Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-18 / 11. szám
Az átalakítás és a válságos évek tanulsága (Folytatás a 3. oldalról) és szocialistaellenes erők elképzelése szerint mindenkinek távoznia kellett, aki elkötelezte magát a CSKP és a Nemzeti Front február utáni politikájának - kivéve természetesen azokat, akik „időben kedvező szelet fogtak“ és a támadókhoz csatlakoztak. Végsősoron a „leghaladóbbak“ között nem kevés volt olyan, akik annak idején dogmatizmussal és szélsőséges szektássággal tűntek ki. Nem egy ezek közül a jelesek közül annak idején tevékeny szervezője volt a szocialista törvényesség megsértéseinek vagy kiszolgálta azt. Főleg a Központi Bizottság 1968 májusi ülésén és néhányszor az Elnökségben azok a megengedhetetlen módszerek, amelyeket a „káderpolitikában" követtek el, napirendre kerültek. A Központi Bizottság Elnökségének 1968. július 3-án tartott ülésén a kormány akkori elnöke O. Őerník mondotta: ,.A sajtó, a rádió, a televízió nincs a kezünkben, számolnunk kell ezzel a politikai realitással - a politikai légkört az emberek értékelésében mutatkozó szubjektivizmus jellemzi." Hangsúlyozni kell azonban, hogy ennek a szubjektivizmusnak nagyon jól szervezett formája volt, hogy nem spontánul nyilvánult meg, hanem bizonyos csoportok irányították. Fontos alkotórésze volt ez a hatalmi pozíciókért folytatott harcnak. A „legforradalmibbak“ voltak épp azok, akik saját személyes ambíciójukat akarták kielégíteni. A Központi Bizottság Elnökségének említett ülésén A. Dubcek szó szerint ezt mondta: ,, Lel kileg tönkre tesz engem, hogy ez az emberek ellen intézett hajsza az én vezetésem alatt folyik Remélem, hogy ez eléggé hiteles tanúság. Téves volna azonban azt képzelni, hogy az ilyen kijelentések után valami változott - a pártvezetés együttérző szavakon kívül nem tett semmit a becsületes emberek'védelmére: „a boszorkányüldözés“ inkvizítori légköre még sűrűsödött... A HAZAFISÁG KARIKATÚRÁJA A képmutatás tetőfoka az, ha a 60-as évek végének „ reformátorait“ valaki következetes ,,internacionalistáknak, vagy a ,, Szovjetunió hú barátainak" nevezi. Ezek csupán hiú kísérletek arra, hogy üres szavakkal próbálják megcáfolni a Tanulságokban lévő tényeket. Túlságosan sok van „feketefehéren“ ahhoz, hogy letagadható lenne a szovjetellenesség, amelyet a jobboldali tisztségviselők és a tömegtájékoztatás dolgozói a CSKP KB akkori első titkárának áldásával (vagy legalábbis energikus ellenállása nélkül) folytattak. Nem sok értelme van ezzel kapcsolatban az úgynevezett „Akcióprog- ram“-ra hivatkozni, amelyet a jobboldaliak „lesöpörtek az asztalról", mielőtt még a Központi Bizottság ülése jóváhagyta volna. A jobboldal magatartását az avanturizmus, a határtalan nagyzolás, a szocialista közösség stratégiai érdekeinek figyelmen kívül hagyása, a szövetségesek nagyképú kioktatása, a „szocializmus építéséről“ osztogatott tanácsok, a marxista -leninista tanítás sajátosan eredeti magyarázata jellemezte. Számtalanszor bebizonyosodott, hogy a pártvezetöség milyen érzéketlen volt a szövetségesek gondjai iránt, hogyan titkolta el minden találkozás eredményét az illetékes pártszervek előtt. A szövetségesekkel szemben való egyenjogúságot senki sem magyarázhatja úgy, mint nézeteik semmibevételének jogát, vagy a kölcsönös érdektelenséget a szocializmus sorsa iránt az egyes országokban. Egyenest a Központi Bizottság Elnökségében egyes funkcionáriusok megengedték maguknak azt, hogy sértően beszéljenek az SZKP-ról és annak vezetőiről - és mindezt jóval augusztus előtt! (Vagy ezt Z. Mlynár le akarja tagadni?) És az első titkár ettől nem határolta el magát, más elvtársaknak kellett azt megtenniük. A, .csehszlovák külpolitika egyéni arculata“ kialakítása ürügyével