Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-04-15 / 15. szám
;RGY Naplemente Mennyi láng: vörös, kénsárga, lila, a hegygerincen lávaömlés. Mintha fénnyé válna a csönd, és pl kéne csorognia, hogy színt kapjon az alkonyat, i a megfakult, a fáradt, s bíbor mezőkre hulljanak az árnyak. ^ Virágok rézből és aranyból, rétek kármin folyója, mozdulatlan iszik az isten kőcsikója, ■szomorú fűz ezüst sörénye ' fordul a lassú víz színére, . már pislognak a csillagok, rajokban úsznak el, már csak a távol-csúcs tüzel... Hallgatok, magam vagyok, mint talpam alatt az esőmosta kő. Roppan árnyam a sápadt égre nő. z Mihály ébresztése íz Mihály, ; kedved, szálltak, tknek? a arcú, i lélek, fyú, iyar gőze, szárnyas ének. Haj, Csokonai Vitéz Mihály, Debrecen szülötte, gyásza, Csurgó, Patak semmizettje, Nagykomárom mostohája, Lillát magasztaló vándor, korán rádszállott az este. Visszanézel verseidből, élünk benned számkivetve, morzsolgatjuk árva hangod, kongatjuk repedt harangod, nézz ránk, Vitéz, megyünk lassan a kéngőzös alkonyaiban. ,nyád könyörög á már elhagynak emlékek, csodák, a már megszakad tartó gyökered, t visszalök, mert nincsen út tovább anyád könyörög. a már kivetnek magukból az évek, 3 már megsejted: lángod sem örök, farkasveremben araszol a lélek anyád könyörög. a már vágyaid füstként foszladoznak, <árban is őszi szellő nyöszörög, ‘vesled fényét párás ablakodnak anyád könyörög. > már elapadnak benned égi nedvek kedvet-mímetéssel magadat ölöd, sz nem lehetsz már hajósa kegyeknek anyád könyörög. épzelem csupán, vagy valóban élt az a kisfiú, akit úgy fogott körül a titokzatosság, mint Antoine de Saint-Exu- péry Kis hercegét? Tudom, hogy létezett, mint az az út is, melyet benőtt a lapú, a bojtorján, a gyom, de ha csupán álmomban találkoztam volna is vele, mélyebb emléket hagyott volna bennem, mint sok otromba ember, aki valóban létezett. Az a nap egy kisebb csodával kezdődött. Megtudtam, hogy az égerfaerdő, mely leért egészen a nyaralóig, tele van gombával. Olyanok voltak azok a nagy gombák, mint az ernyő, melyet kifordít a szél. Tölcsérükben harmatcsöppet őriztek. Teleszedtem az ingemet ezekkel a gombákkal és futva vittem haza, aztán újra vissza az erdőbe. Amikor szedtem a gombát, gyakran hozzáért kezem egy- egy lapuló béka ellenszenves, hideg testéhez. Ilyenkor arra gondoltam, hogy a béka és a gomba között van valami titokzatos kapcsolat - olyan gondtalannak látszanak. Egyre válogatósabb lettem: nem kellettek a nagy gombák, csak a kicsi, kemény szárúakat törtem le, de közülük is kiválogattam a legszebbeket, legegészségesebbeket. Egyszer, ahogy mentem mind beljebb az erdőben, egyre kevesebb és kevesebb lett a gomba, végül teljesen elfogyott. Nem is bántam, mert elteltem a sikerrel. Szinte elbűvölt az egyre ismeretlenebbé váló erdő, amely szüntelenül változott; völgyek és dombok váltották egymást benne, szárazabb lett a talaj, a mocsári növények helyett páfrányokat és zsurlókat találtam. Később a nyirkos égerfaerdő is elmaradt, nyírfák ragyogtak elő fehéren, alattuk selymes volt a fű. Kiöntöttem a gombát ingemből, melyet aztán újra magamra vettem, úgy piszkosan, és mentem tovább. Félni kezdtem, bár tudtam, hogy nem vagyok nagyon messzire az otthonomtól, mégis messzebb, mintha ismerős úton megyek sokkal távolabbra ... És minél tovább mentem, annál sűrűbb volt az erdő, olyan magas a gyom, amekkora én voltam, a fejem felett gyertya formájú virágok lebegtek. Egyre nehezebben tudtam lépni, a sűrű lombok alatt nőtt a homály. Ekkor találkoztam azzal a fiúval, ekkor született a csoda. Kisfiú volt, sovány, az arca is, melyen vastagkeretes szemüveget viselt. Az út sűrű gaztengerét gyomlálta. Egy darabon már megtisztította, ott előbukkantak az út kövei, de odébb már nem látszott az út a sűrű gazban. A kisfiú nemcsak gyomJURIJ NAGIBIN látta az utat, javítgatta is széleit, valamiféle döngölővei.