Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)

1988-02-12 / 6. szám

A Rozsnyói (Roznava)

Egészségügyi Szakközépiskola kollégiumának lakóival- elsős, másodikos, harmadikos diáklányokkal beszélgettünk a pályaválasztásról, az oktatásról, vágyaikról és terveikről. Arról, mikor döntötték el, hogy ápolónők lesznek, mi a véléményük iskolájukról, de a kollégiumról is.

Az elsősök csak nemrég szakadtak el családjuktól, de az első félév tűzkeresztségén túljutva, kezdik meglelni helyüket a világban. Szedlák Renáta Nagytár- kányból (Veiké Trakany), Kluka Beáta Bolgárról (Bulhary) érkezett Rozsnyóra.

Renáta kórházban volt gyerekkorában, az ott töltött idő elég volt ahhoz, hogy hivatást válasz- szón. - Nővérke teszek - mondtam szüleimnek, akik rám bízták a választást. Kitüntetett tanuló voltam, talán ezért tanítóim a gimnáziumba irányítottak volna, de én vállaltam az otthonról való elszakadást és ide jöttem.

Kissé nehezen szoktam meg az itt uralkodó állapotokat, például azt, hogy az osztályban nincs mosdó és cserépkályhában fülünk. Beáta nyíltan bevallotta, pincérnónek készült, de nővére rábeszélésének engedve, eljött a nővérképzőbe, ahol nagyon jól érzi magát.

A safárikovói Iván Tímea és Palmont Vera a másodikosok érzéseiről vallottak. Tímeát nagymamája betegsége ösztönözte arra, hogy egyenruhát öltsön. (Lörincz János illusztratív felvétele)

A kórházakban emberségük segíti át a betegeket életük nehéz időszakán, kedves szavuk enyhíti a lélek és a test fájdalmait. Négy évnyi tanulás után, az első évek buktatóin túljutva az orvosok nélkülözhetetlen segítőtársaivá válnak. A betegek többnyire szeretik a kék-fehér ruhás, főkötós nóvérjelölteket, akik sok tennivalójuk ellenére türelmesen meghallgatják hol szomorú, hol vidám történeteiket. De vajon ók, szakközépiskolások, milyennek látják leendő hivatásukat? Hogyan képzelik jövő munkahelyüket, életüket? Felkészíti-e őket az iskola a nagybetűs életre?- Amikor nagymamám kórházba került, gyakran látogattam. Tudtam, hogy betegsége komoly, de azt is észre kellett vennem, hogy bizony a nővérek nem látták el rendesen. Ekkor határoztam el, hogy nővér leszek, de nem olyan mint ók... - közölte csendesen, majd könnyes szemmel hozzá fűzte: - Nagyon szerettem.

A lányok elmondták, kissé nehezen bár, de megszokták a kollégiumi rendszabályokat, a sok tananyag pedig - ezt már az idősebbektől tudják - a gyakorlat közben válik igazán vérükké. A két szimpatikus másodikos lelkesen beszélt a kórházban töltött órákról, az első vérnyomásmérésről és injekciózásról, de még a betegek fürdetéséről is. A harmadikosok csoportja mosolyog* va hallgatta a „kicsiket“.- Elsős-másodikos korunkban mi is azt hittük, hogy miénk a világ, s minden úgy lesz, ahogyan elképzeltük. Hogy nem fog számítani a háromműszakos munkaidő, hogy mindig mosolyogni fogunk a betegekre, hogy mi majd megmutatjuk, lesz időnk beszélgetni is azzal, aki igényli- mondta a Lénártfalváról (Le- nartovce) érkezett Varga Mónika.- Ma már tudjuk - hiszen sokat vagyunk a kórházban - nagy erőre lesz szükségünk álmaink valóra váltásához. Rá kellett jönnünk, az elmélet eltér a gyakorSZIÜl lattó1 _ közölte komolyan.

a- Vegyük csak a munkánkat segítő eszközök kérdését - vette át a szót Karch Csilla. - Az iskolában azt tanuljuk, hogy .11.12. a magatehetetlen beteg fürdetését megkönnyíti az emelőszerkezet stb. De melyik kórházban van ilyen? Ági húgom elsős, s amikor hallja gyakori kifakadá- sainkat, hogy nincs elegendő gumikesztyű, injekciós tű, hogy az emeléstől fáj a hátunk, talán el sem hiszi. Ő és társai rózsaszín szemüvegen keresztül látják ezt a hivatást - nevette el magát, majd hozzáfűzte: - Addig ■ jó. Breza Melinda kórházi élményeit ecsetelte. - Vannak betegek, akik ha látják, hogy mi közeledünk az injekciós tűvel, legszívesebben elfutnának. Félnek, s félelmük gyakran átszáll ránk is. - Persze, ha minden jól sikerül, s rendszerint így van, akkor viszont már név szerint keresnek a betegek minket, s dicsérnek a végtelenségig - szólt közbe Géresi Magdolna.

Az élménybeszámolók után szóba kerültek a lányok távlati tervei. Az elsősök többnyire a kórházak gyerekosztályain, illetve szülészetein képzelik el életüket. Az elsős Renáta talán azért, mert hathónapos a kishú- ga, a többiek azért, mert ezeken az osztályokon kevesebb a kin, a szomorúság. A másodikosok úgy gondolják, tulajdonképpen mindegy, a kórház melyik osztályára kerülnek. Azt egy emberként vallják, szívesen dolgoznának új, tágas, jól felszerelt kórházakban. Határozott elképzeléseik hallatán a harmadikosok avatkoztak a beszélgetésbe. -S mit csinálsz, ha a geriátriai osztályon lesz csak helyed? Az idős betegek szomorúak, gyakran nem akarnak együttműködni

sem az orvossal, sem a nővérrel. Vagy ha a belgyógyászatra kerültök, és el kell látni a halottat?- szegezte Csilla a kérdést húgának. - Megtanuljuk ezt is, úgy, ahogy az előttünk lévők. Nem hiszem, hogy megfutamodnánk- válaszolt erélyesen. Kiss Katalint a műszerek érdeklik, igy ha alkalma lesz, azokat szeretné kezelni. - A rehabilitáción is érdekes lehet a munka - gondolkodott hangosan a másodikos Vera.- A negyedikeseknek már gazdagabbak a tapasztalataik, kár, hogy nincsenek itt - sóhajtották valamennyien. A hol vannak kérdésemre elmondták, hogy a negyedikeseket helyszűke miatt nem tudják elhelyezni a kollégiumban. Maguknak kell gondoskodniuk szállásról, ami nem kis anyagi terhet jelent a szülőknek. - Még rágondolni is rossz, hogy jövőre nekünk is mennünk kell - mondták a harmadikosok gondterhelten. S hogy egy kicsit felviduljanak, a szerelemről kezdtünk beszélgetni. Ez hatott. Sűrű nevetgélés közepette „álmodtak“ majdani családi életükről, arról, hogy a férjek mindenben segítik majd őket. Főleg az elsősök derűlátóak. A másodikosok, a harmadikosok látják már a dolgok nehezét is.- Amig meg nem születik gyermekünk, nem is lesz nagy gond. De mi lesz azután? Sok nővért ismerünk, akik gyermek mellett nem vállalták az ápolónői hivatást. És mi lesz, ha féltékeny lesz a férjünk? Az orvos-nővér kapcsolat gyakran szóbeszéd tárgya. Rendszerint negatív előjellel. Pedig a nővér az orvos jobb keze - legalább is ezt tanuljuk az iskolában. Az sem titok, többet tudunk a betegek lelkiállapotáról, mint az orvosok, hiszen gyakrabban találkozunk velük. A nővér kapocs a beteg és az orvos között, ezért tartjuk fontosnak a munkatársi jó viszonyt, az egymás iránti tiszteletet. Amíg mi végzünk, addigra ezek a dolgok is tisztázódnak - közölték vidáman.

Tizenévesek, örülnek és bánkódnak, vidámak és gondterheltek, élvezik az önállóságot és haza vágynak. Farmert viselnek és modern zenét hallgatnak, szeretik Adyt és Nagy Lászlót. Amikor megérkeznek a gyakorlatra, életet visznek a kórterembe. Van türelmük, van mosolyuk mindenki számára. Lelkesek és bizakodóak. Ma még egészség- ügyi szakközépiskolások, de gyerekkori álmuk hamarosan teljesül. Egészségügyi nővérek lesznek. Vajon meddig?

PÉTERFI SZONYA

NEM TETTE LE

A kisunoka nem hagyja nyugton. Szüntelenül kérdezget, majd az ölébe ül. A nagyapa nyugodtan válaszolgat. Aztán megérkezik a bevásárlásból a nagymama és a kis Tamás azon nyomban szemügyre veszi a táska tartalmát.- Két hónap fizetetlen szabadságot vettem ki - mondja Nagy István -, alig várom, hogy leteljen és újra dolgozhassak, jóllehet már a 67. életévemet taposom. Számomra idegesítő a semmittevés, nem találom helyem a házban. Még jó, hogy az öt unoka közül az egyik itt van nálunk.

Ök is öten voltak testvérek. Édesanyjuk, aki 1936-tól párttag volt, egyedül nevelte gyerekeit, még szerencse, hogy mindig akadt, aki segített rajtuk. Hét-nyolc évesen libát, tehenet őriztek a nyári szünidőben, s amit fizetésként kaptak, abból ruhát, cipőt vásároltak, hogy télen tudjanak iskolába járni. Volt olyan hónap, amikor a kenyérnek színét sem látták. Minderről nem szokott beszélni, s nem azért, mintha szégyellené, hanem mert saját gyermekei és unokái is nehezen hinnék el, hogy egykor mindez igaz lehetett.- A nyolc osztály elvégzése után egy ideig alkalmi munkásként dolgoztam, majd gépészkovács tanuló lettem - fonja tovább a beszéd

! fonalát. - A lópatkolást éppúgy megtanultam, mint a cséplőgép kezelését. Mégsem kaptam segédlevelet. A győri vagongyárban dolgoztam mindaddig, amíg 1941-ben tényleges katonai szolgálatra hívtak. Az angyalbőrt a háború végéig le sem vetettem. Május vége felé kerültem haza. Abban az időben a Csallóközben munkát találni nehéz volt. Egyik napról a másikra éltünk.

Szülővárosában, Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) a felszabadulás után kevés ipari létesítmény volt. 1946-ban sikerült munkát kapnia

I

a keményítőgyárban. Egy évvel később megváltozott a gyár neve, és lekvárt kezdtek gyártani. Megszerezte a szakmunkásbizonyítványt, és karbantartó lett.- Február elején felkerestek a régi párttagok. Azt mondták, engem jól ismernek, ha nincs is tagsági igazolványom. Arra kértek, szedjek össze néhány megbízható embert, és alapítsuk meg a Népi Milícia üzemi egységét. Puskát és pisztolyt is hoztak. Ettől a naptól kezdve csak az jöhetett az üzembe, akit mi beengedtünk. Éppúgy dolgoztuk, mint bárki

más, szabadidőnkben pedig szolgálatot teljesítettünk és éjszakára is bent maradtunk. Ha csak tehettük, hallgattuk a rádiót, Prágára figyeltünk.

. Néhány nap múlva újra felkeresték.- Pista, három ember kellene a gabonaraktár őrzésére, nehogy az osztályellenség kárt tegyen benne. Nem gondolkozott sokáig. Az üzemben maradiaknak megmondta, mi a teendőjük, ö pedig harmadmagával a gabonaraktárhoz sietett. Nem találtak ott üzemrendészt, egyetlen dolgozót sem. Az igazgató is csak néhány nap múlva jelentkezett. Mindená- (A szerző felvétele) ron be akart menni, azt mondta, az iratokért jött, de nem járt szerencsével. Négy csendőrrel tért vissza.- Nem voltunk hősök, mi tagadás, inunkba szállt a bátorság a csendőrök láttán. Mindenáron be akarlak menni, mi pedig nem engedtünk a negyvennyolcból. Tartottuk magunkat a parancshoz, amelyet megkaptunk. Társaim túzkészültségbe helyezték a golyószórót, az igazgatóék végül dolgavégezetlenül távoztak. Három hétig őriztük a kenyérnekvalót. Az egyik garázsban állítottuk fel a benzines hordóból átalakított kályhát, annál melegedtünk. Haza csak élelemért és tisztálkodni jártunk.

Azután, hogy megerősödött a munkáshatalom, ott folytatta munkáját, ahol abbahagyta. Az üzemi egység parancsnoka volt 1957-ig, amikoris tűzszerész-tanfolyamra küldték, majd a Népi Milícia járási törzskarában kapott beosztást. Ott tartják nyilván a mai napig. Nem hiányzik a kiképzésekről, a gyakorlatokról.- Az évek múlásával a munkabeosztásom is többször megváltozott, öt évig tehergépkocsival jártam, aztán a gyár mezőgazdasági részlegének a vezetésével bíztak meg. Az igazat megvallva, nem szívesen változtattam munkahelyet, örültem, amikor újra visszakerültem a karbantartó részlegre, amelynek a vezetője lettem. Nyitott szemmel jártam, mintegy 25 újítási javaslatom fogadták el. Annak külön örülök, hogy mint a szocialista munkabrigád tagja, megkaptam az aranyjelvényt.

A felszabadulás óta egyazon üzemnél dolgozik, - csak a neve változott többször - a Slovlik dunaszerdahelyi üzemében. A nyugdíjkorhatárt 1981-ben érte el, de azóta is karbantartóként dolgozik. Pedig egészségi állapota nem a legjobb. Ennek ellenére a munkát nem hagyta abba, és a fegyvert sem tette le. Lemondott a cigarettáról, a sörről, a féldeciröl, de az üzemhez, a Népi Miliciához hű maradt. A sportrendezvényekről sem hiányzik, bérlete van a DAC-pályára.- Van két árnyi kertünk, nyáron ott töltöm el- a szabadidőmet. Számomra a munka éltető erő. Régi szakember vagyok, de még mindig nagy élményt jelent, ha egy meghibásodott gépet sikerül megjavítanom. Hatvan kilóval még ma is megbirkózom. Nem is tudom, mit csinálnék, ha nem voltna szükség rám a munkahelyemen.

Feketekávé kerül az asztalra. Kiderül, hogy Pista bácsi felesége is több mint tíz évig viselte a Népi Milícia egyenruháját. A Nagy házaspár életében a munkásőrség sokat jelentett és jelent ma is. Ha magukra maradnak, van mire emlékezniük, hiszen évekig pártfunkcionáriusok is voltak. A munkáshatalmat szolgálták, a férj még ma is aktívan.- Mindig nagy öröm, ha együtt van a család - jegyzi meg a feleség és férje helyeslőén rábólint.

Az elmúlt negyven év nem tűnt el nyomtalanul. Már 1949-ben megkapta a Győzelmes Február Érdemrend bronzfokozatát, később a Népi Milíciában, a Haza Védelmében Szerzett Érdemekért, A Szocializmusért Végzett Áldozatkész Munkáért kitüntetést, valamint a szakágazat legjobb dolgozója jelvényt és számos emlékérmet. Ezek is arról tanúskodnak, hogy mindig ott volt és bizonyított, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Ma is mindennapi munkájával tanúsítja, hogy a munkáshatalom, a szocialista társadalom elkötelezett építői közé tartozik, hogy rá még mindig lehet számítani.

A februárban kapott fegyvert még nem tette le. NÉMETH JÁNOS