Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-15 / 2. szám

a mozsártörő! 'ám. elvékonyodó ?m, hogy türelme lagy/a abba ezt az azt velem, kisfiam? a. csak vaiijam be t. iyon rosszul esik íkem mozsártörő?! falap, parázscsip- >, pároskés, faka- leg efféle konyhai i meg, hogy kieső­re, napközben jön. sártörő este még ■ottan emlékszem lkot, ajtót, mindent ivott. Ott volt a he­r csak olyasvalaki aki házon belül ha kulcsa lenne, a rigli meg az kkor ki lenne más, i még kicsi, a bá- jyfiú, apám meg i tréfákat csinálni. gy?l Mért gondo- ?! - és a haragtól, néltánytalanságtól orrom belseje, aj- ikadok, hopp, egy m gyorsan odalép ircához húzza az gyűlik a család. KrumpUgombócos hagymalevest eszünk és közben haditanácsot tar­tunk: ..Ezek szerint mégis éjjel jár.“ ,,De hol? Hol jön be?“ ,,Én hallottam az éjjel egy csörrenést. Mintha vala­ki belekotort volna az evőeszközök közé.“ ,,Én meg lépteket hallottam. Halkan, min a macska, osont valaki. Mezítláb. “- Na, majd végére járunk ennek a lopkodásnak - mondja apám hatá­rozottan. Este besorjázik a házba hat le­gény. A Jósvaiak, Bedzsó, Gazdag Pista meg Tájber Lőrinc. A konyhá­ba mennek. Egyik az asztal alá ül, a másik az ablakszögletbe, Bedzsó a fal meg a konyhakszekrény közé. Elrejtőznek.- Csak kiáltsatok - mondja apám azonnal jövök a lámpával. Bent a szobában azért elfújja a petróleumlámpát, nehogy a fény elriassza a tolvajt, de nem fekszik le, felöltözve ül a lámpa mellett, a gyufa a keze ügyében. Én sem akarok elaludni. Nem moccan semmi. Dübörög a csend, hasogatja a dobhártyámat. A sze­mem lassan lecsukódik. Már barna ködökben szállók, amikor felharsan a kiáltás:- Megvan! Sietős zajok, sercen a gyufa, a lámpacillinderben kihúzza magát a láng, apám két lépéssel a konyhá­ban van, mi meg mindnyájan utána.- Itt van, fogom - mondja Jósvai Jancsi. Már bent vannak a lámpa fénykö­rében, mindenki döbbenten néz. Jósvai jancsai egy meztelen kisgye­rek karját szorítja. A gyerek rémülten bámul ránk, még a fütyülője is resz­ket a félelemtől. Anyám közelebb megy hozzá, a háta mögé néz.- Apa - mondja elszoruló hangon -, világíts ide! Apám fölemeli a lámpát, a fény a gyerek hátára esik.- De hiszen..., de hiszen - sut­togja anyám. Látjuk mindannyian, amit nem mer kimondani. A gyereknek szár­nya van, Két borzos, fehér szár- nyacska.- János, engedje el! Jósvai Jancsi elereszti a gyerek karját, anyám gyorsan kireteszeli a kijárati ajtót, kiakasztja a kampót, megforgatja zárjában a kulcsot és kitárja. Bezuhan a házba a tücsökciripe- léses éjszaka. Szikráznak odafönn a csillagok, a hold hidegsárga. A gyerek gyors léptekkel kisiet a házból. Csak amikor már eltűnt, akkor merünk utánamenni.- Hol van? Hátrafeszitett nyakkal nézzük az eget.- Most - kiáltja a bátyám -, láttá­tok, átrepült a hold előtt!- Igen. Mintha valami fekete pötty elúszott volna ott. Attól kezdve hosszú ideig rosszul aludtunk éjszakánként. Füleltünk De nem csörrent semmi, nem koppant nem cisszent, nem suhogott. Az an­gyal nem jött többé.