Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-03-18 / 11. szám

írta: ALOIS INDRA, a CSKP KB Elnökségének tagja, a CSSZSZK Szövetségi Gyűlésének elnöke

Társadalmi életünk általános átalakításának politikája - az alapvető változtatások a gazdasági mechanizmusban és a szocialista demokrácia elmélyítése - a szocialista forradalom folytatását jelenti; azt is mondhatjuk, hogy új szakaszát, amelyben a mennyiség minőséggé változik. A CSKP XVII kongresszusa a Központi Bizottság 4., 5. és főleg 7. ülése bizonyította, hogy a párt tiszteletben tartja az általános, a különös és az egyedi dialektikáját.

Nagyra értékeljük az SZKP ösztönző szerepét, nagy figyelemmel tekintünk a Szovjetunió és a többi szocialista ország tapasztalataira, és igyekszünk őket felhasználni. Nincs szó azonban valamifajta mechanikus utánzásról, vagy a kész receptek automatikus átvételéről, hanem alkotó hozzáállásról mindahhoz, ami a barátainknál történik. Amellett Csehszlovákia tapasztalataiból indulunk ki, a nagyfokú iparosításból, a kiterjedt külkereskedelemből, a szocialista mezőgazdaság színvonalából, a szövetkezetesítés gazdag tapasztalataiból és hasonló. Nem kisebb jelentőségűek politikai rendszerünk bizonyos specifikumai: a Nemzeti Front, négy nem kommunista párt létezése, a lakosság nagy szervezettsége a számos társadalmi és érdekszervezetben.

A nemzeti sajátosságok tiszteletben tartása mindenekelőtt a saját történelmünkből való okulást jelenti, hibáink, fogyatékosságaink bírálata nem vezethet el egyes korszakainak elvetéséhez, tisztelnünk kell az előző és a jelenlegi nemzedékek tapasztalatait. Épp ezért hangsúlyozzuk A CSKP XIII. kongresszusa után a pártban és a társadalomban keletkezett válság tanulságainak tartós érvényét. Olyan dokumentumról van szó, amelynek jelentősége a múló idővel megsokszorozódik. Megmutatja ugyanis, hogy 20 évvel a februári győzelem után miként kerülhetett a szocializmus veszélybe. Ebből a szempontból figyelmeztető és ösztönző.

A szocializmus létezésének és fejlődésének alapvető feltétele a munkásosztály és politikai élcsapatának - a kommunista pártnak vezető szerepe. Természetes, hogy a lenini értelemben vett forradalmi párt nem cserélheti fel politikai vezető szerepét adminisztratív vezető szerepre, hogy az osztály diktatúrája a gyakorlatban nem nyilvánulhat meg a párt vagy végső soron egyesek diktatúrájaként. A kommunista párt csak úgy tud megfelelni történelmi küldetésének, ha kapcsolata szoros a munkásosztállyal és a dolgozók többi rétegével; ha kihasználja ezt a kapcsolatot, a szocializmus tudományos bázisát a megismerő tevékenységre és a fejlesztési koncepciók (stratégiák) megalkotására; ha eszmeileg, szervezetileg egységes; ha a demokratikus centralizmus és a párton belüli demokrácia tiszteletben tartásával megsokszorozza akcióképességét az ideológiai, politikai, ellenőrző és kádermunkában. A kommunista politika csak úgy lehet sikeres, ha a párt vezetősége reálisan képes megítélni a helyzetet, ha tekintetbe veszi az összes bel- és külpolitikai összefüggést, ha teljes mértékben tudatosítja felelősségét saját népével szemben - s az egész nemzetközi kommunista mozgalommal, barátaival és szövetségeseivel szemben is.

Miért emlékeztetünk ezekre az alapelvekre, amelyekhez a CSKP igazodik? Nem tartozunk azok közé, akiket az évszám végén lévő 8-as megbűvöl. Jobban hiszünk saját népünkben, mint a sorsban. Hiszünk politikai öntudatában, dolgos kezében és értelmében. De az idei jubileumi év bizonyára hálás téma lesz a burzsoá hírközlési eszközök számára. Tüzénél igyekeznek megsütni saját pecsenyéjüket a hazai disszidensek csoportocskái is; beleélik magukat abba az elképzelésbe, hogy ütött rehabilitálásuk órája, s megérett az idő arra, hogy harsonaszóval térjenek vissza a politika színterére. Vannak olyanok is, akik idegen toliakkal ékeskednek, saját nevükkel fémjelzik a „művet“, amelyet sohasem írtak. Példátlan elbizakodottsággal, ami mindenkor sajátjuk volt, állítják, hogy tevékenységük a hatvanas évek végén azonos volt a szovjet „peresztrojkával", hogy tulajdonképpen inspirálói voltak az SZKP jelenlegi politikájának. Legendákat terjesztenek és fognak terjeszteni arról, hogy - mint azt a külföldi sajtóban olvassuk - „Csehszlovákiában 1968-ban a szocializmus sikeresen újult meg“, „semmilyen ellenforradalom nem volt“, „a CSKP kimondottan példásan töltötte be a vezető politikai erő szerepét“, „az állami hatalmi szervek megbízhatóan védelmezték a szocializmust, a nép lelkesen támogatta az új politikát“. A komplikációk tulajdonképpen az internacionalista segítségnyújtás után és a CSKP új vezetőségének - élén Gustáv Husákkal - konszolidációs politikája következtében léptek fel és ehhez, természetesen, elit mivoltuk magaslatáról fűzik hozzá az okos tanácsot, miként kell megvalósítani nálunk a jelenlegi átalakítást.

Ez a - bocsánat a kifejezésért - „filozófia“ azzal számol, hogy a jobboldali és szocialistaellenes támadások éle, amelynek tanúi voltunk a válság időszakában, az idő múlásával az emberek tudatában valamelyest már tompult; hogy a jelenlegi fogyatékosságok bírálata és a nyílt tájékoztatás az ő malmukra hajtja a vizet. Mindenekelőtt arra számítanak, hogy társadalmunkban 20 év alatt felnőtté vált két teljes nemzedék, amely a 60-as évek végére vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon homályosan emlékszik. Ezért vissza kell térnünk ehhez a korszakhoz, politikánk, a szocializmus érdekében; meg kell ismertetnünk az embereket annak a kornak a légkörével, nem csupán hízelgő jelszavaival, hanem azzal is, ami valójában történt - s a Tanulságok kétségkívül olyan iránytű, amelynek pólusa az igazság felé mutat.

Emlékeztetünk arra, hogy 1968 első hónapjai a belpolitikában teljes mértékben a CSKP KB januári ülése eredményeinek jegyében teltek. A közvélemény figyelme a CSKP KB első titkára tisztségében történt változásra összpontosult. A kommunisták, de a többi állampolgár is meg volt győződve affelől, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Joggal feltételezték, hogy a Központi Bizottság élére áll a XIII. kongresszus határozatai következetes teljesítésére tett erőfeszítéseknek; hogy határozottan hozzálát a felgyülemlett problémák megoldásához, hogy a szocializmus saját sikeres fejlődése által újul meg; hogy országunk megbízható szövetségese lesz a szocialista országoknak; hogy külpolitikánk alapköve a Szovjetunióval

folytatott testvéri együttműködés marad. Ezeknek a reményeknek teljes mértékben megfelelt a CSKP KB januári ülésének határozata is.

Nemsokkal később Csehszlovákia állampolgárai felismerhették, hogy „minden másképp van“! A Központi Bizottság, annak Elnöksége és Titkársága heteken át hallgattak, nem álltak elő semmilyen kezdeményezéssel, nem szervezték meg a párt munkáját és nem irányították az állami szervekben és a társadalmi szervezetekben tevékenykedő kommunistákat. Ezzel szemben egyre nyíltabban jelentkeztek „január“ önjelölt magyarázói, akik január éheimét a jobboldali opportunista erők javára fordították. Január zászlaja alatt kapukat nyitottak az anarchiának, amely egyértelműen szocialistaellenes volt, és egyre kiélezettebb szovjetellenességgel jelentkezett- nagy szegekkel feszítették keresztre a kommunista pártot, bemocskolták nevét (ha már a bibliát idézzük) „és ruháira sorsot vetének vala“. És ki viseli a felelősséget népe és a történelem előtt mindezért, ha nem a CSKP KB akkori első titkára és a jobboldali opportunisták? Ők játszották el az emberi remények sírásójának szomorú szerepét..

A kommunista párt számára mindig „tő harctér“ a szocialista népgazdaság; ott dől el a szocializmus anyagi-műszaki alapjának sorsa, védelme, az egész társadalom életszínvonalának emelése. És hogy volt ez Csehszlovákiában 20 évvel ezelőtt?

Számos burzsoá újságíró az 1968-as „csehszlovák gazdasági reformot“ előképének tekinti azoknak a változásoknak, amely a szovjet gazdaság irányításában és tervezésében jelenleg végbemegy. Ez természetesen nagyon felületes és leegyszerűsített nézet, hiszen a szocializmus építésének teljes időszaka összekapcsolódik a gazdaságirányítás hatásosabb formáinak keresésével (és épp ez jellemző arra a pártra, amely a dialektika törvényeit tiszteletben tartja). Már 1958. április 1-én A gazdasági tevékenysége irányítása hatékonysága növelésének alapelveivel megtettük az első lépéseket. Az 1961-62-es években a tapasztalatokat értékelte a CSKP KB Titkárságának bizottsága. Ebből az értékelésből fokozatosan született meg A népgazdaság tervszerű irányításának új rendszere, amelyet a Központi Bizottság 1965 januárjában vitatott meg, s ezt a dokumentumot azután 1966- ban jóváhagyta a CSKP XIII. kongresszusa.

Nemsokkal a CSKP KB 1968 januári ülése után O. Sik és társai (és ez a társaság valóban „korlátlan hatáskörű“ volt!) a kongresszusi dokumentumok sajátságos értelmezésébe kezdett. Mintapéldája volt ez annak, ahogy a Központi Bizottság tagja, a későbbi miniszterelnök-helyettes minden következmény nélkül sértette meg a pártfegyelmet. Röviden szólva, a jobboldaliak a gazdasági reformból eszközt csináltak a CSKP ellen folytatott hatalmi-politikai harchoz és az embermilliók becsületes munkája eredményeinek lejáratásához. Nem tartották tiszteletben a kongresszus határozatait (s azután az 1968 áprilisában született és oly sokszor emlegetett, a CSKP úgynevezett Akcióprogramját sem), a CSKP-t el akarták szakítani a gazdaságtól, tagadták megismerőközpontszerepét, igyekeztek megfosztani a vezető politikai erő jogától, és ki akarták szolgáltatni a gazdaságot a piac spontán hatásának. íme, milyen nagy a különbség a csehszlovák jobboldal ténykedése és a szovjet gazdasági reform, vagy a mi jelenlegi gazdasági átalakításunk között.

A jobboldal által alkotott „gazdasági modell“ következményei igen gyorsan negmutatkoztak: a központ szerepe meggyengült, a vállalati részérdekek sok esetben a társadalmi érdekek rovására érvényesültek, ellenőrizhetetlenül emelkedtek a nagy- és a kiskereskedelmi árak, magasra csapott az infláció hulláma.

Az 1968-as „gazdasági reform“ eredményei közé sorolják az ötnapos munkahét bevezetését és a dolgozók, valamint a nyugdíjasok egyes kategóriái jövedelmének emelését is. Természetesen mindez már benne volt a XIII. pártkongresz- szus határozatában. Kérdezhetjük, hogy ezek a lépések összhangban voltak-e már 1968-ban a feltételekkel, vagy csupán egyszerűen politikai demagógiáról volt szó. Ez abban az időben egyesek számára lehetőség volt semmivel ki nem érdemelt személyi népszerűség szerzésére.

Látszólag nagyon hatásos volt például az az állítás, hogy azonnal be kell szüntetni a barnaszén külszíni fejtését gazdasági és környezetvédelmi okokból. Még mit nem! Mivel pótoltuk volna az évi 100 millió tonna szénből származó meleget és villamosenergiát? (Tekintet nélkül arra, hogy nálunk az egy termelési egységre jutó energiafogyasztás aránytalanul magas!) Az igazság az, hogy a jobboldaliak anarchista magatartásukkal a gazdasági reformot lehetetlenné tették.

Napjainkban, amikor a kapitalista országokban is a kormányok egyre szembetűnőbben avatkoznak be a gazdaságirányításba, naivitás volna a szocialista államot ettől a lehetőségtől megfosztani. Ezért hazánk és a Szovjetunió gazdasági átalakítása számol a demokratikus centralizmus lenini alapelveinek kihasználásával - a központi irányítás tökéletesítésével és a gazdasági szervezetek önállóságának bővítésével. A szocialista gazdaság változatlan alapelvei közé tartozik a tervszerű gazdaságfejlesztés előnyének kihasználása, még ha (ahogy tapasztaltuk) a gazdasági irányítási-módszerekkel kombinálva is.

Azok a tapasztalatok, amelyeket a tanulságok tartalmaznak, bennünket nem ösztönöznek dogmatizmusra, adminisztratív, direktív módszerekre - épp ellenkezőleg, óvnak ártal- masságaiktól, és a szocialista elmélet és gyakorlat alkotó fejlesztésére serkentenek. És természetesen mindezt a gazdaság terén is.

A legendákban és a mítoszokban elsősorban 1968 „demokratizmusáról“, „a lakosság nagy részének valóban politikai elkötelezettségéről", „a népnek a politika alkotásában és megvalósításában való gyakorlati részvételéről“ zengünk

dicshimnuszokat. A spontán szélsőséges tendenciák túlzásait „helyrehozta volna a haladó politika realista áramlata". És természetesen receptek jelennek meg arról, mihez kellene igazodnunk, ha a szocialista demokrácia tökéletesítését komolyan gondolnánk. Ebből logikusan adódik, hogy azok nélkül a tanácsok nélkül, amelyeket egyes politikai hajótöröttek adnak és az ő közvetlen személyes részvételük nélkül nem lesz Csehszlovákiában semmilyen demokratizálás.

Ha az ember valóban csak a kor hivatalos pártdokumentu- • maira támaszkodna (a Központi Bizottság és Elnökségének határozataira, vagy az ülésekről kiadott hivatalos közleményekre), egyenesen idilli képet alkothatna. Csakhogy ezek a dokumentumok inkább vádiratok az egykori pártvezetés ellen, mivel egyáltalán nem voltak hű képei a kornak Elkendőzték a létező problémákat - és ezt elsősorban.

És másodsorban: nem tartották magukat hozzájuk a Központi Bizottság elnökségének tagjai sem, nem is szólva a tömegtájékoztató és propagandaeszközök jobboldali képviselőiről. s

O. Cernik tanúságtételére hivatkozom ezzel kapcsolatban, amely a Rudé právo 1969. augusztus 23-i számában jelent meg:

„A fogyatékosságok és nehézségek legfőbb oka az volt, hogy határozataink, döntéseink - amelyek általában a véleménycserét tükrözik nem egységesen valósultak meg a gyakorlatban, sőt a vezetőség egyes tagjai bojkottálták őket. Egyes személyiségek... kétkulacsos politikát folytattak: más arcot mutattak, amikor hivatalosan tárgyaltak, mást, amikor a kollektíván kidolgozott politikát védelmezniük vagy megvalósítaniuk kellett“.

így az akkori „demokrácia" nagyon sajátos volt: azok vitték a prímet, akik gyalázták a kommunista pártot és annak történetét, és a szocializmusban semmi jót nem találtak; ez a kórus összecsengett a leplezetlen szocialistaellenes és szovjetellenes hangokkal. Csupán a szocializmus és a Szovjetunióval fenntartott szövetség védelmezőinek valahogy nem jutott hely; azok egyszerűen „konzervek“, „panoptikum figurái“, „dogmatikusok“, „szektásak“ stb. voltak.

Az akkori fejlődéssel kapcsolatos aggodalmakat kifejező számos dokumentum van (sőt, többnyire) a CSKP Központi Bizottsága 1968-as áprilisi és májusi ülésének felszólalója ilyen szellemben nyilatkozik. Végsősoron elég az újságokat fellapozni, hogy az ember meggyőződjön, milyen is volt az a „demokrácia“. Bizony nem „szélsőséges jelenségekről“, „spontán szélsőséges tendenciákról“, hanem céltudatos és egyre nyíltabb támadásokról volt szó a szocialista társadalmi rend, a kommunista párt és politikájának eredményei, a munkásosztály vezető szerepe, a szocialista állam és hatalmi eszközei ellen.

A Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom tevékenységében egyre nyilvánvalóbban csempészték be a szindikalizmust; az egységes ifjúsági szervezetet atomizált érdekvédelmi csoportokkal helyettesítették. Hasonlóan csoportokra szakadtak a többé-kevésbé ambiciózus egyének jóvoltából az egyes, társadalmi szervezetek is. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy (függetlenül egyes politikusok szubjektív óhajától) létrejött a jobboldali szocialistaellenes erők blokkja. A kispolgári hangoskodás (ne fedjük, hogy február óta mindössze 20 év telt el!) a „nép támogatásaként“ volt feltüntetve.

Az akkori ,,demokrácia“ anarchizmussá vált, és olykor egészen groteszk formát öltött. A CSKP KB 1968 áprilisi ülésén először alkalmazták a titkos szavazást a köztársasági elnök jelöltjének és a Központi Bizottság új elnöksége tagjainak megválasztásánál. És megtörtént az, hogy a köztársasági elnöki jelölt választásakor valaki két szavazatot adott le Josef Smrkovskyra. Ő elkezdett panaszkodni, hogy ezt a bizalmatlanság jeleként fogja föl - és így közfelkiáltással, minden előkészület nélkül megválasztották a Központi Bizottság Elnöksége tagjának. Ehhez már nem volt szükséges a titkos választás...

Vagy más, nagyon jellegzetes esemény. 1968. július 10-én a Nemzetgyűlés képviselői megválasztották az újonnan alakult Csehszlovák Nemzeti Tanács tagjait. A szavazás titkos volt. Az eredményből kitűnt, hogy a javasolt jelöltek közül Pavel Kohout és Jiri Hanzelka nem kapták meg a szükséges szavazatokat (és kevesen tudják, hogy O. Sik megválasztásakor meghamisították a szavazás eredményét!). Ebben a pillanatban „a demokraták“ idegei felmondták a szolgálatot: Pelikán, Smrkovsky, Kriegel és Polednák a parlament fórumáról öntötték ki dühüket, minősíthetetlen szavakkal vádolták a képviselőket, hogyan engedhették meg a „cseh kultúra két kiváló képviselőjének a meg nem választását“! Először a titkos szavazásért mennydörögtek, majd az újságírók „meggyóntatták“ az egyes képviselőket, hogy kire szavaztak! Másnap - július 11 -én - a jobboldaliak ismét megpróbálkoztak a Nemzetgyűlés lejáratásával, a nemzeti bizottságok országos konferenciáján (a megjelent tisztségviselők becsületére legyen mondva, itt nem értek célt). A demokráciát csak úgy ismerték el tehát, ha a jobboldal várakozásainak megfelelő eredményt hozott.

Az ekkori „demokráciáról" végtelen sok példát hozhatnánk fel. Talán demokratikus volt megtagadni a kommunistáktól a publicitást és azoktól az állarripolgároktól vagy más politikai pártok képviselőitől, akiknek nézetei ellenkeztek az akkori \divattgl“? Demokratikus volt hallgatni a Népi Milícia összejöveteleiről, beleértve a prágai aktívát is, amelyen a CSKP KB jelenlegi főtitkára tartotta a föbeszámolót? Demokratikus volt nyilvános hecckampányt indítani a Praga autógyár 99 dolgozója ellen, akik a Szovjetunió iránti bizalom kinyilvánításával „vétettek“ csupán? Vagy talán demokratikus volt a „2000 szó" nyilvánosságra hozatala, amely nyílt felhívás volt az ellenforradalomra? És tagadhatatlan tény az is, hogy A. Dubcek „demokratikusan“ megtiltotta az SZLKP KB májusi ülése határozatának közlését.

Tipikus megnyilvánulása volt az akkori . demokratizmusnak" a párt és állami tisztségviselők tömeges ,,kivégzése“. Nem, egyáltalán nem a profanizált egyének, a dogmatikusok, a hatalommal visszaélők leváltásáról volt szó. A jobboldaliak

(Folytatás a 4. oldalon)