Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-25 / 12. szám
ÍJ szú 5 88.111.25. • George Bush. Biztos befutónak látszik. .. P ontosabban fogalmazva talán ez a legnagyobb, de mindenesetre a leghosz- szabb show: egy éven keresztül lázban tartja az átlagamerikaiak millióit. Elsősorban természetesen a tévé jóvoltából, s a nézőknek módjukban áll összehasonlítani, hogy a kegyeikért, illetve szavazataikért versengő jelöltek közül ki rendezi számukra a nagyobb cirkuszt. A látványosságért mindent - ez a jelszó. Konfettiesö és papírtrombiták, egyenkalapok, gombjelvények, léggömbök emelkednek a magasba. Komoly, elegáns emberek, arcizmaik görcsöt kapnak az erőfeszítéstől: mosolyogni, mindenáron mosolyogni, mert a kamerák minden apró rezdülést rögzítenek. Komoly emberek, ha kell indián fejdiszt húznak, behatolnak az őket éljenző tömeg sűrűjébe - természetesen tucatnyi testőrtől körülvéve - szorongatják a feléjük nyújtott kezeket. Százat, ezret, százezret - egy év alatt ki tudja mennyit. És mosolyognak. Már azok, akik időközben fennmaradnak a rostán. A képernyők előtt a papucsos milliók tudják, de szívesen megfeledkeznek arról, hogy az egész cirkuszt a háttérből több száz fős stábok irányítják a percre kidolgozott forgatókönyvek szerint. De a tévében minden olyan spontánnak tűnik, a demokrácia látszatát kelti. Puszta véletlen volt, de nemrégiben egymás után láttam a riói karneválnak és egy ilyen kampánynak a képsorait. Mit mondjak: Rióban sokkal forróbb volt a hangulat. Talán a hastáncosnök tették, akiken nem volt annyi ruha, mint a hagyományosan disztingvált jelölt-feleségeken. No és kétféle volt a mosoly is. Ráadásul Rióban több volt a pávatoll a csípők körül... MÁSKÉPP LESZ? Mielőtt bárki is rosszmájú ironizálással vádolna, fordítsuk komolyra a szót. Február elején hivatalosan is elkezdődött a kampány, s eltart egészen november 8-ig, az elnök megválasztásáig. Fokozatosan ez a téma, az esélyek latolgatása, a jelöltek egymás közötti párviadala köti le az egész tömegtájékoztatást, ez motiválja a politikusok - a pártok - lépéseit. Tömören: mindent ennek vetnek alá. Négy évvel ezelőtt, amikor Reagan másodszor állt csatasorba (Mondale ellen), számos nyugati politikus is kárhoztatta az egész amerikai elnökválasztási rendszert, mondván: a világ a nemzetközi problémák sokasága miatt nem engedheti meg magának, hogy az egyik nagyhatalom egy évig képtelen legyen komoly külpolitikai döntést hozni, mert minden erejét ez a cirkusz köti le. S egyes vélemények szerint, ha új elnök kerül hatalomra, akkor ez a kiesés akár két év is lehet: a leköszönő elnök cselekedeteit a választási évben az a szándék irányítja, hogy saját pártjának esélyeit javítsa, az új elnöknek pedig egy év kell, hogy kidolgozza, kibontakoztassa, elfogadtassa saját elképzeléseit (főleg ha korábban nem voltak külügyi tapasztalatai). Úgy tűnik, ezúttal másképp lesz. Igaz, hogy a leköszönő elnök belpolitikai, vagyis elsősorban gazdasági eredményeivel - a közvéleménykutatások szerint - az amerikaiak fele nincs megelégedve. Gondoljunk csak a hatalmas költségvetési hiányra, a nagy gazdasági válság rémképét felidéző tözsdekrachra, s bár Reagan hivatalosan tisztázta magát, tekintélyét alaposan megtépázta az iráni-kontra botrány. Amerikai lapvélemények szerint az utóbbi hónapokban csupán egyetlen esemény volt, ami erősítette Reagan népszerűségét: a decemberi csúcstalálkozó, az, hogy aláírták a rakétaszerződést. S az egyedüli lehetőség számára, hogy az utolsó évet ne a „béna kacsa“ éveként töltse: ha május végén Moszkvában aláírják az újabb