Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1988-02-05 / 5. szám
Videoegyesülés Kijevben Azokban a napokban, amikor ott jártam, a stúdió technikai ellenőrzöszolgálata visszautasította Vlagyimir Szaveljov Emlékezés című filmjének átvételét. Ez volt az újonnan alakult videoegyesülés első filmje. Az átvevők ragaszkodtak néhány rossz minőségű, sötét és homályos képsor kivágásához. Általában nem lehet az ilyen jogos igény elől kitérni, csakhogy ebben az esetben nem megszokott felvételekről volt szó. A kifogásolt képsorok egyedülállók. Vlagyimir Vi- szockijt örökítették meg. A mindössze néhány méter filmet egy amatőr készítette egy rakparton, gépkocsiban... Az ügy már lezárult, a döntés megszületett: az amatőr felvétel benne maradt a filmben, lehetővé téve mindannyiunknak, hogy láthassuk a „civil" Viszockijt, márpedig ilyen lehetőségünk ritkán adódik. Miféle film az Emlékezés? Koncertfilm? Nem, bár természetesen dalokra épül. Játékfilm? De hisz szinte az egész dokumentumokból áll: filmrészleteket, videofelvételeket, fényképeket látunk, Viszockij dalait halljuk. Dokumentumfilm? Mit kezdjünk akkor a kerettörténettel, amely a cselekmény mozgatórugójául szolgál? Egy fiatal énekesnőnek (Jelena Kamburova alakítja) felajánlják, hogy énekelje lemezre Viszockij néhány dalát. A lány, hogy jobban megértse Viszockij belső világát, végignézi a különböő anyagokat, elmegy oda, ahol a költő járt, beszél azokkal, akik ismerték.. . Ez a módszer nem újdonság. De az emlékezés nem a már ismerthez való visszatérést jelenti, hanem kísérletet égy új, a „házimozizás“-hoz szükséges nyelv kialakítására. A film alkotói nem tekintették céljuknak, hogy mindenre kiterjedő portrét rajzoljanak arról az emberről, aki a szovjet kultúra sajátos jelensége volt. Viszockij tevékenységének csak egyik részével, szerzői dalaival foglalkoznak, ezek segítségével igyekeznek bemutatni a művész közéleti álláspontját, országos népszerűségének okait. Erről maga a költő is beszélt egyik interjújában, amely most előszőj hangzik el a képernyőn. Költészetének forrásait. Viszockij a városi románcban, a külvárosok dalaiban látta. De forrásául szolgáltak azok a költészeti hagyományok is, amelyeket az ötvenes évek végén alakítottak ki az akkor fiatal költők: Bulat Okudzsava, Bella Ahmadulina, Jevgenyij Jevtusenko, Robert Rozsgyeszt- venszkij, Andrej Voznye- szenszkij. Ök is megszólalnak a filmben.- Filmünk Viszockijról szól - mondja a rendező. - De rólunk is, a korról, amelyben élünk. Elkészült hát az első film, a videoegyesülés „első fecskéje“. A munkával párhuzamosan alakul maga az egyesülés, rajzolódnak ki tevékenységének alapelvei. Most dolgoznak az önálló gazdasági elszámolás szabályain. SZ. E. A _ Adj király katonát hátrányos helyzetű, T\í- de szívós, küzdeni tudó szövölánya- ként mutatkozott be 1983-ban. Három évvel később, a Visszaszámlálásban férjhez megy és gyereket szül a szövőlány, aztán egyik pillanatról a másikra családfő lesz, aki házat épít, fuvarokat intéz, bedolgozó brigádot szervez. Élete Erdöss Pál harmadik filmjében, a tavaly bemutatott Gondviselésben válik igazán keserűvé: előbb férjét, majd öt is elítélik, kiskorú gyerekeit pedig állami gondozásba veszik Más film, más szerep: Stefan Uher Hatodik mondat című alkotásában Bozena Slancíková Timra- vát, a fiatal szlovák írónőt játssza. Aztán tévéfilmekbe hívják; elveiben megingott, vidéki tanítónő Erdöss Pál rendezésében, az Áldozatokban. Nyugtalan római fruska Franco Giraldi Senki nem tér vissza című olasz-magyar koprodukciójában. Cserfes kis szlovák pincérlány Luba Velecká A fehér asszony című munkájában. Ozsda Erika nem színésznő. Cannes-ban, Locamóban, Karlovy Varyban, San Sebastian- ban mégis csupa jót mondtak róla. Mert ösztönös tehetség. Mert minden egyes gesztusa természetes gesztus. „A metróban... igen, ott szólított meg egy statisztaszervező. December volt, siettem haza, cipeltem a sok karácsonyi ajándékot, erre odalép hozzám egy féri. A kapucni a szemembe lógott, a sál a számat takarta, nem hiszem, hogy sokat láthatott az arcomból, mégis megkérdezte: akarok-e filmben játszani? Dehogy akarok! Hagyjon békén! És mentem tovább. Ö is jött. Magyarázott. Hogy meg kell próbálnom. Hogy Erdöss biztosan örülni fog. Nem ismerem? Nem baj. Meg fogom ismerni. Mert ha meglát, az tuti, hogy játszom a filmben. Én leszek a tömeg, ugye? - frocliztam. Nem, nem, főszerep! És csak mondta, mondta a magáét. Hiába kértem, hogy tegyen le rólam, nem hagyta abba Be szokta tartani a szavát, ha megígér valamit? - kérdezte. Akkor jöjjön be holnap a filmgyárba. Bementem. Hét lány ücsörgött előttem. Ahogy elnéztem őket... nagyon jól tudtak ülni. És mind a heten sportoltak, szerették a magyart, a történelmet... nekem ettől nevetnem kellett. A fejemre húztam a kabátot, az alatt nevettem. Rám kerül a sor, behívnak... hát te vigyori, ki vagy? Gimnazista, ez már Erdöss volt. Beszélgetni kezdtünk, de untam az egészet. Dohányzik? - kérdeztem Erdósst. Nem. - felelte. Mindegy, azért hozhatna egy cigit. Kiment. Na és a fiúk? Van belőlük elég? - faggatózott, amint visszajött. Ehhez meg mi köze? - kaptam fel a fejemet. És tudtam, hogy mindent elrontottam. Hazamentem, erre telefonon keresnek. Hogy menjek be másnap próbafelvételre. Igazolást adnak? Ez már csak természetes. Jó, akkor, ha kell, egy hétre is bemegyek. Harmadikos gimnazista voltam... kezembe nyomtak egy forgatókönyvet, azt mondták olvassam el, gondoljam át, de ne tanuljam a szöveget, mert improvizálni fogunk. Na, ez volt az Adj király katonát. A forgatás idején magántanuló voltam, negyedik elején mentem csak vissza a gimibe, de ha dolgozatot írtunk matekból vagy fizikából, akkor én biztos, hogy ankétra mentem. Lógtam. Füllentettem. Az első film után benéztem az egyetemre. Nem vettek fel. Ott álltam tizennyolc évesen és nem tudtam, hogyan tovább. Erre behívtak a filmgyárba és azt mondták: gyere hozzánk gyakornoknak. Havi fix és néhány filmszerep - érdekel? Persze hogy érdekelt. így lettem a színésztársulat tagja. És jött a Visszaszámlálás, Erdöss Pál második filmje. Benne vagy... rád írtuk a szerepet, biztosan tetszeni fog. Olvasom a könyvet, várom, hogy magamra ismerjek... egyetlen mondat szólt csak rólam: És ekkor Jutka szeplői összefolytak. Mindegy. Az Eperjes volt a partnerem. Már miatta is megérte. Kezdetben dühöngött, hogy nincs könyv, nincs írott szöveg, aztán belejött, hogy magunk „írjuk“ a szerepet. Úgy játszott, hogy valósággal magával húzott. Eleje, tetőpontja, vége volt a jeleneteinknek. Most összeveszünk, én kimegyek - ezt megbeszéltük, de hogy hogyan veszünk össze, s melyik ajtót vágom be magam után, az csak játék közben derült ki. Ha váratlanul lehajoltam, keresett a kamera. Ilyen is előfordult. Ha nem tudtam megcsinálni valamit, vitatkoztam. Mert a vita is segített. Május volt, ragyogó nap. most ^ zokogjál modta Erdöss. De t'. !sak úgy ripsz-ropsz sírva fakadn erőlködtem, nem ment. Szünet. Go. alami szomorúra. Az majd elindítja a könnye tét'. Tényleg? Ettől nevetnem kellett. Fogtam a filmbeli gyerekemet, és vártam, hogy mi lesz. Aranyos volt a kicsi... megérintette a karomat és olyan könyörgő szemmel nézett rám, hogy abban a pillanatban elsírtam magam. Szeplős báj és fanyar kihívás (Szabó Róbert felvétele) A Gondviselést nagyon nem akartam. Meguntam a munkáslányokat. Most kiabálj, most sírj, most legyél kedves, most borulj ki, de nagyon... olyan mechanikusnak tűnt az egész! Anya egy gyerekkel, anya két gyerekkel, feleség rokkant férjjel, feleség elítélt férjjel, és mindig csak a güri, a güri, a güri. Nem is tudom miért, a végén mégis belementem. A Hatodik mondat azért volt nehéz, mert képtelen voltam megtanulni tíz mondatot. Megszoktam az improvizálást. Hogy úgy mondom a szöveget, ahogy a nyelvemre jön. Uhernél ilyesmi számításba se jöhetett. Ott egyfolytában magolnom kellett. Ez nem panasz, csak úgy mondom. Uher nagyon kedves ember. Amikor lejött Pestre, hogy színésznőt keressen a szerepre, szólt a filmgyárban, hogy neki olyan lányt mutassanak, mint a Monori Lili, csak éljen a szeme. Tessék - tették elé a fényképemet. Igen, igen, ez kell nekem, és örömében tapsolni kezdett. Ha tetszett neki a jelenet, odajött hozzám és megölelt. De úgy, hogy majd össze- roppantott. Luba Velecká tévéfilmjében Jan Malír, az operatőr volt az igazi kontroll. Mindig tudtam, hogyan játszottam... csak a szemébe kellett néznem. Most nem forgatok. Felvételire tanulok. Pontosabban tanulni szeretnék. Rendet vinni az életembe. Mert azt találtam ki, hogy dramaturg leszek A film, a tévé csak addig érdekel, amíg csinálom. Játszottam két Családi körben... a második után azt mondtam: befejeztem. Ketten voltunk benne: én meg a görcs. Hát ezért! Rettentően elkeseredtem, de csak egy kis időre. Egyébként mindennel így vagyok. Dort- mundban elhatároztam, hogy megtanulok németül. Kubában úgy döntöttem: inkább spanyolul. Minden érdekel. Tizenhárom percig. Aztán közbe jön valami. Tudom, hogy közbejön. Már ismerem magamat. Tilosban parkolok, biztonsági öv nélkül vezetek... én a szabályoknak, az előírásoknak, ha belefeszülök, akkor sem tudok megfelelni. Hét hónapom van még szeptemberig, jó lenne még egy nagyot játszani addig. Ha rajtam állna, a következő szerepemben egy csavargó kis vagabund lennék. Nevetnék és nevettetnék.“ SZABÓ G. LÁSZLÓ A japánok szerint két vonása van a japán televíziónak: az egyik a szüntelen, színes forgatag, a papír- és állatfigurák tarkasága, a kvíz-revük kavalkádja; a másik pedig az az elszánt „japán-központúság“, amely „csak a veszélyest, a rosszat“ mutatja meg. Ebben a szemléletben egységes az öt magánkézben levő japán óriás televíziótársaság. Velük szemben áll a mindegyiküknél jóval nagyobb, az egyetlen „általános és tisztán oktatási célra szentelt“ közjogi tévéadó, amely kizárólag az előfizetési díjakból tartja fenn magát. A 35 millió japán háztartásnak közel 100 százalékában van televízió, az előfizetés önkéntes, mégis, a készüléktulajdonosok 97,21 százaléka fizeti a közjogi tévéadót. A japánok átlagosan napi három órát ülnek a képernyő előtt (bár ez sokaknál öt órát is jelent). Egyedül a hírműsorokat és dokumentumfilmeket sugárzó közjogi a komoly adó, az összes többi profilja - a szórakoztatás. A szórakoztatás két fő eleme a varieté-show és a dráma, ami vég nélküli sorozatokat jelent. A sorozatok témája vagy a szamuráj hőskorba vezet, vagy - ezt diktálja a korszellem! - az emancipált nők „mai hétköznapjaival“, titkos szerelmi életével foglalkozik. Havonta sorozatok tucatja indul hódító útjára, s múlik ki csendesen. Külföldi sorozatokkal a japán piacra képtelenség betörni, ezek drámai felépítése nem felel meg az itteni ízlésnek. Ezzel függ össze, hogy jelentéktelen a nemzetközi músorcsere is. A varietémüsorok fő kelléke egy televíziós showmann, a „pasonaliti". Ezeknek az idoloknak a megkeresése és ötletekkel való ellátása a műsorok fő gondja, és egyben a televízióállomás népszerűségének a kulcsa. Ezek a pasonalitik aztán a legkülönbözőbb helyszíneket és szituációkat mutatják be a „rajongó fiataloknak“. A televíziós szakma mégis ennek a szemléletnek a kifulladásától fél. A televízió teljesen lerombolja a kultúrát, sőt magát a tudatvilágot is: a varitéműsor jelenetei közé vágják a katasztró- fahireket a legújabb bankrablásról, a szállodatü- zekröl vagy repülógép-szerencsételenségekröl. Ezek „eladása“ is a pasonaliti dolga. A szakemberek igazi veszélyt azonban nem a műsorok színvonalának a süllyedésében látják, hanem a video és a házi számítógép megjelenésében. Ma Japán háztartásainak kb. 40 százalékában van video, és különösen az ifjúság lelkesedik érte. A drámasorozatok megújítói arra számítanak, hogy el tudják fogadtatni a kritikusabb hangvételt a televízióban, fel tudják ébreszteni a kulturális igényeket az anyagi fogyasztás közepette. Japánban a televízió harminc éve a legerősebb tömegkommunikációs eszköz, a legnagyobb a hatása a lakosságra, amely híres homogenitásáról és társadalmi kohéziójáról. (A Jelkép nyomán) ÚJ SZÓ 14 1988.11.5. VJ TALÁLKOZÁS OZSDA ERIKÁVAL
