Új Szó, 1988. december (41. évfolyam, 283-308. szám)

1988-12-13 / 293. szám, kedd

Az ember a bajban ismeri meg igazi barátját MIHAIL GORBACSOV nyilatkozatban összegezte az örményországi földrengés helyszínén szerzett benyomásait (ČSTK) - Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke vasárnap Jerevánból visszatért Moszkvába. Az örmény fővárosból történt elutazása előtt nyilatkozott a köz­ponti és az örmény televíziónak. ÚJ SZÚ KÉRDÉS: Mihail Szergejevics milyen benyomásokra tett szert a katasztrófa sújtotta területeken? GORBACSOV: Szörnyű szerencsét­lenség, egyszerűen tragédia. Nagyon sok szerencsétlen embert láttam, akik elvesz­tették hozzátartozóikat és egész család­jukat. Meg vagyok rendülve mindattól, amit a két nap alatt láttam. Emberi.szempontból ezt nehéz kibírni, ez egyszerűen elviselhetetlen. Az ország vezetése nevében, a magam részéről és egész népünk nevében ismét szeretném kifejezésre juttatni legőszintébb és leg­mélyebb együttérzésünket a szerencsét­lenség sújtotta családokkal, az egész ör­mény néppel. Elmondhatom, már tudato­sítják, hogy az emoerek nálunk mindezt a szívükön viselik. Az egész ország meg­mozdult, mindenki kész a lehető legtöbbet megtenni, csakhogy segítsen. Ezek szörnyű érzések, egyszerűen megrendültem a látottaktól. Most például itt vagyok Szpitakban, ebben a nem nagy, 20 ezer lakosú városban. Teljesen el­pusztult. Leninakan szinte egészen rom­ba dőlt. Ez nagy szerencsétlenség, de megtudtam, hogy azon a legnehezebb, első éjszakán, az első órákban, amikor Leninakan és a világ között megszakadt minden kapcsolat, a repülőtér tönkre­ment, a vasút nem működött, járhatatla­nok voltak az utak, Jerevánból mégis azonnal elindultak az orvosok, munkások, építőmunkások, a fiatalok, főleg az orvosi karok diákjai, hogy segítsenek az embe­reknek. A pilóták teljes sötétségben száll­tak le, elszállították a súlyos sebesülteket, folytak a műtétek, az életmentés. Most pedig látom az egész országot, ahogy nagyon őszintén átérzi közös szerencsét­lenségünket és büszke vagyok embere­inkre. Mennyi sok minden, milyen óriási erkölcsi erő rejlik népeinkben! El kell mondanom, hogy a bizottság Nyikolaj Rizskov vezetésével, melynek tagjai Nyikolaj Szlunykov, Dmitrij Jazov, Rizskov elvtárs három helyettese, továb­bá az örmény Köztársaság vezetősége már óriási munkát végzett, és minden út járható. Most már érkezik a technika, a segítség, már minden van itt. A döntő jelentőségű most már a munka szervezé­se lesz. Mindenekelőtt el kell takarítani a romokat, melyek alatt még sok élő ember van. Hiszen minden nap újabbakat szabadítanak ki. Egyesekkel közülük ta­lálkoztam. Ezért az elsőrendű feladat megmenteni azokat, akik még élnek. Azo­kat is, akik elpusztultak, természetesen ugyanúgy ki kell szabadítani, és el kell tőlük búcsúzni, ez természetes. Ma nyolc órakor (az interjú a reggeli órákban készült - a szerk. megj.) 700 daru lesz itt, napközben már 900, hogy eltűntessék a romokat. Most éjjel-nappal folyik a munka, hely­reállítják az áram és a vízszolgáltatást, a megmaradt lakások fűtését. Három- százezer ember elhelyezésére elegendő hőszigetelt sátor érkezett. Természete­sen, elsősorban a nőkről és a gyermekek­ről kell gondoskodni. Örményországban, Grúziában, a sztavropoli határterületen és Kubányban szanatóriumokban és panzi­ókban több tízezer helyet ürítettek ki szá­mukra és már várják őket. Leninakanból és