Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-03-04 / 9. szám
DV dal rétet, ■ élet,-.zép emléked, vesem. n, lángom, mály, ed járom, lábnyom éj. el lángja, é égsz, 3 vágyva ja rben élsz. tek f fénylett, ta térded - teszállt. élitta, tsugár, mossa, kra fogja, ssze szállt. gy fordítása Polák rajza ikar? - ordította Kéket vagy csírelmére, mutasbe van csomattöből! nbe nyomtak két dtam, miközben csomag nehéz, kben mozgott is iulakodtak. Egy n: mbocskám, az negyedszer jöt- •rt. iám, apuskám, em, mit vettem az orosz neve, re meg le sem a tiéd, nekem is tem őt magam- /ensúlyomat és isnap a kórházetemet. Rögtön J ósé Arcadio Buendía egyáltalán nem ismerte a vidék földrajzát. Annyit tudott, hogy kelet felé áthatolhatatlan sierra van, s annak túlsó oldalán Riohacha ősi városa, ahol hajdani korokban - nagyapja, az első Aureliano Buendía elbeszélése szerint - Sir Francis Drake ágyúval vadászott a kajmánokra, aztán befoltoztatta, és szalmával tömette ki őket, ajándékul Erzsébet királynőnek. Amikor Jósé Arcadio Buendía még fiatalember volt, társaival együtt elhatározta, hogy elvándorol a tengerhez. Ekkor történt, hogy asszonyokkal, gyerekekkel, állatokkal és mindenféle cókmókkal átkeltek a sierrán, de huszonhat hónap múlva elálltak a vállalkozástól, s hogy a megtett úton ne kelljen visszamenni, megalapították Ma- condót. Ez az út tehát most már nem érdekelte, mivel csak a múltba térhetett volna vissza rajta. Délen a láp terült el örök növénytakarója alatt, s azon túl a nagy mocsárvilág, amelynek a cigányok állítása szerint nem volt határa. A nagy mocsár nyugaton végtelen víztükörbe veszett, amelyben simabörű cetfélék úszkáltak; női fejük és felsőtestük volt, s hatalmas emlőik igézete sok hajóst elveszejtett. A cigányok hat hónapig hajóztak ott, míg elérték a szilárd földszegélyt, ahol a postaöszvérek jártak. Jósé Arcadio Buendía számításai szerint a civilizációhoz egyedül észak felé lehetett eljutni. Ugyanazokat a férfiakat, akik Macondo alapításakor a társai voltak, most favágó szerszámokkal és vadászfegyverekkel látta el, irányjelzö műszereit és térképeit hátizsákba tette, és nekivágott a vakmerő kalandnak. Az első napokban nem ütköztek komolyabb akadályba. A köves folyóparton addig a helyig ereszkedtek le, ahol évekkel azelőtt a páncélra akadtak, s ott egy vadnarancsfáktól szegélyezett ösvényen az erdőbe hatoltak. Az első hét végén elejtettek és megsütöttek egy szarvast, de csak a felét ették meg: a többit besózták az elkövetkező napokra. E bölcs előrelátás arra szolgált, hogy ne mindig arapapagájt kelljen enniük, mert kék húsának fanyar pézsmaíze volt. Azután több mint tíz napon át nem látták a napot. A talaj olyan puha és nedves lett, mint a tűzhányók hamuja, a növényzet egyre alattomosabb, mind távolabbról hallatszott a madarak rikoltozása és a majmok veszekedése, s a világ végérvényesen szomorú lett. Az expedíció tagjaiban réges-régi emlékeket támasztott fel ez a nedvesség, ez a csönd, az eredendő bűn előtti paradicsom, ahol a csizmák füstölgő olajtócsákba süppedtek, a kések pedig vérző liliomokat és aranyló szalamandrákat szeltek ketté. Egy héten át botorkáltak, hangos szót alig ejtve, mint az alvajárók, e bús rengetegben, világító rovarok seregeinek halovány fényében, fojtó vérszagtól elnehezült tüdővel. Visszaút nem volt, mert az ösvény, amit az erdőben lépésről lépésre vágtak, hamarosan bezárult mögöttük, az új növényzet szinte a szemük láttára burjánzott el. - Nem baj - mondta Jósé Arcadio Buendía. - Az a fontos, hogy ne veszítsük el az irányt. - Konokul az iránytűhöz igazodva vezette tovább embereit a láthatatlan észak felé, míg végre kijutottak az elvarázsolt vidékről. Sűrű, csillagtalan éjszaka volt, de a sötétséget új, tiszta levegő itatta át. A hosszú átkeléstől kimerültén, felakasztották a füg* Hatvanéves a világhírű Nobel- díjas kolumbiai író.- Nővérke, és ,,az" hol van?- Miféle ,,az"? ' - Hát, amit vettem?- Mit vett?- Ha tudnám!- No látja, amikor majd eszébe jut, akkor hazaengedjük a kórházból. Egy hónap múlva engedtek haza. Felültem a vonatra és elgondolkodtam: a pénzt nem sajnálom, az egészségemet sem. de hogyan fogom megtudni, mit árusítottak? Hátha az a valami megváltoztatta volna az életemet? Azóta a városi áruházakat mesz- szire elkerülöm. A mi falunkban ez sokkal jobban megoldható. Bemegyek és megkérdezem:- Van? így válaszolnak:- Nincs! Nálunk megy ez, nyugodtan, mindenféle sorbanállás nélkül... BORISZ LARIN Ő meg én, mi ketten, lakást akartunk cserélni. Neki az enyém tetszett, én pedig az övét tartottam igen vonzónak.- Tudja mit - mondta ő -, láttam, hogy gőágyakat, és két hét óta először mély álomba merültek. Mikor fölébredtek, a nap már magasan járt, a bámulattól mozdulni se tudtak. Előttük páfrányok és pálmafák között, a néma reggeli fényben fehéren és porlepetten egy hatalmas spanyol gálya állt. Enyhén az oldalára dőlt, ép árbocairól az orchideáktól tarkálló kötelek közt rongyos vitorlafoszlányok lógtak. A megkövesedett halakkal és lágy mohával sűrűn beborított hajótest szilárdan befúródott a köves talajba. Az egész építmény mintha külön térben állt volna a magány és a feledés birodalmában, ahol a pusztító idő és a madarak nem háboríthatták. Az expedíció tagjai néma buzgalommal kutatták át a belsejét, de csak sűrű virágerdöt találtak benne. A tenger közelségét jelző gálya felbukkanása kedvét szegte Jósé Arcadio Buendíá- nak. Csúfondáros sorsának tréfáját látta abban, hogy amikor gyötrődve és kínlódva kereste a tengert, nem talált rá, s most anélkül, hogy kereste volna, elháríthatatlan akadályként ott találta az útjában. Amikor hosszú évekkel később Aureliano Buendía ezredes is áthaladt e vidéken, már rendszeres posta járt arra, s csak az elszenesedett bordázat maradt meg a hajóból egy pipacsmező közepén. Ekkor győződött meg róla, hogy a történet nem apja képzeletének szüleménye volt, és feltette magában a kérdést: vajon hogyan hatolhatott be a gálya a szárazföld e távoli pontjára? De Jósé Arcadio Buendíát ez nem nyugtalanította, amidőn további négynapos gyaloglás után, a gályától tizenkét kilométerre, a tengerhez érkezett. Álmai véget értek e hamuszínű, tajtékos és piszkos tenger partján, melyért nem volt érdemes a kaland veszélyeit és áldozatait vállalni.- A süly essen belé! - kiáltotta. - Macon- dót mindenütt víz veszi körül. Az az elképzelése, hogy Macondo félszigeten áll, hosszú időn át tartotta magát, az önkényes térkép alapján, amelyet Jósé Arcadio Buendía a felfedezőútról visszatérve rajzolt. Haragosan húzta meg a térkép vonalait, rosszindulatúan eltúlozva a közlekedés nehézségeit, mintegy önnön büntetéséül, amiért oly esztelenül választotta meg a helyet. - Soha sehová nem jutunk el - panaszolta Ursulának. - Itt kell megrohadnunk élve, a tudomány jótéteményei nélkül. - Ez a bizonyosság, amin hónapokig rágódott, a laboratórium kis kamrájában, megérlelte benne a tervet, hogy Macondót kedvezőbb környékre telepíti át. De Ursula ezúttal elébe vágott lázas tervezgetéseinek. magának ugyanolyan zongorája van, mint az enyém. Mi a fenének cipelnénk a zongorákat ide-oda, egyszerűen maradnak a helyükön, és kész.- Persze, ez jó ötlet - egyeztem bele azonnal. - De be kell önnek vallanom, hogy az én zongorámon a második oktáv ,,c“ hangjának billentyűje olykor leesik.- Ugyan, kérem! - mondta. - Ilyen csekélység szót sem érdemel. Iszogattuk teánkat, amikor új ötletem támadt.- És a ruhaszekrények is maradhatnának? Kár lenne cípekedni velük. Egyébként is olyanok, mint két tojás, annyira egyformák.- Igen - mondta, de egy kicsit zavarba jött. - Csak hát az én ruhásszekrényem hátsó oldalát valaki zsebkéssel kissé megfaragta.- Ugyan! - mondtam. - Ilyen csekélységet még említeni is felesleges! Kiittuk a teánkat, miközben észrevettem, hogy az íróasztala is szakasztott mása az enyémnek.- Elcseréljük? - kérdeztem.- Persze, azt is. Miért ne? - felelte. - Csak ki kell ürítenem. Zsúfolásig tele papírossal. Ugyanis regényt írok, tudja?- Csak nem mai témájú regényt?- De igen. Titokban, törhetetlen hangyaszorgalommal lázítgatta a falu asszonyait a férfiak hóbortja ellen, akik már hozzá is kezdtek a költözködés előkészületeihez. Jósé Arcadio Buendía nem is tudta, hogy a tervei pontosan mikor és milyen ellenséges erők következtében vesztek bele az ürügyek, váratlan akadályok és kifogások sűrű szövevényébe, míg végül puszta illúzió lett belőlük. Ursula ártatlan arccal figyelte, és még egy kis szánalmat is érzett iránta, amikor egy reggelen az eldugott kamrában találta; férje éppen a költözködési ábrándjairól dünnyö- gött, és eredeti ládáikba csomagolta a laboratóriumi eszközöket. Ursula hagyta, hadd fejezze be. Hagyta, hogy leszögezze a ládákat, és egy festékbe mártott izsóppal sorba ráírja a kezdőbetűit; egyetlen szemrehányás nélkül nézte, de már annak tudatában, hogy a férje is tudja (mert süket monológjaiban beszélt róla), hogy a falu férfiai nem fogják követni. Csak amikor férje már a kamra ajtaját kezdte szétszedni, Ursula akkor bátorkodott megkérdezni, hogy miért, s ezt a keserű választ kapta: - Mivel senki sem akar innét elmenni, egyedül megyünk. - Ursula nem vesztette el a hidegvérét.- Nem megyünk el - mondta. - Itt maradunk, mert itt született a gyermekünk.- De nincs még halottunk - mondta a férje. - Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja. Ursula szelíd eltökéltséggel válaszolt:- Ha meg kell halnom, hogy itt maradjatok, hát meghalok. Jósé Arcadio Buendía nem gondolta, hogy a felesége akarata ennyire hajthatatlan. E képzelet varázsával próbálta hát elcsábítani, egy csodálatos világot ígérve neki, ahol elég, ha valami bűvös folyadékot öntenek a földre, s a növények máris olyan gyümölcsöket teremnek, amilyeneket akar az ember, és ahol potom pénzért mindenféle fájdalomcsillapító masinákat lehet kapni. E látnoki szavak azonban nem hatottak Ursulára.- Ahelyett, hogy folyton azokon a bolond találmányaidon járna az eszed, inkább a fiaiddal törődnél - felelte. - Nézz csak rájuk, úgy ki vannak csapva az Isten szabad ege alá, akár a barmok. Jósé Arcadio Buendía szó szerint vette, amit a felesége mondott. Kinézett az ablakon, meglátta a két gyereket mezítláb a napsütötte veteményeskertben, és az az érzése támadt, mintha Ursula varázsigéitől fogantak volna, s csupán attól a pillanattól- A regény hőse fiatat, tele van munkakedvvel és éppen az új munkahelyére utazik...- Úgy van, utazik...- Azon a munkahelyen pedig nagy a rendetlenség. Senki sem veszi komolyan a dolgát.- Senki.- De ö mindenkit jó útra térít, valameny- nyien elkezdenek rendesen dolgozni.- Úgy van.- Ám nyomban komoly nézeteltérése támad a felettesével.- Igen, komoly nézeteltérése.- Egy hajszálon múlik, hogy ki nem dobják.- Egy hajszálon.- De aztán a felettese meggondolja a dolgot, a pártjára áll és egyetért a kezdeményezőkészségével.. .- Úgy van, egyetért.- A végén hősünk az erkélyen együtt van imádottjával, ahol eléjük tárul a hatalmas építkezés lenyűgöző panorámája.- Pontosan így van.- És mi a főhős neve?- Szergej.- Hm. Az enyémnek Tyimofej. De ez igazán csekélység. Nyugodtan az íróasztalában hagyhatja a kéziratot... SÁGI TÓTH TIBOR fordításai fogva léteznének. És akkor lejátszódott benne valami: valami titokzatos és döntő folyamat, mely kiszakította a jelenből, és az emlékek felderítetlen tájai felé sodorta. Mialatt Ursula tovább söpörte a házat, amit, immár biztosan tudta, élete végéig nem fog elhagyni, ő elmerülten nézte gyermekeit, míg csak könnyezni nem kezdett, keze fejével megtörülte a szemét, és beletörődése jeléül mélyet sóhajtott.-Jól van - mondta. - Küldd ide őket, segítsenek kirámolni a ládákat. Jósé Arcadio, a nagyobbik fiú tizennégy éves múlt. Szögletes feje volt, bozontos üstöké és olyan önfejű természete, mint az apjának. Bár magas termetével és testi erejével az apjára ütött, már akkor is nyilvánvalónak látszott, hogy nincs fantáziája. A sierrán való keserves átkelés idején, Macondo alapítása előtt fogant és jött a világra, és szülei hálát adtak az égnek, amikor látták, hogy nincs egyetlen állati testrésze sem. Aureliano, az első emberi lény, aki Macondóban született, márciusban töltötte be a hatodik évét. Csöndes és visszahúzódó gyermek volt. Már az anyja hasában sirt, és nyitott szemmel született. Míg elvágták a köldökzsinórját, a fejét forgatta, a szobában levő tárgyakat szemlélte, kíváncsian, de minden elképedés nélkül fürkészte az emberek arcát. Majd közönyt tanúsítva azok iránt, akik odamentek hozzá, hogy megnézzék, figyelmét a pálmamennyezetre összpontosította, mely az eső rettentő nyomása alatt már-már beszakadni látszott. Ez az átható tekintet csak azon a napon jutott Ursula eszébe, amikor a kis Aureliano hároméves korában belépett a konyhába: ő éppen levett a tűzről egy fazék forró levest, és az asztalra tette. A gyerek, az ajtóban megtorpanva, így szólt: - Le fog esni. - A fazék biztosan állt az asztal közepén, de ahogy a gyerek a jóslatot kimondta, menthetetlenül megindult az asztal széle felé, mintha egy belső erő taszítaná, és darabokra tört a padlón. A rémült Ursula elmesélte az esetet a férjének, de ez természetes jelenségnek tartotta. Ilyen volt mindig, idegenül állt a fiaival szemben, részint mivel a gyermekkort a szellemi fogyatékosság korszakának tekintette, másrészt, mert mindig teljesen belemerült a saját hóbortos spekulációiba. GÁL SÁNDOR aranyfüst megépítettük a múltat a föld alá költözött századot fölé emlékművet halott szó-madarak árnyából emeltünk szívemben áll az idő aranyfüst- végtelenje gyönyörű vétkeink a képzelet sodrásában csillagként ragyognak távolodván is visszatérőn voltunk és lehettünk volna zizeg a hangtalan valóság odalentról vélem csontfurulya szavának neszezését vagy csak a mindenség szele érintette meg a hajnal páráit akik voltpk s akik nem lettek akik lettek de mégsem voltak föld alá költözött égbolt gyémánt-fényei milyen üzenet sugárzik az agyag-mély birodalom halotti csendjéből létünk küszöbére búcsúzó madarak közelebb hajolva az alkony tapintható árnyaihoz hallgatni a búcsúzó madarakat egy szívdobbanásnyi időre ottfelejtkezni a fölszálló párák csillagai között mintha valóság lenne a csend és az idő ölelése GÁBRIEL GARCÍA MÁRQUEZ* (Részlet)
