Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-04-15 / 15. szám
em is olyan régen nem kisebb szaktekintély, mint Oleg Tabakov mondta nekem: Moszkvában ma van a Lenini Komszomol Színház, utána a második és harmadik helyi kiadó, majd jönnek a többi színházak. Mi a véleménye erről önnek, a legsikeresebbnek?- Kicsit babonás ember vagyok, ráadásul nagyon jól tudom, mennyire illékony vegyulet egy színház, mennyire érzékeny szervezet, gyengécske immunrendszerrel, milyen sok betegségnek van kitéve. A Men- gyelejev-féle periódusos rendszerben is vannak kevésbé stabil, könnyen bomló elemek. A felbomlás elkerülése érdekében a színházat állandóan formálni, fejleszteni alakítani kell. Egy társulat fejlődése térben és időben is egyenlőtlen. Ezért nagyon óvatos vagyok a színházunkra vonatkozó ilyen derűlátó véleményekkel kapcsolatban. Igaz, nagyon kellemesen érintett, hogy a Tyeatralnaja Zsizny (Színházi Élet) szakUld meg a sárkányt! címmel. Ennek a filmnek a rendezésére kértek fel, s a munka sok erőmet, időmet igénybe vette. A forgatás és az utómunkálatok is lassan befejeződnek, így remélem, hogy 1988-ban újra tevékenyebb lehetek a színházban.- Egy korábbi interjúja során azt mondta, hogy a színháznak az igazságot kell bemutatnia.- A néző mára nagyon kiéhezett az okos, tartalmas szórakozásra. Valami olyasfajta műfaji újításra van szükség, amit csak Vahtangov huszárvágásához tudnék hasonlítani: 1921 -ben az éhes és fázó Moszkvában Jevgenyij Vahtangov, a ma róla elnevezett színházban színpadra állította a Turandot hercegnőt. Bármennyire is igyekeztek az akkori kritikusok párhuzamba állítani a művet a korral, a szocialista állam létrehozásának folyamatával, az ország előtt álló problémákkal, valójában a mű és a valóság között mégsem lehetett semmiféle közvetlen kapcsolatot teremteni. Az éremnek másik oldala is van. Szerintem a publicisztikai színházban rejlő lehetőségeket sem használtuk még ki teljesen. A lelkiismeret diktatúrájával, az Ezüstlako- dalommal, A breszti békével, a Beszélj!-]e\. A publicisztikai színház olyan sajátos jelenség, amely még sokáig élni és virágozni fog. A valóságnak még nagyon sok olyan szelete, jelensége van, amely odakínálkozik a színpadi deszkákra. Viszont ha a nézők hangulatát vizsgáljuk, mutatkozik már egy bizonyos jóllakottság, vagy belefáradadás. Mindent összevetve: Interjú MARK ZAHAROVVAL, a moszkvai Lenini Komszomol Színház főrendezőjével folyóirat színigazgatók körében végzett közvélemény-kutatása alapján színházunk az első helyre került. Ha viszont arra gondolok, hogy Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenko véleménye szerint egy színház nem létezhet a végtelenségig, aggasztani kezdenek azok a tisztán színházi betegségek, amelyeket súlyosbíthat, amelyeknek jó táptalajt adhat a színházi életben ma tapasztalható, korántsem egyértelmű helyzet. A derűlátás mellett ezért sokat aggódom, sokszor vesznek elő kellemetlen érzések azzal a válsággal kapcsolatban, amelyet általában a színház ma átél.-Az említett közvélemény-kutatásban önt nevezték meg mint azt a rendezőt, akinek alkotói elképzelései a legjelentősebbek, legérdekesebbek. Nemrégiben vette át az állami díjat. Sokan személyesen öntől várják, hogy élre álljon és utat mutasson a színházművészetnek. Acz elmúlt szezon ugyanakkor sem a rendező, sem a néző szempontjából nem volt a legsikeresebb. Nem nyomasztja ez a személyes felelősség? Hogyan viseli ezt a terhet?