Új Szó, 1988. november (41. évfolyam, 257-282. szám)
1988-11-22 / 275. szám, kedd
Ami még nincs a történelemkönyvekben A Gabčíkovo-Nagymaros Vízlépcsőrendszer területén folyó régészeti munkákról Évek óta céltudatos és eredményes régészeti kutatómunka folyik a Gabčíkovo-Nagymaros Vízlépcsőrendszer területén a Duna csehszlovákiai és magyarországi oldalán. Hazánkban Tejfalu (Mliečno), Muzsla (Mužla), Ebed (Obid), He- lemba (Chlaba) környékén és Paton (Patince) találhatók jelentős lelőhelyek. Az egyik legnagyobb ásatással pedig az Izsa (lža) mellett lévő leányvári római katonai tábor maradványait sikerült feltárni. 1986-ban Esztergomban a két ország tudósai a munkák összehangolását segítő egyezményt írtak alá. A jelenleg is folyó tudományos munkálatokról, valamint a magyar és a szlovák archeológusok együttműködéséről kérdeztem Klára Kuzmová régészt, a Szlovák Tudományos Akadémia Nyitrai (Nitra) Régészeti Intézetének munkatársát.- Már az ötvenes években voltak olyan tervek, hogy egy vízi erőmű épüljön a Dunán - mondja Klára Kuzmová. - A környéken lévő értékes régészeti lelőhelyek megmentése érdekében abban az időben is folytak terepvizsgálatok és kisebb- nagyobb ásatások. Aztán 1978-ban a jelenlegi vízmű építői a munkálatok megkezdése előtt felkérték a régészeti intézetet, hogy készítsen el egy kimutatást a Gabčíkovo-Štúro- vo közti szakaszon található lelőhelyekről, és számoljon be arról, mennyiben érintené, érinti ezeket az erőmű építése. Bejártuk a terepet, és több száz lelőhely közül választottuk ki azokat, amelyeket leginkább veszélyeztetettnek véltünk, s ezeken elkezdtük a feltárást.-Tehát az erőmű építése tette szükségessé, hogy a kutatást erre a környékre összpontosítsák?- Szlovákiában, sőt nyugodtan mondhatom, az egész országban az ásatások nagy része leletmentő. Ez azt jelenti, hogy zömével a valamilyen formában veszélyeztetett helyeket tárjuk fel. Ha nincs ez a nagyszabású építkezés, a dél-szlovákiai lelőhelyek jelentős részén valóban nem kezdtünk volna még ásatásokat. De azáltal, hogy jóval az építkezés előtt elkezdhettünk dolgozni a terepen, a gyors leletmentés helyett tervszerűen kutathattunk, és tematikus ásatásokat is végezhettünk. A régészet és a történelem szempontjából lényegesen értékesebb ég fontosabb a tematikus, illetve az olyan ásatás, amellyel egy, még kevésbé ismert időszakról tudunk új információkhoz jutni. Hangsúlyozom azonban, hogy minden egyes ásatással rengeteg új dolog kerül felszínre.- Azáltal, hogy előre ismerték a vízlépcsőrendszer építésének terveit, a régészeti szempontból veszélyeztetett fontos lelőhelyeket, a kutatást idejében elkezdhették. De milyen az építők és a régészeti intézet közti együttműködés?- A vízmű tervezői, beruházói, építői tárgyalásaikra meghívják intézetünket is. És ami a régészeti kutatás szempontjából lényeges, mielőtt bármilyen föld- illetve talajmunkákba kezdenének, tudomásunkra hozzák munkaterveiket, kikérik a velük kapcsolatos véleményünket és nem utolsósorban figyelembe veszik javaslatainkat.- Előfordult-e már, hogy az építkezés valamiképpen károsította valamelyik lelőhelyet, ezért az intézet az eredeti tervek megváltoztatását kérte?- Igen. Mivel a leányvári erőd egyedülálló Szlovákiában, területén szabadtéri múzeum építését szorgalmazzuk. A létesítményt viszont kettészeli egy védőgát, amelyet az eredeti tervek alapján szélesíteni akartak. Ha ez megvalósult volna, a maradványok nagy része elpusztul. Kérésünkre, a tábort megmentendő, az építők új terveket dolgoztak ki Ezek szerint több millió koronás beruházással egy másik gát épül a táboron kívül.- Leányvárt tehát sikerül megóvni és talán megőrizni az utókornak. De mi lesz a többi lelőhely sorsa?