Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-04-08 / 14. szám
átkelésre kijelölt folyók közül a Garam volt a legborzalmasabb, az ilyet élete végéig sem felejti el az ember. Hajnalonként köd ült a vidékre, homályban tartva a kora tavaszi, süppedékes, fagyos mezőket Bény és Kéménd közelében; ezt a vidéket kellett tartanunk. Nappal ködben, éjszaka sárban, az alacsony felhőkből pedig ömlött a hideg, szinte feketének látszó eső. A köd eltüntette a hófoltokat, mind kevesebb maradt belőlük a földeken, az olvadékvíz állásainkhoz érve elönti a fedezékeket, a lövészárkokat, a lőszert, elárasztja az embermagasságú tüzelóálláso- kat. Nem lehet változtatni a helyzeten, a katonának éjjél-nappal állnia kell a jeges vízben, a sáros latyakban, tartania kell a hídfőállás rábízott részét a minden órában észrevétlenül gyarapodó, álnok tavaszi vizek között. Többedmagával ott strázsál a lövészárok vizében földim, Ivan Artemenko, ez a sztyeppek vidékéről jött legény is; nem sokat törődik leendő reumájával, ami az idősebb katonák egynémelyikét nyugtalanítja, egészen másutt járnak a gondolatai:- Jön a tavasz, fiúk. Szép a tavasz, de ravasz, ahogy mifelénk mondják. Artemenko arra a vidékre való, ahol az embert körülölelik a „kéklő térségek" (mindig így mondja), ahol a sztyeppeket a krónikákból jól ismert Kalka folyó szeli át, amely szemtanúja volt a történelem egyik legvérejas háziasszony együttérzéssel fogad bennünket, akik átfagytunk, halálosan fáradtak vagyunk, s ahol a házigazdáék leánya, a csillagszemű Piroska azonnal felfigyel a fekete szemöldökű Vanya Artemenkóra, aki máris széles mosollyal viszonozza a lány pillantását. Ettől viszont menten lángra lobban a lány takaros kis arca, és azt várnánk, hogy most zavarba jön, szégyenlősen lesüti a szemét, nem, úgy látszik, nincs hozzá ereje, s szemét végképp a fiún felejti. E perctől fogva érzékeljük a házban a boldogság jelenlétét, a levegőben is érezzük, látjuk az ifjú szemek ragyogásában, a lány szűzies zavarában és a fiú emelkedett vidámságában. Megható, ahogy Piroska a lócán ülve a tükröt tartja Ivánnak, tartja boldog türelemmel, mialatt a fiú borotvával kaparja szürkés pihével fedett arcát, amelyet eddig még senki sem csókolt. Borotválkozás után rögtön világosabb lesz az arca, s ettől ő maga is derűsebbé válik. Piroska szülei oda-odanéznek a lányukra meg a fiatal katonára, aki körül a lány forgolódik. Biztosan eszükbe jut, hogy ez a derék legény akár a vejük is lehetne, ha nincs ez az embertelen, kegyetlen háború, amely az ilyen szép szál, fiatal embereket súlyos megpróbáltatások elé állítja. Azután pedig, amikor Ivan hozzáfog, hogy felvarrja a zubbonya gombját, Piroska is hozzáhajol, tanácsol neki valamit, meg is mutatja, hogyan patak húzódik a papíron, akkor tudni kell, hogy most a történelmi nevezetességű pusztai folyócskáról van szó, melyet mintha egy mozdulattal Piroskának ajándékozna Ivan:- Neked adom, ö a mi pusztánk szépsége. Mi is magunk elé képzeljük a folyót, amely hol alig észrevehető, hol meg bővizű, öröktől fogva folydogáló, melynek vize „szinte forr partjai között az átkelő lovasoktól“.