-Színházunkban valóban nem a legsikeresebb évadot zártuk tavaly, bár általában, a szovjet színházi életben voltak örömteli események. Ilyennek tartom Bulgakov Kutyaszív című novellájának színre vitelét az ifjúsági színházban, Janovszkaja rendezésében. Leningrádban Sesztakova színpadra állította Alekszandr Galín Csillagok a hajnali égen című színművét. Ezek kétségbevonhatatlan eredmények. A szűk értelemben vett színház, mint említettem, most válságidőszakot él át, akad bőven tennivaló. És éppen ebben az időszakban tett ránk óriási benyomást a szovjet újságírás. A lapok, a tömegtájékoztatási eszközök ma vezető szerepre tettek szert. Kis túlzással: az emberek félretették a szépirodalmat, és a lapokat, a folyóiratokat bújják naphosszat. A sajtó megragadta a nézők, az olvasók, általában a közönség, a közvélemény figyelmét. A színháznak tehát át kell csoportosítania erőit, minőségileg új folytatást kell találnia, hogy érdemesnek bizonyuljon a közönség figyelmére. A leállásban néhány külső körülmény is közrejátszott, és nem hagyhatók figyelmen kívül a személyes dolgaim sem. Nehéz, bonyolult, sok pénzt felemésztő munkába kezdtem. Jevgenyij Svarc Sárkánya alapján a Moszfilm és az NSZK-beli Bavaria Filmstúdió koprodukciós vállalkozásba kezdett. egy második Turandot hercegnőt szeretnék látni a szovjet színházi életben. Nem feltétlenül a Lenini Komszomol Színházban. Máshol is el tudnám képzelni.- A közönség vajon kész erre?- Úgy gondolom, igen. Egyébként is: mindig egy kicsit előtte kell járni a közönség óhajának, ízlésének. Véleményem szerint már most is van igény valamiféle önfeledt, vidám szórakozásra, ami nem tartalmatlan, tisztán dekoratív szórakozás, idömúlató ki- kapcsolódás valahol a televízió zenés egyvelegeinek színvonalán. Olyan szórakozás kell, amely intellektuális központjainkra hat, tudatunknak az intellektusért felelős szegletében elindítja az érzelmek láncreakcióját. Okos, mély kicsengésű, több rétegű szórakoztatásra gondolok, amelynek hatásaként új energiák sugárzódnának ki szüntelenül táguló, koncentrikus körökben az élet minden szférájába.-Ami a jövőt illeti: milyen tartalékok lehetnek a Lenini Komszomol Színház számára? Milyen darabot tudna elképzelni ,.Turandot hercegnőként“?- Szeretném újra kézbe venni Alekszandr Osztrovszkij, a nagyszerű orosz drámaíró műveit. A Jövedelmező állást vittem színre 1967-ben a Szatíra Színházban. Meglehetősen hangos, viharos visszhangot keltett az előadás az évad egyik nagy eseményének számított, míg az akkori kulturális miniszter be nem tiltotta. Ez megnövelte a személyes népszerűségemet is, a darabbal kapcsolatos emlékeket pedig mára már inkább a legendák köde lengi körül. Régóta érdekel a Nincsen rózsa tövis nélkül, azon töprengek, hogy megcsinálom. Egyes részleteit kidolgoztuk már tanítványaimmal a rendezői karon. Valószínű, hogy a film befejezése után ez lesz az a nagy fa, amibe a fejszémet vágom. További terveim között zenés darabok szerepelnek. Azt a munkát szeretném folytatni, amelynek eredményeként oly sok sikert hozott a színháznak. A Juno és Avosz (Voznyeszenszkij és Ribnyikov rockoperája) és a Joaquin Murieta tündöklése és bukása (Pablo Nemda darabja). A zenei dramaturgia új eszközeit, új kifejezésmódjait keressük. Nehéz feladat ez, amely nem szakítható el a zenei anyagtól. Van egy elképzelésünk, igaz, a kidolgozás első, nagyon korai szakaszában, így még korai lenne részletesen beszélgetni róla. M. LENGYEL LÁSZLÓ Találkozás Mikola Róberttal „Nincs veszve semmi“ - legyintett hónapokkal ezelőtt, amikor színházi elfoglaltsága miatt egyszerre két filmszerepet kellett lemondania. „Ha elúszik egy lehetőség, nekem a következő rendszerint nagyobb lesz“ - mondja most, amikor Kozák András partnereként Budapesten forgat. Mikola Róbert 1986-ban végzett a bratislavai Színművészeti Főiskolán. Első évadját Komáromban (Komárno), a Magyar Területi Színházban töltötte; tavaly ősztől a kassai (Kosice) Thália Színpad tagja.- Három darab, hat szerep... jól éreztem magam Komáromban. Pancso Pan- csev zenés mesejátékával, A négy kalappal kezdtem. Fekete, piros, lila, zöld kalap- négy különböző karakter, gyors váltásokkal. Egyszer rablónak, máskor becsületes fiúnak kellett hogy lássanak. Vagy: anyámasszony katonájaként ki a színpadról, csalafinta fickóként vissza. Mindenütt sikere volt a darabnak. Egyszer kétszáz kisiskolás várt rám előadás előtt... Csináltam is akkoriban egy állatokról szóló gyermekműsort, Rókatánc volt a címe, verseket, dalokat, meséket adtunk elő három nálam is fiatalabb színésztársammal. Bárhova mentünk, minden iskolában örömmel fogadtak bennünket, a végén alig tudtunk szabadulni a gyerekektől. A mesejáték után Csehov Cseresznyéskertje következett. Trofimov, a „nemesi fészek“ tisztán látó ifjú embere, a változás, az új élet híve.- Pokolian féltem a darabtól. Én és Csehov... egyszer már belebuktam. Pla- tonovot játszottam a főiskolán, tizenkilenc éves voltam, mit érthettem belőle? Mindössze annyit, hogy ezer nője van, és azt sem tudja, hol áll a feje. Ez nem sok. Ez csak a felszín. Nem is sikerült a vizsgám... én, akinek egyese volt színész- mesterségből, hármast kaptam Csehov- ból. O’Neill-lel aztán javítani tudtam, a Hosszú út az éjszakába volt a következő vizsgaelöadásunk, abban összehasonlíthatatlanul jobb voltam. És jött a Cseresz- nyéskert... azt hittem, végem van. Hiába kerestem a lelkemben Trofimovot, egyetlen vonását sem fedeztem fel magamban. Annyira más, mint én... hangos, forradalmár, nagy eszmék hirdetője, de csak a szája jár, semmi sem változik általa, örült az osztályfőnököm; bíztatott, hogy ne féljek, ez egy igazi csehovi figura. Hát igen, csak tudtam volna, merre induljak vele. Van egy hosszú monológja Trofi- movnak. „Nálunk senki sem dolgozik“- így kezdődik. Hárman álltak mögöttem a színpadon, de mind a hárman majd elaludtak a próbákon. Úgy hallgattak, akár egy rossz szavalókórust: majd csak vége lesz ennek is. Én meg daráltam, egyfolytában daráltam a szöveget, anélkül, hogy tudtam volna, mit miért mondok. Már vagy négy hete szenvedtem, amikor eldöntöttem: nem mehet ez így tovább. Hazamentem és addig olvastam a könyvet, amíg meg nem fogott a szerep. Másnap, a próbán, furcsa dolog történt. Elkezdtem a monológot és úgy éreztem: mindenki rám figyel a hátam mögött. Hallgatják a szavaimat. Attól a naptól fogva magától jött minden... enyém lett Trofimov... nagyon megszerettem. Vámhidy Szilárd a Fatia Negrában romantikus hős.- Ezzel is volt egy kis bajom... valahogy idősebbnek képzeltem, nem annyinak, mint én vagyok. Hiába éreztem a lelkivilágát, azt, hogy ez egy célratörő szerelmes, egy örökös igazságbajnok, vizsgálóbíró uramnak szólították és ez sokáig zavart. Aztán bebeszéltem magamnak, hogy most jött ki az iskolából, s ez helyre- Dilientette bennem a szerepet. A Lilomfit, Szigligeti Ede hősét ötven- szer játszotta eddig - mindannyiszor nagy-nagy sikerrel.- Ezzel csaltak Kassára, ezzel a zenés, kosztümös darabbal, amelyből annakidején Darvas Ivánnal, Soós Imrével és Dajka Margittal a főszerepben film is készült. A Fatia Negrában bajuszt ragasztottak, akkor nem tiltakoztám, de most, ebben a darabban nem hagytam, hogy rábeszéljenek. Huszonhárom éves vagyok, pontosan annyi, mint Liliomfi, ráadásul ez az első szerepem, amely „telibe talált“. Az, hogy Rómeóként lépjek színpadra, soha, de soha nem volt a vágyam. A főiskolán is inkább a Szentivánéji álom Puckját választottam, de most, amióta Liliomfiként Rómeó vagyok néhány percre, egyetlen pillanatig sem gondolkoznék, ha azt kérdeznék tőlem kell-e a szerep. Radó Gyula, a Magyar Televízió rendezője Komáromban látta először Mikola Róbertét. Másodszor a Stúdió '87-ben - Trofimovként. Amikor megtudta, hogy Liliomfit játssza, egy egész stábbal indult utána Közép-Szlovákiába.-Mindenki tudott róla, hogy keres, hogy látni akar, csak én nem. Egy eldugott kis faluban játszottunk, én éppen beteg „Eddig sem volt mindegy. (Lórincz János felvétele) voltam, irtó rosszul éreztem magam. Két adag Calcium-injekcióval a kezemben állok egy dohos pinceöltözóben, amikor hallom, hogy a szervezőtitkár hebeg-habog valakinek. Hogy elnézést, ö nem tudta, hogy megbetegszem. Hogy aznap nem én játszom. Mindegy. Nem folytatom. A stáb percek alatt távozott. Már el is felejtettem az egészet, amikor három héttel később telefonon keresnek Budapestről. Hogy érzem magam, mikor játszom, miben láthatnak? Ez hétfői napon volt. Csütörtökön bemutatót tartottunk. Gyüre Lajos Rózsa és Ibolya című zenés mesejátékában én voltam a Fömanó - ezt nézték meg Radóék. Amikor a végén a kezembe nyomták Karinthy Ferenc Halállistáját, készülő tévéfilmjük forgatókönyvét, berekedtem az izgalomtól. Azt mondták: olvassam el, s ha tetszik, telefonáljak. A próbafelvételre Kozák Andrást is meghívták. Éppen hogy csak kezet fogtunk, máris arra kértek, üljünk le a kamera elé és beszélgessünk. Majd leragadt a nyelvem, annyira féltem. Igen, én ilyen vagyok. Kozák András kedvessége, közvetlensége aztán gyorsan feloldott. Két perc sem telt el, már el is felejtettem, hogy pereg a film. Amikor felálltunk az asztaltól, azonnal közölték velem, hogy enyém a szerep. A Halállista a negyvenes-ötvenes évek eseményeiről szól. Tamáska, akit én játszok, tizennyolc éves... összevissza lövöldöznek az utcán, amikor betéved dr. Bártfai Dénes lakásába. Feladja vagy kirúgja a férfi? Más valami történik... Ott marad nála és az egész életét elmeséli. Hogy intézetben nevelkedett. Hogy senkije sincs. Hogy a határ felé indult... üres zsebekkel, átlőtt karral. Bártfai megszereti a fiút, eteti, vigyázza, tanítja, de mert egy napon pisztolyt talál nála, elküldi öt. A világ dől össze a fiúban... élete egyetlen értelmét látta ebben a kapcsolatban, ha ez nincs, akkor befejezi. És végez magával. Kozák András maga volt a csoda... én még ilyet nem láttam közelről soha. A rendező? A szívével magyarázta el az összes jelenetemet. Eddig sem volt mindegy, hogy játszom a szerepeimet, de most, ezen a legutóbbin, nagyon sok múlik. Ezzel nagyot lehet „lépni“. SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ V. 14 1988. IV. 15. <p
