Új Szó, 1988. december (41. évfolyam, 283-308. szám)
1988-12-12 / 292. szám, hétfő
B udapesten, a Keleti pályaudvar oldalánál, egy szűk utcácskában dübörög el a villamos. Ahogy a sárga, frissen renovált épület harmadik emeletéről lenézek, mintha mély kútba pillantanék. Hogyan lehet itt tanulni? Hiszen ez itt iskolaépület. S ott a mélyben csikorog a sín, indul sűrűn a villamos. A gyermekek bent az iskolaépületben nem hallják az utca zaját, ez a siket gyerekek általános iskolája. Ezt hirdeti a kapunál a tábla, de már készül az új, ezzel a felirattal: „Óvoda, általános iskola és diákotthon“. Az új rendelkezés megszünteti a megkülönböztető elnevezéseket. Bár a siketek - s ebben az igazgató is osztja véleményemet - mindig is siketeknek nevezték magukat, és soha nem éreztek ebben az elnevezésben semmi sértőt. Az épületben működik a Hallás- vizsgáló és Tanácsadó Állomás is. Vezetője Gállos Ilona.- A mi feladatunk - mondja -, hogy az országban élő összes hallássérültet felkutassuk, s fejlődésük érdekében megtegyünk mindent. Országos nyilvántartásunk van, a kórházak,' audiológiai állomások, nevelési tanácsadók jelzik számunkra a felfedezett eseteket. Egy, 1983-as rendelet kötelezővé tette a hallásszűrést. Születés után történik meg az első vizsgálat. Ha veszélyeztetett a gyermek, akkor három-, majd hathónapos korban. Egyévesen feltétlenül, később 3 és 6 éves korban. A hallásvizsgálat elvileg úgy működik, mint a tüdőszűrés, de még nem olyan pontosan. Ezért megeshet, hogy az enyhe nagyothallás felderítetlen marad, s csak az iskolában derül ki, hogy a tanulási problémák mögött hallásveszteség van. Ellenkezője is előfordul: a hallássérültnek hitt gyerek nem siket, hanem értelmi fogyatékos.- Hogyan tudnak önök itt, Budapesten, a messzi vidékeken élő gyermekekért tenni valamit?- Hat siketintézet van az országban a budapestin kívül. Évente kétszer mindegyikbe eljutunk, s a környékről behívjuk a felderített gyermekeket. Háromhónapos kortól hallókészüléket adunk. Az intézeteknek „utazó tanárai“ vannak, akik felkeresik a gyerekeket, behívják őket az intézetbe, ahol logopédiai kezelést kapnak, korrepetálják őket, magatartási zavarok esetén pedig pszichológus foglalkozik velük. Ez vonatkozik az enyhébb fokú hallássérültekre, a siketek pedig’hároméves koruktól az intézetek bejáró, vagy bentlakó diákjai, mint itt, a Festetics utca 3. szám alatti épületben. 1902 szeptemberében nyitotta meg kapuit a siketek budapesti iskolája. Akkoriban sok egyéb intézmény is itt működött. Többek közt a gyógypedagógiai tanítóképző tanfolyam. Hamarosan országos kisugárzású iskola lett, különösen Bérezi Gusztáv tanár, a mai Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola névadójának munkássága révén. Akkoriban még nem volt hallókészülék. Ma már kicsit mulatságoshallókészüléke. Ára 4-8 ezer forint. Évi százezer forintunk van rá, hogy hozzájáruljunk ehhez az árhoz. Anyagi helyzettől függően 50-70-100 százalékos a segély összege. A 142 tanulóból csak egy az állami gondozott. A siket gyerekek szülei nagyon gondosan törődnek tanulóinkkal. Az iskolának 40 oktatója, 22 nevelőtanára, 12 gyermekfelügyelője van. Nagy gondot fordítunk a nyelvi nevelésre, a speciális tárgyak oktatásán kívül egyéni foglalkozásokon fejlesztjük a gyerekek kifejezőkészségét, hiszen az általános iskola végén érthetően és összefüggően kell kifejezniük magukat szóban, s meg kell érteniük a köznapi szituációban hozzájuk intézett beszédet. A végzősök nyolcvan százaléka szakmát tanul: asztalos, kárpitos, műszerész, optikus, lakatos, könyvkötő, varrónő atipikus szakma számukra. Tíz százalékuk munkába áll, s a fennmaradó tíz százalékuk tanul tovább középiskolában. Az óvodásfoglalkozáson Szinnay Gáborné gyógypedagógus körül kiA hagyomány folytatódik Siket gyermekek iskolája nak tűnik az egykori módszer; tölcséren keresztül kiabáltak a siket gyerek fülébe - ez volt a hanginger s nem is volt eredménytelen, hiszen az elv ma sem avult el. Az iskola igazgatói irodájában Bárczi Gusztáv képe alatt ülünk. Tóth Egon 1985 óta áll az intézet élén, előtte az említett állomáson dolgozott tíz évig, vagyis ugyanebben az épületben. Korábban tanár volt a nagyothallók iskolájában. Tóth Egon pszichológus, gyógypedagógus. Végzettsége szerint foglalkozhat siketekkel, értelmi fogyatékosokkal, s dolgozhat logopédusként.- Valójában ki a siket - kérdem.- Aki csak a 90 decibel erősségű hangot hallja meg. Tanulóink hallásvesztesége 90-110 decibel, de értelmi állapotuk ép. Háromtól tizenhat éves korukig foglalkozunk a gyerekekkel. A három év óvoda után két év előkészítő következik, majd a nyolc év általános iskola. 142 tanulónk van, ennek egyharmada vidéki. Ök bentlakók, csak a hétvégén utaznak haza. Havonta kétszer megtérítjük teljes útiköltségüket, sőt, a kísérő szülőét is, az övét duplán, hiszen kétszer utazik, oda-vissza. A tananyag majdnem teljes egészében megközelíti az általános iskolai előírásokat, de nem tanítunk oroszt, s ének-zene helyett hallás-ritmus- nevelés van. Minden gyereknek van Redford Moszkvában A kis magánrepülógép simán földet ért és ezzel megkezdődött az amerikai filmsztár és rendező, Robert Redford első szovjetunióbeli látogatása. A világhírű filmsztárt a Szovjet Filmművészszövetség hívta meg, s egyben a látogatás idejére retrospektív vetítéssorozatot szervezett, melyen bemutatták Redford legsikeresebb filmjeit, többek között a Nagy átverés, a Butch Cassidy és a Sundance Kid, a Jeremiah Johnson, az Elektromos lovas, az Elnök összes embere és a Jelölt című filmeket, valamint Redford legújabb rendezői munkáját, a Milagrói babföldháborút. A bemutatósorozatot megismételték Moszkvában és Tbilisziben is - mindenütt óriási sikerrel. Redford egyébként gyermekei társaságában érkezett a Szovjetunióba, vele volt legidősebb lánya Sian, James nevű fia, aki szakasztott mása édesapjának, és kisebbik lánya, a bűbájos, tizenhét éves Amy. Redfordot alaposan meghatotta, hogy bárhol sétált is az utcán, a moszkvaiak, leningrádiak vagy tbilisziek mindenütt felismerték és ez annál is inkább meglepte, mert már az első napon megkérdezte, hogy melyik filmjeit játszották a Szovjetunióban. Kiderült, hogy 25 filmsze- repéból csak kettőt láthattak a szovjet nézők, a Keselyű három napját, és az Ügy című filmet. A szovjet sajtótájékoztatók részvevői azt is pontosan tudták, hogy Redford több mint színész, rendező és producer, alapítója a Sundance Film Institute- nek, amely fiatal művészek támogatásával, képzésével foglalkozik, és az Institute for Resource Manage- ment-nek (IRM) amely a környezet- védelem érdekében harcol. Nyilatrvoz.aiuiL.ui Muerült, hogy elsősorban művésznek tartja magát, a politika nem nagyon érdekli, ennek ellenére úgy összegezte tapasztalatait: ,,Egy új országot fedeztem fel, roppant érdekeset és nagyon sokarcút. Az volt a célom, hogy minél több szovjet emberrel találkozzak és minél jobban megismerjem őket. Mindig idő- szűkében voltam, ennek ellenére sok mindent láttam. Szovjet utam után egyre jobban megerősödik bennem a meggyőződés, hogy a filmművészet is lehet az az eszköz, amely két nép kultúráját képes közelebb hozni egymáshoz." F. Gy. lene gyerek foglal helyet, ők jövőre már az iskola előkészítő osztályába járnak, öt-hat évesek. Érdekes ez az óvodai foglalkoztató terem. Olyan, mintha iskolásoknak tartaná- nák itt órákat. Ugyanis rengeteg kép van körben felragasztva, s mindegyikre rá van írva az ábrázolt tárgy neve. Sőt, a berendezési tárgyakra is: szekrény, ablak, mosdó, szappan stb. A tanárnő mondja a gyerekek nevét, az apróságok sorban föláll- nak, s „én vagyok“-kal jelentkeznek Aztán megbeszélik, milyen nap van. Vajon mennyire hallják az itt elhangzott szavakat?- A totális siket nagyon ritka - mondja Szinnay Gáborné -, s bár bizonyos dolgokat meghallanak a gyerekek, inkább rezgéseket, ritmusokat éreznek.- A mi feladatunk, - folytatja a tanárnő -, hogy kialakítsuk az arcra irányultságot, fejlesszük a hallásfigyelmet, néhány magán- és mássalhangzót megtanítsunk, hiszen az aktív beszéd csak a 8. osztály felé fog kialakulni. Igen, a siket gyerekek oktatásában nagy szerepe van az írásbeliségnek, s ők már itt, az óvodában a szavak és mondatok hangalakját az írásképével azonosítják, a jobb megjegyezhetőség kedvéért. Némelyik kisgyerek már az olvasást is kapisgálja egy kicsit. Ezért a feliratok mindenfelé. Persze, a gyerekek figyelme könnyen elhalandozik. S itt, a siketeknél ez végzetes, hiszen alig hallják a hangot, ha nem nézik a beszélő száját, mintha üvegbúrában lennének. H allatlanul nehéz és fáradságos ez a munka. Nem mindig kecsegtet látványos eredményekkel. Az itt tanító pedagógusok azonban mind elkötelezettjei a pályának. Az itteni diákokból nem lesznek nagy ívű pályát befutó közéleti emberek, de kiemelkedhetnek közülük híres művészek. Ám ami a legfontosabb: többségük jó szakember lesz, akik elismerést vívnak ki maguknak az élet sok területén. ÁTÁNYI LÁSZLÓ Az egyik kedvenc orosz festőm: Viktor Mihajlovics Vasznyecov (1848-1926). Aljonuska, Vitézek, Rettegett Iván cár című festményeire a legapróbb részletekig emlékszem. Bizonyára ezért igyekszem minél gyakrabban betérni abba a csendes, árnyékos moszkvai mellékutcába, amely ennek a festőművésznek a nevét viseli. Itt vén moszkvai nyárfák zúgnak, s eltakarnak egy kis faházat, amely régi orosz stílusban épült. 1884-től haláláig ebben a házban élt és dolgozott Viktor Mihajlovics Vasznyecov, és ez most a Vasznyecov Múzeum. Az, aki csak egyszer is járt itt, s magába szívta ennek a háznak a levegőjét, biztosan visszatér még ide. De van Moszkvában egy olyan ember, aki még a festőművész életében járt ebben a házban, és most is rendszeresen eljön ide. Ez az unokája: Andrej Vlagyimirovics Vasznyecov. O is művész, a Szovjet Képző- művészeti Akadémia levelező tagja. Az idén rendezett kiállításon találkoztam Andrej Vlagyimiroviccsal. Hatvanéves elmúlt, de feszes tartású, energikus ember, talán csak ősz szakálla árulja el korát. Andrej Vlagyimirovics Vasznyecov úgy ismert, mint tehetséges szobrász, sok kitüntetést és megtisztelő címet kapott, így például Az ember és a sajtó megalkotásáért a Szovjetunió Állami Díjával tüntették ki. Itt, ezen a kiállításon pedig a festészet foglalta el a fő helyet: mintegy ötven vászon. Egyes képek történelmi témájúak, többségük azonban az élet mindennapos eseményeit ábrázolja: alakjai • fehérneműt aggatnak, krumplit tisztítanak, tűnődve üldögélnek az ablak előtt. Andrej Vasz- nyecovnak ezen a kiállításon bemutatott festményeit az egyik művészettörténész Andrej Tarkovszkij filmjeihez és Alfred Snyitke zenéjéhez hasonlította... Nekem pedig eszembe jutott, hogy 1962-ben az egyik kiállításon látható volt a feke- te-fehér Reggeli és a Csendélet tyúkkal. Ez a két kép dühös felháborodást keltett a kritikusok körében, akik sokszor szkepticizmussal, a realizmustól való eltéréssel vádolták Vasznyecovot. Vajon igazuk volt? Ezt a kérdést tettem fel Andrej Vasz- nyecovnak.- Én mindig a lelkem hangjára hallgattam, úgy dolgoztam, ahogyan azt a lelkiismeretem és az érzésem sugallta, a kész festményeimet inkább a műterem falához támasztottam, mintsem hogy az elfogadható sablonokat utánozzam. Csupán arról Volt szó, hogy az én képeim gyakran magukon hordozták a kor drámaiságának bélyegét. A festmények szerkezetének dinamikájában, éles ritmikai struktúrájában, a fény és az árnyék váltakozásaiban korunk zenéjét kell megragadni. Nos, ez a muzsika olykor drámai, de hiszen a művészetet nem lehet becsapni. Én Gyejnyekától és Goncsa- rovtól tanultam, sokat köszönhetek Favorszkijnak. Mit kaptam a Vasz- nyecovoktól? Nagyapámat sohasem utánoztam, de hát ez nem is lehetséges. Nekem már az is sokat adott, hogy a házában tartózkodtam. Ez a kis orosz faház akkor sajátságos kulturális központ volt, Saljapin, Rje- pin, Vrubel, Csehov, Gorkij, Benyin jártak hozzánk. Nagyapám családjában olyan emberekkel érintkeztem, akik mindig úgy vélték, hogy a művészet: hőstett. Favorszkij, Korin, a Vasznyecov testvérek - ők egyszerűen a maguk dolgát végezték, és a kitüntetéseket és a kellemetlenségeket egyaránt méltóságteljesen fogadták.-Andrej Vlagyimirovics, ön a 19. pártértekezlet küldötte volt. Mi vésődött ott leginkább az emlékezetébe, mi tette önre a legmélyebb benyomást?- Mihail Gorbacsov felszólalásaiban, a pártértekezlet határozataiban, nézetem szerint óriási lehetőségek rejlenek, amelyeknek a kihasználása a gazdaságban, a tudományban, a művészetben egyaránt jó eredményekkel jár majd. Ezen a fórumon a képzőművészek szövetségének 14 tagja vett részt, emellett a legkülönbözőbb köztársaságokból: Grúziából, Ukrajnából, a Baltikumból. Úgy vélem, ez művészeink mai társadalmi aktivitásának jellemző fokmérője. És nekem természetesen leginkább az értekezleten uralkodó érzelmi légkör vésődött az emlékezetembe. Ez a demokráciának, a nyíltságnak és annak a légköre volt, hogy valamennyi küldött rendkívüli érdeklődést tanúsított az iránt, ami történik. Gyakran eszembe jut a következő epizód: a szünetben éppen interjút adtam az egyik újságírónak; azelőtt senki sem Andrej Vlagyimirovics Vasznyecov, a festő (Zuzana Mináčová felvétele) fordított figyelmet ilyesmire, most pedig óriási tömeg gyűlt körénk, és mindenki nyilatkozni akart. Ott állt mellettem valaki, és valósággal a mikrofon közelébe vágyódott, hogy kifejtse gondolatait, benyomásait. Elmondta, hogy számára a pártértekezlet roppantul fontos esemény.- A kongresszuson kollégái önt a Szovjet Képzőművészek Szövetsége vezetőségének elnökévé választották. Mit tart ebben a tisztségben a legfontosabb feladatának?- Hogy ne akadályozzák a művészeket az alkotómunkában. Semmi esetre sem szabad egyeseket elnyomni, másokat pedig mesterségesen felemelni. Azon kívül úgy vélem, kötelességünk, hogy segítséget nyújtsunk a fiatal tehetségek kialakulásához. A fiatal művészeknek segíteni kell, ahogyan annak idején nekünk is segítettek. Nem értek egyet néhány kritikussal, aki az „ifjúság művészete“ szakkifejezést eszelte ki, hiszen a művészetben nincs életkor. Ha valami jó, akkor jó, ha pedig rossz, akkor rossz. Az ifjúságnak különbözőnek kell lennie - a maga egész alkotói skálájában. Létrehozni az „ifjúság művészete“ modelljét és ehhez igazítani a különböző egyéniségeket - ez irreális dolog. Sok tehetséges fiatal művészünk van, és jó néhány érdekes alkotást várunk tőlük. Nézetem szerint azonban a fiatal művészek, szerénységük miatt (vannak ma szerények, ne gondolja azt, hogy mindenki „könyöklő“) gyakran elsikkadnak. Ez nagy kár. Es mi igyekszünk segíteni a szerény, de tehetséges embereknek.- Jelenleg min dolgozik?- A szervező munka sok időmet veszi el, de azt, ami a művészetre marad, igyekszem maximálisan kihasználni. Mint szobrászművésznek, a legfontosabb feladatom jelenleg: az NSZK-beli szovjet nagykövetség épülete helyiségeinek belső kiképzése az összes berendezéssel együtt (a gobelinektől kezdve egészen a bútorokig és a színes ablakbetétekig). Új festményeken is dolgozom, ezekről azonban egyelőre nem akarok beszélni...- Vannak még művészek a családjában?- Igen. Feleségem, Irina szobrász, velem együtt dolgozik. Fiam, Fjodor tervezőművész, az iparművészeti kombinátban dolgozik. Úgyhogy a Vasznyecov család hagyományai folytatódnak. SZVETLANA TUZOVSZKAJA 1988.