Szpitakból már kezdenek elutazni. Ott, ahol a gyerekeket kellett menteni, egész osztályok utaznak el tanítóikkal és az anyákkal együtt. KÉRDÉS: Úgy vélem, Mihail Szerge­jevics, hogy ennek a széles folyónak kis erekre kell oszlania, hogy minden­kihez eljusson. GORBACSOV: Igaza van, tegnap el­sősorban erről a kérdésről tárgyaltunk. Nagyon sok minden jött ide, sót, egyesek kérés nélkül küldik a szükséges dolgok, élelmiszerek, gyógyszerek és meleg ruha szállítmányait. Annyi minden érkezik, hogy azt nem is lehet átvenni. Megegyez­tünk abban: a stáb kapcsolatba lép a köz­társaságokkal, hogy előzetesen megálla­podjon velük. Élelmiszer van itt, vannak sátrak, folytatódik az orvosi segítség- nyújtás. El kell mondanom, hogy talán a leg­hozzáértőbben az egészségügyiek jártak el Csazov miniszterrel az élükön. Javul a szervezettség. Már nagyobb itt a rend és így az eredmények is gyorsabban jönnek. Az emberek, természetesen, ér­deklődnek a városok további sorsa iránt. Tárgyaltunk erről a kérdésről. A városo­kat, természetesen, újjá kell építeni. Or­szágunk vezetése nevében ezt elmond­tam az embereknek minden városban, hogy tudjanak róla. Ez az ősi földjük, itt eresztettek gyökeret, itt éltek nemzedéke­ken át Megértjük, hogy az embereknek válaszolni kellett ezekre a kérdésekre. Nyikolaj Rizskov két nappal ezelőtt meg­hívta ide minden köztársaság képviselőit, és ők saját kezdeményezésükre kötelez­ték magukat, s ők javasolták, hogy két éven belül mindent újjáépítenek. Az el­pusztult városokat, falvakat és üzemeket egyaránt, hogy az emberek visszatérhes­senek a normális életbe. Amit nem lehet visszaadni, azok az elveszett emberéletek. A megpróbáltatá­soknak ezekben az óráiban láttam, hogy az örmény nép bátor. Az emberek önfelál- dozóan, késlekedés nélkül lehetőségeik­hez mérten segítettek. KÉRDÉS: Voltunk a szomszédos falvakban és városokban, a következő­ket láttuk: az emberek kenyeret sütöt­tek, saját gépkocsijukba rakták, ide­szállították és az autókból osztogatták a kenyeret. GORBACSOV: így van, én is így lát­tam. Egyenesen az autóból osztották a még forró házi kenyeret. Vagyis újra láttuk, milyen belső erővel rendelkezik ez a nép. KÉRDÉS: Mihail Szergejevics, egész életemben nem láttam az ezred részét sem annak a szenvedésnek, amit itt három nap alatt. GORBACSOV: Én sem láttam semmi hasonlót. Nyíltan kimondom, nagyon ne­hezemre esik beszélni önökkel. KÉRDÉS: Tegnap itt, Jerevánban azonban ismét jelszavak hangzottak el Hegyi Karabahról. Mi ez az elva- kultság? Valóban emlékeztetnünk kell a bibli­ai igazságra, hogy ha vak vezet világta­lant, mindketten a szakadékba zuhan­nak. Ezek mögött a jelszók mögött nincs semmi jó. Ez egy újabb szeren­csétlenség. GORBACSOV: Kimondom nyíltan. Tegnap megrázott egy esemény. Az éj­szaka tértünk vissza Leninakanból az ör­mény KP Központi Bizottságára, hogy gyakorlati kérdésekről tárgyaljunk. Arról, hogyan kellene bővíteni a mentési mun­kálatok mértékét, hogyan lehetne elszál­lásolni az embereket, megoldani a gya­korlati kérdéseket és enyhíteni a szeren­csétlenség következményein. Az emberek az utcákon álltak, egy helyütt megálltam, jól elbeszélgettünk. Az emberek nagyon nyugtalanok és fájdalmasan élik át a tör­ténteket. Beszéltem velük arról, hogy egyszerűen megrendített, amikor láttam, milyen szerencsétlenség érte az embere­ket És Jerevánban egyszercsak feltették nekem a kérdést: milyenek lesznek a kap­csolatok, hogyan fogjuk felvenni a párbe­szédet a nem formális szervezetekkel? És ismét előjött Karabah témája. Tudják, elmondtam nekik mindent, amit gondolok, talán egy kicsit élesebben. Mindenekelőtt pedig azt mondtam, hagy­janak ezzel fel. Nézzék, milyen szeren­csétlenség érte az azerbajdzsánokat és az örményeket, rnire ösztönzik őket, s ez oda vezetett el, hogy már vér folyik. Most pedig ez a szerencsétlenség. Egész or­szágunk, az egész világ átéli azt, ami Örményországban történt, ami az örmény népet sújtja. Itt pedig, Örményország fő­városában egyszer csak azt kérdi tőlem valaki, hogyan vesszük fel a párbeszédet a nem formális szervezetekkel. Ki más kérdezhet ilyent, mint egy erkölcstelen ember. Ma erről beszéltem a dolgozókkal, egyenesen Kirovakanban. Egyetértettek ezzel és kértek: Mihail Szergejevics, en­nek véget kell vetni. Úgy hiszem, Hegyi Karabah problé­mája valóban létezik. Megvannak a gyö­kerei és kiéleződött amiatt, hogy Azer­bajdzsán korábbi vezetése egy bizonyos szakaszon, egy bizonyos időszakban helytelenül viszonyult ehhez a lakosság­hoz, egyáltalán nem a lenini hagyomá­nyok szellemében, sőt néha egyszerűen embertelenül. Ez pedig sértette az embe­reket. Ezt elítéljük, éppen ezért nyújtot­tunk segítséget, hagytunk jóvá határoza­tot, hogy 500 millió rubelt folyósítsanak e kis terület szociális-gazdasági fejleszté­sének támogatására, hogy ott mindent fel lehessen építeni, megszűnjenek az em­berek problémái és létrejöjjenek a megfe­lelő életkörülmények; hogy megoldódja­nak a kultúra, az anyanyelv fejlesztésé­nek, oktatásának kérdései és kialakulja­nak a normális kapcsolatok Örményor­szágban. Mindez természetes, érthető és ennek így kell lennie. így kell eljárni, így kell ezt megoldani, csakhogy ezenfelül is túl sok probléma halmozódott fel. A közel­múltban a Szovjetunió Legfelsőbb Taná­csának ülése után a mi vezetésünk elvtár­saival együtt meghívtam mindkét fél köz­ponti bizottságának tagjait és képviselőit. Körülbelül százan voltunk, leültünk és beszélgettünk. Nyíltan kimondtam: tud­ják, már a szakadék szélén állnak, még egy lépés és belezuhannak. Ez a két nemzet már évszázadok óta egymás mel­lett élt és továbbra is itt kell élnie. De elgondolkodott már valaki arról, hogyan fognak élni tovább? Valamennyien egyet­értettek azzal, hogy valóban itt van a sza­kadék. Ennek tudatosításával folyt a be­szélgetés. Megegyeztünk abban, mindkét fél elgondolkodik azon, hogyan lehetne egy időre megnyugtatni Hegyi Karabahot. Igen, létezik ez a probléma, de tudják, a karabahi témával ma visszaélnek a becstelenek, a politikai demagógok, a kalandorok, sót, a korrumpálódott erők is. Látják, hogy az átalakítás folytatódik, behatol Örményországba és Azerbaj­dzsánba, látják, hogy változik a vezetés és az átalakítás mellett áll ki. Vagyis ez azt jelenti, készül arra, hogy csapást mérjen rájuk és mindazokra a parazita erőkre, amelyek befolyásolják és megfélemlítik a népet. Mindenféle egyének gyűltek itt össze fehér és fekete ingekben, Azer­bajdzsánban és Örményországban egy­aránt, s nyomást gyakorolnak a képvise­lőkre és a kormányra. Mindkét részről karabahi jelszókat hangoztatnak: Meghalunk, de Karabahot nem adjuk, illette: Meghalunk, de Kara­bahot megszerezzük. Pedig Karabahra nincs szükségük, sosem viselték szívü­kön a sorsát. A hatalomért harcolnak, azt akarják megtartani. Aktivizálódott minden naplopó, aki a munkásosztályon, paraszt­ságon és a dolgozó értelmiségen élöskö- dik. Erről van szó. Elmondtam ezt Leninakanban és Kiro­vakanban mindenkinek. Az emberek egyetértettek velem és kijelentették, hogy ez így igaz Hiszen ók tudják a legjobban, hogy ez valóban így van. Az ilyen elemek Azerbajdzsánban és itt is visszaélnek az emberek nyelvük és népük iránti aggódá­sával, a határon egymás ellen uszítanak két nemzetet. Amikor elbeszélgetek az emberekkel, nyíltan azt mondják nekem: Mihail Szergejevics, évszázadok óta így élünk, közös családaink vannak. Már hozzáláttunk ahhoz, hogy mindkét köztársaság dolgozóival közösen megte­remtsük a rendet. Ezután Karabah prob­lémája olyan helyet kap, amilyen megille­ti. Az embereknek azon a földön kell élniük, ahol századokon át éltek. Az egyik tudós azt állítja, hogy Karabahban az örményeknek, a másik pedig azt, hogy az azerbajdzsánoknak vannak gyökerei. Fi­gyeljék csak meg, mindketten tényekből és történelmi dokumentumokból indulnak ki, ami azt bizonyítja - mondottam a tudó­soknak hogy ezek a népek mindig itt éltek, összefonódtak egymással, közösek a tanítóik és diákjaik, számos daluk, ugyanígy családjaik is közösen, internacio- nálisak. Hát lehet így bánni emberekkel? Ezek a politikai kalandorok ma azzal riogatják az embereket, hogy a földrengés még folytatódni fog, s ki tudja mit okozhat, s mi felelőtlenül járunk el. A tudományos akadémia öt tudósát kérdeztem meg, nin- csenek-e ilyen adataik. S ma nincs olyan központ, amely képes lenne elórejelezni, lesz-e vagy sem földrengés. Ezek meg ilyen dolgokat jósolnak. Vagy egy másik kínzó példa - a gyere­kek és a nők sorsa. Az említett elemek ma olyan híreszteléseket terjesztenek, hogy a gyerekeket Oroszországba szállítják és már nem térnek vissza Örményországba, elszakítják őket népüktől, s hogy az örmé­nyeket Szibériába fogják áttelepíteni. Ilyen dolgokkal foglalkoznak ebben a helyzetben! Kérdem én, milyen ezeknek az erkölcse? Az embereknek tudniuk kel­lene, milyen erők akarják elhitetni, hogy aggódnak a népért és a nemzetért, köz­ben pedig ilyeneket csinálnak. Meg kell ókét állítani. Végülis ennek a vidéknek a sorsáról nem ők, hanem az emberek fognak dön­teni. A központi bizottság, a kormány és az egész szovjet nép nevében biztosítani akarom az örmény népet arról, hogy ezekben a nehéz időkben számíthat a se­gítségre és a támogatásra. Mindent meg­teszünk azért, hogy még erősebben és felzárkózottabban kerüljünk ki ebből a szerencsétlenségből. En elutazom, de itt marad a Nyikolaj Rizskov vezette bi­zottság és folytatni fogja a munkát úgy, ahogyan elkezdtük. PRÁGA ÉS PÁRIZS A francia nyelv kiváltképp sze­reti a színes hasonlatokat, s Francois Mitterrand-ról is köztu­dott, hogy szívesen él velük. Ta­pasztalt politikus, s amikor kell, ud­varias szólamokat is hangoztat, de általában nyíltságáról, szókimondá­sáról híres. Nos, amikor a múlt pén­teken este a prágai Intercontinentál Szállóban tartott nemzetközi sajtó- értekezletén csehszlovákiai látoga­tásának konkrét eredményeiről kér­dezték, s arról érdeklődött az egyik kolléga, milyen megállapodások születtek, a francia köztársasági el­nök köntörfalazás nélkül kimondta: nem szerződések aláírása volt úti­célja, de számos területen megvan a megállapodások ígérete. „A hely­zetet egy házassági ígérethez ha­sonlítanám - mondta. - Az ígérettől a házasságig azonban még egy lé­pést kell tenni. Látogatásom ar­ra szolgált, hogy kialakuljon egy bi­zonyos légkör, amelyben Cseh­szlovákia és Franciaország eljuthat a megállapo­dásokig.“ A fentieket Mitterrand főleg a gaz­dasági együttműködésre értette, de az, amit mondott, vonatkoztatható a csehszlovák-francia kapcsolatok egészére is. A francia elnök látoga­tása az első rendkívül fontos lépés volt, de ahhoz, hogy ne maradjon csupán múló epizód, további lépé­sekre van szükség. így lehet valami a „házasságból“ is, így lehet zavar­talan az Európában nem elhanya­golható szerepet játszó Franciaor­szág és Csehszlovákia partneri együttműködése. Ha már az elején nyelvészked- tünk egy kicsit, érdemes azon is elgondolkodni, hogy az európai kul­túrában, s általában a diplomáciai életben kulcsszerepet játszó francia nyelv egyik összetétele, a politique Occidental“ miért nem vonult be a köztudatba, s az ún. keleti politika felemlegetésekor miért a német „Ostpolitik“ kifejezés ugrik be min­denkinek? A szocialista országokkal folytatott együttműködés terén Fran­ciaország kétségtelenül késésben van például az NSZK-hoz viszonyít­va. Pedig a „détente“ is francia szó, de Párizs csak az enyhülés első nagy hullámát tudta meglovagolni a hetvenes években. A kelet-nyuga­ti kapcsolatrendszer utóbbi időben tapasztalható szilárdításából eddig valahogy kimaradt. Az idei év azon­ban gyökeres változást hozott, s Franciaország ritka lendülettel igyekszik most újra kivívni elveszí­tett pozícióit. Ezeknek az erőfeszíté­seknek a szerves része - sót, egyik alappillére - a nyitás Csehszlovákia felé. A Prágában és Bratislavában el­töltött két nap során talán az Európa szó ismétlődött a leggyakrabban. Főleg a jövő Európája, bár Mitter­rand elnök mintha túl sokszor hozta volna fel, hogy „mennyire sajnálatos Európa második világháború után kialakult megosztottsága“. Igaz, mindegyik beszédében hozzá is tet­te, hogy „a két Európának a különb­ségek ellenére együtt kell működ­nie“, s Európa fogalmát a „szuverén államok közötti együttműködés alapján kell új tartalommal megtöl­teni“. Ez az új tartalom, persze, új for­mákat is igényel: a szorosabb gaz­dasági kapcsolatokat feltételező ipa- , rí kooperációt, közös vállalatok léte­sítését, fokozottabb környezetvédel­mi és kulturális együttműködést, az emberek közötti érintkezés akadá­lyainak felszámolását. De azért nem kell a nulláról indulnunk, igaz, csak az utóbbi hónapokban tapasztalható különösebb élénkülés a csehszlo­vák-francia gazdasági kapcsolatok­ban. Az év elején megszületett a Tourinvest - a Čedok és a CBC közös vállalata (az első szálloda alapkövét a múlt csütörtökön rakták le Prágában), s ugyancsak létrejött (épp a Mitterrand-látogatás előesté­jén) az Autotour, amely a csehszlo­vák Autotourist és ugyancsak a CBC közös vállalataként fog szállodákat építeni. Nagyra kell értékelni azt a francia javaslatot, hogy Csehszlovákia is kapcsolódjon be az úgynevezett technológiai Eurékába, a nyugat-eu- rópai országok tudományos-músza- ki fejlesztési programjába, melynek megvalósításában jelenleg 18 állam vállalatai vesznek részt. A legkor­szerűbb televíziós technika megho­nosításáról van egyebek között szó, s kár lenne, ha a távközlés rohamos fejlődésének gyümölcseit mi nem takaríthatnánk be. Amikor Mitterrand a megosztott Európáról beszélt, nyilván arra is gondolt, hogy a két különböző társa­dalmi rendszerhez, illetve katonai tömbhöz tartozó országok eltérően Ítélnek meg számos politikai, kato­nai, s nem utolsósorban humanitári­us kérdést. Ám ezeken a területeken is az egymás irányába történő „ara- szolgatás“ a jellemző napjainkban - ahogy azt az új politikai gondolko­dásmód meg is követeli. És különös aktualitást adott a csehszlovák­francia csúcstalálkozón e témáknak Mihail Gorbacsov ENSZ-ben el­hangzott beszéde, illetve a benne foglalt új kezdeményezések. Franciaország ugyan igen kényes saját önálló nukleáris ütőerejére, s egyelőre nem kívánja azt csökken­Európai dimenziók teni, de támogatja a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti leszere­lési tárgyalásokat és megállapodá­sokat (s amint azt Mitterrand novem­ber végén Moszkvában kijelentette: ha a szovjet-amerikai párbeszéd a hadászati támadófegyverekről meghozza a konkrét eredményeket, Franciaország sem zárkózik el a korlátozó intézkedések elől). A hagyományos haderők csök­kentése (amire az említett Gorba- csov-beszéd is koncentrált) szintén érdeke Franciaországnak, bár Pá­rizs - a NATO-tagállamok többsé­géhez hasonlóan - inkább a Varsói Szerződés egyoldalú lépéseire szá­mít. A vegyi fegyverek területén vi­szont jelentős francia kezdeménye­zésnek tekinthető az a javaslat, hogy Párizsba hívják össze az e fegyverfajták betiltásáról szóló 1925-ös genfi konvenció aláíróinak csúcstalálkozóját. Mindezek a prob­lémák alapos elemzés tárgyát ké­pezték Mitterrand és a csehszlovák vezetők megbeszélésein. A nézetek egyeztetése, megismerése nyilván hozzájárult a jobb megértéshez. A kelet-nyugati fórumokon, kétol­dalú találkozókon mostanában nyíl­tabban vetődik fel az emberi jogok, a humanitárius együttműködés kér­désköre. Az átalakítás politikája nyi­tottabbá tette a szocialista országo­kat is az ilyen - korábban kényesnek számító - kérdések megvitatása iránt. A Mitterrand-látogatás erre is jó példa. Maga a francia elnök mél­tatta, hogy a csehszlovák vezetők álltak elő ezzel a témakörrel, nem várva meg, amíg ő veti fel a „problé­mákat“. Mindenesetre nem titkolta, hogy az ő véleménye eltérő a mi­énktől, s hogy milyen nagy vissz­hangot váltott ki annakidején Fran­ciaországban az, amit „prágai ta­vasznak“ neveztek el. (A csütörtök esti díszvacsorán elhangzott Mitter- rand-beszédnek valószínűleg erre a részére céloztak a francia lapok, amikor meglepve írták, hogy a cseh­szlovák sajtó lehozta a pohárkö­szöntő teljes szövegét.) A francia elnök ugyanakkor nem csinált szen­zációt abból, hogy találkozhatott „olyan emberek egy csoportjával, akik az országban kialakult rendszer ellen lépnek fel“. Tény, hogy ezt a témát nem övezte hallgatás vagy elutasítás, és mindenképp méltá­nyolni kell Mitterrand szavait a már említett díszvacsorán: „Tiszteletben tartom az önök szuverenitását és bízom abban a párbeszédben, ame­lyet azért kezdtünk meg, hogy előre­lépjünk a véleménycserében.“ E lőrelépésről azonban már most lehet beszélni, s ennek az érzésnek csak az egyik összete­vője, hogy Mitterrand személyében először járt Csehszlovákiában fran­cia elnök. A csehszlovák-francia kapcsolatok érettebbek lettek, olyan stádiumba érkeztek, amikor mindkét fél tudatosítja: az együttműködés­ben beállt stagnálás, visszaesés ter­mészetellenes állapot volt, amelyen gyökeresen változtatni kell. Prága és Párizs viszonya így válhat ismét példaértékűvé, így kaphat újra euró­pai dimenziókat. PAPUCSEK GERGELY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents