Új Szó, 1988. december (41. évfolyam, 283-308. szám)
1988-12-12 / 292. szám, hétfő
Kapcsolataink szilárd tartóoszlopa Bűnözők és bűnelkövetők Másodikos Gimnazista voltam. \/PnnÍ f'ÍQÍlkhnnv/ ninr'C nlán A csehszlovák-szovjet szövetségi szerződés aláírásának 45. évfordulója ÚJ SZÚ 1988. XII. 12. H azánk, Csehszlovákia eddigi hetvenesztendős történetében különösképpen fontos szerepe volt és van kölcsönös kapcsolatainknak a Szovjetunióval. A Csehszlovák Köztársaság létrejötte után a hatalom kormányrúdjához került burzsoázia a fiatal államot kül- és katonapolitikai viszonylatban azonnal Nyugatra - főleg Nagy-Britan- niára és a Franciaországgal való szövetségi rendszerre - orientálta, s bevonta szovjet- és szocializmus- ellenes imperialista politikájukba. Csehszlovákiának a hírhedt „cordon sanitaire“, vagyis valamiféle biztonsági övezet fontos részévé kellett volna válnia és azzá is vált. Ezzel az övezettel kívánták meggátolni, hogy a nagy októberi szocialista forradalom gondolatai beszivárogjanak és elterjedjenek Európában. A München előtti Csehszlovák Köztársaságban az uralkodó burzsoázia szovjetellenessége kezdettől fogva szöges ellentétben állt azzal a bensőséges viszonnyal, amelyet a dolgozó nép többsége táplált a szovjet állam és az októberi forradalom ösztönző gondolatai iránt. Csehszlovákia a változó külpolitikai helyzet miatt s elsősorban a néptömegek nyomására ismerte el végül 1934 júniusában de jure a Szovjetuniót, s írta alá a polgári kormány 1935 májusában a hitleri agresszió esetére a kölcsönös segítségnyújtásról szóló szerződést. A Szovjetuniót azonban e szerződés aláírását követően is (a szerződést gyöngítette ismert záradéka, miszerint a szovjet segítségnyújtás Franciaország egyidejű segítségéhez kötődött) az állam biztonságát szavatoló másodrendű tényezőnek tekintette, s valójában nem fejtett ki semmiféle jelentősebb kezdeményezést, hogy megszilárdítsa és elmélyítse az új szövetségi köteléket. IV/Iq m^r tud<uk- h°gy CsehIVId Szlovákiát hová juttatta ez a politika. Nem szavatolta biztonságát, végső soron szuverenitását - kül- és katonapolitikai vonatkozásban - sem. Az 1938. évi müncheni egyezmény sorsdöntő napjaiban elutasította a Szovjetunió segítségét, kapitulált az imperialista nagyhatalmak diktátuma előtt, és ez 1939 márciusában egyet jelentett az ún. második köztársaság szétzúzásával. A Szovjetunió a második világháború kitörése után következetes magatartásával egyértelműen bizonyította, hogy az egyetlen olyan reális erő, amely képes és hajlandó egész erejével a fasiszta agresszor végső legyőzéséért harcolni. E küzdelmek logikája a dolgozó nép által mind szélesebb méretekben támogatta Csehszlovákia és a Szovjetunió szoros szövetségi kapcsolatának irányvonalát, amelyet a CSKP már a harmincas években München idején következetesen érvényesített. És akkor ugyanúgy, amikor az antifasiszta, valamint a nemzeti felszabadító harc élére állt. Ez természetesen Beneš londoni kormányának külpolitikai irányvételére is hatott, kiváltképp azután, hogy a Szovjetunió az 1941. július 18-án megkötött, a hitleri Németország elleni közös harcról szóló egyezményben hivatalosan is elismerte a külföldi csehszlovák kormányt mint egyenjogú szerződéses partnert és a Hitler- ellenes koalíció tagját. A Szovjetuniót csak ezt követően ismerte el ebben a koalícióban többi szövetségese. A Szovjetunió kormánya ezzel, majd 1942-ben a gyalázatos müncheni egyezmény hatálytalanításával alapvető módon elősegítette Csehszlovákia nemzetközi szuverenitásának megújulását. Eduard Benešt is fokozatosan politikai realizmusra késztették 1943- ban a második világháború frontjain bekövetkezett, fordulatot hozó események (a sztálingrádi és a kurszki csata), a Hitler-ellenes koalícióban a „nagy szövetségesek“ diplomáciai aktivitása, például a külügyminiszterek moszkvai találkozója és a teheráni konferencia, továbbá a fejlemények megszállt országunkban, egyúttal Moszkvában a CSKP gottwaldi vezetőségének, valamint a csehszlovák emigráció egyéb haladó tömörüléseinek elvszerű politikája. A csehszlovák politika legjelentősebb külpolitikai és diplomáciai lépését a második világháborúban a moszkvai Kremlben 1943. december 12-én tette meg. Zdenék Fierlin- ger és V. M. Molotov aláírta a Csehszlovák Köztársaság és a Szovjetunió barátságáról, kölcsönös segítségnyújtásáról és háború utáni együttmúködéséről szóló szerződést. Aláírásánál szovjet részről jelen volt Sztálin, Kalinyin, Vorosilov marsall és további szovjet politikusok, csehszlovák részről pedig Beneš köztársasági elnök, Kratochvíl tábornok és a csehszlovák nagykövetség képviselői. A 20 esztendőre megkötött szerződés rögzítette, hogy a magas szerződő felek a tartós barátság, együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás politikájában megegyezve kötelezik magukat arra, hogy a Németország, valamint csatlós államai elleni háborúban katonai és egyéb jellegű segítségben és támogatásban részesítik egymást. Rögzítette továbbá azt, hogy a háború ideje alatt nem kezdenek semmilyen tárgyalást a hitleri kormánnyal, vagy bármilyen más németországi kormánnyal, amely félreérthetetlenül nem adja fel támadó szándékait, s Németországgal vagy bármelyik szövetségesével - kölcsönös megegyezés nélkül - nem folytatnak tárgyalásokat fegyverszüneti egyezményről, vagy békeszerződésről, illetve nem kötnek velük ilyen egyezményt vagy szerződést. A háború utáni időszakot illetően a két fél megerősítette a békére és a kölcsönös segítségnyújtásra épülő háború előtti politikáját. Kötelezték magukat, hogy ha valamelyiküket belesodornák a Németországgal, avagy a más, vele bármilyen szövetségi kapcsolatban álló állam elleni háborúba, akkor a másik szerződő fél megad neki minden katonai és egyéb segítséget, valamint támogatást. Csehszlovákia és a Szovjetunió kötelezték magukat, hogy szoros baráti együttműködésben járnak majd el a béke megújulását követő időszakban, összhangban függetlenségük és szuverenitásuk kölcsönös tiszteletben tartásának és a bel- ügyekbe való be nem avatkozásnak alapelveivel. Megegyeztek abban, hogy a legszélesebb méretekben fejleszteni fogják gazdasági kapcsolataikat és a háború után kölcsönösen megadnak egymásnak minden lehetséges gazdasági segítséget. Arra is kötelezték magukat, hogy nem kötnek semmiféle olyan szövetséget, s nem vesznek részt semmilyen olyan koalícióban, melynek éle a partnerek egyike ellen irányulna. A szerződés megkötésével egyidejűleg jegyzőkönyvet írtak alá, amely biztosította a szerződés nyíltságát, vagyis a szomszédos szövetséges államoknak is lehetővé tette csatlakozásukat ehhez a szerződéshez. A csehszlovák delegáció ehhez egyidejűleg a szovjet kormánynak négy memorandumot nyújtott át, amelyek konkretizálták a szerződés egyes cikkelyeit. Ezek a gazdasági és a katonai együttműködésre, valamint a háború után a Németországgal és Magyarországgal folytatandó tanácskozásokkal kapcsolatos egyes csehszlovák javaslatokra vonatkoztak. A szovjet küldöttség ezzel összefüggésben kifejezésre juttatta egyetértését és javasolta, hogy ez legyen az alapja a további konkrét tárgyalásoknak. A barátságról, a kölcsönös segítségnyújtásról és a háború utáni együttműködésről 1943. december 12-én létrejött csehszlovák-szovjet szerződés az első olyan szerződés volt, amelyet a Szovjetunió földrészünkön a második világháborúban megkötött. A Szovjetunió ennek alapján sokoldalú segítséget nyújtott területén a csehszlovák katonai egység szervezéséhez, valamint a megszállt Csehszlovákia partizánmozgalmának támogatásához. A szerződés ezáltal szilárd bázisa lett nemzeteink és nemzetiségeink antifasiszta és nemzeti felszabadító harca sikereinek. Aláírása a CSKP- nak és a köztársaság olyan haladó erőinek a győzelme volt, amelyek a Szovjetunió létrejötte óta barátságra és szövetségre törekedtek a világ első szocialista országával. Az új csehszlovák külpolitikának ez lett szilárd alapja. Véget vetett az egyoldalú nyugati orientációnak, amely München által olyan siralmas csődöt mondott. Csehszlovákia egyszer s mindenkorra a Szovjetunióban találta meg támaszát. N oha e szerződésnek jóval mélyebbek és mások a gyökerei, mint Eduard Beneš diplomáciai aktivitásának és döntéseinek, kétségtelen, hogy bizonyos jelentősége volt ebben a kérdésben az ő állásfoglalásának is. Beneš, noha néhány politikai koncepciója bizonyos értelemben elavult volt, azon polgári politikusok közé tartozott, akik idejében megértették, hogy a Szovjetuniónak milyen jelentős lesz a szerepe a háború utáni világban. Tudatában volt annak, hogy Csehország és Szlovákia lakosságának széles rétegeiben jelentősen megnőtt a Szovjetunió befolyása és tekintélye, s érzékelhetően elmélyült a kommunista párt befolyása és megszilárdult a helyzete. Osztályellensége volt ugyan a Szovjetuniónak és a kommunizmusnak, mégis úgy döntött, hogy támogatni fogja a baráti csehszlovák-szovjet kapcsolatok szilárdulását és fejlődését, hogy ezzel a háború után biztosítsa a burzsoázia számára az államhatalomban való részvételét. Beneš és a csehszlovák burzsoázia szubjektív szándékaitól eltekintve, az 1943. december 12-én megkötött csehszlovák-szovjet szövetségi szerződés a szerződő felek új jellegű kölcsönös kapcsolatainak tartóoszlopa lett. Csehszlovákia függetlenségének, szuverenitásának és biztonságának záloga. Ezzel egyidejűleg a második világháború idején, majd a népi demokrácia és a szocializmus építésénak háború utáni időszakában ez lett a kiindulópontja a születő félben levő népi demokratikus rendszer kül- és katonapolitikájának. Európában a béke- és a védelmi szerződések háború utáni rendszerének alapja lett, és mintaképe azoknak a további szövetségi szerződéseknek, amelyeket a Szovjetunió a későbbi években kötött a népi demokratikus államokkal. A további fejlemények során logikusan erre épült az európai szocialista országok által Varsóban 1955. május 14-én aláírt, a barátságról, az együttműködésről és a kölcsönös segítségnyújtásról szóló szerződés. S végül erre épül a CSSZSZK és a Szovjetunió között 1970. május 6-án megkötött, a barátságról, az együttműködésről és a kölcsönös segítségnyújtásról szóló szerződés is, amely mindmáig sarokköve hazánkban a szocializmus további építésének, s jelentős tényezője a szocializmus, a béke és a népek szabadsága erősödésének. Dr. JAN KORČEK, A Hadtörténeti Intézet munkatársa Másodikos gimnazista voltam, amikor alapiskolai osztály- sőt padtársam a törvény elé jutott autólopás, balesetokozás „alapos gyanújával". Persze, több volt ez megalapozott gyanúnál. Az autót egyértelműen ellopták, s aki az ütközéskor a vezető melletti ülésen meghalt, egykor szintén osztálytársunk volt. Semmi kétség nem fért ahhoz, hogy az autót - elválaszthatatlan jóbarátok, közös munkahelyen dolgozó kollégák révén - együtt kötötték el. A tragédiát néhány nap múlva amnesztia követte, s kopaszra nyírt padtársam szabadlábra került. A köztársaság elnöke kegyelemben részesítette, ám volt osztálytársaink, barátaink egy része kerülte, megvetette a „kopasz börtöntölteléket“, nem fogadták köszönését... Ď volt „a bűnöző“, a kocsielkötésben bűntársa pedig „az áldozat". Fiatalkorú bűnöző - így nevezik azokat, akik 15. életévük betöltése után, de még 18. életévük betöltése előtt követnek el valamiféle bűncselekményt, legyen szó akár verekedésről, bolti lopásról, vagy gyilkosságról. Bűnözőnek nevezzük azt, akinek a börtön már-már otthonává vált, aki nem tudja és nem is akarja elképzelni az életét erőszakos pénzszerzés nélkül, aki szabad prédának tekinti mások életét, egészségét, vagyonát, akinek a szó szoros értelmében szokásává vált a bűnelkövetés. Bűnözőnek nevezzük azonban azt is, aki a serdülő korra jellemző meggondolatlanságból csak „jó heccnek" vagy a felnőttek világa elleni tiltakozásnak tartja a törvény- sértést, voltaképpen alig tudatosítja, hogy jogot szeg, nem jutott ideje felismerni még a társadalmi játék- szabályok kölcsönös tiszteletben tartásának előnyeit. Márpedig ha a fiatalkori bűnözésről (helyesebben talán - bűnelkövetésről) beszélünk, elsősqrban ezeket a jellemzőket kell tudatosítanunk, azt, hogy ók még sokkal nagyobb eséllyel nevelhetők, javíthatók, mint a felnőttek. Az, hogy rendszerint egyenlőség- jelet teszünk a bűnöző és a fiatalkorú bűnelkövető közé, oda vezet, hogy eltúlozzuk a fiatalkori bűnelkövetés tényleges veszélyeit, indokolatlanul, sót károsan szigorú intézkedéseket, ítéleteket követelünk velük szemben. Pedig a helyzet - legalábbis nemzetközi összehasonlításban - nem túl riasztó. Japánban például a bűnelkövetők 40 százaléka fiatalkorú. Ugyanez az arány nálunk még a legrosszabb évben sem haladta meg a 8 százalékot, sót tavaly már csak 5,5 százalék volt. 1987-ben a korábbi évvel szemben 31 százalékkal csökkent a bűntettekért elítélt fiatalok száma és 16 százalékkal a vétségekért elítéltek száma. Nem lehet persze lebecsülni azt, hogy tavaly az említett kedvező tendenciák ellenére még mindig 2359 fiatalkorú fölött ítélkeztek a szlovákiai bíróságok. Látni kell azonban azt is, hogy a bűnelkövető fiatal ebben a társadalomban nőtt fel, ennek a társadalomnak tagja, a szülei nevelték, és iskolái, ifjúsági szervezete formálta értékszemléletét, illetve ezt kellett volna tenniük. A bűnelkövetés ezért szinte kivétel nélkül mindig felveti a gyermeket nevelő család és az iskola felelősségének kérdését, s jelzi egyben azt is, hogy a társadalom vagy az állam valamely intézménye kudarcot vallott, nem gondoskodott a szabadidő megfelelő kihasználásáról, a szükséges nevelő- intézkedések megtételéről vagy éppen foganatosításáról. Nyilvánvaló például, hogy a bűnelkövetésre hajlamossá tévő családból, a gyermeket ki kell emelni, állami gondozásba A Martini Nehézgépipari Műveknél november végén egy 34,5 kilowatt teljesítményű kis vízerőművet adtak át. A beruházás kivitelezői a vállalat SZISZ-tagjai voltak. Szlovákiában a maga nemében ez az első olyan létesítmény, amelyet fiatalok építettek, egyszersmind üzemeltetnek. A villamosenergiából származó nyereséget amatőr tevékenységük finanszírozására fordítják. A képen a kis vízerőmű (Vladimír Gabčo felvétele - ČSTK) venni. Csakhogy nincs elég férőhely, s így a gyermekvédelmi szervek és bíróságok gyakran óvakodnak ilyen intézkedést indítványozni és hozni, hiszen még az olyan esetekben is, amikor a bíróság elrendelte az intézeti vagy védónevelést, az állami gondozásra „ítélt" fiatal hónapokig, évekig várakozik intézeti ágyára. Hasonló helyzet tapasztalható olykor egy másik nevelő intézkedéssel, a családi pótlék elvonásával kapcsolatban is, mellyel az iskolake- rüló gyermek szüleit lehetne kényszeríteni arra, hogy jobban ügyeljenek gyermekükre. Hogyisne - hallottam egy gyermekvédelmi osztály dolgozójától - hiszen, ha mi elvonjuk tőlük a családi pótlékot, holnap szociális segéllyel kell támogatnunk őket. A véleménycsere során szó szót követett, s végül ismét a gyermekotthonok és javítóintézetek férőhelyeinek alacsony száma lett a végső és megfellebbezhetetlen érv. Az SZSZK kormánya és az SZLKP KB Elnöksége ugyan jóváhagyott egy határozatot, melynek érteimében lényegesen növelni kell a gyermekotthonok és más hasonló jellegű létesítmények férőhelyeinek számát. A határozat teljesítéséért felelős kerületi nemzeti bizottságok azonban - úgymond - nem álltak feladatuk magaslatán. A Kelet-szlovákiai kerületben például három gyermekkotthonnak és három védőnevelést biztosító intézetnek kellett volna felépülnie, ám a kerületi nemzeti bizottság tervében egy sem szerepelt. A rendezett családokból származó fiatalokkal szemben is vannak tartozásaink, önmagában véve az a tény, hogy ezek a fiatalok a bűnelkövetés idején munka vagy szakmunkástanuló-viszonyban voltak, és rendszerint munkásszálláson, vagy kollégiumban éltek, jelzi azt, hogy a nevelés tekintetében sem a munkahely, vagy az iskola, sem a szak- szervezet vagy a SZISZ nem igyekezett a szülők helyébe lépni. Az említett körülmények természetesen nem csökkentik a fiatalkorú bűnelkövetők büntetőjogi felelősségét. Végül is a jog abból indul ki, hogy mindenkinek szabad akarata van, szabadon dönthet arról, követi-e magatartásában a törvényeket, tiszteletben tartja-e a társadalom és embertársai alapvető jogait. Felelősségét vagy inkább a kiróható büntetés mértékét csak a kora mérsékli. A fiatalkorúakra kirótt büntetésekről szóló igazságügyi statisztikák valószínűleg nem elégítik ki a szigorú ítéletek híveit. Visszavonulóban van a bírák szabadságvesztés-központú szemlélete. Egyre ritkábban rónak ki a fiatalkorú elkövetőre végrehajtandó szabadságvesztést (pl. míg 1983-ban a fiatalkorúak 23 százalékát, 1987-ben már csak 18 százalékát sújtották ezzel a büntetéssel), gyakrabban alkalmaznak szabadságvesztéssel nem járó büntetési nemeket (javító-nevelő intézkedést, pénzbüntetést stb.) illetve tekintenek el a büntetés kiszabásától, s tartják elegendőnek a fiatalkorú elkövető megjavítására csupán csak a büntető eljárás lefolytatását, a bűnösség megállapítását az ítéletben. Ez a tendencia kétségkívül összhangban van a büntető-joggyakorlat humanizálására irányuló nemzetközi törekvésekkel. Ausztriában például a végrehajtandó szabadságvesztésbüntetések aránya 15, az NSZK-ban pedig 10 százalék körül mozog. Nem liberalizmus vagy valamiféle helytelenül alkalmazott könyörüle- tesség vezet a büntetési nemek bő skálájának fokozottabb kihasználásához, az „enyhébb“ büntetések alkalmazásához, hanem a szabadságvesztés belső ellentmondásainak felismerése, a bűnmegelőzés, az ún. szociális perevenció rendszerének tökéletesítésére. Szabadság- vesztést ezért csak a súlyos bűncselekmények - rablások, nemi erőszak, gyilkosság - elkövetőire, valamint azokra szabtak ki, akiknél a korábbi nevelő célzatú intézkedések hatástalanoknak bizonyultak. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy az „először botlókkal“, a csekélyebb súlyú gondatlan bűncselekmények elkövetőivel szemben indokolt a humánum, mivel ők még nem bűnözők és megjavításuk elérhető zárt intézeten kívül is. FEKETE MARIAN
