Új Szó, 1988. december (41. évfolyam, 283-308. szám)

1988-12-13 / 293. szám, kedd

Szépségekkel teli amforák

A hetvenéves Štefan Žáry köszöntése

Költő, író, műfordító. Nem minőségi sorrendben: azonos rangsorolásban. A klasszikus líra összes nemes hagyományainak vértezetében lépett a modern szlovák költészet élvonalába; a szépprózában a lírai realizmus mélyen átérzett, termékeny világából jutott el a szocialista realizmus tudatos, míves és mélyen átérzett müveleséig - egy termékeny világból a termő talajra; a műfordítás területén világirodalmi szinten méltó azokhoz a világirodalmi nagyságokhoz, akiket tolmácsolt: a francia Rimbaud-hoz, Apollinaire- hoz és Paul Éluardhoz, a spanyol Federico García Lorcához, a chilei Pablo Nerudához, a kubai Nicolas Guillénhez, a 20. század reprezentáns olasz költőihez, Ungarettihez, Quasimodóhoz, Pasolinihoz, San- guinettihez és mind a többiekhez. Sokrétű irásművészeiének magaslatait a legtalálóbban azzal a jelzővel lehetne méltatni, amellyel Žáry aposztrofálta nagy példaképét- egyik nagy példaképét -, a cseh Vitézslav Nezvalt (Stovežatý básnik, 1981): száztornyú költő.

Érettségiző diák volt, amikor megjelent első verseskötete (Srdcia na mozaike - Mozaikból kirakott szivek, 1938), amellyel egy csapásra a korabeli szlovák líra legjelentősebb avantgardista művelői közé került. Indulásának lelkes méltatásai mindenekelőtt az avantgardista és a szürrealista jelleget és lényeget emelték ki költészetében - ám a túlzottan idő előtt adományozott jelzők és besorolások olykor hajlamosak arra, hogy konokul és hosszú évtizedekre végigkísérjék egy költő életútját, s ez megtévesztő lehet Žáry esetében, művészetében is, mert Žáry sohasem hódolt tudatosan, eleve kitűzött szándékkal, céllal semmiféle izmusnak: a költészetnek, a költészet emberi és költői elkötelezettségének hódolt. Ezért, ha soron követjük a Mozaikok után beköszöntő köteteit (Zvieratník - Al- latöv, Pečať plných amfor - Tele amforák pecsétje, 1941; Stigmatizovaný vek - Megbélyegzett kor, 1944- itt már maga a cím is sokat sejtet!), feltétlenül meg kell állnunk egy pillanatra a felszabadulás után, 1946- ban megjelent A zarándok pók (Pavúk pútnik) című poémájánál, amelyben a szürrealizmus attitűdjét lényegében már csak az interpunk- ciót mellőző forma őrzi; a tartalom egy kezdődő, új korszak felkiáltójeleivel figyeltet fel. S a költő bizonyára nem neheztel meg érte, ha bizonyításul a poéma utolsó két sorát idézzük, a szemléltetés kedvéért immár önkényesen belecsempészett írásjelekkel:

Látomás - vak ábránd - sejdülő, tünde kín;

Hömpölygő víz fölött mélázó

harlekin.

Valóban apollinaire-i sorok. De a harlekin-köntösbe rejtőzött költő keserves évek során megérlelt magatartásából - a kötet megjelenésének évében lett 28 esztendős, de előbb még meg kellett élnie a Megbélyegzett kor éveit -, nem nehéz kiolvasni, hogy a harlekin-jelmez védelme, páncélja alatt a költő már az új történelem hömpölygő folyama fölött töpreng. Azzal az elmélyült felelősségérzettel, amelyet nemcsak önmagával szemben - Žáry tizedes, hol a te huszonöt éved (A bölcs néma - Múdry nemý című költeményből) -, hanem korával és társadalmával szemben is érez.

A Zarándok pók s a rákövetkező Jó napot, Villon úr (Dobrý deň pán Villon, 1947) egyaránt szigorú próbakövei a gondolat és kifejezésmód, a műgond és formaművészet egységének és fegyelmének; Žáry költői pályájának következetes folyamatosságát hivatottak biztosítani. Egyrészt a Megálmodott föld (Zasľúbená zem, 1947) immár beteljesedett ígérete felé, másrészt annak a meghatározó élménynek a tisztázásához, amely nélkül Žáry nemzedékének egyetlen költője sem tiszteleghetett népe történelme és történelmi tudata előtt. A Kard és babér (Meč a vavrín, 1948) című kötete a szlovák nemzeti felkelés éveit idézi fel. Itt azonban illő és szükséges megjegyezni, hogy az említett kötetekben Žáry már egy dialektikus számvetés és elemzés gondos módszerével építi, tervezi további költészetét és mondanivalóját: a Kard és babér a kegyeletes 1948/49-es esztendők felöl közelíti meg az 1944/45-ös évek történéseit, egyszersmind mintegy előremutató bevezetője a negyed évszázaddal később megjelenő, ugyanezzel az élményanyaggal foglalkozó Kiteljesedett dalunk nyara (Leto nášho dospievania, 1974) című kötetnek. TermészeteČSTK-felvétel

sen az említett, időközben eltelt negyed évszázadot is dialektikus egységben tölti ki az az élményanyag, amely nélkül a költő nem juthatott volna el a Kard és babértól a Kiteljesedett dalig, s ez: a szükebb és tágabb hazai táj, a szülőföld szere- tete, emlékezete, féltése, dominánsan az Út (Cesta, 1952), a Micsoda illat (Aká to vôňa, 1954); a Látogatás (Návšteva, 1955) és az Utánam mások jönnek (Po mne iní, 1957) című kötetekben.

Nyilván már az eddig felvázoltakból kitűnik: lehetetlenség lenne egy szerény ünnepi köszöntő keretében akárcsak vázlatosan is méltatni, ismertetni Štefan Žáry több tucatnyi kötetre kiterjedő eddigi életművét. Annál inkább, mert Žáryt az élet, a kor, a világ minden meghatározó fontosságú jelensége, eseménye érdekli, mindenre felfigyel; a világűr meghódításától, a csillagok világának újra felfedezésétől kezdve (A csodálatosan józan bárka - Zázračný triezvy koráb, 1960; Ikarosz örökké él - Ikar večne živý, 1960) a jövő távlataiig (Napjainkba mutató merészség - Osmelenie do dňa, 1962), a líra új társadalmi rendeltetéséig (A Múzsa megostromolja Tróját - Múza oblieha Tróju, 1965), a szlovák falu új arculatáig (Szenti- vánéji álom - Svätojánsky sen, 1973), a kötelező emlékezés líraiepikai múlt-idézésének vállalásáig (Smaragd gyapjú - Smaragdové rúno, 1977), ,,együtt az idővel, összhangban a korral“ (Horgonyok és szárnyak - Kotvy a krídla, 1981). S bizonyítékául annak, hogy a költő, az igazi költő mindig tud újítani és újat mondani, az 1984-ben megjelent Fekete Ophelia (čierna Ofélia) című kötetében az egyetemes emberi felelősség napjainkban, politikai létünkben oly elengedhetetlenül fontos, számonkérő, mozgósító erejű korparancsát, lelkiismeretébreszté- sét szólaltatja meg:

Viszi Opheliát az állóvíz tükre. Inkább lebeg, mint úszik a sűrű, halott vízben, az árva. Nem érdekli már semmi,

a fiatalság éneke sem részegíti, sem a szabadság vágya.

Ki ölte meg a folyót? Ki ölte meg a vízitündért? Biztosan ott lapul a fegyver mélyen lent az iszapban.

S ha a parton sétálok,

mindenkiben gyilkosát keresem. És én sem

vagyok ártatlan.

(A kötet címadó verséből - Ozsvald Árpád fordítása)

Erről a kötetéről írja Žáry költészetének egyik legelmélyültebb mél- tatója, Ivan Plintovič: ,,A Fekete Ophelia költeményei ismételten azt bizonyítják, hogy Štefan Žáry valóban Nezval-jellegű költő; olyan költő, aki képes költészetté varázsolni mindent, amit megérint."

Sokarcú költő. A festő és modellje (Maliar a modelka, 1973) című kötete a Žáry-kôltemények és a neves festőművész, Mudroch illusztrációinak összhangjával bizonyítja, hogy az egyes művészeti ágak alkotóinak és alkotásainak célja, nyelve, törekvése - függetlenül anyagtól és eszközöktől - mindig azonosak: minden az emberért, az ember igazáért, a jövőért, a társadalmi igazságok érvényesítéséért folyik. Festőművészetben és lírában, lírában és epikában egyaránt.

Žáry prózájának első műve az olaszországi élményekből, emlékekből felidézett, költői szépségű Appe- nin lég (Apeninský vzduch, 1947) című kötet. A megjelenése utáni években Žáry két esztendeig a Csehszlovák Sajtóiroda olaszországi tudósítója volt, s így alkalma nyílt behatóbban megismerkedni az ,,Appenin lég“ világával. Ezt bizonyítja az 1955-ben megjelent Odalenn, Délen (Dolu na juhu) című kötete és az Azúra anabázis (Azúrová anabáza, 1973) című regénye, majd az ugyancsak a római újságírói évek tapasztalataiból származó Egy év az anyafarkassal (Rok s vlčicou, 1983) címet viselő visszaemlékezései, amelyek során Žáry olyan személyiségeket jelenít meg, mint Togliatti, Malaparte, de Sica és Guttuso.

Žáry mestere a memoár-irodalomnak. Ebben a műfajban sorrendben a legkiemelkedőbbek közé tartozik A mosoly völgye (Úsmevné údolie, 1976), majd az Álarcok levétele (Snímanie masiek, 1979), az

1984-ben megjelent Aranyszájú elbeszélők (Zlatoústi rozprávači) s a Randevú, költőkkel (Rande s básnikmi, 1988) című kötetei, amelyekben sorra mutatja be a szlovák és a cseh irodalmi és művészeti múlt és jelen legnagyobb alakjait.

Költő, író, műfordító. Azonos nagyságrendben. Ezért írhatja róla művészetének avatott elemzője, Stanislav Šmatlák, egyik méltatásában a következő sorokat: ,,Az a valóság, hogy noha Žáry lírája jellegzetesen próteuszi, gazdagon változatos, tartalmi szempontból emocionálisan soksíkú költészet, alkotásait mégis egyetlen belső törekvés hatja át: megérteni az ember emberi, földi osztályrészét".

Érdemes művész; 1961-ben Klement Gottwald állami díjjal tüntették

ki.

Magyar nyelven 1987-ben jelent meg Válogatott versek című gyűjteményes kötete.

Szeretettel, tisztelettel és őszinte barátsággal köszöntjük a 70 éves Štefan Žáryt, s kívánunk neki további, örömteli, zavartalan alkotói munkában eltöltött, hosszú éveket.

RÁCZ OLIVÉR

■

:

Másnap háború volt

■ ■

ív

■■■■■■■■■■■■■a

FILMEK

(szovjet)

Másnap, igen, másnap csakugyan háború volt. Ez a film azonban nem a másnapról szól, hanem az előzményeket tárja föl. A divatszóval élve: alulnézetben. A történelem távolából, mintegy magasból nézve, sok mindent már tisztán lehet látni, de ez az alkotás testközelből mutatja meg, ki mivé lett a háborút megelőző években.

Egy elveszett nemzedék a hőse ennek a filmnek, azok a fiatalok, akiket tizenöt, tizenhét évesen ért

rendezik meg temetését. De aki a halott mellé áll, hogy megadja neki a végtisztességet, megfizet érte.

Mint az iskolaigazgató. Különös ez az ember, az igazgatóságba belecsöppenve a maga egyszerű módján, megmosolyogtatóan látja el feladatát. Csakhogy szíve és értelme természetes, ezért tulajdonképpen megtéveszthetetlen; nem szajkózza a kötelező szavakat, hanem igazat mond. Vállalva a következményeket.

A szovjet film diáklányai

a második világháború. A történet 1940-ben, egy középiskolai osztályban játszódik. Életkorukból következően kevéssé észlelhették ezek a kamaszok azt, hogy milyen sokakat forgatott ki emberi mivoltukból a kor; a személyi kultusz időszaka, mely eltorzította, tragédiába fordította a nagykorúvá válás hagyományos próbáit, az igaz barátságok és első szerelmek időszakát is. Az önkény, a jogfosztottság, a kétkedés és igazságtalanság évei, amikor az éjszakai csengetés nem meglepetést hozott, hanem bizonyosságot. Vika édesapját is ártatlanul meghurcolják, a kislányt, aki nem hajlandó őt nyilvánosan megtagadni, atúlbuzgók ki akarják zárni a Komszomolból. A diákok ismerik egymást, tudják, kiben mi lakik, de nekik nem szabad a tapasztalataikra hagyatkozniuk, hanem a rájuktukmált nézeteket kell vallaniuk. Hiába magyarázza meg nekik egy okos és müveit ember, ki volt Jeszenyin és Majakovszkij, azé az igazság, aki hangosabban hangoztatja, akár hatalmával visszaélve teszi ezt, akár félelmében. S mit tehet az a kamaszlány, aki körül egyik napról a másikra felfordul a világ? Vika az önkéntes halált választja. Osztálytársai, barátai - akik mindvégig kiálltak mellette - osztályfőnökükkel, szüleikkel is dacolva

Jobb part, bal part

A személyi kultusz időszakának megfilmesítése, a történelem fehér foltjainak feltárása egyre elmélyültebben foglalkoztatja a szovjet rendezőket. A Másnap háború volt az egyik legmegrendítöbb alkotás az e témával foglalkozó filmek között. Nagy tehetséggel érzékelteti azoknak az időknek a rettegéssel teli légkörét, a tehetetlenséget a hatalommal szemben, az elkeseredett dühöt. De Jurij Kara debütáns munkája - mely Borisz Vasziljev kisregényének a filmes adaptációja - másként közelít a múltnak e fejezetéhez, mint az eddig látott művek. Mélyreható őszintesége mellett oldott lírájával emelkedik ki közülük. A személyi kultusz leleplezése közben nem fél a romantika eszközeivel élni. Filmje azért más, mert egy embertelen világban egy kis embercsoport emberiességéről szól, érzelmesen, szépen.

Szomorú ez a film, mégsem lehangoló. A történtek ellenére ugyanis bizakodik az osztály, amelynek tanulói hisznek a múltjukban, ajövő- jükben. Másként nem lehetne, hogy - amint az a film utószavából kiderül habozás nélkül vállalják a halált is, amikor a várt jövő a háborút hozza. (Az alkotást az 1987-es mannheimi fesztiválon a zsűri külön- díjával jutalmazták.)

(francia)

Kivételesen arról kellene írni, ami hiányzik e filmből. Félő azonban, hogy a hiba- lajstrom túl hosszúra nyúlna. PhilippeLabro munkája ugyanis eleve érdektelen. Címe arra a tényre utal, hogy Párizsban (itt játszódik a történet) a Szajna jobb partját gazdagok lakják, a bal parton munkás- és diáknegyedek, „bohémtanyák“ vannak. Nos, a társadalomkritikai és lélektani elemeket tartalmazó melodráma hősei - egy sikeres ügyvéd és egy emancipált, megalkuvást nem ismerő nő - is e két partról származnak.

Noha megvesztegetési botrányról és pénzügyi machinációkról szól a film (az ügyvéd egy dúsgazdag pénzembert véd, akinek tisztességében egyre jobban kételkedik, feltevése később be is igazolódik), úgy tűnik: a sok hercehurca, fenyegetőzés, zsarolás csak arra jó, hogy feldúsítsa, körítse a szimpla szerelmi történetet. Paul, a jónevú, de sem a munkájában, sem a magánéletében nem éppen feddhetetlen múltú ügyvéd valósággal átváltozik, miután találkozik Sachával, a független,

Gérard Dépardieu és Nathalie Baye, a francia film főszereplői

s a csábításnak ellenálló nővel. Hatására a férfi, szembeszegülve a konvenciókkal, dacolva az erőszakkal, a veszélyekkel, a bosszút lihegő fenyegetésekkel, keményen a sarkára áll s az igazság bajnokaként győzedelmeskedik. Persze, a csinos, Sacha oldalán, aki időközben mégis enged Paul szerelmi ostromának.

A forgatókönyv csapnivaló, a rendezés kusza, csak a színészi játék érdemel említést. Hiszen olyan nagy sztárok alakítják a főszerepeket, mint Gérard Depardieu és Nathalie Baye. Mindkettőről régen tudjuk, hogy zseniális színészek, csak vajon mit keresnek a félresikerült filmben? -ym-