- Hátha még sok mindenre szük­sége lett volna - szomorkodott anyám és esténként telerakta a kis­konyha előtti malomkőasztalt kony­hai tárgyakkal, térítőkkel, szalvéták­kal. De sohasem hiányzott belőle semmi. Most, felnőtt férfiként felriadok néha éjszaka és fülelek. Hátha itt motoz valahol a lakásban egy an­gyal. Hátha szüksége van valamire a dolgaim közül. De nem moccan semmi, csak a csend hasogatja a dobhártyámat. Dénes György Ég az állólámpa A szobában ég az állólámpa. Fénykörében a tárgyak megragyognak. Kik hallgattak az est bolyhái között, most szavakat szülnek a világra. Mert ég az állólámpa. A fényben mind elmosolyodnak, meghitten közrefognak téged. Megérted ezt a halk beszédet? Néha zavarttá válnak és dadognak. Ott néhány könyv integet, várt az estre. A ceruzád arany fényekbe mártva. Kék szemével pillog a váza, szeretné, ha visszanéznél reá. A szőnyeg megszokott lépteidet várja. S emitt az orvosságos tégelyek. Értük nyúlsz, ha gyomrod émelyeg, ha melledet a fájdalom sikálja. A vekker meg bölcsen, egyhangú imában ketyeg az idő örök iramában. A szekrény széles, szögletes vállával amolyan óriás itt. Robusztus bár, de fölötte szelíd. Körül a falak sápadtan is világítanak, rajtuk néhány kép s egy régi-régi portré, feléd int negyven év előtti másod. Néz, néz, nézeget s észre sem veszi sorvasztó magányod. sold iy hívták. Már azt sem, hogy is volt. Egyet tudok még voltak. Nagyon görbék. Azt volt. Hogy ezt honnan tud- ra sem emlékszem, mivel i beszéltem róla. ott ácsorgott a mázsaház zélgettek, közben egyik lá- jrált, ebből következtettem, lelyik futballcsapatban. így k. A kezével meg gesztiku­lött: amikor elmentem a kis llanatra egymásra néztünk, eiben mintha kis pontocská­mkor legközelebb - véletle- ;satlakozott hozzám. 'lem hazáig, abból baj lett ink közelébe. Még nagyon antott is, hogy a bolti eladók n kis cingár voltam, élgettünk? Hát, hogy szép am-e a nyíló liliomokat... voltak... meg, hogy mókust a kezünk. Véletlenül. Csak rulva néztünk oldalra. Ez neg. :gy kisasszonnyal találkoz­ót mérgesen nézett ránk. igyan, mit mereszti úgy olyan volt, mint a karó, fején tortára emlékeztető, a, amikor egyedül mentem koztam vele, majdnem ne- tott: : öcsémet! Te még nagyon dtam szólni. Mihez, kihez t ez a kalapos kisasszony értettél! Hagyd öt békén! al ütöttek volna fejbe. És I a családunkat. Nem aka- solatot veletek! jlt, otthagyott, äolat..." - szaladgáltak an. Ugyan, miféle kapcso­, anyám vett elő. Dgy ilyesmit csinálj! Ki az Dm... - válaszoltam, és aladni. ticsoda?! ilán futballista... kapus... us! Hagyd abba azon­ban anyám. Bár azt sem kell abbahagynom, a anyám Glória nénihez Ikoztam a görbelábúval, kérdezte most is. iltúnk. A fákon madarak ik vize csobogott, a kiálló grálni a túlsó partra. Jóformán nem beszélgettünk. Csak hosszú hallgatás után szólalt meg:- Szép barna hajad a napfényben vörösen lángol... - mondta szinte költői rajongással és elpirult. Mindketten zavarban voltunk, annál is inkább, mert most szólt hozzám először tege- zödve. A Majális utcán mentünk hazafelé. Ott hirtelen megállt. Rám nézett, sápadt volt. Aztán kérdezett valamit, ami számomra megreszket- tette a világot:- Megcsókolhatlak? Mire felocsúdhattam volna a meglepetéstől, könnyedén megcsókolt az arcomon. Két könny­csepp futott alá a szeméből, aztán még annyit mondott:- Köszönöm,.. Megfordult és futni kezdett. Görbe lábaival kaszált végig az utcán... Én álltam a járda szélén, megbabonázva, némán. És abban a pillanatban megszólalt a szombat esti harangszó. Zúgtak, zengtek a kisváros harangjai. És talán a világ valameny- nyi