- Szeyasz! - nézett felém barátságosan, szemüvege mögül.- Szevasz! - viszonoztam.- Miért viselsz szemüveget, ha sima üveg van benne? - kérdeztem.- A por ellen. Ha fúj a szél, nagyon porzik.- Mi porzik? •- Az út...- Miféle út ez? Ilyet még sose láttam.- Nem tudom. Van kedved segíteni? Kelletlenül vontam meg a váltamat, de én is hozzáláttam a gyomláláshoz. Ráncigálni kezdtem a gazt, amely összevagdalta a kezemet, mire sikerült kihúznom. Nem csoda, hogy a kisfiú keze is csupa seb volt.- Miért kell ezt neked csinálnod? - kérdeztem.-Ellepte az utat a gaz...- mondta, miközben térden állva kínlódott egy gyommal. - Meg kell tisztítani.- Dehát minek? - kérdeztem megrökönyödve.- Hát minek? A gyomok tönkreteszik az utat. Nézd, milyen hézagokat csináltak a kövek között! És ha az út tönkremegy, senki sem fogja tudni, hogy itt út volt valamikor...- Vigye el az ördög! - mérgelődtem. - Ez az út nem vezet sehová!- De igen... - mondta a kisfiú. - Minden út vezet valahová. Megcsinálták volna, ha sehová sem vezet?- De elhanyagolták? Tehát nem kell senkinek! Egy ideig hallgatott és gondolkodott, fájdalom csillant a szemében.-És azt tudjuk, hogy miért hanyagolták el? Hátha a másik végén is elkezdte valaki tisztítani, és találkozni fogunk! Nem szabad hagyni, hogy az utat gaz lepje be! En megtisztítom!- Kevés vagy erre egyedül...- Egyedül kevés. De majd szembe jön velem valaki..., utak nélkül az emberek nem találkoznának... Hirtelen felvillant bennem egy kérdés:- Elment valakid? Nem válaszolt, elfordult. y- Én segítek neked... - szóltam hangosan, hogy szinte magam is meglepődtem.-Köszönöm! - mondta egyszerűen, levette a szemüvegét és a zsebébe dugta. - De már csak reggel. Most késő van...- Hol laksz? - kérdeztem.-Ott... - intett a sűrű felé, .és elindult, porosán, fáradtan, törékenyen, és csakhamar eltűnt a sűrűben. Másnap már kora hajnalban elindultam. Az éjszakai eső miatt csurom vizesen értem az égererdóig és türelmetlenül vártam, hogy megtaláljam az utat Gyökeres György felvétele és a kisfiút. Az ö hite már az én hitem is volt... Siettem a biztosnak vélt irányban, át az égererdőn, majd a nyír- és a nyárfák között - de nem találtam meg az elhanyagolt utat. Minden olyan volt, mint tegnap: a fák, a füvek, a gallyak, a gombák, a virágok - de az út nem volt sehol és nem volt sehol a barna szemű, szemüveges kisfiú sem. Késő délutánig bolyongtam az erdőben, fáradtan és éhesen, össze-vissza karmoltak az ágak - de hiába... Soha többé nem találtam meg azt az utat, de még csak egy erdei ösvényre sem akadtam, melyet tisztítanom kellett volna. Egyszer mégis megértettem, hogy valamire megtanított az a kisfiú. Az én szívemből sok emberhez vezetett sok út. Soha nem sajnáltam a fáradságot, hogy kiszakítsam belőlük a gyomot, nem engedtem, hogy ezeket az utakat benője, tönkretegye a gaz... Talán azért sikerülhetett ez, mert az út másik végéről is elindult valaki, hogy találkozzék velem... ANTALFY ISTVÁN fordítása vr./'.;r^jrtAar^j!rvűr^r.jrjr.yytvtttvűtrotV‘JitV'.;r^i^.»yjryurv‘.ttvL!r./u:vavü^ nagymama -i mondta unoka. - Ma már saj- ezt az egy napot csak id és a vacsora itt lesz röld termoszba tettem icsorát. A tányérok és ;ban vannak. Ne ve- egyen inkább a ter- mondta az öreg asz - gva. - Miattam ugyan nihez lenne kedvem? oát, a nyüzsgést, az la tennél az ablakhoz én jobbat eszeltem ki! székeket, egészen az a nézelődést, csak sikra, és már célba is or munkára fel, mert fka vagy te, Ilonkám“ ony, miközben csontosa alá csúsztatta, á rejtett vagyonkáját. I rejtegeti a pénzt! elöl, akik havonként arccal megjelennek, ogy pénzt kérjenek... rlemel valamit, senki /engéden segíti öt az ccal gondosan beta- om az arcára és már íorúan nézett utána, nyúlt zsebkendőért, cönnyei végig a rán- t is, mint már annyimenedéket, evített báljelenet tört )as, fényárban úszó 'akú kisasszonykák, bajszú daliák furcsa 'Uként lejtik szobor- al mellett sorakozó fürkésző, irigy tekintetű öregasszonyok ülnek. Félig elmosódott alakjuk, ám mégis élők. Tovább peregnek a képek... Fennkölt arcú pap néz maga elé, kezét áldásra emeli... Fehér női kézben háromszögbe hajtogatott levél, az asztalnál kenyeret majszoló gyerek... Deszkából ácsolt koporsó, értetlen, csodálkozó gyermekszemek ... Félhomályba burkolt szoba, a falon kereszt... Földön ülő kislány, pénz . . . NegyCSÓKA FERENC ven év körüli férfi, pénz... Kétszintes ház, pénz... Fehér személyautó, pénz... Kétszintes ház, pénz... Fehér személyautó, pénz... Pénz. Szétfolyik minden. A film megállt. Mint már annyiszor, most sem lelt menedékre. Percekig jelen és múlt között lebegett, erőltette a lebegést, mert nem volt ereje egyikhez sem. Végül, más választása nem lévén, mégis visszatért a szívfacsaró jelenbe. Miután rájött, hol van és miért van ott, ahol van, rövidlátó szeme beletúrt a város cselekvéssel, zajokkal teli forgatagába. Feledést remélt. A járdán liliputi emberkék szaladgáltak er- re-arra, csupán annyira vették figyelembe egymást, hogy elkerüljék az összeütközést. Fiatal lány szaladt át az autóbusz mögött, a másik oldalról közeledő Skoda vezetője csikorogva fékezett. Szemben két kisiskolás cipelte tömött táskáját. Az öregasszony nem tudta, fiúk-e vagy lányok. Az ő vaksi, hunyorgó szeme ilyen távolságból már csak alakot és nagyságot érzékelt. Éppen egy férfi mellett mentek el, aki hátával a kerítésnek támaszkodott. Az asszony eljátszadozott a gondolattal, kire várhat a férfi. A menyasszonyára, a barátjára vagy a szüleire?" „Mindegy, úgyis meglátom!“ Tekintete újra szárnyra kelt. Felröppent a házak tetejére, megpihent a rozsdás antennákon, belesett a párás, meg-megcsillanó ablaküvegek mögé, nyílként végigsuhant a szürkéskék égen, megfürdött a nap gyenge sugaraiban, aztán sebzetten csapkodva lebukdácsolt a támaszkodó férfi lába elé. A faliórára nézett. Fél óra telt el azóta, hogy először pillantotta meg a férfit. „Türelmes legény, az biztos! - mosolyodott el magában. - De legény-e egyáltalán? A tartásából ítélve fiatal lehet... Talán annyi idős, mint a kisebbik fiam... Csakhogy ő sohasem lenne képes fél órát várni valakire! Bizony, a mai fiatalok már csak ilyenek... Bezzeg az én időmben!“ Ismét a múlt jött elő. Ignácra gondolt, aki egyszer órákig várt rá mínusz tízfokos hidegben a színház előtt, s mikor végre megérkezett, az előadás éppen véget ért... Úgy érezte, halaszthatatlanul meleg helyre kell vinnie szegény fiút! Akkor lett először az övé... Az oltár előtt persze büszke szüzlány- ként feszített, csak Ignác és ő tudta, hogy már hónapokkal korábban végleg eljegyezték egymást! Boldogan is éltek. „Igen, más idők voltak azok! Türelmesebbek, közvetlenebbek, emberibbek... - elmélkedett. - A mai emberek miért nem ilyenek? Miért kell ezeknek minden egyszerre? Diploma, ház, autó... Hová lett a régi nyugalom, a szelíd belenyugvás? És ha a mai ember ilyen, akkor az ott lent a járdán, miért nem ilyen? Neki miért van ideje? Vagy vannak effélék is? Kötve hiszem... Vagy tán más okból viselkedik másképpen, mint a többiek?