- Az Izsa melletti tábor kőből épült, és annak ellenére, hogy a lakosság már a középkortól kezdve erről a helyről hordta a követ az építkezésekre, a helyszínen azért maradtak eredeti falak. Tehát lehet és érdemes rekonstruálni ezt a katonai létesítményt. Ezzel szemben másutt a településeknek, vagy a mellettük lévő temetőknek többnyire csak olyan részei maradtak meg, amelyek értékes információkkal szolgálnak a régészet számára, de a terepen nehéz lenne őket felújítani. Ezért aztán feltárás után - ami azt jelenti, hogy dokumentáljuk, lerajzoljuk, lefényképezzük, a mozdítható tárgyakat, kerámiát stb. összegyűjtjük - a legtöbb lelőhelyet betemetjük.- Ezek után beszéljünk az 1986- ban jóváhagyott egyezményről! Miért született, kinek a kezdeményezésére, és miben segíti a kutatást?- Szlovák és magyar archeológusok olyan helyszínen kezdtek feltárást, amely történelmileg és földrajzilag az őskortól fogva egy területnek számit, következésképpen hasonló az anyag is, amellyel dolgoz: nak. Ezért van szükség az együttműködésre. Ha tudjuk, hogy mivel foglalkozik a másik fél, ha ismerjük egymás munkamódszereit, ha át tudjuk adni a tapasztalatokat, gyorsabb és hatékonyabb lehet a kutatás. A Duna a római birodalom határát alkotta. A folyó magyarországi oldalán számos római kori tábor és táboron kívül eső őrtorony van. Ezzel szemben nálunk csak a komá- rom-ószőnyi táborral szemben épített leányvári ellenerőd található. A mai Szlovákia déli része ugyanis nem tartozott a birodalomhoz. A terület kutatását segítő tudományos együttműködésnek a kezdeményezője a Magyar Nemzeti Múzeum volt. Az egyezmény értelmében a két intézmény - a feltárásokat végeztető Magyar Nemzeti Múzeum és a Nyitrai Régészeti Intézet - feltételeket teremt kölcsönös tanulmányutak, tudóstalálkozók szervezésére, ezenkívül lehetőséget biztosit a konzultálásra. Azért van erre nagy szükség, mert az archeológiái munkálatok során felszínre kerülhet számos olyan lelet is, amilyennel eddig nem találkoztunk, és gyorsabban jutunk pontos eredményre, ha az ismeretlen anyagot több régész tanulmányozza.- Gondolom, e céltudatos kutatásnak nemzetközi jelentősége is van.-Természetesen. Eredményeink, mondhatom, szinte valamennyi közép-európai ország történelmi kutatásának szempontjából nagy jelentőségűek. Bármilyen szűk is az a terület, amelyet kutatunk, felfedezéseink valamelyest a római kori történelem egészét érintik. A tudós azáltal, hogy megállapítja, mikortól meddig létezett a leányvári tábor, mikor építették át egyes épületeit, milyen támadások érték, információkat kap a római birodalom határvonala mentén lezajlott eseményekről is. S ezek az ismeretek az egész birodalomról eddig kialakított képet gazdagítják.- Hozott már ez a mostani kutatás ilyen eredményeket?- Hozott. Több példát is fel tudnék sorolni, de csak két fontos felfedezést említek. Tóth-Kurucz János amatőr régész már a század elején ásott Izsán, és azóta mások is kutatták az erődöt. Ezért többeknek az volt a véleménye, hogy fölösleges újra átkutatni a lelőhelyet. Csakhogy a római táborok feltárásának század eleji módszere eltér a maitól. Akkor ,,csak" az volt a cél, hogy tudomást szerezzenek arról, hol vannak az épület falai, milyenek az alapzatok formái, de nem került sor részletesebb megfigyelésekre. Meghatározták, hogy ettől eddig létezett a tábor, ma már azt is megtudjuk mondani, melyik épület mikor épült. Részletes vizsgálttal kiderítettük, hogy az előző kutatók csaknem száz évvel korábbi időpontban jelölték meg a tábor alapítását. Új tudásunk szerint nem az első század végén, hanem a második század második felében épült. Ebből a felismerésből viszont az következik, hogy a római-germán kapcsolatokat is át kell értékelnünk. Másik példa: a régészeknek elenyészően kevés avar kori települést sikerült feltárniuk. A tudósok ezt azzal magyarázzák, hogy az avarok, mint nomád nép, jórészt sátorokban laktak, és nem voltak állandó településeik. Munkatársaim viszont Ebeden feltártak egy avar kori temetőt, s tőle nem messze egy avar települést. Ez arra utal, hogy temetkezési helyeiktől nemmessze ennek a népnek is voltak állandó települései. Azért örülünk különösen ennek az ebedi leletnek, mert történelmi szempontból sokat ér, hogy sikerült kiásnunk egy egész települést. Az egészből lényegesen könnyebb a lakosság szociális körülményeire következtetni, mint mondjuk az elszórtan előforduló egyedülálló épületekből.- A régész, minthogy történész is, a terepen végzett munkák, majd az előkerült leletek laboratóriumi vizsgálata után tudományos értékelésbe kezd. Az eredmény történelemtudásunkat gazdagítja, de vajon mikor kerül be a tankönyvekbe?-Tudóskörökben az a vélemény alakult ki a történelemtanításról, hogy nincs olyan szinten, amilyenen lennie kellene. Ha a tanárok figyelik is a régészeti tudományos munkálatok eredményeiről megjelenő írásokat, a felfedezésekről legfeljebb csak kuriózumként számolnak be a diákoknak. Az oktatónak ugyanis a módszertani előírások és a tanterv szerint a tankönyvhöz kell igazodnia. Abba viszont a jelenlegi - 1990- ig tartó - kutatások eredményei is nagy késéssel kerülnek be. TALLÓSI BÉLA A leányvári római katonai tábor északi kapuja (Jozef Krátky felvétele) ■ ■■■■■■■■■■■■■ ■ ■■■■■■■■■■■ ÚJ FILMEK Ketten a könnyek völgyéből (szovjet) Filmesek körében a szülők és a gyerekek viszonyát bemutatandó, kialakult egyfajta egydimenziós ábrázolási mód. (Bár jobbára csak azok a rendezők alkalmazzák, akik a biztos közönség- és üzleti sikerre utaznak.) Ez a rendezés nemigen vállalkozik mély lélektani elemzésre. A felvetett problémát - amilyen például a szülök válságba került, örökös konfliktusokkal teli házasélete vagy a válás utáni állapotok, s mindebben a' gyerek helye, helyzete - szenzációként próbálja eladni a film menete. Ráadásul olyan hirtelen vált, hogy megnehezíti az időbeli orientálódást. Az sem a legszerencsésebb, hogy hat központi figurája van az alkotásnak (öt felnőtt és egy gyerek). Sok ez, a rendező nem tud velük mit kezdeni. A szereplők már megéltek egy s mást (a felnőttekről van szó), amikor találkoznak. A Ketten a könnyek völgyéből a találkozásokkal indít, majd azt boncolgatja, hogy figurái hogyan viselik egymás múltját. Arra viszont már nem futja az időből, hogy múltjukat részletezi film két, különböző sorsú apaszereplője A kis „hős“ legtöbb esetben a felnőjek gondolkodását is meghaladó, csavaros észjárású csodakölyök. A siker kulcsa az ő kezében van. Ha kellőképpen maszatos. kellőképpen hízelgő és színészként sem utolsó, kiélezett helyzetekben könnyűszerrel megríkatja a közönséget. És a néző érzelmi megnyilvánulása a maximum, amit akarhat és elérhet a valóságot felszínesen másoló alkotás. Viktor Dasuk szovjet rendezőt más szándék indította filmjének elkészítésére. Kegyetlenebb, súlyosabb, lényegesebb realitásokat kívánt feltárni, s ezzel gondolkodásra ösztönözni. Csak sajnálhatjuk, hogy ez - főként szerkezeti hiányosságok miatt - nem igazán sikerült neki. Talán ha még tovább érlelte volna a témát, jobban megbirkózik a formával is. Meglehetősen hosszú időszak krónikája a film. Hogy nyolcvannégy percben több évtized minden lényeges eseményéről beszámolhasson, a történtek nagy részét megjelenítés helyett elmondani kénytelen - így vontatottá válik. Kénytelen a rendező nagy ugrásokat tenni az időben - emiatt pedig szaggatottá válik Egy nő vagy kettő sen és teljességében bemutassa: indokolva az ilyen vagy olyan megnyilvánulásaikat. Továbbá azt nyomozza, milyen a felnőttek kapcsolata a gyerekhez és fordítva. A film, természetesen, szól azokról a gyerekekről is, akiket nem akartak, akiket szüleik így vagy úgy eldobtak maguktól. De szól azokról a felnőttekről is, akiknek az életét - csúnyán hangzik - valamiképpen a gyerekek keserítik meg, teszik kilátástalanná, már-már elviselhetetlenné. Dasuk az egyik jelenetben pálcát tör a gyermeküket elhagyó szülők felett, röviddel utána érzékeny finomsággal ábrázolja az öreg korára egyedül maradó szülő lélekpusztító önvádaskodását. Fanyar iróniával kérdezi: ugyan miért nemzett két gyermeket is az az apa, aki élete alkonyára egyedül marad? A rendező megpróbálja a gyerekkel összefogni, összekapcsolni az öt, különböző sorsot, ki is alakít egykét drámai helyzetet, de nem tud drámát teremteni. Megmarad az epika szintjén, a monológoknál. Filmje nemes szándékkal jegyzett krónika marad. Szociográfiai és lélektani hitelességgel tudósít a gyermek-szülő viszonyról a gyermek-felnőtt kapcsolatról, de csak tudósít. (francia) Felnőtteknek és gyerekeknek szóló ártalmatlan komédia, modern mese, amely, hogy semmitmondó, banális sztorijával valahogy lekösse a néző figyelmét, helyenként izgalmakkal szolgál Ugyanarra a kaptafára készült, mint azok a kalandfilmek, amelyekben egyén vagy csoport valamiféle régi, megfakult térkép szerint elindul, hogy régen elásott kincsek nyomára bukkanjon. Kalandok hosszú sorát élik át. Bár a legtöbb esetben meglelik a nagyértékű holmit, örömük nem tart soká. Ismeretlen elemi erők eltüntetik újra. De gyakran előfordul, hogy a nagy gazdagság a gonosz, kapzsi és irigy kincskeresők egymás közti viszálykodása folytán merül el a tenger, a tavak, folyók mélyén, hull feneketlen szakadékba, egyszóval megsemmisül. Ezáltal a lehető legjobban szórakoztató mozi is tanulság kimondásával végződik: hasznos munka nélkül nem lehet tartós, nagy eredményt elérni. Jóllehet, a francia filmben nem aranyat, ezüstöt keresnek, hanem értékes csontokért ássák a domboldalt. Végszava mégis hasonlatos az előzőkéhez: a könnyen szerzett haszon könnyen veszik el. Az ősrégész, aki sétája során csak úgy belebotlik egy két- millió-valahányéves lábszárcsontba és koponyába, kis késével kiássa a francia ősnő maradványait, nem sokáig élvezi a dicsőséget. Téziseiért, amelyekkel azt bizonyítja, hogy a franciák ősanyja néger nő volt, bölcs tudorok kiűzik őt a tudomány fellegvárából. Bár Laurát, a kétmil- lió-valahány éves nőt elveszíti, talál helyette másikat. A csinos, vészhelyzetekben férfiként is helytálló „nehézsúlyú“ reklámügynököt, a film legizgalmasabb alakját. (Sigourney Weaver játssza). A hirtelen jött szerelem csak azért kell, hogy meglegyen a hepiend. Daniel Vigne produkciója régi, agyonvetített kalandfilmek mintáját követi, természetesen modernesített változatban. (Sajnos, azoknál sokkal személytelenebb és üresebb). A véletlenekre, tévedésekre és félreértésekre épülő fiktív történet napjaink francia nagyvárosában, luxuslakásokban, egy régészeti lelőhely környékén és egy sötét barlangban bonyolódik. Főszereplői nem keménykötésű vadorzók, hanem szelíd paleontológusok, dörzsölt reklámügynökök és üzletemberek, valamint a pénz és a becsvágy. Vigne nem törekszik tiszta műfajra. Átörökít ezt- azt a krimiből és a burleszkböl is. Az eseményvezetésben csapongó, és nem elég koncepciózus. De a figurák jelleméből és külső tulajdonságaikból fakadó komikumot minden szituációban szellemesen használja ki. Bár ötletes tréfálkozással igyekszik fűszerezni a történetet, jószerivel csak a fent említett helyzetek késztetnek nevetésre. Humora ahhoz, hogy a semmitmondó „disznó viccek“ fogyasztói élvezni tudják, túl finom, nem elég parlagi, ahhoz viszont, hogy a humorban értékeket keresők tudják élvezni, nem elég tartalmas, túl ártalmatlan. A főszerepben a francia filmsztár, Gérard Depardieu nehézkesen mozog, fáradtan játszik. Ruth West- heimer viszont az amerikai alapítvány törpe növésű, akaratos elnökasszonyaként utánozhatatlan, (tb)