-Tudom, tudom, ka-rasó! - csicsergi a leány, és minden szónál kivirul. Vagyis megértette, hogy Ivan most is arról álmodozik, amivel a háború előtt foglalkozott. Piroska fél szóból is ért, azonnal felfogja a rajzok értelmét, s mindkettejüknek örömet szerez, hogy közös nyelvre leltek - talán senkinek sem sikerül oly gyorsan és tökéletesen megértésre lelni, mint a szerelmeseknek. Boldog elszigeteltségükben teljesen leköti őket a rajzolás, mindketten kívül maradnak az idő dimenzióján, mer az idő, mint tudjuk, a szerelmesek számára nem létezik. De odakint van a rettegett, éjszakai széllel és sötétséggel telített tér - nem tűnik el, tompa, távoli dübörgés hallatszik a hídfőállás felől társaik sem feledkeznek meg róluk, és eljön a pillanat, amikor a borongós idő és a sötétség küldötteként beront a házNéha a mezők közepén felrobban egy-egy lövedék. Füstgomolyag jelenik meg, de a szél abban a pillanatban, mint ördögszekeret fújja tova. A faluból valaki a hídfőállás felé merészkedik, két gebéjét fogta a szán elébe, jóllehet az úton most több a sár, mint a hó. 0, ha valóban itt dördülne el az utolsó lövés! Egy pillanat alatt virágba borulnának a hegyek, az álmatlan éjszakáktól elgyötört katonák kijönnének a gyűlölt lövészárkokból, és mint az angyalok, a kéklő egek magasába emelkednének, hogy ott, a felhők pehelypárnáin végre háborítatlanul kialhassák magukat. Mintha Piroska együtt volna Vanya Arte- menkóval, szinte uralkodik gondolatain, melengeti a fiút a mosolyával a lövészárok- beli, hideg éjszakákon. Lám, valakit már megajándékozott a boldogsággal a hídfőállás! Vajon sejthette-e a fiatalember, hol és kit fog megszeretni, tudhatta-e előre, hogy a boldogság a sötét vizű Garam partján jelenik meg, amely olyan kevéssé hasonlít az ö pusztai folyójára, a Kalkára. Távoli vidéken, idegen országbeli faluban, ahol löszeres ládák állnak halomban az udvarokon, ahol vidám katonatörténetek hangzanak el a házakban, s ahol a magyar lányok izgató kacagása cseng, itt találkozik az ö szíve is az első szerelemmel. Egyébként Artemenko megérezte, hogy rendkívüli dolog történik majd vele, s ez most, lám, bekövetkezett. Maga sem vette észre, hosebb csatájának. Hiszen ott, a Kalka mellett vívták meg egykor nehéz tusájukat Merész Msztyiszlav és Galíciai Danilo fejedelem csapatai Dzsingisz kán hordáival. Nemegyszer hallgattuk barátunk történeteit gyermekkora messzi folyójárói, amelynek a régmúltban „szinte forrt“ a vize, amely „szinte kilépett medréből“, amikor a tatár lovasok megszámlálhatatlan sokasága átkelt rajta, de napjainkban ez a folyócska csöndesen folydogál sztyeppi füvekkel borított partjai között, és sekély, de tiszta és barátságos vizével fürdésre csábítja a szovhoz gyermekseregét.- Nyáron alig látni a mi Kalkánkat - meséli nekünk némi izgalommal a hangjában Artemenko. - Valahol meg-megmoccan ugyan a horhos mélyén, a nagyra nőtt lapu meg a bogáncs között, amelyek kétfelöl föléje hajolnak. S mégis, mennyi élet van benne! Más pusztai folyók, mint a Berda, mely az ókorban olyan bővizű volt, hogy a görögök hajóztak is rajta -, mára szinte teljesen eltűntek, a szomszédos vízmosásokban szintén kiszáradtak a folyók, csak a miénk mozog még, ott kígyózik a lapulevelek között. Mi lehet az oka? Bizonyára bővizű föld alatti források táplálják. Hallgatjuk öt, és máris magunk előtt látjuk a világos, soha el nem tűnő kis folyót, amely bogáncskóró és ürömfű között kanyarog a forró pusztában, és szinte megcsap bennünket a csengő csöndességű távoli nyár hősége. Itt pedig, a lövészárokban egyre hűl a lábunk, zsibbad a jeges vízben, amelyet a hónál is hidegebbnek érzünk.