“ Fiatal lány'állt meg a férfi előtt. Az asszonyt öröm töltötte el: - Lámcsak! Él még az igazi szerelem! Bang! - robbant bele a szoba csendjébe az óra hangja. Az öregasszony összerezzent. „Ejnye, te... De megijesztettél!“, fenyegette meg az órát, aztán gyorsan visszatért a fiatal párhoz. Érdekelte a folytatás. Ám csalódnia kellett, mert a lány odébbállt. Csupán a férfi támasztotta továbbra is a kerítést, türelmesen, nyugodtan... „Hát eddig tartott a nagy szerelem? Vagy ez a lány csak üzenetet hozott, hogy később jön a menyasszony? Biztosan így van, hiszen ha nem így lenne, akkor mire várna még? Vagy valami rosszat forgat a fejében? Lehet, hogy betörő, és most deríti fel a terepet? Az is lehet, hogy szadista, aki magányos, tehetetlen öregasszonyokat fojt meg..." - ragadta el az öregasszonyt a fantáziája. Valami megérintette. Valami, amitől a kinti világ moziszerüsége veszélyes valósággá változott. Ez a valóság körülölelte és magába szívta őt. Régóta halogatott, hessegetett kérdés fogalmazódott meg benne: „Miért lesi az ablakomat?“ „Ostobaság... Miért lesné éppen az enyémet?“ Megpróbált másfelé nézni, másra gondolni, de kevés sikerrel. Ha szemét le is vette a férfiről, gondolatai mindig visszatértek hozzá. A visszatérő gondolatokat pedig egyre gyakrabban odapillantgatások követték. Végül már nem tudta levenni róla a tekintetét. Az egész napot az ablaknál töltötte. Nem evett semmit, de nem is érzett éhséget. „Menj el, menj el.“ Hátha jó vagy, hátha nem is akarsz bántani!“ - esedezett, reménykedett, ám a férfi maradt. Esteledett. Az utcát, a házakat, a férfit sűrű, párás sötétség lepte be. Az asszony már nem látott semmit, de még mindig a szétfolyó ködbe bámult. „Hol lehet? Talán most jön fel a lépcsőn? Vagy már az ajtó előtt áll? Istenem, segítség! Nyitva az ajtó!“ - hasított belé a rémület. Az öregasszony felállt. Száján keresztül szedte a levegőt, mégis kevésnek érezte. Szemüvege az orrára csúszott, de nem vette észre. Bezárni az ajtót, bezárni áz ajtót!- lüktette, dörömbölte egész lénye. Valami pattant a lépcsőházban! Megmerevedett. Szívét izzó yaskarmok szorongatták, arcán a mély ráncok megfeszültek, olyan képet alkotva, mint egy műholdfelvétel, melyen a távolság megszüntet minden mozgást. Ajkai erőtlenül szétnyíltak, hangok szakadtak fel, melyek, mint tenger hullámai a parti szikláknak, az ajtó felett függő feszületnek csapódtak. „Istenem segíts, segíts kérlek! Sohasem vétkeztem ellened.“ A neonlámpák fényei a keresztnek csak az egyik felét világították meg. A másik fele ijesztően árnyékos térbe veszett. A szoba megtelt fájdalommal. Amivel az orvosok hetek, hónapok óta sikertelenül próbálkoztak, azt most pillanatok alatt megcsele- kedte a rettegés: elindult. Csigalassúsággal, irtózatosan szehvedve vonszolta magát előre. A szoba közepén elhagyta az ereje: térdre esett, hason csúszott, ám egyre és egyre közelebb került az ajtóhoz. Már csak egy méter, már csak fél, már csak tíz centi választotta el a meneküléstől. Végre! Reszkető ujjai ráfonódtak a kulcsra. Az öregasszony egy ideig még lihegett, aztán fejét kezére ejtve, mély álomba zuhant. Másnap reggel cirkusz érkezett a városba. Hatalmas, tátott pofájú tigrist ábrázoló plakátok árasztották el az utcákat, tereket. Az öregasszony háza előtt is megállt egy plakátragasztó. Odament Karel Gott életnagyságú ' képéhez, jól beenyvezte, és föléje ragasztotta a tigrist...
