, amely a világon az egyik legnagyobb. A dioráma kerülete 127 méter, magassága 16 méter. Az ember szinte a csata résztvevője, ott áll az életre és halálra menő küzdelem közepén. Magával ragadó élmény, leírhatatlan benyomások... De nem épületekről és nem is a Volga partjain lezajlott történelmi csata egyes szakaszairól kívánok imi. Mindenekelőtt az emberek sorsa érdekel, azoké, akik hősiesen harcoltak, sebesüléseket szenvedtek el, életüket áldozták fel... És hozzátehetjük, hogy az elesettek száma százezrekre, a sebesülteké pedig még többre tehető. Hiszen a támadók, a fasiszta hadsereg Paulus marsallon, számos tábornokán és tisztjén kívül 1 millió 200 ezer katonát veszített. A könyvekben, újságokban azonban erről is talál adatokat az érdeklődő. Én olyan emberekről szeretnék mesélni, akik túlélték a háborús szörnyűségeket, s akikkel alkalmam nyílt találkozni, meghallgatni történetüket. Itt azonban bizonytalanság fog el. Vajon mit emeljek ki gazdag élményanyagomból? A legjobb talán az lesz, ha velem együtt ellátogatnak a Volgográdi Állami Egyetem Múzeumába. Amatőrök, az egyetem hallgatói gyűjtötték össze anyagát, s bizony, munkájukat a legjobb szakemberek is megirigyelhetnék. Tamara A múzeumban Nyikolaj Alekszandrovics Bajbakov igazgató üdvözöl. Háborús veterán, részt vett a sztálingrádi csatában is. Szerencsénk van! Ritka lelkesedéssel beszéli el, hogyan és miért alakult meg ez a múzeum. Feladata az, hogy az egykori katonai főiskolák és katonai szakiskolák azon hallgatóit mutassa be, akik önálló alakulatok tagjaiként harcoltak Sztálingrádnál. De még hogyan harcoltak! Ha azt mondjuk, hősiesen, azzal nem fejezzük ki a lényeget. A győzelem után csak 13 százalékuk maradt életben. Száz hallgatóból nyolcvanheten a harcmezön estek el... És a háború után mégis kevesen tudtak, keveset beszéltek és írtak róluk. A visszaemlékezésekben csupán egy-egy mondat szólt róluk: itt és itt harcoltak... Ugyanakkor közismert volt, hogy ahol ók harcoltak, az ellenség nem tört át. Egyszer sem. Legalábbis amíg éltek. Az igazgató hirtelen egy idősebb hölgyhöz fordul, aki eddig csendben kísért bennünket. Erősen ősz haját színes kendő fedi, kezében papírok. Tamara Kalmikova, így hívják. És ahogy elkezd beszélni, mindjárt leköti figyelmemet, magával ragad az, ahogyan munkájáról, az egyes paneleken elhelyezett portrékról, a sztálingrádi csata hőseiről beszél. Ez a munka töltötte ki egész életét. Fanatikus elszántsággal végezte, úgyhogy - mint megjegyzi -, férjhez menni sem volt ideje. Később tudom meg az igazgatótól, hogy a fiatal, akkor még csupán 17 éves Tamara már a Szovjetunió megtámadása utáni első napokban szülőhelyén 40 magához hasonló lányból önkéntes csoportot szervezett, melynek tagjai a tanfolyam elvégzése után egészségügyi nővérekként dolgoztak. A főiskolások alakulataihoz osztották be őket. Hányán élték túl a háborút? Csak hárman. Történetesen mindhármat Tamarának hívták. Az ember így nem is csodálkozhat azon, hogy Nalcsikban, Kalmikova szülőhelyén máig is Tamarának hívják egy háborús dal hősét. Tamara Kalmikova megáll egy panelnél, amelyen fiatal, egyenruhás fiúk, s nővérkék láthatók a fronton. Ö is köztük van. Elmesél egy epizódot, egy történetet arról, hogyan próbálták megmenteni a sebesülteket. Hatalmas vörös keresztekkel ellátótt vagonokba rakták be őket, de egy alkalommal német harckocsik támadták meg a szerelvényt. Egy szovjet páncélvonat érkezett segítségükre, ez vonta maga után a sebesülteket szállító 32 vagont. A német harckocsik elől megmenekültek, de a repülőgépek elől nem. A szerelvényt folyamatosan bombázták, annak ellenére, hogy a vörös keresztet a vagonok tetején jól lehetett látni. „Megszegték a háború minden törvényét, az emberség legelemibb szabályait. Áz emberek a vagonokban égtek...“ Tamara átélte Sztálingrád védelmének legsúlyosabb harcait. Ó maga is megsebesült, gyógykezelésen vett részt, majd újabb tanfolyamokra Moszkvába ment. Ezután híradósként Sumilov tábornok 7. gárdahadseregébe sorolták, s ismét a front következett. eltűnt az utca felöli fala. A harmadik ház volt a falu szélétől...“ Tamara Kalmikova a 24. lövész gárdahadtest tagja volt, amelyet a szlovák főváros felszabadításában szerzett érdemeiért a bratislavai jelzővel illettek. „Kire emlékszem vissza Szlovákiából? A kiváló emberekre, akik mindenütt segítettek nekünk. Az önkéntes egészségügyi nővérekre, akik a tábori kórházakban a mi katonáinkat ápolták. De a jószívű bratisla- vaíakra is. Bratislavában ugyanis hétnapos rövid pihenőt tartottunk. Jártam a várban, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. A repülőtér közelében laktunk egy háznál, sőt egy lakodalomba is meghívtak bennünket. Emlékszem, a szólóskertek alján volt a lagzi, mindenütt szőlő, a falakat sem lehetett látni. Gyönyörű volt...“ A lövegparancsnok A Volgográdi Állami Egyetemtől jóné- hány kilométerre van a Politechnikai Intézet. Itt, az SZKP történetével foglalkozó tanszéken van ideiglenes „főhadiszállásom“. A tanszék munkatársa. Zsurkovicso- va docens időközben érdekes találkozót szervezett meg a számomra. Egy másik tanszéken Aldgred Davidovics Balland docens vár bennünket. Sovány, magas férfi, haja ősz, arcán tartózkodó mosoly, de szesiszták észrevennék, s az a végét jelentené.“... Sztálingrádtól Prágáig Aldgred Davidovics Ballandot a sztálingrádi ütközetet követően, miután felépült sebesüléséből, Tomszkba vezényelték, ahonnan hadnagyként tért vissza a frontra. Következett Harkov, Lvov, majd harcok Németországban, az Elba folyónál, találkozás az amerikai katonákkal, s további küzdelmek Drezda mellett. Azután a cseh nép felkelése, és megint harcok egészen Prágáig. ...... Mély benyomást tett rám, hogyan ör ülnek a csehek a felszabadulásnak. Felejthetetlen pillanatok voltak azok. Élelmet hordtak az utcára, meghívtak otthonukba. Ritka volt az ilyen meleg, testvéri üdvözlés ...“ Nem is vettem észre, hogy időközben egy alacsonyabb, mosolygós férfi foglalt helyet mellettünk. Alekszandr Szergejevics Szmimov a háború előtt 18 évesen volt Rjuminovóban iskolaigazgató. Már 1941. június 26-án harcolni kezdett, s a visszavonulás során Ukrajnából egészen Sztálingrádig jutott el. „Sosem felejtem el azt a hetet, amely És megint a legnehezebb szakasz: a kursz- ki csata. „Egy táviróállomás szerelője voltam, a saját szememmel láttam a dühödt harcokat, amikor tüzéreinknek arra sem maradt idejük, hogy beássák ágyúikat. A lövegeket maguk húzták a gyalogság nyomában...“ Hét nap Bratislavában Barátai és ismerősei fényképeit mutatja a tablókon, sebesültekét, akik nem akarták elhagyni az első vonalat, s tovább harcoltak. A gárdaegységek katonái sosem vonultak vissza. Feszült várakozással hallgatom Tamara Kalmikova elbeszélését további útjáról, hiszen a 7. gárdahadsereg... Igen, megjárta Kurszkot, Ukrajnát, a Korszony-sevcsen- kovszkajai hadművelet, s következett Románia, Magyarország felszabadítása, és 1944 decemberében Csehszlovákia, amely határainál akkor már Managarov tábornok 53. hadserege is harcolt. Banská Bystrica bevétele, Modry Kamen mellett Veiké Straőiny falucska. Vajon mi történt itt, hogy nevét egész életére megjegyezte? „Ma is látom magam előtt a dombok közötti völgyekben meghúzódó falucskát, az utcákat, a házakat. A németek fent voltak a dombon, mi lent a faluban. Egészen éjszakáig dolgoztunk azon, hogy összeköttetést teremtsünk, s amellett, hogy a híradós csoportban dolgoztam, a nálunk szolgálatot teljesítő lányok védelme is az én feladatom volt. Reggel tüzérségi támadás ért bennünket, az egyik vonalon megszakadt az összeköttetés, a hibát nekem kellett elhárítani. Megkerültem egy házat, kezemben a telefonkábellel és egyszer csak egy hatalmas robbanás, és én a földön hevertem. Amikor magamhoz tértem, a háznak me élénk figyelmet árul el. Hogy harcolt-e Sztálingrádnál? Természetesen. Amikor kitört a háború, őrmesterként lövegparancsnok volt. Sumilov tábornok hadseregének volt tagja a kezdettől egészen a győzelmes befejezésig. Magáról nem szívesen beszél. Azt mondja, semmi különöset nem hajtott végre, de én tudom, hogy a Vörös Csillag Érdemrendet azért bárkinek nem ítélik oda. De ö nem vár felszólításomra, s nem magáról, hanem egy 17 éves fiúról kezd beszélni, aki Kotyelnyikovo községnél két német páncélost ejtett foglyul. „A beméróm hidegvérű, acélidegzetű ember volt. Harc közben kétszáz-háromszáz méternyi távolságra engedte ágyújához a fasiszta harckocsikat, s minden összecsapás alkalmával kettőt-hármat megsemmisített. Egy bombázás során vesztette életét. Láthatta, Sztálingrád a Volga partjain, szúzföldeken fekszik, ahol azon az emlékezetes télen a föld keményebbre fagyott, mint az acél. És ágyúinkat minden áthelyezéskor be kellett ásni. De hogyan? Mindig csak éjszaka változtattunk állásokat, reggelre az álcázást már el kellett végezni. Tenyerünk gyakran véres volt. Képzelje csak el, a hóban órákig fekszik egy ember. Minden percben figyelnie kell az ellenség tüzelőállásait. A hideg elképzelhetetlen. Azt lehetne hinni, hogy a természet törvényei szerint az éhes, kimerült ember bármelyik pillanatban megfagy. De neki nem szabad meghalnia. Figyelnie kell, mert jelentéseinek pontosságától függ sok minden. S ráadásul mozdulnia sem szabad, mert a faéletemben a legszörnyúbb volt számomra. 1942. augusztus 23-a és szeptember 2-a között lángokban égett az egész város, égett a Volga, a parti raktárakból a vízre folyt a gázolaj, s a bombázásoktól minden lángra kapott. És ebben a szörnyű pokolban kellett átszállítani az idős embereket és a gyerekeket a túlsó partra. A dombokról mindenki a folyópart felé szaladt, a robbanások nem tudták elnyomni a jajgatást, a sírást.“ Később egy utász alakulathoz osztották be. Tudjuk, hogy a sztálingrádi ütközet során egyik fegyvernem tagjainak sem volt könnyű dolga, de az utászok... „Az első támadás során utászalakulatunk tagjainak a fele elesett. Emberfeletti munkát követelt meg, hogy mondjuk egy szűk kis úton hatástalanítsuk először a mi aknáinkat, aztán az ellenség aknáit, hogy a többiek támadásba mehessenek át. Mindez gyakran csupán 30 méterrel a fasiszta lövészárkok előtt történt. Az ember magáról nehezen beszél, de itt van Alekszej Szurkov katona esete. Megsebesült, de nem tartott igényt az ápolásra. Tovább harcolt. Az ellentámadás során még sikerült elaknásítania a fasiszta egység előtti területet s csak azután kúszott vissza...“ Csak úgy, mellesleg jegyzi meg, hogy épp ezekben a szörnyű napokban lett a párt tagja, s megkapta a Vörös Csillag Érdemrendet, a Bátorságért érdemérmet, s hadnaggyá léptették elő. Harcolt a későbbiekben Kurksznál, majd Csehszlovákiában Kassa (Kosice) és PreSov felszabadításában is részt vett. Az ostravai hadművelet idején már századosként parancsnoka volt egy mérnöki századnak, majd egy speciális egység tagjaként a harcoló Prága segítségéi e sietett. A Csehszlovákiában vívott harcokban szerzett érdemeiért másodszor is megkapta a Vörös Csillag Érdemrendet, továbbá a Honvédő Háború Érdemrendet, az Alekszandr Nyevszkij Érdemrendet... Beszélgetőpartnereim közül mindenki megindultan, szeretettel emlékezik Csehszlovákiára. Hiszen Volgográd és Ostrava testvérvárosok, s a szovjet-csehszlovák barátságnak egyebek között olyan jeles propagátorai vannak, mint Zagarulko professzor, az egyetem rektora, egyébként volt páncélos, aki az Ostrava felszabadításáért folytatott harcokban is részt vett. Gyakran vesznek részt találkozókon a közeli Oren- burgban épülő gázvezetéken dolgozó csehszlovák épitómunkásokkal, a Csehszlovákiából érkezett diákokkal, akik éppen itt, Volgográdban tökéletesítik orosz tudásuBeszélgetöpartnereim a Volgográdi Politechnikai Intézetben. Jobboldalt Aldgred Davidovics Bailand, középen Alekszandr Szergejevics Szmirnov. (A szerző felvétele) LADISLAV TAKÁÖ IGMHUi nnrai n (Tin a IvüliliLLÜJLi \
