Új Szó, 1988. november (41. évfolyam, 257-282. szám)

1988-11-08 / 263. szám, kedd

A Patyomkin páncélos útja Az első, hazánkban vetített szovjet filmről Éppen hatvan esztendeje, hogy 1928 őszén hozzánk, a csehszlovák mozikba is eljutott Szergej Elzen- stein filmrendező világhírű alkotása, a Patyomkin páncélos. Amikor nemrégiben Prágában, az Iparművészeti Múzeum mozitermé­ben megnéztem, engem is megle­pett a szokatlan kezdőkép: meg­mozdul a márványoroszlán és na­gyot ordít. Olga Brettová, a múzeum munkatársa szerint a hatvan évvel ezelőtti nézőket is meglepte ez a kezdóképsor, s az is sokáig meg­maradt emlékezetükben, amit azu­tán láttak a vásznon. Mert az már *nem trükk volt, hanem maga a törté­nelem. A márványoroszlán a törté­nés színhelyén, a fekete-tengeri ki­kötő. Ogyessza terén áll, s a Pa­tyomkin páncélos ágyülövésének detonációjára mozdul meg, ordítása pedig a lövés visszhangja. A filmet 1925-ben mutatta be Ei- zenstein, aki korábban a moszkvai Proletkult Színház művésze, majd rendezője volt. Filmjének témája tör­ténelmi: 1905-ben fellázadt a Pa­tyomkin 730 fős legénysége, felvon­ták a vörös zászlót, lőtték a kikötőt, miután eredménytelenül tettek kí­sérletet az üzemanyag és élelem pótlására, majd tíz nap múlva, Constanzában átadták a hajót a ro­mán hatóságoknak, akik visszaszol­gáltatták a cárnak, a felkelőket vi­szont futni hagyták. Csehszlovákiába 1928 őszén ju­tott el a film. Akkor is csak azért, mert a franciák, az angolok elisme­réssel emlegették a három sikeres szovjet filmrendező, Pudovkin, Dov- zsenko és Eizenstein nevét, s a ha­zai, liberális demokraták nem sze­rettek volna maradiaknak látszani. Eizenstein fiimiét az egyik legje­lentősebb vállalat, a prágai Elekta­film vásárolta meg, amelynek archí­vumából két, korabeli plakát is a mú­zeumba került. A plakátok szövege ékes bizonyítéka annak, hogy kez­detben még a vállalat vezetősége sem bízott a vetítések engedélyezé­sében. Az első plakáton ugyanis a film címe alá óriási kérdőjelet nyomtattak, s csak nagyon apró be­tűkkel nyomtatták ki a sajátos fogal- rnazású, szóbeli ajánlást: %Soha nem volt és soha nem lesz ilyen nagyszerű film." A második plakátra már kérdőjel nélkül, vastagon sze­dett betűkkel került fel az ajánlás: ,,A filmek filmje, a régóta várt, a cenzúra engedélyezte, legsikeresebb orosz film. “ A múzeumban persze nemcsak a korabeli plakátokat őrizték meg, hanem azokat a kritikákat, újságcik­keket is, amelyek a film bemutatása után megjelentek. Érdekes, a polgári lapok zöme felháborodottan ugyan, de részletes tájékoztatást adott azokról a kifogásolható, államelle­nes jelenetekről, amelyeket a cen­zúra figyelmébe ajánlott. Még érde­kesebb, hogy a cenzorok mindezek ellenére sem/csonkították meg a filL met. Sőt, engedélyezték a brnói és a breclavi vetítést is. Csak a szlovák és a kárpátaljai országrészekre vo­natkozó vetítési tilalomhoz ragasz­kodtak. Később a film, közkívánatra, mégis Szlovákiába került. Itteni útját a korabeli újságokban lapozgatva próbáltarru nyomon kö­vetni. Szlovákia lakossága legelő­ször dr. Vladimír Clementisnek, az 1929. január 1-jén közölt beszámo­lójából szerzett tudomást erről az alkotásról. A bécsi Busch-moziban látta, és élményéről ezt írta: ,,A vetí­tés végére már el is felejtettem szándékomat, hogy tanulmányozni kellene a két filmrendező, Eizenstein és Pudovkin munkamódszere közti különbséget. Csak a történetre és a látványra figyeltem, a vetítés után pedig rohantám a pénztárhoz, hogy maradék pénzemért újabb jegyet vehessek, mert újra és újra látni akartam ezt a filmet.“ Többszöri sürgetés nyomán, a bratislavai vetítést is engedélyez­ték a hatóságok. Akkorra viszont már sokan megnézték Brnóban vagy Prágában, és így lett nyilván­való, amiről tudósításában a DAV is beszámolt: ,,A Bratislavában bemu­tatott Eizenstein-film csak torzó, egyharmadával rövidebb az eredeti­nél, sok-sok jelenete kimaradt." Persze, a Prágában megjelent új­ságcikkek nyomán a szlovák cenzú­ra már nagyonjól tudta, hogy mit kell tennie. Egyébként a bratislavai bemutató és a későbbi vetítések sikeréről nemcsak a filmkritikákból szerezhe­tünk tudomást, hanem a rendőrségi hírekből is. Már az első előadást megzavarták a ludákok. Később a mozik rendőrségi felügyeletét is meg kellett erősíteni, mert .a ludák suhancok csoportosan megtámad­ták a mozilátogatókat és szovjetelle­nes tüntetéseket kezdtek szervezni. Ami a filmet illeti: eposznak, kró­nikának, társadalmi drámának, epi­kus drámának avagy egyszerűen csak szovjet propagandafilmnek mi­nősítették a korabeli méltatások. A filmrendező tudását, tehetségét vi­szont egyik sem vonta kétségbe. Pedig akkor még senki sem tudta, hogy ő lesz az első, akinek a szemé­lyi kultuszt, az önkényuralmat elítélő filmjét, a Rettegett Iván második ré­szét dobozba zárják, s csak másfél évtized múltán veszik elő. HAJDÚ ANDRÁS A bukástól a világsikerig Százötven éve született Georges Bizet A múlt század francia muzsikájá­nak két, sikert sikerre halmozó mes­tere, Jules Massenet és Leo Deli­bes árnyékában lépett színre a ná­luk jóval tehetségesebb, de tragikus sorsú komponista, Georges Bizet. Fő érdeme, hogy a Carmenne\ meg­teremtette a francia dalműirodalom olyan remekművét, melynek nép­szerűségét azóta sem tudták honfi­társai felülmúlni. Alexandre César Leopold - Bizet eredeti neve - Párizsban született egy szerény fizetésű énektanár csa­ládjában. Tehetsége korán megmu­tatkozott: kilencéves korában már, a híres Conservatoire növendéke és alig húszéves, amikor elnyeri a Ró­mai díjat. Tanárai, Gounod és Ha- lévy a legszebb reményekkel tekin­tenek jövője felé. De a sikeres indu­lás után csupa csalódás vár a fiatal komponistára. Nyolc befejezett operája közül el­sőnek A gyöngyhalászokka\ (1863) sikerült némileg magára vonnia a fi­gyelmet. Ebben a műben a ceyloni halászok küzdelmes életét válasz­totta keretül egy banális szerelmi történethez. A sok szép melódia- mint például Nadir híres románca- ellenére a várt siker elmaradt, a bemutatót végigásítozta a közön­ség. Technikailag érettebb volt kö­vetkező színpadi müve, A perthi lány (1867), de ez is közönybe fulladt. Az 1872-ben bemutatott egyfelvonásos Dzsamileh csak a szakértők figyel­mét ragadta meg. A publikumot kö­zömbösen hagyta. Ugyanabban az évben valamivel nagyobb elismerést hozott számára a szellemes megoldásokban gaz­dag, friss színezetű kísérőzene Al­phonse Daudet L 'Arlésienne (Az ar- lesi lány) című színművéhez. A meg­rendelő színigazgató kikötötte, hogy anyagi megfontolásból a zenekar­nak nem szabad 26-nál több tagból állnia. Hogy azután Bizet mit csinált e miniatűr zenekarral, az a csodával határos! Később maga választott ki a mű zenéjéből négy részletet s azo­kat nagy zenekarra hangszerelve foglalta szvitbe. Ez Az arlesi lány első szvitje. Bizet halála után barát­ja, Ernest Guiraudállított össze a kí­sérőzenéből egy második szvitet, mely méltó párja az elsőnek. A Gyermekjátékok (1871) eredetileg négykezes zongoradarabok voltak, melyek közül maga Bizet dolgozott át néhányat zenekarra s ezek épp­oly színesek, szellemesek és erede­tiek, mint Az arlesi lány zenéje. Még konzervatóriumi tanulmányai idején komponálta egyetlen szimfó­niáját, amely az akkor 17 éves szer­ző ragyogó invencióját tanúsítja. Az is tragikus Bizet pályájában, hogy a C-dúr szimfónia csak keletkezése után nyolcvan évvel, 1935-ben je­lent meg nyomtatásban és ugyanab­ban az évben mutatta be nagy siker­rel Bázelban Felix Weingartner. Bár Bizet rendkívül termékeny komponista - írt chopini nocturne-t, keringőt és prelüdöket, komponált kantátát, oratóriumot és motettát, irt operettet és indulókat élete a ku­darcok szakadatlan sorozata volt. Még odáig sem jutott el, hogy valami hangos, füttykoncertes botrány ráte­relje a közvélemény figyelmét. Mü­veinek többsége szép csendesen feledésbe merült. Emellett több drá­mai szerzeménye részben befeje­zetlen, részben kiadatlan maradt az érdeklődés teljes hiánya miatt. A 37 éves, de súlyos szívbajban szenvedő művész 1875-ben még utoljára megkísérli a sikert. Meg­komponálja a Carment. A párizsi Opera Comique tűzte műsorára a zenedrámát, melyben a szerző minden erőfeszítése, minden tudása egyesülni látszott. Ennek ellenére a fogadtatás ezúttal is hűvös volt, szórványos tapssal, csak néhány jó barát és tisztelő próbálta feloldani a közönség fagyos hangulatát. A da­rab nem annyira a zene vagy a köz­napi környezet miatt részesült e ve­gyes fogadtatásban, hanem a cse­lekmény volt szokatlan a párizsi „víg- opera“ közönsége számára. Mert az, hogy Don Jósé féltékenységé­ben nyílt színen leszúrja Carment, s közben a bikaviadal közönsége a diadalmas vetélytársat ünnepli - ezt aligha tekinthetjük szelíd szó­rakoztatásnak. Henri Meilharc és Ludovic Halévy kitűnő szövegkönyve, amely Pros­per Mérimée egyik elbeszéléséből készült, valóban nem sokat törődött a finnyás párizsi közönség ízlésével. A megszokott érzelgős történetek helyett egy elemi erejű dráma eleve­nedett meg a nézők előtt. Carmen nem erkölcstelen cigánylány, aki el­csábít egy tudatlan kis katonát, s azután tovább áll egy másikkal. Carmen típus, akinek sajátos etikája van, a természet gyermeke, aki sza­badságánál, függetlenségénél csak az egész lényét betöltő szerelmet tartja többre. A hűség - polgári értel­mezésben - egyszerűen érthetetlen számára. A Carmen forradalmi szakítást je­lentett az opéra comique-kal, holott címében még ezt a műfaji megjelö­lést viselte, és mint dialógus-opera - ugyanis Guiraud utólag recitativó- kat komponált hozzá - ehhez a mű­fajhoz tartozik. Zenéje igazolja a muzsika elsődleges, drámafejlesz­tő szerepét. A Carmenben nincs egyetlen olyan hang, mely ne a való­ságban, a mindennapi életben gyö­kerezne. Ez a muzsika erőt sugároz, határozott és egyéni hangot üt meg. A mű tele van hatásosnál hatáso­sabb részletekkel, a komponista dal­laminvenciója kifogyhatatlan bőség­gel árad. A pompás zenekari megol­dások mellett minden szereplő kap egy vagy több hálás és egyéniségét remekül kifejező áriát. A Carmennek a bukással határos langyos fogadtatását a beteg zene­szerző csak néhány hónappal élte túl. Pedig a siker már nem váratott sokáig magára! Alig fél évvel a pári­zsi bemutató után a bécsi közönség óriási tetszéssel fogadta az operát, mely azután gyorsan megkezdte vi­lághódító útját. Napjainkban nincs olyan operaszínpad az öt kontinen­sen, melynek repertoárjában ne szerepelne a Carmen! Georges Bizet zenetörténeti je­lentősége mindenekelőtt abban rej­lik, hogy a német késői romantikával szemben a latin szellem tiszta, csi­szolt formáit mutatta be, a misztikus wagneri hősök családi perpatvarai helyett a külváros névtelen emberei először jutottak szóhoz az opera- szinpadon. DELMÁR GÁBOR Szovjet filmek fesztiválja Ezekben a napokban ismét ha­zánkban köszönthetjük a szovjet kultúra követeit, köztük a filmművé­szet képviselőit is, akik a szovjet filmek fesztiválján vesznek részt, hogy ünneppé avassák ezt a ren­dezvényt. Az idén is különféle bemu­tatókon ismerkedhetnek az érdeklő­dők a szovjet filmművészet új termé­sével, törekvéseivel, s előleget kap­nak a humanista ideálok megfogal­mazásának friss változataiból is. A fesztivál programján szereplő nyolc film többsége olyan mű, mely a szovjet filmgyártás új szemléletét,' a Szovjetunióban az élet minden területén tapasztalható megváltozott gondolkodásmódot jelzi-tükrözi. Nézzük hát a kínálatot! A bemutatósorozat egyik legmeg­rázóbb alkotása a Másnap háború volt, Borisz Vasziljev regényének és a szerető között ingázó férfi törté­netét a rendező kritikus kiszólásokkal fűszerezi, s a szatíra hangján szól „a gyorsítás áldozatairól". Western- paródia az Egy férfi a kapucinusok körútjáról; Álla Szurikova filmjének cselekménye a Vadnyugaton játszó­dik, hősei kemény öklű cowboyok, akik boszorkányos ügyességgel ülik meg a lovat, s forgatják a coltót. Egy nap finom úr érkezik ebbe a világba - vetítőgéppel. S a gátlástalan lova­sokat hatalmába keríti a filmvászon varázsa, elbűvöli a szépasszonyok bája, a gáláns férfiak eleganciája. Utánozni kezdik őket... Ketten a könnyek völgyéből a címe Viktor Dasuk művének, mely két férfi kímé­letlen párharcáról szól, egy gyerme­kért. Gyermek, egy kislány áll a Százszorszép históriájának a kö­zéppontjában is. Viktor Zsilko alko­Jelenet a Másnap háború volt című filmből filmváltozata, mely az 1940-es esz­tendő eseményeit, nyomasztó lég­körét idézi fel. Jurij Kara debütáns munkájának története egy középis­kolai osztályban játszódik. A nagy­korúvá válás hagyományos próbáit, az igaz barátságok és az első sze­relmek idejét eltorzítja, tragédiába fordítja a kor, a személyi kultusz időszaka. Azok az évek, amikor a „puszta gyanú" még a kamaszok körében is elegendő volt a „kiközö­sítéshez". Vika édesapját is tör­vénytelenül letartóztatják, a kislányt ki akarják zárni a Komszomolból. Vika körül egyik napról a másikra felfordul a világ, öngyilkos lesz. Osztálytársai, barátai, akik mindvé­gig kiálltak mellette - osztályfőnö­kükkel, szüleikkel dacolva rende­zik meg temetését. Nem sokkal ké­sőbb visszatér az apa, szabadon engedték. Igen, a következő év biz­tosan szerencsésebb lesz. bizako­dik az osztály, amelynek tanulói a történtek ellenére is hisznek a múltjukban és jövőjükben. Más­ként nem lehetne, hogy - mint- az a film utószavából kiderül - habozás nélkül vállalják a halált is, amikor a várt jövő a háborút hozza. Keserű és jól ismert valóság a fiát egyedül nevelő asszony tragédiába torkolló vesszőfutása. Ezt a témát variálja, árnyalja Aida Manaszarova Nézz körül! című filmjében. Lélekta­ni alkotásában anya és fia kölcsönö­sen elidegenedtek egymástól, kép­telenek közös hangot találni, holott a megözvegyült asszony különösen igényelné a megértést, a szeretetet. De túlzott ragaszkodással szereti fi­át, szinte görcsösen kapaszkodik belé, a gyerek viszont menekül a számára terhes kapcsolat elől, mert nem tudja feledni, mennyit szenvedett anyja kicsapongásai mi­att. S míg a történetben anya és fia oly sok viszontagság után egymásra talál, a rendezőnő arra keres vá­laszt, megváltozott-e körülöttünk a világ, s ha igen, hogyan és meny­nyire. Lélektani film Joszif Hejfic mun­kája, a Bűntudat is, melynek hőse egy idősödő férfi, aki hirtelen harag­jában megölt egy fiút, mert az meg­gyalázta a szeretett asszony emlé­két. A hajdani frontharcos alapjában véve tisztességes és becsületes ember, nem akarja minden áron tisztára mosni magát, nem keres enyhítő körülményeket, sorsába be­letörődve várja az igazságszolgálta­tást. A feldolgozás módját tekintve a könnyebb műfajú, tartalmát illető­en azonban a fajsúlyosabb filmek közé sorolható Eldar Rjazanov új munkája, az Elfelejtett dallam fuvo­lára. Alaphelyzetében az Őszimara- tonra emlékeztet ez a háromszög­sztori, mely valamiféle egyvelege a régi és az új szellemnek. A feleség tásának hőse felcseperedve - egy szobrász modelljeként - gondolat­ban megidézi örömtelen gyermek­korának éveit. Egész estés doku­mentumfilm az Atomegyensúly, mely hiteles képekben, korabeli fel­vételekkel mutatja be az atombom­bagyártás történetét. Újdonság, hogy a műsort - Brati­slavában - szovjet filmszemle egé­szíti ki, felvillantva a szovjet film­gyártás jelenének új színeit, legfris­sebb tendenciáit. A filmbarátok így lehetőséget kapnak, hogy megis­merkedjenek azokkal az alkotások­kal, amelyek új szemléletük és tény­leges művészi értékeik miatt kerül­tek a felfokozott érdeklődés előteré­be Ezek egyike Mark Zaharov politi­kai szatírája, az öld meg a sárkányt! mely Jevgenyij Svarc színműve alapján készült, s a totális hatalom és opportunizmus megnyilvánulásait ostorozza. Zaharov gondolatgazdag példázata, többrétegű mondanivaló­ja a zsarnokságról, kegyetlenségről és emberi méltóság megsértéséről virtuóz formanyelven 6omlik ki a vásznon. Megrendítő alkotás az ötvenhá­rom hideg nyara, mely a Sztálin halálát követő hónapok eseményeit rögzíti. Azon a nyáron köztörvényes bűnözők egész sorát helyezték sza­badlábra. A bűnözők azonban nem tértek haza, hanem bandákba ve­rődtek és rettegésben tartották a tisztességes embereket. A történet egy kis halászfaluban játszódik; két száműzött is él a településen s e két, perifériára szorított férfi veszi fel a küzdelmet a mindenre elszánt, rendőröket és védtelen polgári lako­sokat gyilkoló, fosztogató köztörvé­nyes bűnözők csapatával. Alek- szandr Proskin filmje a valóság drá­mai feszültségével, a korábrázolás mélységével hat a nézőre. Bűnügyi elemekkel átszőtt szerel­mi történet az Ászja; Szergej Szo- lovjov munkájában a mai fiatalokat és gondjaikat ábrázolja, életszemlé­letüket, -stílusukat és filozófiájukat elemzi-láttatja. A film két férfihősé­ben az alkotónak kétféle világszem­léletet, értékrendet, életideált sike­rült sűrítenie-ütköztetnie. Feszült cselekmény, attraktív környezet, sok-sok rockzene jellemzi ezt a há­romszögsztorit, mely a fiatalokkal foglalkozó szovjet filmek között az egyik legizgalmasabb. Rolan Szer- gijenko nagy visszhangot kiváltó do­kumentuma, a Csernobil harangjai az atomerőmű-robbanás tragikus következményeiről tudósít - döbbe­netes képekben. Nem csupán az események krónikája ez a film, ha­nem mementó is, mely a dokumen­tum erejével és hitelével figyelmez­tet az atomkatasztrófa veszélyeire. Csak dicsérhetjük a vállalkozást, melynek révén ilyen hamar eljutottak hozzánk ezek az új szovjet filmek. (tölgyessy)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents