Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-04 / 9. szám
/ Már rég elégedetlen voltam életemmel. Még mielőtt iskolába mehettem volna, pályát kellett választanom. Anyám életével fizette meg világrajöttömet, apám pedig tönkrement a bánattól. Ezért nem végezhettem semmiféle iskolát és szabályszerű munkát vállaltam. Ezzel sikerült fenntartanom magamat, tanulásra viszont ezután sem volt lehetőségem. Csokoládécsomagoló lettem. Ezt a munkát pillanatok alatt meg lehet tanulni és egy hét alatt tökéletesen megismerni. így aztán a tanulás lehetősége itt is lezárult. Alapjában véve nem is volt ez munka. Tevékenységem abból állott, hogy figyeltem a gépeket, amelyek a munkát végeaték, és csomagolópapírral láttam el azokat. Ez utóbbi igen egyszerű dolog volt, ami pedig a gépeket illeti, ha netalán valami nem stimmelt, csengetnem kellett a gépésznek, aki rövid idő alatt kijavította a hibát. Könnyű munka volt, de tizennégy évesen- amikor munkába álltam - sem kaptam kevesebb fizetést érte. Nem dolgozhattam akkordban, mivel a munkát a gépek végezték, és jobban sem figyelhettem, mint akkor, amikor ezt a munkát elkezdtem. Nekem csak arra kellett figyelnem, hogy jól működjenek a gépek. Ezt pedig azokon a becsomagolt csokoládékon lehetett észrevenni, melyeket a gép kidobott. Munkába állásom legelején megpróbáltam a gép mechanizmusát tanulmányozni. Abban reménykedtem, hogy felfedezek valami hibát, amitől a csomagolás hibás. Erre azonban nem volt szükség, ugyanis ezért alkalmazták a gépészt. Aztán egyszer, amikor odahívtam a gépészt, hogy megmutassak neki egy meglazult csavart, az a becsomagolt csokoládékra pillantott, melyek megszakítás nélkül szabályosan jöttek ki a gépből -, a csavar még nem esett ki, csak meg volt lazulva- és elkezdett átkozódni. Azt mondta, hogy nem tud minden csavarért külön jönni, és hogy vannak csavarok, melyek már tíz éve lógnak, és mégis tartják a gépet. Végül is bepanaszolt az üzem vezetőségénél. Szigorú megrovásban részesültem. Egyszóval azt akarták, hogy ne csináljak többet, mint hogy megnyomjam a csengőt, ha egy kevésbé szabályos csokoládét dob ki a gép. Egyetlen dolog, amin javítani volt lehetőségem, az a viszonylagos időm csökkentése volt. Ezt egy másodpercről egy fél másodperc alá tudtam szorítani, ami azt jelentette, hogy a selejtgyújtóbe két csokoládé helyett csak egy került, amikor a gépész jött. A csengő, mellyel a gépészt hívhattam, egy mechanizmussal a gép indi- tógombjával volt egybekapcsolva. Kezdetben egy külön emelökar volt erre a célra, és habár ez oly jól működött, hogy először kapcsolhattuk a leállítókart, és csak egy másodperccel később csengettünk a gépészért, nos mindezek ellenére leszerelték. A gépésznek mindössze egy percre volt szüksége, hogy odaérjen, ahova hívták, és az az egy másodperces késés, mely akkor volt, amikor mi állítottuk le a gépet, véleményünk szerint igazán nem volt nagy jelentőségű. Mégis egy nap összekapcsolták minden gépnél a jelzőcsengőt a leállítókarral, mi pedig arra gondoltunk: igazunk kell legyen. Mindenesetre le tudtam csökkenteni viszonylagos időmet egy fél másodpercre. így mindig csak egy csokoládé maradt a selejt- gyújtöben, és ezzel megtakarítottam az üzemnek egy második vagy harmadik csokoládét, mivel a rosszul csomagolt csokoládék a mieink voltak. Fizetésemelést viszont ezzel sem értem el. Ellenkezőleg: az üzem vezetőségének megjegyzéseiből azt vettem ki, hogy ne rövidítsük a viszonylagos időnket. Ha üzemzavar történt, nyugodtan elvehettünk két vagy három csokoládét. A többi csokoládé - hét vagy nyolc -, ami a gépben maradt, a gépészé volt. Szemfényvesztés volt. Az üzem vezetősége azt akarta elkerülni, hogy mi irigykedjünk a gépészre. Többször különböző pszichológiai kimutatásokat olvastak fel nekünk, melyek a viszonylagos idő lerövidítésének káros hatását ismertették, és bár nem volt megtiltva, hogy valaki a viszonylagos idejét csökkentse és megelégedjen egyetlen csokoládéval, ennek ellenére észrevettem, hogy a fél másodperces idóleröviditésem miatt nem nagyon szívelnek. Tizennégy éves koromtól tehát ugyanannyi volt a bérem, és igen csekély volt az esélyem, hogy életem végéig valamilyen fizetésemelésben részesedjem. Ezért aztán nem házasodhattam meg, és ami legjobban elszomorított, az az volt, hogy ebben a tekintetben lehetőséget sem láttam a változtatásra. Munka után sokat sétáltam, nézegettem a kirakatokat, hetente megengedtem magamnak egy üveg sört vagy megnéztem egy olcsó filmet. Ha egyik héten lemondtam a sörről vagy a moziról, a következő héten meghívhattam egy lányt. És ez volt minden. Ferdics Gábor: Alak (Hrapka Tibor felvétele) Ha az ember egy lánnyal szorosabb kapcsolatban akar lenni, meg kell hogy hívja legalább egy második sörre vagy pedig egy sörre mozi után. Erre viszont már nem futotta fizetésemből. Ezért aztán ha a következő héten újra találkoztam vele, érezhettem, mennyire el van hidegülve tőlem. Még akkor sem tudtam változtatni a helyzeten, ha felajánlottam, hogy fizetem neki a mozijegyet és megvárom a mozi előtt, vagy hogy elviszem sörözni utána, azazhogy fizetem a sörét, én pedig nem iszom csak legfeljebb egy kortyot a poharából. A következő találkozásokkor egyik lány sem akart tudni rólam. Ez nagyon fájt, és jól tudtam, hogy nem a munka és a fizetés miatt, hanem a lányokkal való folytonos szakításaim miatt vagyok elégedetlen. A múlt héten épp az egyik kedvenc sétateremen jártam, mely hál’ istennek ingyenes, amikor egy irodára lettem figyelmes, melyen a következő felírást láttam: Busse világszínháza. Először azt gondoltam, hogy egy jegyiroda, de aztán amikor elolvastam a plakátot, mely a kirakat ablakára volt ragasztva, egy lehetőségekkel teli világ nyílt meg előttem. Az állott ezen, hogy bárkit felvesznek, aki munkát keres, hogy semmi más (előzetes) speciális ismeret nem szükséges azon kívül, amellyel éppen rendelkezik, és hogy mindenkit tehetsége szerint alkalmaznak, de minden fajta és fokú tehetségnek van egy hasznosítási lehetősége, és az iroda éjjel-nappal nyitva van. Végül megkérték az olvasót, hogy lépjen be. Sose gondoltam volna, hogy még létezik más foglalkozás is számomra. Ismereteim túl speciálisak voltak, de mindenekelőtt túl csekélyek. Sose feltételeztem megámról, hogy valamiféle tehetség rejtőzik bennem. Az iroda pedig nyitva volt éjjel-nappal. Mi más maradt hátra, mint hogy belépjek és érdeklődjem? Egy szobában találtam magam nemsokára, melynek bútorzata egy ócska asztalból és egy karosszékből állt. Az asztalnál egy sötét hajú, végtelenül sovány ember ült. Az előtte levő hatalmas tömbben épp hosz- szú számoszlopok összeadásával bíbelődött. Bejöttömre fel se pillantott, és már majdnem meg is bántam, hogy beléptem ide, hiszen én semmi mást nem akartam, mint egy kötelezettségek nélküli útbaigazítást. Rossz sejtelmem támadt, amint az irodát megláttam. Túl szegényesnek bizonyult. Kívülről a tejüveges ajtó és hátsó fal miatt nem lehetett tudni, hogy mi van mögötte. Végül is elköhintettem magam, aztán kis idő múlva még egyszer. Erre felemelte fejét és minden átmenet nélkül azt kérdezte, hogy mit akarok. Mondtam, hogy a Busse világszínházába való felvétel miatt vagyok itt, egyszóval érdeklődő vagyok.- Hogy hívják? - kérdezte.- Heinrich Winter - mondtam.- Hol lakik?- Trüb utca 13, 91. ajtó.- Mi a foglalkozása?- Csokoládécsomagoló.-Hol?-A Kakaókonszernnél. Mindezt szóról szóra bejegyezte a hatalmas könyvbe.- Bocsánat - mondtam, miközben ő tovább írt -, én csak érdeklődni jöttem ide. Még nem tudom, hogy egyáltalán felvétetem magam vagy sem.- Az nem számít - legyintett a tisztviselő. - Mindenképpen fel kell jegyeznem, mindent. Érti? Mondja csak, mihez van tehetsége? \- Hát azt én nem tudom. Ha tudnám, egészen biztosan nem lennék most itt.- Hogyhogy? - figyelt fel a tisztviselő -. Azt gondolja, hogy ide csak tehetségtelenek jönnek?- Azt én nem mondtam, de személyesen ...- Mivel nincs megelégedve? Úgy értem ... úgy általában.-Az, hogy... hát az, hogy nem emelik a fizetésemet, hogy olyan alacsony a bérem, hogy abból semmiképpen sem tudok megházasodni.- Fel van véve - mondta hirtelen a tisztviselő. Felállt, megveregette a vállamat és megrázta a kezemet.- Valóban fel vagyok véve? - hitetlenkedtem. - Mivel fogok foglalkozni? Mennyit fogok keresni? Hol vehetem fel a fizetésemet?- Nyugalom, kedvesem - mondta a tisztviselő és szélesen elmosolyodott. - Nálunk minden szép lassan rendbejön, de minden csak a maga idején. Először is ki kell fizetnie a felvételi díjat.- A felvételi díjat? Mennyi az? .- Ot schilling, kedvesem. De ha nem tudja ezt az összeget kifizetni, megelégszünk egy schillinggel is. A héten még nem ittam sört és moziban sem voltam, úgyhogy a heti egy schillingem éppen megmaradt a zsebemben. Kivettem és fizettem. Bedobta a pénzt egy ládába, mely megcsörrent a temérdek pénzérmétől, majd bevezette az összeget egy jegyzetfüzetbe, és aláiratta velem.- Egyelőre - mondta - a Trüb utca 13/91. cím alatt fog lakni és csokoládécsomagolóként fog dolgozni a Kakaókonszernnél. Holnap éppúgy, mint tegnap és ma, ugyanazt a munkát fogja végezni ugyanannál a gépnél, a fizetését a hét végén az üzem bérirodájánál fogja megkapni és Heinrich Winternek hívják. Tehát, sok sikert. Megszorította megint a kezemet és az ajtó felé tuszkolt. Megköszöntem neki és hazafelé indultam. Néhány lépés után azonban megálltam. Úgy éreztem, hogy valami nincs rendjén. Visszafordultam. Ismét benn voltam az irodában, melyben a tiszviselő most is az összeadással volt elfoglalva, de most hirtelen felpillantott.- Milyen jó, hogy visszajött - mondta lelkendezve. - El is felejtettem megmondani az iktatószámot. Különösen kicsi száma van, 1001. Ez egy olyan szám, mely 13-mal osztható. Próbálja meg otthon, ha még tud osztani.- Elnézést kérek - mondtam -, de azt is elfelejtette megmondani, hogy milyen szerepet kapok és egyáltalán, hogy mit kell csinálnom ezután.- De hiszen mindent megmondtam már. Heinrich Winternek a szerepét fogja játszani. Menjen szépen haza, majd holnap a munkába. Egyelőre minden úgy marad, ahogy volt.- Azt gondoltam, hogy a színházban fogok szerepelni.- Hát persze, hogy fog szerepelni, hát persze. Hiszen kifizetett egy schillinget és alá is írta.- De hát én nem ilyen változásért fizettem.- Dehogyisnem. Pontosan ezért fizetett. Nem értett meg engem. Ez nem egy akármilyen színház. Ez nem Busse színháza, hanem Busse világszínháza. A hangsúly a világon van.- Csalás - mormoltam magamban és kimentem. Egy hét telt már el, amióta Busse világszínházába felvettek, és noha kezdetben nagyon mérges voltam, lassan-lassan rájöttem, hogy mégse történt csalás. Zsebemben megint volt egy schilling, és ha nem ittam sört és nem mentem moziba, elmehettem a hét végén egy új lánnyal a moziba vagy egy régebben ismert lánynak tehettem dupla ajánlatot, nevezetesen azt, hogy meghívom moziba, megvárom kint, aztán elviszem egy sörre, melyből a körülményektől függően én is iszom. Többször a bussei tisztviselő is eszembe jutott, amint mondja: egyelőre minden úgy marad, amint volt. Hangsúlyozom: egyelőre. Kőszegi Zoltán fordítása PAVOL\ Ré Lekaszál szénaillal Szénasza s betölt, i napszem Első Szei kit elnyel az ösvén s a széni emléke v Te vagy a szemek az éjben az őszi n szíved, s Ó, harms kies, ősz Futottál, harmat n s a harm A szomji hús szél szívem a s a csőn szerelmi Déne Két szovjet humoreszk GRIGORIJ GORIN A csíkos kék ize... Úgy történi a dolog, hogy egy kolhozban dolgoztam és egyszer szolgálati útra küldtek a városba. A Nációnál szállóban ismerősöm volt a portás, nála hagytam tehát a dolgaimat és jártam az üzleteket. Megérkeztem az áruházhoz, amely előtt hosszú sor állt. Megörültem: biztosan kaptak valamit. És valami különleges dolog lehet, ha ilyen hosszú a sor. Künn az utcán kezdődik, végigmegy a földszinten és felki- gyózik valahová az első emeletre. Rögtön beálltam a sor végére és megkérdeztem az asszonytól, aki előttem állt:- Ki az utolsó?-Én.- És mi jött?- Azt nem tudom, de azt mondták, hogy már senki ne csatlakozzék a sorhoz, úgysem jut mindenkinek.- És mibe kerül?- Húsz rubel.- Elfogadható ár. Várok. Álldogáltam, mögém is beálltak újabb érdeklődők, mindjárt barátságosabb lett a hangulat. És már a hátamat sem érte a szél. Álldogáltam. De fúrta az oldalamat a kíváncsiság: tulajdonképpen miért is állok sorban. Faggattam a többieket:- Miért állunk sorban, barátaim? éz valami könnyű- vagy nehézipari árucikk? Hallgattak. Álldogáltam. Egyszer csak fent megjelent az elárusítónö és azt kiáltotta:- Kérem, már csak tizenötös meg tizenhatos számú van! - és már el is tűnt. Az emberek zajongtak. Jók-e ezek a számok vagy rosszak? Semmi baj, gondoltam magamban, ha kicsi lesz, majd meg- toldjuk, ha nagy, akkor levágunk belőle, ha pedig az a valami olyasvalami, ami villanyárammal működik, akkor transzformátort iktatunk majd be. Álldogáltam tovább. Egy óra múlva hire jött, hogy az, amire várunk, az áruház harmadik részlegében is kapható - várakozás nélkül. Ha így áll a dolog, mindenki odafurakodott, nagy volt a tolongás. Lökdös tek minden oldalról. Először védekeztem, aztán együtt sodródtam a tömeggel. Kíméltem az erőimet.- Parancsol?- Azt kérek, a- Azt kérdez« idegesen az elá kosát?- Kisasszony, sa meg, mit árut- Hogy képzi goival- Akkor kéreI Fizettem, azu dobozt. A kijára éreztem, hogy a másik könnyű valami. Az emt idősebb férfi od- Add el ni egyik skatulyád tem most be a- Lehet, hoc. csak azt mond tulajdonképpen- Nem tudón az én üzbég lehet fordítani.- Akkor kuty, szükségem var Megfogta a tói. de elveszti legurultam a lé ban nyertem vi azt kérdeztem:
