Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-18 / 11. szám
ÖLTÖK )NA lég? lett, sereset, kezes, ott magány, let. megerősített érvényes: 1, yod, ványod, nhét. még?! pillanatom néma. vak. im n kívül. >vél i, reszket, ló fákból 3 szél. ben testem tenyér. evem m, szültem. zel, tenyérrel ‘k. ikorog a TIS! yelvem, izék. esed, ipercnyi is, levenen. ÍVEM! hitlem, az arcátlanságnak is vannak határai, de úgy látszik, tévedtem... Akkor először az uszodába megyünk?... Első hallásra úgy gondoltam, szembe fogom köpni, mert nem szerettem az olyan szívességnyújtást, amit feltételekhez kötnek. Csak azért nem köptem szembe a Mestert, aki mellesleg, úgy tudom, megkérte a te kezedet is, mert egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, de az is lehet, már akkor, abban a pillanatban eszembe juthatott, hogy megalázó ajánlatára megalázóbb gesztussal is válaszolhatok, ha lesz elég türelmem hozzá. Elhatároztam hát, megpróbálom teljesíteni kérésének azt a felét,- ő volt a harmadik feleség a sorban -, hajlandó lett volna elválni, egy feltétellel: ne nősüljön többet, éljen és csodálja soron következő munkáját és modelljeit addig, amíg bele nem szeret a következőbe, de kímélje meg őket a válástól és házasságtól, ne tegye őket tönkre... Persze, a Mester szemében haragos tüzék égtek, nem bírta elviselni, ha belelátnak, belegázolnak kifinomultnak hitt énjébe, ha felfedik, tálcán szervírozzák a gyengeségeit, melyek könnyen kikezdhetik „robusztus“ emberségét. Ezt az asszonyt meg kell bosszulnia, ettől az asszonytól úgy akar elválni, hogy megalázza és kisemmizetten teszi útra... Nem fáSZOMBATI ISTVÁN IMl mér fájón mely a felesége elcsábítására irányult, s amit nem is tartottam éppenséggel olyan könnyűnek, ahogyan a Mester hitte. Mert a negyvenen is túli, valóban szép és üde asszony nem látszott forróvérű, meggondolatlan bohémnek, soha nem nyilvánította tetszését és rajongását egy-egy modell iránt, amikor bejött a műterembe, és hideg józansággal véleményt formált a készülő szoborról. Akkor még nem sejtettem, hogy épp tebeléd habarodott a Mester, hogy épp temiattad érezte hitvesét terhesnek, s nem éri be annyival, hogy „munka után“ is elidőzz vele meztelenül, kopott kanapéján. Ki akarta nyírni az asszonyt, bosszút akart állni feltételezett hűtlenségéért úgy, hogy üres kézzel a szélnek ereszti... Kész vagy? Hátúszással vagy pillangóval kezdünk? Nem bánom, legyen mellúszás százon... A felesége mükritikus volt, és mellesleg (vagy elsősorban?) kerámiával foglalkozott. Meg tudott volna állni a saját lábán is, de csodálta a Mestert, aki mindig abba a modelljébe és munkájába volt szerelmes, amelyet épp készített. Vele is úgy ismerkedett össze. Rajongása végül is egy meggondolatlan házasságba sodorta, mert akkor még csak csodálta, de nem ismerte eléggé ahhoz, hogy kimondja a nemet. Mikor megismerte radsz? Forduljunk át hátra?... Nos, ehhez kellettem én, aki azelőtt modelleket - jó testű lányokat és fiúkat - meg különböző méretű és formájú köveket fuvaroztam neki, segédkeztem a durvább munkákban, javítgattam és gene- ráloztam a tragacsát, és élveztem, ha egyik-másik munkájáról a véleményem kérdi, ha legeltethettem a szemem körülötte, ha felvihettem az emeleti szoba halijába félmeztelenül napozó felesége kávéját, aki olyan természetesnek vette a jelenlétem, mintha családtag lennék, akit sűrűn vittem ki a Szilvásba vagy a