Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-04-08 / 14. szám

■ ■■ m m i nlett, ez a küz- ir sohasem ér m, mint látni, torokból üvöltő .akivel az előbb mosolya vagy íz imént vidított i véres kásává közötti sárban, zett, mindenütt kadékokká vált i harcálláspon- lástól egészen íelyig dübörgött ó csata. Az el- /en kialakultak, ocsikkal folyta- a gyalogosok, a törzskariak, :ok robbantak ki elől összefutot- m téptek szét ikét környékbe­kor vesztette el ;ocsiját és pán- en a köházak ezni, s emellett kézigránát he- .rokban, vehet­ik, s folytathat­;re menekültek, ködtek, és csak ilyet már betört halálsápadtan, ha csak egy nia a tüzek fé- iko átrohan az en kézigránát, ak egyetlen cél lélozott gépjár­műn fordul ki az iradt meg a túl- a háború egyik űbb lázálma. nyirkos köpe- ukat ölelve al- Itfáradtan estek nár nem érik el léma pillantást am hiszik, hogy fojtja bűntuda- főállást, mintha ogy megtörtént < áldozta életét, in óhajtott győ- >lyan közel vol- horkát a sziklák :élgetni, mintha olnaaz ízét. Ha mással néhány tőgy ki kit látott lyek között, mit izánról, amikor arról, hogy ha aki haslövést , még egyszer tegező különös ikatlanul csillo­rian rohantunk, másképp érzé- ín volnánk, azt 3 tart mindez, fújhatjuk-e ma- nunk, ahol éjjel­iét nem érő, de • ik a sziklak kö- lységek marad­ikhoz tértünk. Mi történt vele? ,k kedvencéről, ik társunk egyi­e akadt valaki látta őt a páncé- an, s állítólag i látta harc köz­fiú kitűnt bátor­elkeseredetten val a közeledő le azt már senki gy mindez pon- rtemenko szinte iszünkbe jutott, élete első sze- t már nem volt ;i nem volt külö- meg a kedves ível, amely tisz- rabul a leányt, amelyből szá- letetlen, vidám liánul megjelent I, felkötött karral sttek - s jóllehet emében vakme- mzően az olyan emberre, aki a legsúlyosabb megpróbálta­tásokban bizonyosodott meg képessé­geiről. Artemenko nyugodtan hallgatta végig a zászlóaljparancsnok szavait arról, hogy a hídfőállás védelméért a Dicsőség Érdem­rendre terjesztették fel öt, de amikor közöl­ték vele, hogy parancsnoki engedéllyel csa­tasorban maradhat, tehát nem kerül az egészségügyi zászlóaljba, ezt a barátunk kitüntetésnek vette, és kitörő lelkesedéssel fogadta. így is lett: eljárt a fiú kötözésre, majd visszajött hozzánk, aknavetősökhöz, akik annyira megfogyatkoztak az utóbbi időben. Ha valaki a sebe felől érdeklődött, tréfásan válaszolta:-Az esküvőmig begyógyul. Az első kötözést pedig, mint megtudtuk, ki más végezhette volna el, mint Piroska. Saját kezűleg kötözte be Artemenko sebeit, és az életét mentette meg, hiszen a pincé­jükben rejtegette, majd maga vezette ki a határba, ahol megmutatta neki, hogyan jut el hamarabb a Garamhoz. Artemenkót most az nyugtalanította, sikerült-e a leánynak észrevétlenül hazajutnia, nem került-e a megvadult, részeg nyilasok kezére, akik pöröllyel verték agyon a sebesülteket a ko­vácsműhely mellett. Hiszen ha megtudják, kit is mentett meg a leány, nem könyörülnek rajta. A szikla tövében ülve Artemenko oly­kor hosszasan nézett a falu felé, amely baljósán húzta meg magát a Garam mögött, meg-megvillantva a cseréptetők és a he­gyes tornyú templom piros foltjait. S miköz­ben szeme odatapadt, a fiú szinte várta, hogy valaki megjelenjen onnan, hogy a te­tők fölött egyszer csak kiússzon valakinek az alakja, azé a legényé, aki az ö számára az egyetlen, a pótolhatatlan volt. Nem halt meg, amikor háromszor életve­szélyben volt. Ezernyi bajt túlélt, a pokolból is kijött, ahol pedig már sebesülten, szemtől szemben küzdött a páncélozott gépjármű­vel. Hát nem csodálatos? Az ember már- már hajlamos azt hinni, hogy egy szerető, kedves kéz hárította el mellőle a halált. Artemenko sebeire nyilván gyógyítóan hatottak azok az első kötözések, amelyeket szerelmese gyöngéd keze végzett, mert meglepően gyorsan felépült, és hamarosan a többiekkel együtt teljesíthette harci kötele­zettségeit, abban az erős hitben, hogy mos­tantól semmi veszély sem fenyegetheti az életét. Elképzelhetjük, milyen érzés kerítette hatalmába Artemenkót, amikor a hídfőállás pokla, vágóhídja után, később pedig a fá­rasztó hegyi menetelések után, a hegyvidék állandó komorsága, szelei és viharai, nem tavaszias, szinte fekete színű, jéghideg esői után, végre kisütött a nap, rögtön melegebb lett az idő, és szemünk elé tárult a völgyben virágzó szlovák kertek fehér tengere. Úgy rémlett, hogy az egész föld kivirágzott, fe­hérlettek a völgyek, a hegyoldalak, s az út mentén végig napsütötte, virágba borult cseresznyefák köszöntöttek bennünket.- Most Piroskáék kertjében is virágzik minden - jegyezte meg Ivan izgatottan. Tudtuk, hogy ezekben a percekben is Piroskára gondol; gyakran el is mondta álmait, hogy nemsokára vége a háborúnak, s ő csodával határos módon ott terem, ahol a szerelmese maradt, és akkor kézen fog­va, ünnepélyesen bemennek tavaszi, para­dicsomi kertjük mélyére. Csapataink szinte egyetlen lövés nélkül haladtak előre, menetelésünkön szokatlan csönd kísért, megtudtuk, hogy a véres híd­főállás nem sokkal később az ellenség sírjává változott: körülzárták őket, és vaja­mennyien ott vesztek. Úgyhogy ezekben a napokban megkönnyebbülten sóhajtot­tunk fel, olyan embereknek éreztük magun­kat, akik életüket kapták vissza azon a na­pon, s azt hittük, hogy örökké tart ez a virág­zó tavasz. Az egyik éjjel ismét követ kellett csáká­nyoznunk a hegy lábánál, tüzelóállást ké­szítettünk a gyümölcsfák között, amelyek­ben ezúttal nem gyönyörködhettünk, hiszen dús lombjukkal inkább zavarták aknavetös számvetésünket. Másnap hajnalban döb­bentünk rá, hol is vagyunk voltaképpen. Egy gyümölcskertben, virágzó öszibarackfák között voltunk, a fehéres rózsaszínű, finom virágszirmok arcunkat súrolták. Amikor tü­zet nyitottunk, minden egyes lövés után virágszirmok szálltak az aknavetők tüzes csövére. Utána nagy erejű tüzérségi rajtaütés kö­vetkezett, a vadul üvöltő fémtorkok túzroha- ma. A fekete tűz a szemünk láttára törte, zúzta a virágzó fákat, és a hegyláb gránitja megremegett a becsapódó iövedékektól. Támadás, támadás szüntelenül. Ivan Artemenko örökre ott maradt a kert­ben. Néhány percig még élt a támadás után, és ahogy ott fölé hajolva álltunk, hallottuk, hogy sápadt ajka erőtlenül sut­togja:- Piroska... Piroska... Arca, melyet a magyar leány szerelme­sen nézett, ez a tiszta, nyugodt arc most színét vesztette, elszürkült, szemünk láttára megváltozott; hideg verejtékcseppek fény­lettek társunk homlokán, s a szeme, mely oly vidáman, fiatalos fénnyel és élettel telve csillogott a menetelésekkor, most már sem­mit sem vett észre: sem a barátait, sem az elpusztult gyümölcsfákat, sem a tavaszia- san magas égboltot odafönn - ebben a fia­tal szempárban már az elmúlás bánata úszott, a megmásíthatatlan, utolsó bánat. Az embernek mindig nehéz megválnia az élettől, s különösképpen nehéz a fiatal lé­leknek, aki még alig élt a földön, és akinek a számára éppen akkor alszik ki a fény, amikor valahol a szerelem várja. Sok év múltán ellátogathattam barátom szülőföldjére, a Kalka folyó menti sztyep­pekre. A kis folyó ugyanolyan volt, amilyen­nek annak idején Artemenko lefestette: vol­taképpen patak, amely csillogott a horhos mélyén, és szinte elveszett a partján tenyé­sző lapu meg bogáncs között. Tikkasztott a nap heve, a kakukkfű, az átforrósodott növények fanyar illatukkal kísértek bennün­ket, ahol csak jártunk az idősebb Artemen- kóval, aki szintén megjárta a háború frontja­it. Fájdalmát leplezve, szinte kötekedve, a legapróbb részletekig kikérdezett a fiáról: mikor lettünk barátok, merre jártunk együtt, de főként arról szeretett volna hallani, ho­gyan jeleskedett a hídfőállás védelménél, és ki volt az a leány, akit Ivan is említett neki egyik utolsó levelében. Elmondtam, milyen nagyszerű leánnyal ismerkedett össze, s azt is, hogy amikor a szerelvényeink egymás után indultak haza a Balaton mellől, az utolsó percben, indulás előtt egy húzott szoknyás fiatal leány jelent meg a peronon várakozók között, mire egy bajtársam meg­rántotta a karomat:- Nézd csak, Piroska! Futva ment a már induló szerelvény mellett, esengö tekintettel, reménykedve nézett be a zsúfolt vagonok nyitott ablakain, nagyon nyugtalan volt a tekintete. Kiáltottunk is neki:- Piroska! Megismert bennünket, és futás közben kiáltott valamit magyarul, szenvedélyesen. Nem volt nehéz kitalálnunk, kit keres; azt nézi, hol van Ivan Artemenko a hídfőál­lásról. A vonat felgyorsult, és a leány egy dara­big még futott utánunk, amíg alakja el nem tűnt a tömegben. Az idősebb Artemenko némán hallgatta a történetet, s egy szóval sem árulta el lelkiállapotát, néhányszor rákérdezett arra a tüzérségi támadásra, amelynek során a fia életét vesztette. Ezután sziklás dombok között mentünk a dzsipen; a domboldalban, a fű között jókora gránittömbök meredeztek, és az öreg Artemenko elmondta, hogy védett területen járunk. Kőhalom a neve, és hogy voltakép­pen itt kezdődik a donyeci hegyvonulat. A reflektorfényben időnként előbbukkant egy-egy különösen nagyra nőtt növény, talán azért nőtt ekkorára, mert a pusztán terem, vagy azért, mert éjszaka nyílik.- Sokféle faj tenyészik errefelé -»mondta Artemenko. - Talán sehol a földön nem maradt meg ilyen gazdag növényvilág. Már csillagfénynél mutatta meg a kertet, amelyet egykor a fiával együtt ültetett. A sztyeppből egyenesen a gyümölcsfák utcájába értünk, a fasor, úgy rémlett nekem, sohasem ér véget. Egyre újabb és újabb parcellák következtek - jonatán, kálvil, szi- mirenka a bő termés súlya alatt görnye- deztek a fák. Szóba került Lev Platonovics Szimirenko neve - ő az ukrán kertészet atyja akinek munkáit, mint megtudtam, mindenhová magával vitte az ifjabb Arte­menko, amikor a kertészeti technikumban tanult. Az öreg szerint Szimirenko Pomoló- giája döntötte el a fia pályaválasztását.- S ha nincs ez a háború... - jegyzi meg csöndesen, visszafojtott fájdalommal. A dzsip megállt a kert közepén, a gémes- kút mellett, amely szakasztott olyan volt, mint a Piroskáék udvarában. A mélyben a vízen tükröződnek a csillagok. Csöndben, eltűnődve állnak a fák, a lombok közül a csillagok felöl az égi hídfőállás tekint le reánk. Gyermekhangú kis kerti patak cso­bog valahol a közelben, hangja az életet idézi. Hallgatunk a békességes éjszakai csöndben, de gondolataink körülötte járnak, körülötte, akinek a sors akaratából távoli vidéken, egy másik kertben kellett marad­nia, ott őrizve tovább örök ifjúságát. MISLEY PÁL fordítása PETRIK JÓZSEF Egyetlen világtáj Az az egyetlen táj, egyetlen vidék, ahonnan szavatolt kemény és göröngyös utak vezetnek a világ minden irányába, az az egyetlen hely: a megállandósult anyai világtáj, kinyílt szélrózsa, legközépen könnyes anyai mosollyal, ahova nem késő soha visszatérni szavatoltan kemény göröngyös utakon, anyai világtáj, emberi világtáj, amelyet elhagyni sohasem lehet. Megcsodálhatsz bárhol ékes tornyokat, napfény-kupolákat, ezüst szarvú holdat, nézheted ámulva hidak rengetegét, autó-csordákat, csoda-autókat, vakíthat dísz, pompa, merő ragyogás - megmarad szívedben egy táj, egy világ, meleg kis sarok az Európai Házban, hazai tájkép, anyai vidék, a megállandósult, legősibb világtáj, forrás világtája, szavak világtája, dalok világtája s halott ősöké, a vér világtája, a szerelemé, az emberiesség örök világtája, amely mögött sosem bukik le a Nap. Utad mindenhonnan mindig elvezet anyai vidékről világégtáj felé, mindenhonnan mindig látod ~ s beveszed az egyetlen igaz: közös világtájat, a westerplattei rózsabokrokat, Lidice, Oradour rózsaligeteit, minden emlékezés minden szál rózsáját, és minden szál rózsa emlékezetét, s a gyászhelyeket, hol rózsák nem fakadnak, hanem szétlőtt testek pirosa virít - anyai vidékről könnyen beveszed az elérhetetlen, csodás messzeséget, kobalt hegygerincek szétömlött tintáját az ég peremén, mondjuk, a núbiai sivatag felett, mondjuk az Adria opálos tükrében, a Kazbek-csúcs alatt, mondjuk, a hondurasi súlyos alkonyaiban, mondjuk, Brassó táján, esetleg közelebb, vagy épp távolabb: a világgá szélesedett anyai égtájon. Vincent Hiozník linómetszete

Next

/
Thumbnails
Contents