lazították a szövetségesi kötelékeket, tekintet nélkül a saját biztonságunkra. A szövetséges országok képviselőivel történt varsói találkozás után az Elnökségben végső soron „anonim“ javaslat vetődött föl azokra az intézkedésekre vonatkozóan, ha ,,megtörténik a Szovjetunióval való szakítás". Igaz, egyes elvtársak tiltakozása miatt levették a napirendről, de az a tény, hogy kidolgozták és előterjesztették, jellemző! A történelem bizonyítja, hogy a CSKP mindenkor hazafias párt volt, mégpedig a leghaladóbb értelemben. A saját múlt iránti tisztelet, és tekintettel a jelenlegi és a jövő társadalmi fejlesztésére, érdeke volt és marad az öntudatos szocialista hazafiság elmélyítése. De az, amit 1968-ban a különféle „néptribunok“ élesztgettek és a végsőkig fokoztak, annak semmi köze nem volt a szocialista hazafisághoz, csupán annak karikatúrája volt. Az egész a „szovjet modell“ mechanikus átvételének észrevétlen kritikájával kezdődött, annak hangsúlyozásával, hogy tiszteletben kell tartani a csehszlovák sajátosságokat a szocializmus építésében (e tekintetben egyébként nyitott kapukat döngettek). A folytatás egyre nyíltabb szovjetellenesség volt, amely egyes tisztségviselők fellépésében, újságírók politikai kommentárjaiban és Írók publicisztikai munkáiban kapott hangot. A varsói találkozó után és az ágcsernyői (Cierna nad Tisou) tanácskozás előtt a sovonizmus, a „szakszervezetiek“ jóvoltából, tömeges ámokfutássá vált (legalábbis abból ítélve, ami a televízió képernyőjén, a rádióban és az újságok hasábjain folyt). Fr. Kriegel és Josef Smrkovsky a különböző spontán mítingeken a Gyermekotthon előtt elbizakodottan kijelentette, hogy „tizennégymillió szív egy ütemre dobban“. És aki Ágcsernyőn „kitér a sorból, az a nemzet árulója“. Az ágcsernyői találkozó időpontja nem volt hivatalosan nyilvánosságra hozva. De a „hazafiak“ egész héten aláírásokat gyűjtöttek, és a találkozó előestéjén a televízió kamerái előtt adták át a Központi Bizottság első titkárának „Üzenet a CSKP KB Elnökségének“ címmel a sovinizmussal átitatott irományt. A közvélemény hallatlan manipulálásának következményeiről van szó és a kispolgári hisztéria felkorbácsolásáról. Ez azonban, szerencsére, korántsem vette el valamennyi állampolgár és kommunista józan ítélőképességét, nem fosztotta meg őket attól, hogy osztály szempontból ítéljék meg a fejlődést és nem estek az „ideális nemzeti egység" illúziójába. Egyes politikusoktól és segítőiktől azonban ez a viselkedés a legmesszebbmenöen felelőtlen volt. A VEZETŐ ERŐ NEM VEZETETT A szocializmusban állandó érvényű, hogy amilyen a kommunista párt, olyan a társadalom is. A párt egységét, akcióképességét elsősorban vezető szervei befolyásolják - a kongresszusok közti időszakban a Központi Bizottság, annak elnöksége és titkársága. A Tanulságokban a pártvezetés 1968 januárja utáni tevékenysége meggyőzően van értékelve - az elnökség és mindenekelőtt akkori első titkára a központi bizottságnak nem mentesülhetnek a felelősség alól azért, hogy a párt nem állt feladatai magaslatán, hogy elvesztette a politikai kezdeményezést, és megszűnt politikai vezető erőnek lenni. A jobboldali támadók és a szocializmus ellenségei „támogatták Dubcekot“, a valóságban azonban felforgató tevékenységük szimbólumává tették. Naív dolog azt állítani, hogy a CSKP (legalábbis 1968 februárjának és márciusának határán) valamit „irányított“. A Központi Bizottság Elnöksége végtelen „generális“ vitákat folytatott - legtöbbször konkrét határozat nélkül; ha mégis valamilyen határozatot hoztak, azt nem respektálta még az elnökség minden tagja sem, még kevésbé a tömegtájékoztatás és a propaganda eszközeinek dolgozói. J. Pillér 1969. szeptember 17-én a Rudé právoban megírta az igazságot: ,,A párt minthogyha valamiféle egyletté alakult volna. Az elnökség egyes tagjai nem tartották magukat az elfogadott határozatokhoz, azt csinálták amit jónak láttak, ami hasznukra volt, ami elősegítette népszerűségüket, tekintet nélkül arra, hogy ez a pártnak ártott-e. így a keletkezett káoszban a pártvezetőség hibájából a párt lépésről lépésre bomlott fel. “ Súlyos volt a helyzet a fegyveres erőkben is. A hadsereg jelentős mértékben paralizálva volt az által a kritika által, amely a vele való visszaélés miatt érte a központi bizottság első titkára tisztségében történt változással és a „heremag- generális", Sejna-üggyel kapcsolatban; politikai apparátusában túlsúlyba jutottak a jobboldali erők; a hadsereg kommunistáinak országos értekezletén július 8-án Bratislavában „saját csehszlovák katonai doktrína“ kidolgozásáról jelentek meg nézetek. A biztonsági szervek - főleg az állambiztonság- meg volt bénítva az 50-es évek törvénysértései miatt rázúduló kritika által, de a J. Pavel belügyminiszter likvidátori nézetei miatt is. Csak illusztrációképpen: amikor Fr. Kriegel a vezető titkárok országos értekezletén (május 12-13-án a Óernín-palotában) kijelentette, hogy „minden hatalmi eszköz a kezünkben van“, a résztvevők ironikus nevetésben törtek ki. A demokratikus centralizmus fogalma a pártéletben szégyenletes fogalommá vált, a jobboldaliak egyszerűen ignorál- ták. Csupán néhány példa. A prágai rendes konferencián (1968 áprilisában) a Központi Bizottság küldöttségének tagjait Dubcekot, Cerníket és Smrkovskyt ovációval fogadták - de a konferencián (a KB határozatával ellentétben) megszavazták a rendkívüli kongresszus összehívásának szükségességét. Milyen volt tehát az első titkár személyi tekintélye - vagy tán nem harcolt a Központi Bizottság álláspontjáért? Miért tűrte el a pártvezetőség, hogy az ún. „Akcióprogramot“ a jobboldaliak figyelmen kívül hagyják? Azt mondták róla, hogy „elkéste a fejlődést“, senki sem folytatott szervezőmunkát teljesítéséért. A politikát valóban nem lehet a szubjektív elképzelések szerint megítélni, hanem kizárólag a konkrét eredmények alapján. Amikor a Központi Bizottság májusi ülése a jobboldali veszélyt fő veszélynek minősítette, az egész publicisztika minden kaliberű fegyveréből össztüzet zúdított „a dogmatikusokra és konzervatívokra“. A pártvezetés tétlenül hallgatta a támadásokat, hogy „meghátrál a konzervatívok nyomása előtt“; hogy nálunk „káderozásra kerül sor", hogy a „gomul- kai útra" akarunk térni, stb. A „2000 szó“ ellenforradalmi kiáltvány közzététele körüli események (1968. június 27-e) egyenesen iskolapéldái voltak a pártvezetés alkalmatlanságának, és a CSKP KB első titkára ingadozásának. Még a KB Elnöksége (nagyon óvatos) elutasító határozata, a kormány és a Nemzetgyűlés állásfoglalása sem kényszerítette a tömegtájékoztatásban és a propaganda-eszközökben dolgozó kommunistákat arra, hogy legalább mérsékeljék a publicisztika jobboldali hangnemét. Smrkovsky, aki az Elnökség ülésén még a „2000 szót“ ellenforradalminak minősítette, nemsokkal később nyilvánosságra hozza a maga békülékeny és magyarázkodó „1000 szavát“. Az Elnökség feladatul adta az első titkárnak, hogy 1968. június 28-ai televíziós beszédében ítélje el ezt az ellenforradalmi felhívást. - A. Dubcek azonban ezt a feladatot nem teljesítette, erről az eseményről nem szólt egy szót sem. Mindez a rendkívüli járási konferenciák előestéjén volt - mit gondolhattak ezek küldöttei, mihez kellett igazodniuk? Sokat írtak ,,a párt - állítólagos - hallatlan aktivitásáról", a kommunisták valódi elkötelezettségéről 1968-ban. Mindez- ideig azonban senki sem adott választ arra a kérdésre, hogy a Központi Bizottság miért nem reagált azoknak a leveleknek az ezreire, amelyekben a funkcionáriusok és az egyszerű párttagok bírálták a január utáni fejlődést és kifejezték aggodalmukat a szocializmus sorsa iránt? (Az „egyszerű emberek" nézetein azonban a jobboldali elit mindig túltette magát!) Vajon mivel magyarázható, hogy a „hallatlan aktivitás“ időszakában a csehországi kerületekben a tagsági gyűléseken, amelyek a rendkívüli járási pártkonferenciák küldötteit választották, az eltelt néhány év legkisebb részvétele volt? Vagy talán az aktivitás bizonyítékának tekinthető, hogy a CSKP rendkívüli kongresszusára választott küldötteknek mindössze 17,4 százaléka volt munkás? A párt életében ez először, és remélhetőleg utoljára fordult elő. A jobboldal tipikus és mesterien alkalmazott módszerére jellemző volt a CSKP KB tanácskozása a szövetséges országok képviselőinek varsói leveléről. A Központi Bizottság ülésére minden kerületből meghívták a XIV. kongresszusra megválasztott küldöttek csoportját- a teremben több volt az újságíró, mint a KB tagja és póttagja együtt. Az átgondoltan szervezett „munkásküldöttek“ minden pillanatban egyenként az előcsarnokba hívták ki „a prágai tavasz férfiait“, hogy „támogatást nyújtsanak“ számukra. Ez már nem hasonlított pártszerv tanácskozásához, inkább valamiféle show-músor volt, annak minden kellékével A TANULSÁGOK ÖSZTÖNÖZNEK A mindenféle külföldi újságíró és a ,,prágai tavasz férfia" számára 1969 áprilisában befellegzett. Az ö viszonyuk a párt politikájához és a népnek az utóbbi 20 évben tett erőfeszítéséhez kimondottan nihilista - egyszerűen „minden rossz“. Mindent „romokban“ látnak: a pártot, a gazdaságot, a tudományt és a kultúrát. Ez valóban tipikus példája annak a materialista tézis értelmezésének, hogy a lét meghatározza a tudatot. Hogy is lenne valami jó, amelynél épp ők nincsenek jelen. Hiszen „megjósolták“, hogy a CSKP 1969 után sohasem ocsúdik fel, hogy nem nyeri meg az ifjú nemzedéket, hogy a Szovjetunióhoz fűződő barátság mindörökre elveszett. De mégiscsak megszilárdította a CSKP eszmei és szervezeti egységét és akcióképességét. És 1971-ben már megtarthatta XIV. kongresszusát. (Tehát csupán egy évvel később, mint ahogy azt a pártalapszabályzat aláírja!). Ez után a kongresz- szus után, 1976. április elsejéig 330 000 tagjelöltet vettek föl a CSKP-ba (ennek 60 százaléka munkás volt, több mint 90 százaléka 35 éven aluli)! Meggyőző bizonyítéka volt ez a kommunista párt politikája vonzerejének. Az 1969 áprilisában megválasztott pártvezetés, élén Gustav Husákkal, nem topogott egyhelyben. Nem esett önelégültségbe, idejében figyelmeztette erre a pártot és a társadalmat. Már a XV. kongresszus előtt, a CSKP KB 1974. novemberi ülésén kritikai igényességre és az ehhez szükséges légkör megteremtésére szólított fel. Még a gazdaságpolitika terén elért sikerek sem tettek bennünket elbizakodottá - még ha a nemzeti jövedelem az 5. ötéves terv éveiben 31 százalékkal növekedett is. Nem becsültük le a világpiac alakulását és hatását, nem kis energiát fordítottunk saját lehetőségeink és erőnk mozgósítására, beleértve a népgazdaság irányításának és tervezésének hatékonyságát is. (Lásd „Az intézkedések rendszere...“) A politikai rendszer fejlesztésében erőnket a Nemzeti Front kihasználására összpontosítottuk és az emberek politikai aktivitásának növelésére. A CSKP egész tevékenysége bebizonyította, hogy a Tanulságok nem vesztette érvényét, hogy a drágán megszerzett tapasztalatok alkotó tevékenységre ösztönöztek bennünket. ÚJ CÉLOK A Központi Bizottság 7. ülésén (1987 december) ismét rendkívüli hangsúlyt kapott a szocialista demokrácia elmélyítésének jelentősége, mint a társadalom átalakításának alapvető feltétele. Milos Jakes elvtárs a CSKP politikájának lényegét fejezte ki, amikor azt mondta, hogy senkit sem tartunk távol magunktól, minden becsületes embert együttműködésre szólítunk. A Nemzeti Front aktivizálását kívánjuk és az egész politikai rendszer fölélénkítését; az az érdekünk, hogy e politika megvalósításában és ellenőrzésében alkotó módon részt vegyenek a többi politikai pártok, társadalmi és érdekvédelmi szervezetek. Azzal számolunk, hogy politikánk koncepciója, gyakorlata az egész társadalom és természetesen a tudomány részvételével alakul és valósul meg. Tudatosítjuk, hogy a párbeszédnek csak akkor van értelme, hogyha megjelenik benne a képzett ellentmondás, hogy ha a felmerült problémák megoldásának különböző változatait vizsgálják meg. Nem szűnünk meg azonban hangsúlyozni, hogy számunkra a szocialista demokrácia fejlesztése fontos, amely nem lehet sem formális, sem pedig tartalmában hasonló a burzsoá demokráciához. Az eszmecsere, a vita, az ellenvélemény nem ugyanaz, mint a legalizált politikai ellenzék. Ezeket a fogalmakat valóban nem keverhetjük össze. Épp a demokrácia zárja ki, hogy bárki jogot formáljon magának a „mindentudásra“, hogy monopolizálja a „tudományosságot, a tévedhetetlen politika koncepciója meghatározásának képességét". Mi, kommunisták mindig egyetértettünk azzal a nézettel, hogy a hatalom birtoklása nem jelenti azt, hogy feltétlenül igazunk van. Nem kevésbé érvényes az, hogy a hatalom elvesztése sem jelenti azt, hogy mindenben igazunk van. A Tanulságokkal egyidöben *- azt kell mondanunk, hogy elválaszthatatlan részeként - 1970 decemberében a Központi Bizottság jóváhagyta (és később a kongresszus megerősítette) A pártegység időszerű kérdéseinek kiáltványa című dokumentumot. Benne is helyet kaptak a pártélet alapelvei, a párton belüli demokrácia és a demokratikus centralizmus alapelvei, amelyek semmit sem vesztettek időszerűségükből, íme egy idézet e kiáltvány befejező részéből: ,,A pártegység szilárdítása végett, az eszmei, szervezési alapelvekkel együtt, ugyanúgy kötelező az illetékes pártszervek eljárásának megtartása: 0 a jóváhagyott eljárás be nem tartása, induljon ki türelmetlenségből, kispolgári radikalizmusból, a tömegek tapasztalatainak figyelmen kívül hagyásából, az elkerülhetetlen fejlődési szakaszok átugrása vagy az opportunista kivárás, megbontja a párt akcióegységét és káros: 0 az eljárás be nem tartása talajt teremt a csoportosulásoknak és a frakciós tevékenységnek. Óvakodni kell mindentől, ami ellentétben a párt legjobb hagyományaival és a jelenlegi politikával, a szektás bezárkózás kezére játszik. A párt ereje a tömegekkel fenntartott kapcsolatában, a gottwaldi jelszó: „Arccal a tömegek felé!“ következetes megvalósításában van. xxx „A pártban és a társadalomban bekövetkezett válság tanulságai“ az igazság fényszórója, amelynek fényében bármelyik király és császár meztelennek tűnik, mégha abban a hitben él is, hogy szilárd vértezet takarja testét. Nem vallana kommunista módszerre, ha a Tanulságokat statikusan értelmeznénk. (Csak a római katolikus egyház tekinti dogmáit megbonthatatlanoknak - és mégsem „szór hamut a fejére“!) Az utóbbi 20 évben a CSKP nem tévesztette össze a politikai eivszerűséget a mozdulatlan dogmatizmussal vagy szektássággal; bel- és külpolitikája a társadalmi haladást szolgálta. A társadalom szükséglete és lehetősége megismerésének foka azonban fejlődik, nem hagyható figyelmen kívül a világban végbement fejlődés - így ma sokkal igényesebbek vagyunk, mint voltunk tegnap, sokkal élesebben látjuk saját kudarcainkat. De a tapasztalatok, amelyeket a CSKP, munkás- osztályunk és a csehszlovák nép gyűjtött, nem merülhetne feledésbe; épp ők teszik lehetővé, hogy a szocializmus építésében eredményekre támaszkodhassunk és bátrabban valósíthassuk meg az átalakítás politikáját. ÚJS 1988.