Köröskanyarba, ha nem volt kedve éppen vezetni, akit még akkor sem tudtam volna alantas módon megalázni, ha bizonyos lettem volna a Mester állításában. Mint ahogy ő sem volt bizonyos asszonya hűtlenségében, csupán lázadó hiúsága kívánta az alantas megtorlást, és beteges szenvedélye ordított újabb ágytárs után (most már bizonyos vagyok, hogy épp a te személyedben), addig, míg fel nem tűnik a következő modell, a következő munka, a következő „szerelem“... Akkor jutott eszembe az ötlet, s akkor „fogadtam el“ kérésének második részét is; a feleségének is tetszett a dolog. Két napra elkérte tőle á kocsit azzal, hogy víkendezni akar a Tarka Ökörben. De már a második Lipcsey György: Emberpár (Hrapka Tibor felvétele) saroknál, amikor téged felvettelek, kiszállt. Viszonylag könnyen rá lehetett venni, pedig nem volt kárörvendő, bosszúálló típus, talán azzal is számolt, hogy vége a „szerelmüknek“; amiről anélkül is rég lehullt a lepel, ám boldog volt, hogy ha te belemész a játékba, az ő esetleges válásuk után a következő frigy legalább nem jön össze... Pillangózunk egy keveset?... Emlékszel még a motel halijára? Olyan álmos hangulatot lehellt abban a kora reggeli órában, mint egy unalmas gyászmenet. Azt hittem, maga lesz az örökkévalóság, míg az álmából felriadt portás bejegyzi nevünket a nyilvántartási könyvbe, és végre megérti, tulajdonképpen miért akarunk kivenni egyágyas szobát néhány órára. Mikor felmentünk, nyomban dresszre vetkőztünk. Te vacogó fogakkal bújtál a takaró alá, pedig már a reggeli órákban fülledt volt a meleg. Talán attól a gondolattól kezdtél el fázni, hogy fel tudtad idézni, el tudtad képzelni a Mester meglepett arcát, szó nélkül rángó arcizmait, s gyűlölettől perzselő tekintetét, vagy azt, hogy hozzád méltatlan szavakkal fog illetni... Én se voltam higgadtabb és nyugodtabb nálad, még ha el is tudtam hitetni veled, hogy ott közönyös mozdulattal cigarettára gyújtottam, s a második emeleti ablaknak dőlve, lábaimat cserélgetve vártam. Nem is kellett túlságosan sokáig. Jó fél óra múlva begördült a taxi. A Mester szállt ki elsőnek, vadászöltözékben. Mikor megpillantotta a motel előtt parkoló kocsiját, fokozódó izgalommal és örömmel dörzsölgette hatalmas pracli- ját, benyújtott a sofőrnek egy bankót, és intett másik két társának, a „tanúknak“, szánjanak ki, jöhetnek. Most megiszunk valamit, hallottam a résnyi- re nyitott ablakon beszivárgó hangját, aztán indulunk, legyünk túl rajta... Úszunk még háton százat?... Én is azt hiszem, elég lesz mára. Az egyetemi felvételi miatt pedig ne bánkódj, kérlek. Kárpótolt az a meglepett és megdöbbent arc mindkettőnket egy időre, mert amikor meglátott téged a felesége világoszöld szatén pongyolájában, engem pedig saját háziköntösében, olyan mozdulatlanságba merevedett, mint egy kiállítási csarnokban felejtett köszobor... ? Azt mondják, jldöntúli lények éved, mert azo- hol? Mikor? Hát övő időben. Ak- jsabb időpontot í repülő csésze- <oztam, semmiíogy bármit is i szépségektől, jen valami hiba a gépház tájé- izonban mégis- larátommal, milletve csaknem inket. azt a dilatátort! iem kétméteres I kisebbnek, aki is sportos mezt alkalmazkodott ürgette a társát az ősök! ;za Nord dühö- kezében hosz- isztoros rádió- gat. ár! - sürgette jg, ha megtudja, és sikerült óját... elte a kezében lilatátornak ne- fött egyet vele. melyet Martin a minutumban mondva, idözí- rd kollégája is rt felfogni, mi is n tudtam ma- csa állapotra, Egyszeriben : egy kőtömb am mozdítani, iborrá váltam, i, mégsem ez volt a legfurcsább. Ennél sokkal hihetetlenebb dolog történt a bennünket körülvevő világgal, melyet úgy láttunk, hogy a szemünk se rebbent közben. Szinte ugyanabban a pillanatban szédítő gyorsasággal nyüzsgött minden. A repülő csészealj a másodperc töredéke alatt eltűnt a szemünk elől. Helyében két őzike jelent meg, majd hirtelen nyomuk veszett, és kíváncsi madárraj tűnt fel helyettük. Aztán a nap izzó LADISLAV SZALAI korongja kötötte le figyelmemet, oly gyorsan haladt az ég boltozatján, mint valami fürge bogárka. Ahogy követtem tekintetemmel, láttam, amint tüzes cseppeként hull alá, és sötétség borul a tájra. Még mindig ott álltam az eredeti tisztáson, ahol pár pillanattal azelőtt megláttam a repülő csészealjat, meg azt a két alakot, s nem akartam elhinni, amit éppen átéltem. Minden olyan fantasztikus, hihetetlen volt - szédítöen gyors, s én ott álltam tehetetlen mozdulatlanságomban, hogy az egész helyzetet nem hittem egyébnek szokatlan álomnál. Kiáltani, mozdulni akartam, testemnek legalább egyetlen izmát mozdítani, de éreztem, hogy végtelenül lassan megy. Míg alig milliméternyit sikerült felemelni a jobb lábam, megjelent az ég boltozatján a hatalmas sárga képű hold. Mire sikerült további két milliméternyit emelni a lábam, az éjszakából reggel lett, az ég alján szétterültek a korai ragyogó napsugarak. Az agyamban halvány sejtés kezdett formálódni. E dermedtség oka Nord dilatátora lehet. Hát nem arról beszélt, hogy Thorton örülni fog, ha megtudja, hogy a múltba tévedtek és időzítettek két ősembert? Igen, amit most átélek, annak csakis Nord dilatátora az oka. Martinnal együtt annak a „varázspálcának“ a segítségével juttattak ebbe az állapotba. Dehát hogy tehettek ilyet? Mi történt velünk tulajdonképpen? Testünk egészen más, számunkra sokkal lassúbbnak tűnik az idő múlása, mint a bennünket körülvevő világé. És meddig fog ez tartani? Arra kárhoztattak bennünket, hogy életünk hátralévő részét mozdulatlanságban töltsük? Keserves volt arra gondolnom, ami velünk történt, és követni, milyen gyorsan halad a nap nyugat felé. De semmit sem lehetett tenni ellene. Végre csoda történt! Honnan, honnan nem, a látómezőben óriási gyorsasággal feltűnt két emberi alak, egy férfi meg egy nő. Ahogy hozzánk értek, gyorsan keringeni kezdtek körülöttem, mint gyorsröptű madarak, meg persze Martin körül is, akit nem láttam. Ujjúkkal tapogattak, anélkül, hogy mi érzékeltük volna, miközben szédítő gyorsasággal járt a szájuk. Aztán láttam, amint a férfi néhány méternyire eltávolodik, majd szédítő iramban vágtatni kezd felém. Nekem ütközik egész termetével, de - holott csak fél lábon álltam - a próbálkozás annyira hiábavaló volt, mintha kőfalba ütközött volna. Egy jottányit sem mozdultam. A férfi erre a lábam elé vetette magát, majd villámgyorsan felugrott, újból pörögni kezdett körülöttem hihetetlen gyorsasággal, miközben tartott a kezével, aztán a nőt fogta kézen, és futkostak körülöttem, majd egy versenyautó gyorsaságával eltűntek a láthatáron, ahol egy másodperccel később a nap vörös korongja nyugodott le. Ránkszakadt a sötétség, amelyből - mint farkascsorda fénylő szemei - vadul rontott felénk néhány autó fényszórója. Mintegy húszán szálltak ki az autókból, és kezdtek körözni körülöttünk, mint dühös darazsak. Kimondhatatlanul tehetetlennek éreztem magamat. Nem tudtam szólni hozzájuk, mondani valamit a repülő csészealjakról és Nordról, a társáról meg a dilatátorról. Nem voltam képes annyire sem mozdítani ajkam, hogy legalább észrevegyenek. El tudtam képzelni, milyen izgatottak lehettek, vizslattak bennünket minden oldalról, és megpróbálták kitalálni, mi is történt velünk tulajdonképpen. Érthető volt számomra igyekezetük, hogy megpróbálják, mozog-e kezünk, lábunk, vagyis hogy változtassanak helyzetünkön; de tudtam azt is, hogy minden próbálkozásunk hiábavaló. Még a ruháim, a közvetlen közelünkbe nőtt fű is mozdulatlanságba dermedt. Minden, ami a külső szemlélő számára egész éjszakán át tartott, Martinnak meg nekem néhány percet jelentett csupán. Szörnyű, sőt borzasztó állapot volt. Ráadásul úgy tűnt, egyre jobban keményedünk. A körülöttünk lévő emberi lényeket csak még élénkebbé tette a pirkadat, s úgy, oly gyorsan nyüzsögtek, hogy egyre inkább elmosódtak az alakok, és csak homályos, szürke gomolyagoknak tűntek. Egyre nehezebben tudtam megkülönböztetni, emberi lényekről van-e szó. Amit utoljára még felismertem, egy autódaru volt, amely hiába erőlködött, hogy leszakítson bennünket a helyünkről. Minden más dolog elhomályosult, eltűnt az egyhangú szürkeségben. Megszűnt számomra a dolgok értelmi és érzelmi észlelése. Nem hallottam, nem láttam, nem éreztem semmit. Megszűnt minden. Az idő nem létezett számunkra. Aztán hirtelen emberi hang törte meg ezt a nemlétet, a hangszóró kissé torzítva továbbította.- Hallanak bennünket? Hallják? Ha igen, mozdítsák meg a jobb lábuk ujját! Műszereink megbízhatóan érzékelik a legkisebb mozdulatot is. Egész lényemet összpontosítottam, hogy képes legyek mozdítani a jobb lábam ujját. Sikerülnie kell! Úgy éreztem, talán egy hétig, hónapig is eltart, mire a lábujjam végre tizedmilliméternyit mozdul. Sikerült!- Most mozdítsa meg a bal lába ujját!- szóltak rám a hangszóróból, s ez új erőt öntött belém. Szinte örökkévalóságnak tűnt, mire a bal lábam ujja megmozdult,- Most mozdítsa meg a jobb szeme...- utasított a hang, és be sem fejezte a mondatot, vagy talán befejezte, de a szavak annyira egybefolytak, hogy már nem értettem őket. Úgy éreztem, mintha szédületes gyorsasággal térne vissza az élet a testembe. Egyszeriben tudtam mozgatni végtagjaimat, mégha lassan is. Jöttek-mentek körülöttem, nyüzsögtek az emberek, izgatottan hajoltak fölém, s már azt is értettem, mit mondanak, mégha beszédjük gyorsnak tűnt is egy kicsit.- Mozog! Már mozog! - adták tovább izgatottan. - Éled, már mozog!- A repülő csészealj, a repülő csészealj müve volt... - próbáltam tudtukra adni kimerültén, de nem nagyon sikerült. Aztán hirtelen megszűnt minden akadály. Egyszeriben visszatértem a valóságba.- Üdvözöljük önöket az élők között!- nyújtotta a kezét egy magas fiatalember.- Készüljenek fel a legrosszabbra! Mialatt aludtak, kissé megváltoztak a dolgok... Hogy is magyarázzam...- Én majd megpróbálom - lépett elém egy másik férfi, az előbbinél valamivel magasabb.- Uraim - fordult Martinhoz és felém -, a nevem Zan. Ne kerülgessük a forró kását: ma 2287. január 14-e van. Sajnálom, elnézésüket kérem...- Hűha! - ámuldoztam. - Hüűü.,.!- Szent isten! - jajdult fel rémülten Martin is.- Kérj bocsánatot te is, Nord! - intett a férfi bűnbánóan a kollégájának. Nord is elnézést kért. VÉRCSE MIKLÓS fordítása Jacsmenik József rajza
