Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-02-26 / 8. szám

KI ÖLTE MEG V. LÁSZLÓT? * A KRÓNIKÁSOK ÉS A LEXIKONOK ÁLLÍTÁSAI • MÉRGEZÉSNEK SEMMI NYOMA «. KIRÁLYI CSONTVÁZ MINT KORONATANÚ • POGYEBRÁD GYÖRGY KEZE TISZTA! Krónikások, történetírók, törté­nelmi regények szerzői öt évszá­zadon át találgatták: kitervelt me­rénylet áldozata volt-e, vagy ter­mészetes halállal távozott az élők sorából V. László cseh és magyar király? Vajon kinek vált előnyére a tizenhét éves király halála? Ta­lán Pogyebrád Györgynek, az első választott cseh királynak - Hunya­di Mátyás későbbi apósának - ke­ze is benne |ett volna az esemé­nyek irányításában? Megbízható válaszra több mint ötszáz évig, pontosabban ez év januárjáig kellett várnunk. Még mielőtt rátérnénk e törté­nelmi bűnügy tisztázásának körül­ményeire, vázlatszerüen bemutat­juk V. László cseh és magyar ki­rályt, aki apja, a Habsburg-dinasz- tiabeli Albert király halála után szü­letett 1440-ben. Személye mind a cseh, mind a magyar történelem­hez szorosan kapcsolódik. A ma­gyar történetírás V. Lászlóként jegyzi a királyok sorában, a cseh pedig általában Pohrobek, azaz Utószülött László néven tartja szá­mon. Egyes művekben a Méhben­hagyott jelzővel is illetik V. Lászlót. Számos, a Pogyebrád György, il­letve a Hunyadiak korával foglal­kozó cseh és magyar történelmi regényben is olvashatunk sorsá­ról. Róla szól Arany János híres, V. László című balladája is. A magyarországi rendek a cse­csemő V. László helyett Jagelló Ulászlót választották királlyá, ám V. László anyja az ellopott magyar koronával megkoronáztatta fiát, majd III. Frigyes német-római csá­szárhoz menekült vele. I. Ulászló halála (1444) után a bírók a kis V. László és a korona visszaadását kérték, de kérésüknek Frigyes csak 1452-ben tett eleget. A búdé­ra visszajött király helyett anyai nagybátyja, a Hunyadiak törekvé­seivel szembenálló Ciliéi Ulrik kor­mányzott, akit ellenfelei Nándorfe- hérvárott megöltek. V. László elfo­gatta a közben meghalt Hunyadi János árváit, s közülük Lászlót, ígéretét megszegve, törvényelle­nesen lefejeztette, Mátyást pedig fogva tartotta. A fiatal király 1457 őszén érke­zett kíséretével Prágába, hogy át­vegye az országlást, s házasságot kössön VII. Károly francia király 14 esztendős lányával, Magdaléná­val. Az esküvő pompás szertartá­sát Prágában tervezték a követke­ző év tavaszán. A Moldva parti fővárosban Pogyebrád György kormányzó fogadta, aki a kiskorú király nevében már öt esztendeje intézte az ország ügyeit. Miközben Prága nagyban ké­szülődött a királyi esküvőre, a ki­rály hirtelen megbetegedett. Va­sárnap, november 20-án délután nagy fejfájást érzett, s nagyon fá­radt volt. Estére lázas lett, reggelre daganatok támadtak a testén. Hi­vatott is orvosokat, de a króniká­sok tanúsága szerint meztelen testét szégyellte nekik megmutat­ni. Az orvosok szerint az uralkodó meghűlt, tehát felkelhet, s másnap elnökölhet a kamarai bíróság ülé­sén. .. Az ülés utáni éjszakán vala­mivel jobban érezte magát, sárga­répát hozatott és sört ivott rá. Újabb gyomorfájást érzett. Az or­vosok erős hánytatót, hashajtókat adtak neki, de állapota nem javult. Eret vágtak rajta, de az sem hasz­nált. A király, érezve a véget, ma­gához kérette a kormányzót, s kö­zölte vele utolsó akaratát. A jelen­levők látták László arcán, s teste több helyén a fekete foltokat. Szer­dán délután négy órakor a király meghalt. A fiatal király hirtelen halálának híre megdöbbentette a prágaiakat. Futótűzként terjedt a hír, hogy a ki­rályt megmérgezték. Külföldön már a kelyhes csehek számlájára írták a király halálát. A gyanút erősítette az is, hogy Pogyebrád György csak öt nappal László ha­lála után értesítette a bécsi rende­ket arról, hogy a király pestis áldo­zata lett... A pestis-verziót azon­ban a király temetése is cáfolta. Igaz ugyan, hogy a felcserek, aki­ket maga a kormányzó utasított a király holttestének bebalzsamo- zására, a fekete foltokból ugyan­csak pestisre következtettek, s a tetemet így be sem balzsamoz­ták. Ez viszont azt a kérdést vetet­te fel, hogy ha pestisben halt meg a király, miért állították ki holttestét és miért vitték végig a városon fedetlenül? Amikor néhány hónap múlva Pogyebrád Györgyöt cseh királlyá koronázták, a krónikások és egyes történetírók előtt igazoltnak lát­szott: a gyilkosságot az követte el, akinek a király halálából haszna keletkezett. Ám meggyőző bizonyítók nem volt, így évszázadokra talány ma­radt az Utószülött halálának igazi oka. Egyes szakértők a megmér- gezés lehetőségén kívül szifiliszre és paratífuszra is gyanakodtak. A legerősebben azonban a Po­gyebrád Györggyel szembeni gya­núsítás tartotta magát, annyira. hogy a későbbiek során egyes tekintélyes - elsősorban osztrák és nyugatnémet - lexikonokban is tényként kezelték. A végleges választ a találgatá­sokra a modern orvostudomány adta meg. 1984-ben a prágai Szent Vitus-székesegyház királyi kriptájából kiemelték V. László maradványait, s a neves antropo­lógus, dr. Emanuel Vicék irányítá­sa alatt sokoldalú, alapos vizsgá­latnak vetették alá. Szakemberek összehasonlították a koponyát a király élete utolsó évében készült portréjával, s megállapították az azonosságot. Az uralkodó csont­vázát antropológiai, összehasonlí­tó anatómiai és más, korszerű or­vostudományi módszerekkel vizs­gálták meg. Dr. Vicék a vizsgálat eredmé­nyeit összegezve megállapította: a csontok vizsgálata bebizonyítot­ta, hogy Utószülött Lászlót sem arzénnal, sem pedig más, abban a korban elérhető méreggel nem mérgezték meg. Ellenkezőleg, a csontszövetben talált higanyból arra lehet következtetni, hogy a ki­rály előrehaladott, fehérvérűség­hez hasonló rákos megbetegedé­sét higanykészítményekkel gyó­gyították. E betegséget néha sötét foltok keletkezése kíséri a bőrön. A szinte észrevétlenül lefolyó kór a szóban forgó három nap alatt - tehát 1457. november 20. és 23. között - érte el tetőpontját, meg­törve a király szervezetének ellen­állóképességét. A csontváz tető­től talpig kóros elváltozás nyomait viseli. Tehát bebizonyosodott: Utó­szülött László nem mérgezés, nem politikai merénylet áldozata volt. Megdőlt a 15. század végén a hu­szitizmus számlájára írt vád, s Po­gyebrád György is véglegesen mentesül a királygyilkosság gya­núja alól. A koronatanú magának V. Lászlónak a csontváza! A prágai Nemzeti Múzeum pan­teonjában április közepéig megte­kinthető kiállítás után V. László maradványait visszahelyezik a Szent Vitus-székesegyház kirá­lyi sírboltjába. A CSSZSZK Köz- társasági Elnöki Irodája a Nemzeti Múzeum kutatócsoportjával együttműködve folytatja a cseh történelmi személyiségek marad­ványainak vizsgálatát. Tervbe vet­ték IV. Károly családtagjai és Po­gyebrád György maradványainak vizsgálatát is. SOMOGYI MÁTYÁS Utam végigjárom „A pályaválasztás előtt felmértem a lehetőségeket. Latolgat­tam, merjek-e fejest ugrani a bizonytalanba, vagy kössek komp­romisszumokat, és induljak arra, ahol jók a kilátásaim, megvan­nak az esélyeim. Féltem, hogy elvesznék, ezért az utóbbi mellett döntöttem. Pályakezdőként újból válaszút elé kerültem: mond­jam ki a nemet, vagy maradjak az első munkahelyemen, ahol bárhogy kapálóztam, csapkodtam magam körül, próbáltam tudá­som legjavát adni, úgy tűnt, nem rúghatok labdába. Igaz, remél­hettem, hogy később majd felfigyelnek rám. Nem akartam ámí­tani magamat. Nem akartam várni. Újra elindultam. Most már megtaláltam az utat, amit végig akarok járni.“ Sok helyütt járt, sok helyütt élt. Mindenütt a lényeget kereste: a kap­csolatok, az összefüggések kulcsát. A félmondatokból kiszűrt titkokat. Apró fiúcskaként a gömöri hegy­oldalak fái között keresett búvóhe­lyet, ahol beleélhette magát a mesék világába, s jól érezte magát. Boldo­gabb csak akkor lett, amikor már maga is el tudta olvasni az írott szöveget. Kamaszként naponta uta­zott második otthonából, Negyedről (Neded) a galántai (Galanta) gimná­ziumba. Élt Bratislavában, onnan felnőttként ismét hazatért Negyedre, azóta naponta ingázik faluja és Ko- lárovo között. A gördülőcsapágy­gyárban dolgozik.- Sokáig hadakoztam önmagám­mal és a világgal. Állandó ellentét­ben vivódva nőttem fel. Mindazt, amit a könyvekben olvastam, keres­tem az életben is. Kialakult bennem a kalandvágy. Ha egyedül voltam, mélyen átéreztem az írott szöveg igazát, de a valóságban sose talál­koztam az efféle világgal, a valóság (Gágyor Aliz felvétele) más volt. Egykor az Ifjú Szívekben énekeltem. Akkor éreztem rá a zene izére. Új világ tárulkozott ki, amely­ben az érzéseim visszaköszöntek. A zene elvarázsol, s olyankor elhi­szem, hogy vannak, akik hasonlóan éreznek, csak meg kell őket talál­nom. Mégis sokszor csalódtam, ha kerestem őket. Megint azt kellett hinnem, mindenféle érzés hétközna­pibb másokban, mint bennem. Gát­lásos lettem és önérzetes. Lázadoz­tam, másképp akartam élni: rosz- szabb lenni, mindennel ellenkezni. A katonaság változtatott rajtam. Megnövelte a felelősségtudatom, nem vagyok már olyan könnyelmű, mint régen. Nem tudok, és már nem is akarok haragosdit játszani a világ­gal. Ehhez a munkahelyem is önbi­zalmat adott. Határozottabb, vidá­mabb, felszabadultabb lettem. Jól érzem magam a kollégáimmal. A legtöbben fiatalok vagyunk, és szeretünk együtt lenni. Mindent megbeszélünk. Segítjük egymást, közösen örülünk a sikernek. Értjük egymás nyelvét. Kívánni sem kíván­hatnék jobbat. Próbatétel volt már a pályavá­lasztás is. A humán irányzatok he­lyett a gépészetet választottam. Ak­kor még nem szerettem a szakmát. Másnak képzeltem. A szakmát is, az iskolát is. Azt hittem, az iskola min­denre felkészít. Elmentem dolgozni egy idősebb mesteremberhez. Nála, az autószerelés közben a gyakorlat­ban szereztem meg, amire ma is szükségem van. Az iskola után Bra­tislavában helyezkedtem el. Dúbrav- kában, az üveggyárban. S jött a ka­tonaság. Nem könnyű elszakadni az ottho­niaktól. Biztos vagyok benne: az iskola befejezése és az alakulathoz utazás közti pár hónap nemcsak engem bénított meg, a legtöbb kis­en diplomázott fiút megviseli. Kilép­tem az iskolából, elváltam a barátok­tól, előttem volt a pár hetes szünidő, az utolsó, mégsem tudtam gondtala­nul semmittevéssel tölteni. Nem tud­tam kikapcsolódni, pihenni. Minden nap egy örökkévalóság volt, estén­ként kétségek gyötörtek, másnap megint keserű szájízzel ébredtem arra, hogy nem tartozom sehová. Vártam a napot, hogy kötődjek vala­hová. Lázasan kerestem az első munkahelyet. Ismerkedtem az újjal, s megint egy nyomasztó érzés lett úrrá rajtam. Bármibe fogtam is, csak az járt a fejemben, két hónap után vonatra kell szánnom. Az egy év alatt nem akartam emlékezni, nem akartam kapcsolatot tartani a külvi­lággal, tudni arról, miről maradok le. Haza is csak pár levelet írtam. Ha­zajövet becsöppentem egy más vi­lágba, a második munkahelyemre. Az üveggyárat azért hagytam ott, mert gyakorlatilag meg volt kötve a kezem, nem lehettem önálló, ahogy itt. Ma már úgy kezelem a gé­peket, mintha a fiaim lennének. So­kat én fejlesztettem ki. Elégedett vagyok, ha jót működnek. Egyszer, már katonaság után, visszamentem az üveggyárba, s láttam, még ma is jól működnek a gépek, amelyeket én állítottam működésbe. Nem mindegy, hogy végzem a munkám, hogy teljesítem a feladatokat. Újra megszoktam a falut. Bratisla­va nekem már csak emlék. Elveszí­tett szerelmek, diákcsínyek, barátok. Néha találkozom velük. Együtt em­lékezünk. Elváltunk, változtunk. Ők is, én is. Más a gondunk. Ugyanott folytatni, ahol abbamaradt nem le­het. Nem is kell. Fontos, hogy volt. A nyári honismereti kerékpártúrán azóta is ott vagyok minden évben. Sokad összejövünk ott a régiek közül. A Kolárovói Gördülőcsapágy­gyár, valamint a rigai motorgyár ifjú­sági szervezetének tagjai Bratisla- vából Rigába, a Lett SZSZK főváro­sába közel 2000 kilométert tettek meg kismotorokon. A cél egyrészt az volt, hogy a két gyár fiataljai az út elején és végén üzemlátogatásuk során tapasztalatokat cseréljenek, mélyítsék szaktudásukat, másrészt a Babetták, valamint a kismotorok legújabb típusa, a Stella, amely a két gyár együttműködéséből a két ifjú­sági szervezet, a SZISZ Szlovákiai KB, valamint a Komszomol KB véd­nökségével született, propagálása és bíróképességének feltérképezé­se volt. Kolárovóban az „utazó“ csapatba az ifjúsági szervezetben, valamint fejlesztési mérnökként vég­zett jó munkája alapján Fekésházy Gyulát is beválasztották.- örültem, hogy bekerültem a csapatba, ugyanakkor féltem is. Sose vonzott a motorozás, nem ül­tem még motorkerékpáron. Azt se tudtam, hogy kell a motort beindíta­ni. Az út megtétele feladat volt, amit teljesíteni kellett és én teljesítettem. Annak ellenére, hogy a közel 2000 kilométeren arra kellett ügyelnem, hogy jól menjen, működjön a gép, számtalan kalandban, élményben volt részem. Ez volt az első utam a Szovjetunióba, s örülök, hogy ilyen nem mindennapi módon ismerked­hettem a lenyűgözően szép tájjal. Nagyon élveztem az orosz szaunát is: Riga káprázatos város, a tenger maga a csoda, különös érzés volt pár napig a Seremetyevói repülőté­ren várni arra, hogy felszáll a köd, s indíthatják a gépet. A szovjet em­berek kedvességén sokszor elérzé- kenyültem, ma is elszorul a torkom, ha felidézem... de ezzel nem mon­dok semmit. Úgy emlékszem rá, mint egy filmre. Leperegnek a ké­pek, egyik-másik megmarad, fel tu­dom eleveníteni, át tudom élni. Tu­dok róla beszélni, de nem tudom elmondani. Csak érezni fogom so­káig. TALLÓSI BÉLA ÚJ! 1988. V. László csontváza a prágai Nemzeti Múzeumban (Václav Jirsa felvétele) »V ALA»|n!tt I —HHKaim m

Next

/
Thumbnails
Contents