rakétaszerzödést is. A másik ok, amiért most másképpen alakulhat a dolog: George Bush jelenlegi alelnök a „szuperkedd“ óta lóhosszal vezet párton belüli riválisai előtt, és sokan már ót tekintik a biztos győztesnek, a Fehér Ház új urának. Neki pedig volt alkalma tapasztalatokat gyűjteni. VÁLASZTÁSI LABIRINTUS Van némi igazuk azoknak is, akik szérint az amerikai válsztások annyira bonyolultak és olyan hosszadalmasak, hogy a résztvevőknek ezért nem marad energiájuk mással foglalkozni. Gondoljunk csak például arra, hogy egy jelölt hány államban tesz korteskörutat. S igaz az is, maguk az amerikaiak sem igen ismerik e választási rendszert, hiszen egyrészt minden államban mások a szabályok, s nemcsak mások, hanem gyakran változnak is. Ezért a jelöltek is külön szakértőket tartanak stábjukban, akik egy-egy állam elővász- tási szabályait tanulmányozzák, hiszen minden apró (négyévenkénti) változás fontos lehet. Tehát sokkal találóbb, ha választási rendszer helyett labirintusról beszélünk, amelyben az eligazodás közönséges európai halandó számára csak alapos leegyszerűsítésekkel lehetséges - úgy-ahogy. Próbáljuk meg. Ahhoz, hogy valaki elnök lehessen, az USA-ban kellett születnie, s nem lehet 35 évnél fiatalabb. Amint a The Economist nemrégiben ironikusan megjegyezte: a hagyományokat tekintve az illetőnek feltétlenül fehérnek, angolszásznak és férfinak kell lennie. Az sem árt, ha a jelöltnek dús haja van, ép a fogsora és szorgamasan dolgozik. Ez alatt azt kell érteni: befolyásos körökbe jár és barátokat szerez, s eltűri, hogy egyre magasabb tisztségekbe válasszák. S most már nézzük a választásokat. Az első lépcső az előválasztás. Ez hagyományosan lowában kezdődik, s még nem is előválasztás, ezért sokan próbaválasztásnak nevezik. Itt nagyobb termekben összegyűlve választói gyűléseket tartanak. (Természetesen a demokraták és republikánusok külön-kü- lön.) A jelenlévőket aztán felszólítják, aszerint menjenek a teremnek egyik vagy másik sarkába, amelyik jelöltet támogatják. A sarokban állókat összeszámolják, s megvan az eredmény. lowának azért van jelentősége, mert először mondanak (többnyire csak az aktív párttagok) tömegesen véleményt a jelöltekről. Ezután következik az igazi első előválasztás, mégpedig New Hampshire államban. Nem nagy állam, igazán nem játszik meghatározó szerepet, van azonban egy hagyománya: 1952 óta csak abból lett elnök, aki itt a legtöbb szavazatot kapta. Az idén a republikánusok között nagy meglepetésre lowában Bush alelnök - Dole és Robertson mögött - csak a harmadik lett, a demokratáknál Gephardt néhány százalékkal megelőzte Simont és Dukakist. New Hampshire-ben már Bush és Dukakis került az élre. De menjünk tovább. Az előválasztások legfontosabb feladata, hogy kijelöljék azokat, akik majd az országos, elnökjelölő konvención részt vesznek. E téren is különböző változatok vannak. Egyes államokban az előválasztásokon részt vevő szavazók a konvencióküldöttekre adják voksukat, s a szavazólistán fel van tüntetve, melyik küldött melyik elnökjelöltet támogatja. Másutt viszont nincs ilyen előzetes elkötelezettségük a küldötteknek, vagyis „függetlenek“. Értsd: a konvención árulhatják majd szavazatukat. Több államban van olyan gyakorlat, hogy a küldötteket nem osztják el a szavazataránynak megfelelően a jelöltek között, hanem a győztes elnökjelölt kapja valamennyit. (A „szuperkedd“ után a republikánusok táborában most ennek alapján szólította fel a második helyen álló Dole Robertsont és Kempet: lépjenek vissza, adják át neki küldötteiket, hogy eredményesebben küzdhessen Bush ellen.) Következik a konvenció. A Demokrata Párté júliusban lesz Atlantában, a Republikánus Párté pedig New Orleansban. A konvención, amely lényegében országos pártkongresz- szusnak is nevezhető, választják meg az elnök- és alelnökjelöltet, akik az országos választási küzdelemben felveszik a harcot a másik párt kettőse ellen. A két konvenció zárja le a választási kampány első szakaszát, s megnyílik a második. A választási küzdelem első szakasza tehát párton belül folyik, azért, hogy ki legyen a párt egyedüli elnökjelöltje. A második szakaszban már a két nagy párt jelöltjei küzdenek egymás ellen, könyörtelen harc folyik az elektorokért. Az USA-ban ugyanis nem közvetlenül, hanem elektorok útján választanak elnököt. Egyébként ezt a rendszert éri a legtöbb bírálat. Minden államnak annyi elektori szavazata van, ahány képviselete a Kongresszusban, vagyis a parlamentben. Ez két „házból“ áll: a szenátusból („felsöház") és a képviselőhöz - bői. A szenátus száztagú (minden államnak 2-2 szenátora van), a képviselóházban 438- an ülnek. Az elektorok száma e szerint 538. A nagy államok adják a legtöbb elektort: Kalifornia (45-öt), New York (41), Illinois (26), Pennsylvania (27), Texas (26), Ohio (25) stb. Az elnökválasztások győztesének az 538-ból minimum 270 elektor szavazatát el kell nyernie. Csakhogy egy-egy állam minden elektorát a győztes kapja, vagyis e rendszer következtében nem biztos, hogy az lesz az elnök, akire a közvetlen szavazáson a választók többsége leadta a szavazatát. Tehát például X-nek elég, ha a nagy államokban rendkívül szoros győzelmet arat, s mégis megszerzi ezek összes elektorát, Y-on pedig már nem segít, hogy a többiben döntő a fölénye, mert kevesebb lesz az elektora, hiába kapott összesítve ó több szavazatot. Például 1976-ban Carter Ohióban csak pár ezer szavazattal kapott többet, de az itteni 25 elektor szavazatával lett lényegében elnök. Ezért összpontosítanak az elnökjelöltek a második szakaszban (hivatalosan szeptember első hétfője után kezdődik) a nagy államokra, hiszen például Alaszka 3 elektora csak rendkívül szoros küzdelem esetén számit valamit. Az elektori rendszerről még annyit: sosem ülnek össze mind az 538-an, hanem a novemberi szavazás után, a december második szerdáját követő hétfőn gyűlnek össze a maguk államában és leadják szavazatukat az elnök, majd az alelnök személyére. A szavazatokat megküldik a szenátus elnökének, aki a kongresszus két házának együttes ülésén felnyitja az ötven borítékot, mégpedig az elnökválasztást követő év január 6-án (ha az vasárnapra esik, akkor a következő napon). S az új elnök pár nap múlva leteszi az esküt. A„SZUPERKEDD“ Nézzük ismét az idei kampány eseményeit. New Hampshire után előválasztásokat tartottak még Minnesota, Dél-Dakota, Maine és Wyoming államokban, majd következett március 8-a, a „szuperkedd“, amikor a republikánusok 17, a demokraták pedig 20 államban rendeztek előválasztást. Az összesített eredmények szerint az egyes elnökjelöltek esélyei a következőképp alakultak. A republikánusoknál a nyári elnökjelölő konvención legalább 1139 küldött szavazatára van szükség a győzelemhez. Ebből George Bush alelnök eddig 744-et szerzett, öt Robert Dole kansasi szenátor (a-szenátus republikánus párti kisebbségének vezetője) követi 163-mal. Jack Kemp New York-i szenátornak 39, Pat Robertson televíziós prédikátornak pedig 35 elkötelezett delegátust sikerült szereznie. E két utóbbi már aligha tud beleszólni a versenybe. Általános az a vélemény, hogy Bush karnyújtásnyira van az elnökjelöltségtől, s Dole, aki még versenyben van, csak akkor érheti utol, ha valami rendkívüli dolog történik. A demokratáknál sokkal szorosabb a mezőny, nekik 2082 küldött voksára lenne szükségük Atlantában az elnökjelöltséghez. A „szuperkedd“ után a sorrend így néz ki: Michael Dukakis massachusettsi kormányzó 540, Jesse Jackson fekete bőrű lelkész, közismert polgárjogi harcos 463, Albert Gore tennessee-i szenátor 406, Richard Gephardt missouri képviselő 231, Paul Simon illinois-i szenátor 56 és a coloradói Gary Hart 7 voksot birtokol. Nem dőlt még el semmi a demokratáknál, mégis három nagy meglepetésről beszélnek az értékelések. Jesse Jackson előretörését történelminek nevezik, hiszen délen, ahol negyedszázada a feketék még nemigen vállalkoztak fxrlitikai szereplésre, nemcsak a feketék 90 százaléka szavazott rá, hanem a fehérek 8-10 százaléka is. Általános a vélemény, hogy mégsem lesz belőle soha elnök - mert fekete. De ha egyik demokrata jelölt sem szerzi majd meg a szükséges voksokat, döntő lehet Jackson beleszólása, hogy kit fog támogatni. A nagy vesztes Gephardt, aki lowában az élre került. A nagy kiugró Gore, előretörése váratlan, hiszen kihagyta az első fordulókat, lowát és New Hampshire-t. Neki nagy jövőt jósolnak, de még csak 39 éves,, túl fiatalnak tartják. Az élen álló Dukakis hozta formáját. Simon és Hart lényegében kiesett. Hartnak, a tékozló fiúnak a visszatérése tehát nem sikerült. Jó egy éve még ö volt a demokraták nagy esélyese, de tavaly májusban visszalépett, miután a sajtó kampányt (sosem bizonyították az ügyet) indított ellene, hogy viszonya van Donna R/cefotómodellel. A múlt év végén bejelentette, mégis indul a jelöltségért, mondván: nincs pénze, nincs kampánystábja, de programja új gondolatokkal van teli, „az ország legjobb koponyái“ dolgozták ki. Úgy lászik csak a felesége bocsáj- tott meg neki, a választók nem. A PÉNZ BESZÉL... Sokan biztosra veszik Bush győzelmét, s vannak olyan nézetek, hogy a demokraták nem tudják visszahódítani a Fehér Házat. E pillanatban ez tűnik valószínűnek, de a menet még nincs lefutva, lehet és kell is számítani a meglepetésekre. Minden attól függ, ki hogy bírja reklámmal, hirdetésekkel és főleg pénzzel. Százmilliókba kerül az elnökválasztás. Egy jelölt, ha állami hozzájárulást is akar a választási költségeihez, akkor az egész kampányra nem költhet többet potom 23-24 millió dollárnál. Ha a támogatást nem igényli, annyit költhet, amennyit csak akar. Bushnak például nincsenek anyagi gondjai, párton belüli ellenfele, Dole kampányfinanszirozása is biztosított. A többiek kampányát kiváló pénzügyi szakértőknek kell irányítaniuk a szigorú ellenőrzések miatt - amelyek azért kijátszhattak. A tévé, a reklám: nagyhatalom. Az első képernyőpárbajt Kennedy és Nixon vívta, az előbbi került ki győztesen. A nézőre nagy hatással van a magabiztos fellépés, az elegancia. Erre egy immár klasszikussá vált példát szoktak említeni. Szintén Nixonról, akinek megjelent egy retusálatlan, gyűrött arcát bemutató plakátja. A felirat alatta változott. Először: „ Vennél ettől az embertől egy használt kocsit?!“ Majd 1972-ben: „Nézz rá, és szavazz McGovernre. “ Az adófizetőknek a hivatalosan bevallottnál jóval többe kerül a nagy show. A különböző pótlólagos kiadások is rengeteget emésztenek fel. Például egy januári felmérés szerint egy-egy jelölt testi épségének védelme napi 20 ezer dollárba kerül. Jesse Jacksont már régebben őrzik. Fenyegető leveleket kaP°tt MALINAK ISTVÁN • Először az okot nézzük meg: Donna Rice. Majd Hart (akinek nem sikerült a viszatérés) a feleségével. Megérte...? (Archív felvételek)