harangja. Zengett, kongott, csilingelt, amíg haza nem értem... és azután is, a szívemben. Soha többé nem láttam. Mintha a föld nyelte volna el. Igaz, én sem kerestem. Ma sem tudom igazán, ki volt. Azt sem, hogy valójában hogy nézett ki. Csak arra emlékszem, hogy világos- barna szemeiben mintha kis pontocskákat lát­tam volna... és hogy karik'alábai voltak. De lehet, hogy erre se emlékszem pontosan. Csak arra, hogy egyszer számomra a világ összes harangjait megszólaltatta... ANTALFY ISTVÁN fordítása Lipcsey György: EMBERPÁR (Hrapka Tibor felvétele) ÖRKÉNY ISTVÁN VÁLASZTÉK- Jó napot, asszonyom.- Mit kíván a kedves vevő?- Egy barna kalapot szeretnék venni.- Milyen legyen? Sportos? Szoli­dabb? Széles karimás?- Maga mit ajánl, asszonyom?- Próbáljuk meg ezt... Könnyű, nem sötét, nem is túl világos. Ott a tükör kérem.- Azt hiszem, nem áll rosszul.- Mintha a kedves vevőre tervez­ték volna.- Mégis, ha nem fárasztom, mu­tasson egy másik fazont.- Készséggel. Például ezt is na­gyon merem ajánlani.- Valóban, jói áll. Nem is tudom, melyiket válasszam.- Talán egy harmadikat. Ezt na­gyon sok vevőnk dicséri, és éppoly jól áll, mint az első kettő.- Igaza van. Mi az árkülönbség a három kalap közt?- Az áruk egyforma.- És a minőségük?- Merem állítani, egyik sem rosz- szabb a másiknál.- Hát akkor mi a különbség a há­rom felpróbált kalap közt?- Semmi uram. Nekem nincs is három barna férfikalapom.- Hanem hány?- Csak ez az egy.-Amit egymás után háromszor fölpróbáltam?- Igen, kérem. Ha szabad kérdez­nem, melyiket választja?- Magam se tudom. Talán a leg­elsőt.-Azt hiszem, az a legelőnyö­sebb, bár a másik kettő sem lebe­csülendő.- Nem, nem ...De most már kitar­tok a legelső kalap mellett.-Ahogy parancsolja, uram. Jó napot. JELLEMPRÓBA A kerekes kútnál szálltam ki az autóból, mert onnan már csak száz lépés volt a gyárkapu. A gyárat hegyek vették körül, a hegyeken szőlők, erdők, irtások: az irtásokon magas feszültségű távvezeték. Vidéken a gyárat is kutya őrzi, mint a krumpliföldeket. Láttomra azonnal dühbe gurult a kutya, hab­zó szájjal, kivicsorgó fogakkal, vo­nítva rohant ki a kapus fülkéjéből. Félúton megállt, és fejét félrebil­lentve, kiszemelte azt a helyet, ahol majd belém harap. Engem puli már megharapott, méghozzá barátom pulija, tiszta faj. Megálltam, és mérlegeltem, vajon hogy harap egy idegen puli, egy ilyen korcs, keverék fajzat, melynek csak kisebbik fele puli: a nagyobbik vérszomj, sértődöttség, álnokság és üldözési vágy. Néztem a pulit, s meghátráltam. Visszaültem az autóba. Amikor kiszálltam, jött a puli. Farkcsóválva jött, roggyant térdekkel. Rajongva nézett rám. Látta, hogy autóm van: fölnyújtotta fejét, hogy vakarjam meg. Megvakartam a fülét. Korrupt féreg - gondoltam ma­gamban. Korrupt féreg - gondolta a puli. MŰVÉSZSORS A rózsa azt kiáltja: Tűz van! Élete egyetlen lángolás. Vörösen izzó szirmai elviselhe­tetlen hőséget árasztanak. Már csak napjai vannak hátra: önnön füzében lobban el, lesz hamuvá, semmisül meg. S ti, virágbarátok, még gyönyör­ködtök benne? Ha már oltani nem oltjátok, legalább köpjetek bele a legközepébe. Aki lángban áll, an­nak nincs büszkesége; minden, ami hűsít, életet ment. És különben is: ami szenved, nem lehet szép. Nagy László felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents