Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-07 / 1. szám

■■■■■ Sí ■ : < A tadzsik állami könyvtár egyik olvasó­terme (APN-felvétel) Az országunk terültén élő népek egyenjo­gúsága tényleges és mindenki számára magától értetődő realitás. KÉRDÉS: A népek lehetnek egyenjogú­ak, és élhetnek egymás mellett úgy. hogy nem túlságosan rokonszenveznek egymás­sal. Alexander Benningsen (francia szovjet­kutató. az Iszlám fenyegetés a szovjetál­lammal szemben című könyv szerzője) ezt irta a Le Figaro hasábjain: ..A Szovjet Kelet muzulmán és orosz lakossága elkúlönúlten él egymás mellett, nem keveredik és nem kedveli egymást. “ Hogyan kommentálná ön ezt a kijelentést? VÁLASZ: Először is a „muzulmán lakos­ság“ kifejezés pontatlan. Az iszlám vallás, amely hajdanában általános és kötelező volt az ország keleti régióiban, ma már elveszítette egykori hatalmát honfitársaim lelke felett. A közvélemény-kutatási adatok szerint száz felnőtt lakosból ma csupán húsz vallja magát hívőnek, tíz ingadozik vagy nem nyilvánít véleményt. A fennmara­dó 70 százalék szilárdan ateista. Benning­sen professzor egy másik könyvében, amelynek címe Iszlám a Szovjetunióban. ugyanakkor arra a megállapításra jut, hogy Közép-Ázsiában a hívők többsége hatvan­évesnél idősebb, továbbá, hogy a munkások, Felrobban-e az „etnikai bomba“ a Szovjetunióban? MASZHUD DZSUNUSZOV PROFESSZOR VÁLASZOL LEV B0BR0VNAK, AZ APN SZEMLEÍRÓJÁNAK KÉRDÉSEIRE KÉRDÉS: A Szovjetunió 280 milliós la­kosságán belül a legnagyobb a 140 millió főt számláló orosz nemzetiség. Mindamel­lett a két legutóbbi népszámlálás között eltelt húsz esztendő alatt lélekszámúk csu­pán 20 százalékkal növekedett. miközÚbn a kazahoké 81 százalékkal, a kirgizeké 97, a türkméneké 102, az üzbégeké és a tad- zsikoké viszont 107 százalékkal. Egyes nyugati megfigyelők ebből arra a követke- zetetésre jutnak, hogy előbb vagy utóbb éppen ezek a „muzulmán“ népek alkotják majd a szovjet népességen belül a többsé­get. Véleményük szerint ez a fordulat elke­rülhetetlenül küzdelemhez kell, hogy vezes­sen az „orosz elsőbbséggel“ szemben, mindenekelőtt a hatalom csúcsain, beleért­ve az SZKP Központi Bizottságát, a Szov­jetunió Minisztertanácsát, a Legfelsőbb ta­nács elnöksége stb. Mi erről az ön véle­ménye? VÁLASZ: Az „időzített etnikai bombára“ vonatkozó eszmefuttatások a burzsóá pro­paganda kedvenc témái közétartoznak, ami­kor a Szovjetunió belső problémáival foglal­koznak. Ez a téma nem kerül le a napirend­ről, nemrégen a NATO legfőbb katonai vezetői is megvitatták washingtoni üléssza­kukon. Nem hinném, hogy a szovjet társa­dalom nemzetiségi öszetétele önmagában különösebben izgatná az atlanti tömb tábor­nokait. Inkább abban reménykednek, hogy bekövetkezik a nemzetek közötti antagoniz- mus robbanása, ami megbontaná szövet­ségünk egységét, „repedéseket idézne elő a tömbön belül“. Hasonló jóslatok már korábban is el­hangzottak. Adolf Hitler, amikor a Szovjet­unió elleni támadást előkészítette, ugyan­csak abban reménykedett, hogy „az agyag­lábakon álló kolosszus“ (ahogyan soknem­zetiségű államunkat nevezte) az első külső támadás nyomán széthullik. Azt hitte, hogy országunkat belülről szétrobbantják a naci- onalimus és a szeparatizmus erői. A lélek­tani hadviseléssel foglalkozó apparátusától a führer szakadatlanul azt követelte, hogy „ösztönözzék a nézetkülönbségek és a széthúzás bármilyen formáit a helyi lakos­ság és az oroszok között“. A nácik különle­ges propagandaszolgálata csupán az ag­resszió első négy hónapjá alatt 400 millió röpcédulát szórt le szovjet területre, ame­lyek orosz nyelven arra uszítottak, hogy „szabaduljanak meg a zsidók és a komi­szárok uralmától“, illetve arra szólítottak fel, hogy „szabaduljanak meg az oroszok ural­mától“. A mérgezett magok azonban nem fogan­tak meg a kivánt módon. Ekkor a nácik egy másik tényezőben reménykedtek: abban bíztak, hogy bekövetkezik a nemzetiségi villongások robbanása a hátországban, ahová a megszállt európai övezetekből a menekültek áradata beözönlött. Csak­ugyan, a háború kezdetétől fogva az Lírái­ba, a Volgavidékre, Kazahsztánba és Kö- zép-Ázsiába 25 millió szovjet állampolgár * * * Maszhud Szadikovics Dzsunu- szov Közép-Ázsiában született, és a szovjet nemzetek közötti viszony szakértője. Jelenleg a Szovjetunió Tudományos Aka­démiája Szociológiai Kutatóinté­zetében dolgozik. települt át - többségükben nők, öregek és gyerekek. Mmdannyiukat etetni és itatni kellett, el kellett látni lakással, munkahelyet, iskolai férőhelyet kellett biztosítani számuk­ra. Sok mindent el kellett vonni az őslakos­ságtól, hogy mindezt biztosítani lehessen az áttelepültek millióinak. Ez még a béke és a bőség időszakában is nehéz feladat a he­lyi hatalmi szerveknek. Ám maguk az ősla­kosok - tatárok, kazahok, kirigzek, üzbé- gek, türkmének és tadzsikok - mindennemű parancs nélkül megtették azt, amit a legter­mészetesebb emberi kötelességüknek éreztek: megosztották hajlékukat és betevő falatukat a más nyelven beszélő menekül­tekkel, gondjaikba vették a nincsteleneket, nevelőszülőként befogadták azokat a gye­rekeket, akik a háború forgatagában elvesz­tették szüleiket... KÉRDÉS: Eszmei ellenfeleink azt hang­súlyozzák, hogy a nemzetiségi ellentmon­dások bármilyen államnak problémát jelen­tettek, jelentenek és jelenteni is fognak, ha az adott államban legalább két nép él. Azt állítják, hogy mind az ideig sehol senkinek és soha nem sikerült ezzel megbirkóznia. Miért lenne a Szovjetunió e tekintetben kivétel? VÁLASZ: Az orosz cárok birodalmától nemcsak a lakosság tarka etnikai összeté­telét örököltük, hanem az igen élesen felve­tődő nemzetiségi kérdést is. Az 1917. évi forradalom első tetteként kitépte mindenfaj­ta egyenlőtlenségnek a szociális gyökereit. A faji, nemzetiségi és vallási megkülönböz­tetés hirdetését törvényen kívül helyezték. A szocialista állam minden erejét - amely kezdetben csak igen szerény volt - arra fordította, hogy minél előbb kiegyenlítse az országot benépesítő nemzetiségek gazda­sági és kulturális helyzetét. Hatalmas vállal­kozás volt ez, amely a kölcsönös támoga­tás, a kölcsönös megbecsülés alapjaira épült. A cél is közös volt: méltó létfeltétele­ket teremteni minden dolgozó ember szá­mára. A közös ügy mellett a nemzeti kü­lönbségek háttérbe szorultak, áttevődtek az életmódbeli hagyományok területére. Már a harmincas évek vége felé minden alapunk megvolt arra, hogy kijelentsük: a szovjet- oszágban gyakorlatilag megoldást nyert a nemzetiségi kérdés, amelyet évszázado­kon keresztül megoldhatatlannak tartottak Ennek az igazságnak a szilárdságát ke­gyetlen formában, ám megbízható módon bizonyította az 1941-1945 közötti háború, mint már arról említést tettem Egyedülálló ország ebben a vonatkozás­ban a Szovjetunió? Egyáltalán nem. A nem­zeti antagonizmus a szocialista országok­ban fokozatosan megszűnik, ha azt nem tüzelik, nem provokálják ki. Tagadni ezt az immáron sok országban bizonyított tényt, nem jelent egyebet, mint azt atörekvóst, hogy mások bűneit a szocializmusra hárítsák. Példának okáért a hajdani Brit Birodalom nemzetiségi gyakorlatát (amely birodalom­nak, mellesleg annak idején bizonyos érde­keltségei voltak a Szovjetunió mostani kö­zép-ázsiai köztársaságaiban). Azok az oroszok, akik ma ezekben a köztársaságokban élnek, nem azonosít­hatók a gyarmatosítás korának oroszaival, még kevésbé az angolokkal és franciákkal. az alkalmazottak és a diákok ritkán keresik fel a mecseteket. Hasonló folyamat megy végbe vala­mennyi ipari országban, legyen az szocia­lista vagy kapitalista. Franciaországban pél­dául több száz falusi templomot zárták be, mert nem volt pap és hívők sem akadtak. Ez tehát a nemzetiségi elnyomást vagy a fran­cia keresztényekkel szembeni diszkriminá­ciót jelentené? Néhány szó az „elkülönült egymás mel­lett élésről“. Jelenleg a Szovjetunióban több mint 70 millió család él. Ezek közül etnikai tekintetben tízmillió a vegyes. Hat­van évvel ezelőtt az országban minden negyvenedik házasság volt olyan, amely­ben eltérő nemzetiségűek léptek frigyre. Jelenleg minden tizedik, a városokban pe­dig minden negyedik (Kazahsztánban és Üzbegisztánban minden ötödik). Megállapí­tást nyert, hogy a különböző nemzetiségű házaspárok esetében a házasságok szilár­dabbak, mint az azonos nemzetiségüeknél. Örményország ifjúsága (Archív-felvétel) Az ilyen családi szövetségek nemzedékről nemzedékre egyre inkább szétrombolják a hajdani nemzetiségi előítéleteket, a régi idők kulturális és etnikai elkülönültségét. KÉRDÉS: Az ön logikai következtetései meggyőzőek, de vajon nem mondanak-e ellent az 1986. december 17-18-án Alma- Atában lezajlott eseményeknek? VÁLASZ: Nem, nem mondanak ellent. Ám ráirányítják a figyelmünket arra, hogy a nemzetiségi viszonyok fejlődése egy ilyen soknemzetiségű hatalmas országban, mint a miénk, felveti a maga problémáit, ame­lyekről nem szabad megfeledkeznünk. Javaslom, vessünk egy pillantást a dol­gok gyökereire. A Szovjetunióban a meg­kezdődött és az élet valamennyi területére kiterjedő átalakítás nehezen és nem min­den harc nélkül megy végbe. Az emberek túlnyomó többsége támogatja (nemzetiségi hovatartozástól függetlenül). Akadnak azon­ban olyanok is, akik számára a változások nem kívánatosak. Miután elveszítik hajdani tisztségeiket és kiváltságaikat - amelyek a jog szerint nem illették volna meg őket a tömegek körében próbálnak támogatást szerezni maguknak. De mi is történt konkrétan? Dinmuhamed Kunajevet, a Kazah Kommunista Párt Köz­ponti Bizottságának korábbi első titkárát felmentették tisztségéből, majd a párt fele­lősségre vonta a pártélet normáinak durva megsértése, a káderpolitika torzulásai, a „basáskodás" gyakorlati megnyilvánulá­sai miatt. A Kazah Kommunista Párt Központi Bi­zottságának decemberi plénumán új első titkárt választottak: Gennagyij Kolbint, aki orosz nemzetiségű. Mellesleg a soknemze­tiségű Kazahsztánban összességében több orosz, ukrán, belorusz él, mint kazah. így hát ebben a vonatkozásban minden sza­bályszerű. Azonban nem lehet normálisnak tekinte­ni, ami ezt követően lejátszódott. A nacio­nalisták által felszított fiatalok több mint tíz órán át randalíroztak az utcákon. A rendőrök közül sokan megsebesültek, egyikük meg­halt. A rendbontók soraiban egyetlen áldo­zat sem volt. A jövőt illetően Kazahsztánban levonták és levonják a megfelelő következetetése- ket. Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára a Központi Bizottság 1987 januári plenáris ülésén megállapította: „Az Alma-Atában történtek újra csak arra késztetnek bennün­ket, hogy foglalkozzunk a nemzetiségi vi­szonyok fejlesztésével, az internacionalista nevelés erősítésével kapcsolatos problé­mákkal. Különösen fontos, hogy megóvjuk a nacionalizmus bomlasztó hatásától a fel­növekvő nemzedéket.“ KÉRDÉS: Térjünk vissza a szovjet kö­zép-ázsiai köztársaságokban végbemenő ..demográfiai robbanáshoz“. Ilyen jelenség ugyanis valóban létezik. Miért ne lehetne feltételezni, hogy az ázsiai arctípus rövide­sen többségbe kerül a Szovjetnióban? VÁLASZ: A születések felfutása nem szokott a végtelenségig tartani. A forrada­lom előtti orosz falvakban sok asszony öt, nyolc vagy akár tizenegy gyereket is szült. Az ország ipari és kulturális fejlődése folya­mán azonban ez a jelenség fokozatosan megszűnt. Maga az orosz nő döntött így, miután a forradalom jóvoltából az összes állampolgári jogot elnyerte. A családtervezés, a születéseknek a há­zastársak által kezdeményezett tudatos korlátozása a születések számának muta­tóit még azokban a régiókban is csökkentet­te, ahol a Szovjetunió viszonylatában a leg­magasabbak voltak. Például Azerbajdzsán­ban vagy Kazahsztánban. Igaz, létezik egy ellenkező előjelű példa is: Tádzsikisztán. Itt ugyanis a negyvenes évekkel összehasonlítva a születési arány­szám tíz százalékkal növekedett. Ez minde­nekelőtt az egészségvédelem fejlődésével magyarázható, amelyet ma már a legtávo­labb eső hegyi településeken is sikerült jól megszevezni. Ezenkívül Tádzsikisztánban országos viszonylatban a legmagasabb a falusi lakosság aránya, márpedig a falusi­ak körében szilárdabbak a sokgyerekes csa­lád intézményének hagyományai. A városi lakosság aránya a közép-ázsiai köztársaságokban egyelőre fele akkora, mint az egész Szovjetunió átlaga. Az urba­nizáció folyamata előbb vagy utóbb ezt az utolsó „egyenlőtlenséget“ is megszünteti majd. Az egész világon mindenütt (Kínát is beleértve) a városok lélekszámúnak növe­kedése elkerülhetetlenül maga után vonja a demográfiai felfutás megszűnését. KÉRDÉS: De ha az abszolút mutatószá­mok tekintetében bekövetkezik is a csökke­nés, a Szovjetunió ázsiai köztársaságaiban a lakosság számának növekedése még mindig gyorsabb ütemű lesz, mint az euró­pai részen élő lakosság számszerű növeke­dése Nem ez a helyzet? VÁLASZ: Nem. A maga idejében ez a növekedés zéró növekedéssé válik, mi­ként ez most a balti köztársaságokban, Belorussziában és Oroszország európai ré­szének sok körzetében tapasztalható A vi­lág minden országa el fog jutni az ilyenfajta egyensúlyhoz (vagyis, hogy annyi ember születik évente, amennyi meghal). Miként a demográfusok előre jelzik, a Szovjetunió­ban mintegy nyolcvan év múlva 400 millió fős összlakosság mellett végbemegy ez a stabilizálódás. Milyen lesz ebben a hely­zetben a nemezetiségek aránya? Nehéz lenne megjósolni. Úgy vélem, hogy utóda­inknak ez már a XXI. században nem lesz alapvető fontosságú. Nekik az „etnikai bombára“ vonatkozó eszmefuttatások ép­pen olyan őskori lázálomnak tűnhetnek majd, mint a neutronbomba mindenhatósá­gára vonatkozó illúziók.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents