Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-04-01 / 13. szám
NZEKI m i 1 rr ÍL aMn Égbekiáltó társadalmi igazságtalanság - így nevezte Neil Kinnock munkáspárti vezér március közepén a kormánynak azt a bejelentését, hogy csökkenti az adókat. Ugyanezt az intézkedést az üzleti körök viszont az évszázad legradikálisabb adóreformjának tartják. A Nigel Lawson pénzügyminiszter által ismertetett tervezet ugyanis azzal számol, hogy 2 százalékkal csökkentik az alacsony jövedelműek adóját, a legmagasabb jövedelműekét pedig 20 százalékkal. Az ülésterem képe egyáltalán nem azt mutatta, hogy ott a hűvös nyugalmukról ismert angol urak tanácskoznak, hiszen a kormánypárti padsorokban üdvrivalgás köszöntötte a hírt, az ellenzéki képviselők pedig helyükről felugrálva kórusban kiáltozták: szégyen, szégyen! Az adóreform értelmében a legalacsonyabb jövedelműeknél 27-ről 25 százalékra csökken az adókulcs (kb. heti egy font az adókedvezmény), a nagyjövedelmüeknél az eddigi 40-60 százalékig terjedő progresszív adózás megszűnik, s egységesen 40 százalékos lesz (évi 100 ezer font jövedelemnél a kedvezmény heti 250, vagyis évi 13 ezer font). A nagy társaságok jövedelemadója 35 százalékos, a kisvállalatokét pedig 25 százalékra csökkentették. ENYHE TÉL Vegyük ehhez hozzá a szakszervezet-ellenes törvényeket, a szociális kiadások lefaragását, az állami vállalatok folytatódó privatizálását, s egyértelmű: Thatcher semmit sem változtat eddigi gazdaságpolitikáján. Amely ugyan kétségtelen sikereket is fel tud mutatni, de ezek a sikerek a gazdagokat teszik még gazdagabbá, s a legszegényebb rétegek számára stabilizálják a kilátástalanságot. Ezt bizonyítja a januári-február elejei sztrájkhullám is Akkor,, forgósztrájkot" (hogy el tudják látni a betegeket) tartottak az egészségügyi alkalmazottak, s nem csupán béremelést követeltek, hanem az állami egészségügyi hálózat (NHS) privatizálását célzó kormányterv ellen is tüntettek, hangoztatva: igaz, hogy az NHS válságos helyzetben van, de ezt az egészségügyi és szociális költségvetés lefaragása idézte elő. Sztrájkolt 8-10 ezer bányabiztonsági felügyelő is, s mivel nélkülük tilos a tárnákba a leszállás, sok bányában szünetelt a munka. De úgyszintén érkeztek hírek az elbocsátások miatti tengerészsztrájkról és az autóipari munkások bérköveteléseiről is. Az őszi jóslatokkal ellentétben azonban mégsem volt az idei olyan ,.kemény tél“ Nagy-Britanniá- ban, amely komoly erőpróba elé állította volna a kormányt. Thatcher pozíciója szilárd, otthon és külföldön egyaránt. Ezért is folytathatja szinte zavartalanul eddigi gazdaságpolitikáját. Az ellenzék továbbra is megosztott, illetve tanácstalan, a Konzervatív Párt tavaly júniusi, harmadik választási győzelme óta még csak tíz hónap telt el, s ennyi idő alatt nem tudott életképes alternatívát kidolgozni. Ezt bizonyította a júniusi választások utáni hagyományos őszi pártkonferenciákon uralkodó hangulat, s a januári liberális és szociáldemokrata párttanácskozások és belháborúk sem kavartak fel mélyebb vizeket. MERRE VAN AZ ELŐRE? Legelőször nézzük, milyen a legnagyobb ellenzéki erő, a Munkáspárt helyzete. Ehhez szükség van arra, hogy legalább tömören megismételjük a választási eredményeket. Thatcher az 1983-as és az 1987-es győzelmét is úgy aratta, hogy egy évvel előrehozta a választásokat. A Munkáspárt a nyolcvanhármas katasztrofális vereséghez képest a múlt évben javított a helyzetén, igaz nem olyan mértékben, ahogy szerette volna. A 650 tagú alsóházban a konzervatívok megszerezték az abszolút többséget, 376 mandátumot (1983-ban 397), a Munkáspártnak 229 jutott (1983-ban 209), a szociáldemokrata-liberális koalíció pedig 22 (1983-ban 27) bársonyszéket szerzett. Ez utóbbi álma, hogy a két nagy mellett harmadik erőként beleszólhasson az ország ügyeibe - szertefoszlott. Az őszi munkáspárti konferencián azért kitűzték a jelszót: ,,Indulás előre... az 1991-es választások felé, meg kell akadályozni, hogy Thatcher negyedszer is győzzön. Nem tisztázott viszont, hogy merre van ez az előre, amely elvezetné a labouristákat a győzelemhez, vagyis a választások megnyeréséhez. Kinnock „új realizmust“ sürget, vagyis a párt egész eddigi politikájának felülvizsgálását. Kétségtelen, hogy az egymást követő három választási vereség tanulságait le kell vonni. Kinnockék olyan „népi szocializmust“ szeretnének meghirdetni, amely a hagyományos munkáspárti szavazótábor mellett szélesebb tömegeket vonzana, tehát a „fehérgalléros" rétegeket, a közép- osztályt kívánja megcélozni. A párt balszárnya attól fél, hogy a felülvizsgálat egyet fog jelenteni a hagyományos munkáspárti elvek feladásával, hogy egyértelmű jobbratolódáshoz vezet, sőt azt állítják, hogy elmosódik majd a konzervatívok és labouristák közötti különbség. Ezzel szemben az is igaz, ha a párt nem veszi figyelembe a társadalmi átrétegzödést, nincs esélye arra, hogy hatékonyan felvegye a harcot a torykkal. Nézzünk ehhez néhány adatot. A Munkáspárt és a szakszervezetek összefonódása hagyományos, a párt anyagi bázisának 80 százalékát a szak- szervezetek adják, például a pártvezetőség tagjainak több mint egyharmadát a szakszervezetek delegálják. Figyelmet érdemel, hogy tavaly a szakszervezeti tagoknak csak a 42 százaléka szavazott a Munkáspártra, s a szakmunkások körében még rosszabb ez az arány: 36 százalék. Viszont a fiatalok és a nők körében pozitív elmozdulás volt tapasztalható. A szakszervezeti tagságon belül egyre csökken a fizikai munkások aránya, nő viszont a szolgáltatásokban dolgozóké. S tekintetbe kell venni, hogy a thatcheri gazdaságpolitika következtében - a munkásság egységének a megbontását célzó igyekezet is nagy szerepet játszik ebben - a munkásság egyes rétegeinek a bérszintje az átlag fölé emelkedett. Persze annak az árán, hogy a dolgozók egyharmadának a jövedelme a létminimumra (vagy alá) csökkent. Nem csupán a hárommillió munkanélküliről van szó. Egyes múlt évi becslések szerint a részlegesen foglalkoztatottak száma is eléri az ötmilliót (főleg nők és fiatalok). Sokan valamiféle „középosztályosodási“ folyamatról beszélnek, s Kinnockék ezt a réteget akarják meghódítani, összeegyeztethetö-e ez azzal, hogy a Munkáspárt ne adja fel hagyományos állásait és elveit? Ma még Londonban sem tudják erre a választ, hiszen nagyon bonyolult társadalmi mozgásokkal, erő- eltolódásokkal kell számolni, figyelembe venni, hogy a szakszervezeteken belül is nagyok a nézeteltérések, egyes ágazati szervezetek kifejezetten jobbratolódtak. KETTŐBŐL KETTŐ Érzékeny vereséget szenvedett - a korábbi vérmes reményekhez képest - a tavalyi parlamenti választásokon a Liberális Párt és a Szociáldemokrata Párt (SDP) koalíciója. Ez a laza pártszövetség nem tudott egységes programot kialakítani, s a széthúzással nem lehet elnyerni a választók bizalmát. A liberálisok például felléptek a nukleáris fegyverek ellen, a szociáldemokraták pedig a brit atomerö hívei. A két pártról tudni kell még, hogy a liberális több mint százéves múltra tekinthet vissza, ezzel szemben az SDP 1981-ben alakult meg úgy, hogy a Munkáspártból David Owen (volt munkáspárti külügyminiszter) vezetésével kivált a tagság egy része. A magát harmadik fő politikai erővé feltornászni kívánó koalíció kétféle húzása csakis úgy volt megszüntethető (?), ha a két párt összeolvad. Ezt a gondolatot a liberálisok erőteljesen támogatták, s a januári konferenciájukon meg is szavazták. Az SDP vezére, Owen ellenezte, de a tagság nagyobb része igent mondott rá. Március elején hivatalosan is megalakult az új párt, a Szociális és Liberális Demokrata Párt. Owen nem adta be a derekát, s bejelentette, hogy továbbra is fenntartja a Szociáldemokrata Pártot, bár nem- vitás, hogy ez az SDP-nek csak valamilyen torzója lehet. Becslések szerint Owen híveinek száma nem haladja meg a 30 ezret, ezzel szemben az új párt tagjainak száma hozzávetőleg 150 ezerre tehető. A LADY LAVÍROZÁSA A hagyományos két nagy nem tekinti komoly ellenfélnek a két „új“ kicsit. Arra számítanak, hogy a májusi helyhatósági választásokon nem változik az eddigi felállás, 1991-ig, az újabb parlamenti választásokig pedig még sok minden történhet. Mint már említettük, Thatcher tekintélye vitathatatlanul erősödött a nyugati szövetségesek körében. A vas- lady másodszori megválasztása után kezdett változtatni a szocialista országokkal, főleg a Szovjetunióval szembeni kemény hangnemén. A szovjet-brit kapcsolatok javulását lényegében 1984-tól datálják, amikor először találkozott Londonban az akkor még KB-titkári tisztséget betöltő Mihail Gorbacsovval. Azóta többször is találkoztak (a legutóbb akkor, amikor az SZKP KB főtitkára útban a washingtoni csúcstalálkozóra rövid megállót tett, s egy légitámaszponton kétórás megbeszélést folytatott a brit miniszterelnök-asszonnyal), Thatcher nem egyszer nyilatkozott elismerően Mihail Gorbacsovról, mint olyan emberről, akivel meg lehet egyezni. Ezért lepte meg a közvéleményt márciusi hangváltása, amikor is a NATO-csúcs előtt Gorbacsov vonzó politikáját nevezte a legnagyobb veszélynek. Egyesek szerint Thatcher volt a NATO-csúcs egyik főszereplője, sikerült is elfogadtatnia a kemény irányvonalat a tömb nukleáris doktrínáját, fegyverzetellenőrzési politikáját illetően. Amint ez megtörtént, nyomban változtatott a hangnemen: ismét Gorbacsov ,, fantasztikus bátorságát“ kezdte dicsérni. Megfigyelők szerint ezek a hangváltások, a taktikázások mind azzal függnek össze, hogy Thatcher világ- politikai vezető szerepre pályázik. A Mail on Sunday konzervatív vasárnapi újság a múlt év végén írt arról, hogy mire számít Thatcher 1988-ban. A cikk címe: Maggie világméretű szerepet akar. E szerint azért töltheti ö be a Nyugat szószólójának szerepét, mert az idén az USA az elnökválasztási hadjárattal van elfoglalva, majd pedig azért, mert az új amerikai adminisztrációnak szüksége lesz egy „bejáratási“ időszakra. Mindaddig pedig London fokozottabb befolyást akar érvényesíteni a Fehér Házban. Miért tértünk ki minderre? Érzékeltetni akartuk, hogy a Thatcher-kabinet jelenleg valóban szilárd talajon áll, s a Munkáspártnak nem lesz könnyű dolga egy olyan program kimunkálásakor, amellyel megingathatná a toryk kormányzását. Az új munkáspárti politikát - az őszi konferencia döntése értelmében - két év alatt akarják Kinnockék kidolgozni. MALINAK ISTVÁN llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllim A második világháború után a monopóliumok expanziója két alapvető irányban valósult meg, az első a diverzifikáció, a más ágazatokba való behatolás, a gyártási profil bővítése, a másik pedig a külföldi expanzió, ezt főleg a közvetlen beruházások képviselték. E két irányvonal kölcsönösen kiegészítette egymást és fokozottan hatott a monopóliumok uralmának további növekedésére. Mindkét irányvonal jellemző volt a nyolcvanas évek első felében is, természetesen egy egész sor különleges, új jellemvonással kiegészítve. Az utóbbi éveket a konszernek intenzív szerkezeti átalakítása jellemezte, mégpedig a diverzifikáció, vagyis a gyártási profil bővítése útján. Ezt egyrészt az új termelési lehetőségek, másrészt pedig a piaci feltételek változása (a fogyasztói szükségleteknél) tette lehetővé. A strukturális változások is a monopóliumok érdekeinek vannak alárendelve s megvalósításuk úgy történik, hogy a monopóliumok „megszöknek“ a lemaradó ágazatokból, és behatolnak az új iparágakba. A nyolcvanas években főleg arról van szó, hogy a diverzifikációt bizonyos ésszerű határok között kell tartani, vagyis: terjeszkedni, de nem mindenáron. A monopóliumok azokra a termelési ágazatokra összpontosítják figyelmüket, amelyekben a legkedvezőbbek a feltételek az állandó nyereség eléréséhez, másrészt pedig megszabadulnak a nem nyereséges termeléstől. Ennek során ráteszik kezüket más cégekre: vagy ugyanabban, esetleg a rokonágazatokban, de számos példa van arra is, hogy elnyelik a szállítói és megrendelői ágazatok vállalatait. A diverzifikálás fokát főleg a stagnáló ágazatok konszernjei növelik. Példa erre az United States Steel Corporation, amely a hetvenes évek óta főleg a kőolajipari ágazatba próbált behatolni. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején az olajtársaságok is növelték a diverzifikálás mértékét. Behatoltak a szénbányászatba, a vegyiparba, a villamosenergia iparba, s úgyszintén érdekeltek lettek az elektronikai iparban, az információs rendszerek gyártásában, a biotechnológiában s a robotikában is. Új ösztönzők jöttek létre a nyolcvanas években a vertikális koncentrációhoz, vagyis a kombinátok létrehozásához. Például az Egyesült Államokban a Du Pont vegyipari monopólium 1981 -ben megvásárolta a Conoco olajtársaságot, s ezáltal szilárd bázist teremtett magának a petrolkémiai ipar fejlesztéséhez, ugyanakkor előrelépett a világ legnagyobb monopóliumainak rangsorában is. A termelési ágak kombinálása az utóbbi időben az elektroMONOPÓLIUMOK A NYOLCVANAS ÉVEKBEN technikai iparban is egyre gyakoribb. Megvalósulása vagy lefelé történik: a bonyolult rendszerektől a félvezetők gyártásáig (IBM, Western Electric), vagy pedig felfelé: a félvezetőktől a mikroszámítógépek, az elektronikus játékok, a fogyasztási elektronika (Texas Instruments, Motorola) gyártása felé. Ágazati szinten is nagy összeolvadásokra kerül sor, például az amerikai kőolajiparban. 1984-ben a Chevron (Standard Oil of California) megszerezte hasonlóan erős konkurensét, a Gulf Oilt, a Texaco pedig a Getty Oilt. A nyolcvanas években a töke centralizációjának új, negyedik hullámáról beszélünk (az első a századfordulón volt, a második a húszas-harmincas években, a harmadik pedig a második világháború után, az ötvenes években). Nemcsak a kis és közepes vállalatok tömeges csődje jellemzi, hanem a vállalatok fuzionálása, az, hogy az összeolvadások következtében a vállalatok nagysága is egyre nő. Általában arról beszélünk, hogy a „nagy halakat lenyelik a még nagyobbak.“ Ugrásszerűen emelkedett az utóbbi években a kis- és közepes vállalatok csődje, s nemcsak a válságok, hanem a tőkés gazdasági fellendülésének időszakában is. Az Egyesült Államokban 1985-ben a csődbejelentések száma meghaladta a válság előtti legmagasabb szintet, vagyis az 1979-es évit is. Főleg olyan üzemekről van szó, amelyek alkalmazottainak száma nem haladja meg a száz főt. A tömeges csőd azonban nem jelenti azt, hogy a kis- és a közepes vállalatok, mint olyanok, megszűnnének létezni. A nyolcvanas években újabb feltételek jöttek létre a kis- és közepes vállalatok létrejöttéhez, mégpedig a csúcstechnológiát alkalmazó ágazatokban. A töke centralizációjának másik oldala az, hogy évente növekszik a cégek összeolvadásának száma. Az 1981-1985 közötti időszakban a fejlett tőkés országokban 327 ilyen összeolvadás történt, főleg azokról a cégekről van szó, amelyek évi forgalma meghaladja a félmilliárd dollárt, az alkalmazottak száma pedig az ötezret. E folyamat különlegessége: azokat a cégeket nyelik el, amelyeknél a részvények árfolyama magas, s az összeolvadás főleg a hagyományos ágazatokban történik, igy például a bánya-, a kőolaj-, a gumi-, az élelmiszeriparban, s az utóbbi időszakban a technikailag igényes ágazatokban is. Az Egyesült Államok történetében az utóbbi években tapasztalható a konszernek legnagyobb méretű átszervezése - ezt a szerkezeti átépítés hívta életre -, azzal a céllal, hogy növeljék konkurenciaképességüket. 1983 óta összesen 12,2 ezer tranzakciót (felvásárlások és összeolvadások) bonyolítottak le, összesen 0,5 trillió dollár értékben. Az 1986-os év jelentette a rekordot, akkor 4000 tranzakció értéke megközelítette a 190 milliárd dollárt. A fúziók újabb hulláma azt eredményezte, hogy a legerősebb monopóliumok ellenőrzése alá került égy egész sor olyan cég, amelyek forgalma meghaladja az évi 1 milliárd dollárt. Egyébként minden nagyobb tranzakció szilárdítja e monopóliumok nemzetközi helyzetét is. A töke nemzetközi centralizációja olyan méreteket öltött, mint a hatvanas és hetvenes években, amikor Nyugat-Európában jöttek létre hatalmas multinacionális konszernek (ESTEL, Dunlop-Pirelli stb.), ezek a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején szétestek. Az amerikai Occidental Petroleum és az olasz ENI leányvállalataként 1982-ben jött létre az ENOXY multinacionális társaság hollandiai székhellyel. Ennek számos vegyipari vállalata van Olaszországban, s négy szénbányája az Egyesült Államokban. A centralizáció folyamatában új jelenségnek számít a nemzetközi összeolvadás, és a csúcstechnológiával dolgozó ágazatokban való tőkerészvétel. így például a francia Thomson-Brandt átvette a nyugatnémet AEG-Telefunken leányvállalatát, a holland Philips a nyugatnémet Grundigot és az amerikai Westinghause 12 üzemét. További példaként lehet említeni, hogy a Renaulté az American Motors részvényeinek 46 százaléka, a Chrysler pedig 15-ről 24 százalékosra növelte érdekeltségét a Mitsubishi Motornál. A nyolcvanas években kialakultak a nemzetközi korporációk tökeexpanzi- ójának újabb formái, amelyek kiegészítik a töke centralizációjának folyamatát. A magánjellegű közvetlen beruházások kivitelének és a nagy nemzetközi összeolvadásoknak a csökkenését ellensúlyozza a kapcsolatok új formája: a monopóliumok közötti együttműködés, ami szintén ebben az évtizedben vált egyre intenzívebbé. Például az 1985-ös kooperációs megállapodásokból 44 esetben japán cégek és amerikai konszernek vettek részt, a nyugateurópaiak pedig 33 esetben. A három központ viszonylatában továbbra is meghatározó szerepet játszanak az amerikai és a japán monopóliumok közötti kooperációs kapcsolatok. Ez az együttműködés erőteljesen fejlődik a gépkocsiiparban és az elektrotechnikai iparban. Jelenleg a töke ínternacio- nalizálásának legfontosabb eszközévé a nemzetközi kooperációs kapcsolatok váltak. A tőke centralizálásának újabb hulláma (egy államon belüli viszonylatban) jellemzi tehát a nyolcvanas éveket, s ez hatással van a monopóliumok nemzetközi helyzetére is. A kis- és a közepes vállalatok csődje, valamint az összeolvadások jelentik azokat az utakat, ahogyan a nagytőke újraszerveződik - a még nagyobb nyereségek érdekében MÁRIA MELlSOVÁ mérnök, kandidátus