- Elmúlt a tél, most itt a télutó, hogy az ördög vinné el - halljuk időnként a századparancsnok zsörtölódését. - Ahol tegnap hó fehérlett, ma már patakot meg csermelyt látunk. Máladozik a lövészárok felázott fala. Nyakig sárosak vagyunk, s nem győzzük kivárni, mikor jön a váltás, amikor minden óvatossági rendszabályt szem előtt tartva, éjszaka végre kikecmergünk innen, hogy valahol beljebb, a faluban, egy meleg magyar házban melengessük zsibbadt lelkünket, s többé-kevésbé civilizált külsőt ölt- sünk. Talán senki sem képes úgy megérezni és úgy értékelni az embert körülvevő leghétköznapibb dolgok kedvességét,, mint a katona. Milyen örömet érzünk, amikor belépünk egy házba s megcsap bennünket az otthon levegője, jellegzetes melege, ahol kényelem és biztonság sugárzik reánk, ahol a hallgatag, bajszos házigazda meg a nyákéi! csinálnia, s amikor Ivan felvarrja a gallérbetétet, ami, legalábbis a lány megítélése szerint, kissé ferdére sikerül, akkor Piroska kiveszi a fiú kezéből a varrást, s ügyes, fürge ujjaival gyorsan, szépen most már ő maga fejezi be a munkát. Az összebújó ifjú pár láttán többünknek, akik nemrég még a lövészárok gyűlöletes, jeges sarát dagasztottuk, sajgó szívvel jut eszünkbe egy szívet melengető régi emlék, valami távoli, ma már elérhetetlen dolog, életünk talán legszebb pillanata. Villog a varrótű, s Piroska ujjai folyton a fiú kezéhez érnek, mintha csak véletlenül találkoznának, váratlanul, és ez később is megismétlődik, amikor a kemencepadkára települve krumplit hámoznak. Ilyenkor a kezük egy pillanatra találkozik, majd mintha áramütés érné őket, elrántják. Arcuk lángol, szemük csillog, és meglehet, ez az a ritka pillanat, amikor az emberi arc a szépség ragyogásában, a boldogság dicsfényében tündöklik előttünk.-Ivan... Vanya... Ivanko... - ismételgeti Piroska a fiú nevét, és szerelmesen Artemenkóra emeli angyali tekintetét. Krumplit hámozni, vagyis hát a házigazdák nyelvén, ahogy mi értettük: „krumpli pucolity“ - ezt a kifejezést később, a lövészárokban is szívesen ismételgetjük; amikor elgémberedünk a hidegtől, egyszer csak odaszólunk a szomszédunknak:- De jó is lenne, ha elmehetnénk „krumpli pucolity“! Ilyenkor Artemenkóra kacsintunk, mire ő bólint nekünk, s szeméből szomorúság és hála árad. De mindez később lesz, amikor majd visszamegyünk a lövészárokba, egyelőre viszont még ebben a barátságos házban vagyunk, amely nekünk maga a mennyország. Vacsora után a fiúk, már megborotválkozva, szinte megfiatalodva, kigombolt gallérral otthont idéző dalt dúdolnak a kemence mellett, a fiatal pár pedig fejét összedugva, tudomást sem véve a többiekről, valami más, szívének kedves foglalatosságot talál magának az asztalnál. A leány egy darab papírt vesz elő, és arra rajzolgatva próbál ezt-azt megmagyarázni barátunknak, minduntalan halljuk kissé izgatott, szenvedélyes hangját: „érted? hát nem érted?“, majd a ceruza Artemenko kezébe kerül, és most ő rajzol a papírra, s ö faggatja Piroskát, érti-e. Ha dús lombozató fákat rajzol a fiú, úgy kell érteni, hogy az a kolhoz kertje, melynek első parcelláit Ivan és az apja együtt ültette be a háború előtt, amikor pedig vékonyka ba a csuromviz rádiós katona, elmondja, amit el kell mondania, és azonnal vége szakad a dalnak, mindannyian felugrunk, Ivan felpattan az asztaltól, gyors mozgulat- tal magára kapja megszáradt köpenyét, szorosra meghúzza a derékszíját, Piroska pedig tágra nyílt szemmel, dermedt rémületben figyeli a sarokban minden mozdulatát. Isten veled, vendégszerető, meleg ház! A küszöböt átlépve a sötétségbe merülünk, a nyirkosságba, a szélbe, a hídfőállás alacsony, súlyos égboltja alá. A lány izgatottan szalad ki utánuk a verandára, hosszú, húzott szoknyájába belekap a szél, vékony fűszáltermetében van most valami védtelen, szomorú. Artemenko visszanéz az udvarról, és a gémeskúttól kiáltja neki izgatottan, fájdalmasan:- Menj vissza, Piroska! Vagyis menj be a házba, meg ne fázz, és tudd, hogy Ivánt most már a következő találkozás élteti. A szélben és az esőben meggörnyedve mind távolabb tapossuk csizmánkkal az éjszakai sarat, mind beljebb jutunk a mezőkbe, a peremsáv felé tartva, ahol egyre mélyebbre ereszkedik az égbolt, és egyre áthatolhatatlanabb a sötét. A lövészárok vizében meggémberedve várnak bennünket váltótársaink. Napközben elég nagy a csönd a hídfőálláson, szinte teljesen néptelen a környék. De Artemenko tudja, hogy csalóka a csönd és a kihaltság, mert az ütegek a dombok között, a mélyedésekben bújnak meg, az emberek pedig a lövészárkokban és a fedezékekben. A környéken három gárdahadosztály ezredei ásták be magukat a földbe, a mellvédről ezernyi szempár figyeli éjjel-nappal a semleges zónát, lelkünk mélyén azt reméljük, hogy itt, ezeken az élettelen mezőkön talán véget ér számunkra az átkozott háború, talán ez a hídfőállás lesz az utolsó, és az utolsó puskalövés is itt, a hídfőálláson dördül el, s utána szent csöndesség köszönt a földkerekségre. Jó elvérzettel néz ki reggel Artemenko a lövészárokból, a mezőn túl meglátja az ismerős templomot meg a házakat, ott maradt Piroska, akinek mosolya ide világít. Távolabb a folyón túl, a hídfőállás felé fordulva pedig a hegyek ráncolják gránit homlokukat. A sziklás csúcsok itt-ott még tarkáknak, mint a ködöktől megszürkült, utolsó hó sátorlapjai. Most nincs berepülés az alacsony, borús felhőzeten nem hatolnak át a Junkersek. gyan született meg benne ez az érzés, hogyan forrósodott fel a szerelme, mert hát mi másnak nevezhetnénk az ő mostani állandóan emelkedett, boldog lelkiállapotát? Ettől az érzéstől erősebbnek érezte magát, könnyebben nézett szembe a viszontagságokkal és a veszélyekkel. Mit is számítanak most neki a veszélyek, a felröppenő rakéták éjszakánként a semleges zóna fölött, a lövészárok sara és hidege! Nem tart örökké, tarts ki, ameddig kell, s akkor majd megint jön a váltás, akkor, még ha sáros, elgyötört vagy is, ismét elmehetsz oda, a peremsávon túlra, ahol a piruló, sugárzó arcú Piroska vár reád! A hídfőálláson szinte semmi sem jelezte előre a bajt. Befúrtuk magunkat a föld mélyébe, s úgy rendezkedtünk be, mintha sokáig maradnánk; már megszoktuk a lö- vészárokbeli egyhangú hétköznapokat. Csak ritkán, éjszakánként, a nyirkos kétségbeejtő sötétségben lettünk figyelmesek valami furcsa zajra a semleges zóna felöl, különösen akkor, amikor arról fújt a szél, de ennek okát csak jóval később tudtuk meg; ott, a sötétség tengere mögött és a sötétség leple alatt a nagy vasútállomáson ellenséges csapatok rakodtak ki, azok, amelyeket a fasiszta hadvezetés sürgősen átdobott ide nyugatról, az ardennes-i frontszakaszról. A többi fronton elszenvedett vereségért az ellenség itt akart visszavágni, s ezért küldte ide, a mi hídfőállásunkhoz válogatott, páncélozott egységeit. Egyszer aztán hajnalban, a ködből előkúsztak és megtámadtak bennünket a Tigrisek és Párducok hadai. Megszámlálhatatlan sokaságban kúsztak elő a völgyekből ezek a fel-felbődüló, búzlő szörnyek, mindent - lövészárkot, fedezéket - elpusztítva, ami útjukba esett, s tűzzel árasztva el mindent, ami él. Néhány harckocsit sikerült felgyújtanunk, de ezek helyébe a ködből, a dombok mögül újabbak kúsztak elő, betemették a lövészárkokat, s felágaskodva a fedezékekre zuhantak; a lövések dörejébe veszett a sebesültek nyögése és kiáltása. Már az ütközet első perceiben megszakadt a rádióösszeköttetésünk, s a tüzéreink, az utolsó szál emberig kitartva, közvetlen irányzással támadtak a beözönlő harckocsikra; a Tigrisek itt is, ott is felrobbantak a mezőkön, az egész hídfőállás szakadatlan üvöltéssé, köddé és füstté, mindent elnyelő fekete gomolygássá változott, amelyet mindenfelől átjártak a ködben is jól látszó össztüzek villámai. Nagy zúgás és dübörgés támadt azon a hajnalon, a föld is beleremegett, égett a hídfőállás, és úg) delem, ez a leszámolás véget. Nincs nagyobb bor; amint a hernyótalpak a sebesülteket tapossák e még szót váltottál, akim a tréfás megjegyzése é| fel, egyik percről a mái válhat a szétdúlt fedezé Hátország többé nem csak peremsáv volt, a gyalogsági lövészárkokt toktól és az üteg-tüze a Garamig, a szétlőtt átk szakadatlanul a nem hí lenállás gócai az egyik másutt újjáéledtek, a hi tott küzdelembe belép a tüzérek, az aknavető estére máj elkeseredett I a környéken, ahová mim tak azok, akiket még a harckocsik, éjszakára r li település lángba borult az ellenség a legtöbb h célozott gépjárművét, I között sokáig lehetett vé még teli ládákban lösze vert halomszámra az t tünk, amennyit csak aki tűk a küzdelmet. A helybéliek az óvóhe a családok a pincékbe re az egyik ház ablakából, a légnyomás, nézegetet izgatottan Piroska, akir pillanatra is, sikerült me nyénél, amint Ivan Arte udvarokon, mindkét ke mivelhogy itt a számára létezik, egy ellenséges | mű, amely a szomszéd útra. A hídfőállás pokla úg\ élők emlékezetében, mi legfélelmetesebb, legszc Az életben maradott nyűkbe burkolózva, pu; szanak a szikla tövében, össze itt, ahol a lövedék őket. Amikor fölébredne váltanak egymással, és i élnek. Mindegyikük mag tát, hogy elveszítették a egyedül ő volna a hibái a tragédia, hogy annyi tá mielőtt megérték volna < zelem napját, amihez m tak. Mogorván szívják a tövében, nincs kedvük t a saját életük is elvesztet nagy néha váltanak is i szót, legföljebb csak arr utoljára és milyen körüli kiáltottak a sebesültek elvitték őket a révhez, r egy haldokló sebesült!- kapott, odafutott az em találkozott a haldokló re tekintetével, s a szeme gott a búcsú könnyeitől. A hídfőálláson mindé repültünk, valahova, az i keltük, mintha másik bo sem tudtuk, mennyi i s hogy legalább egysze gunkat, mielőtt újra odar< nappal folyik az öldöklő, talán utolsó küzdelem. Néhány napig szoroo zött, összegyűjtöttük az < ványait, és egy kissé me De hol van Artemenk Ki tud valamit mindnye a hídfőálláson eltűnt sol kéről? Nem volt közöttünk a szomszéd századból, i losokkal folytatott csa a zászlóaljparancsnokur ben. Azt beszélték, hog ságával, mint mondott: vetette magát kézigráne és elkerülhetetlen halálb sem tudta megmondani, tosan hogyan végződött megnőtt a szemünkber hogy megváltozott, amil relmével találkozott - n kétséges, miért éppen ő nősképpen jóképű, tets; magyar lánynak. Költői I ta volt és búntelen, ejti meg a jóságos szemé' munkra is valami leg) életerő sugárzott. Három nap múlva v Artemenko. Bekötözött f - valahol a segítségére az arca lesoványodott, í ró szikrák hibbantak, j« ■ m m m m ai OLESZ HONCSAR
