Új Szó, 1988. október (41. évfolyam, 232-256. szám)

1988-10-27 / 254. szám, csütörtök

NEGYVEN EV KRONIKAJA

I.

Gazdasági fejlődésünk a szocialista építés időszakában

E napokban, amikor a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának 70. évfordulójára emlékezünk, egyúttal mérlegre tesszük a szocialista fejlődés negyvenéves útját is. Olyan alkalom ez, amikor tudatosítanunk kell azt is, hogy e négy évtized értékelését komplex módon kell megtennünk, elsősorban e bonyolult, ellentmondásokkal teli időszak követelményeinek megfelelően. Egyúttal szükségszerű az is, hogy mellőzzük a „rózsaszín szemüveget“ gazdaságunk eddigi fejlődésének megítélésekor, akárcsak az ellenkező végletet, ami az elmúlt negyven év negati- vista bírálatát jelentené. Az alábbiakban arra törekszünk, hogy felvázoljuk gazdasági fejlődésünk pozitívumait - amelyekre a jelenlegi gazdasági átalakítás időszakában feltétlenül szükségünk van -, akárcsak negatívumait, amelyeket mielőbb ki kell küszöbölnünk.

jelentőségű indítékok lehetővé tették, hogy a burzsoá köztársaság feltételei közt létrejött aránylag fejlett gazdasági bázison sikerrel valósul meg az új szocialista társadalmi rendszer építése.

A gazdaság szocialista változásainak indítékai

Csehszlovákiában a forradalmi változások kezdetei népeink nemzeti felszabadító küzdelme kicsúcsosodásának időszakára esnek. Még a szlovák nemzeti felkelés idején a felszabadított területeken a nemzeti bizottságok vették át a hatalmat. Ezt a forradalmi tényt teljes egészében elismerte a Kassai Kormányprogram is. Abban többek között kifejezésre jutottak az új államhatalmi és a népi állam intézményrendszere kialakításának elvei is, amelyek egyedül voltak hivatottak arra, hogy megoldják a háború által tönkretett gazdaság felújítását és átszervezését. Már ebben az időszakban megoldódott a régi államapparátus feloszlatásának és újjáépítésének kulcskérdése. Ezzel egyidejűleg létrejött a gazdaság tervszerű irányításának egyik alapfeltétele is

Azonban csak 1948 februárja teremtette meg a gazdaság forradalmi átalakításának alapvető politikai feltételeit. Ebből a szempontból a februári győzelem alapvető kiindulási pontot is jelentett egyúttal Csehszlovákia gazdaságának szocialista építéséhez Ennek köszönhetően a CSKP 1949-ben megtartott kilencedik kongresszusa jóváhagyta Csehszlovákiában a szocialista építés fő irányvonalát, amelynek lényege a szocializmus anyagitermelési bázisának kiépítése volt. Ennek lényeges részeként kell tekintenünk a gazdaság szerkezeti átalakítását is, tekintettel arra, hogy a háború előtti csehszlovák gazdaság - annak ellenére, hogy aránylag fejlett volt - nem felelt meg a szocialista fejlődés követelményeinek. Az egyik alapvető problémát, amelyet halaszthatatlanul meg kellett oldani, az ország aránytalan ipari fejlettségi szintje jelentette, ami elsősorban Szlovákia gazdasági elmaradottságában nyilvánult meg.

Szlovákia ebben az időszakban - összehasonlítva a cseh országrészekkel - elmaradott agrár országrész volt, amiről szemléltetően szól az a tény is, hogy Szlovákia munkaképes lakosságának több mint ötven százaléka a mező- gazdaságban dolgozott. Az ország ipari termeléséből Szlovákia 1938-ban mindössze 8 százalékban vette ki részét, és az iparban dolgozók száma itt négyszer volt alacsonyabb, mint a cseh országrészekben - a lakosság számához viszonyítva.

További jelentős tényező volt a csehszlovák gazdaság strukturális átalakításának folyamatában az akkori nemzetközi helyzet, ami megkövetelte, hogy olyan termelő ágazatokat fejlesszünk az országban, amelyek megerősítik a köztársaság gazdasági függetlenségét és védelmi képességét. Ezekre egyúttal az a feladat is hárult, hogy megteremtsék a mezőgazdaság kollektivizálásának anyagi feltételeit, s lehetővé tegyék Szlovákia szocialista iparosításának megvalósítását. A gondokat tetőzte még az a tény, hogy ki kellett küszöbölni a kapitalista országok gazdasági embargójának következményeit is.

Szlovákia iparosításának következtében az országrész gazdasága alapvetően átalakult, és szerves részévé vált az egységes csehszlovák gazdaságnak. Ezt követően Szlovákia jelentős mértékben járult hozzá az országos alapok létrehozásához. Az 1970-es esztendő országos ipari termeléséből az SZSZK részaránya

24,5 százalékot tett ki, s ez az arány 1985-ben 30,2 százalékra nőtt az országos foglalkoztatottság 28,3 százalékos részaránya mellett.

Az egész CSSZSZK gazdasági fejlődésének súlypontja fokozatosan a hatékonyság és a minőség javításának területére tolódott át. Ezt tükrözi az a tény is, hogy amíg 1950 és 1975 között a termelési fogyasztás részaránya fokozatosan nőtt, addig a hatodik ötéves tervidőszak során ez az irányzat megfordult, és a hetedik ötéves tervidőszakban már csökkenés tapasztalható. Mindez a jelenlegi tervidőszak során egyre markánsabban nyilvánul meg.

Az említett belső és külső történelmi

Az anyagi-termelési bázis változásai

Csehszlovákia szocialista iparosításának - a fejlett politikai hatalom és az annak nem megfelelő gazdasági rendszer közötti ellentmondás megoldásán kívül - az volt a célja, hogy megteremtse az egyik világgazdasági rendszerből a másikba történő átmenet feltételeit. Ez alapvető változásokat követelt meg a csehszlovák gazdaság ágazati és területi szerkezetében is.

A Kassai Kormányprogram szellemében Szlovákia gazdasági fejlődése az elejétől fogva országos feladatot jelentett. Ennek értelmében az SZLKP még 1946- tól Szlovákia iparosítását gazdaságpolitikája fő irányvonalának tekintette. Eközben az egész csehszlovák gazdaság kizárólag önerőből fejlődött, ami meghatározta Szlovákia gazdasági fejlődésének lehetőségeit is. Azonban a gazdaság szerkezeti átalakitasa során nem kapott kellő hangsúlyt az a tény, hogy Szlovákia abban az időben az ipari fejlődés más fázisát élte, mint a cseh országrészek. Szlovákiában is a nehézgépipar fejlesztése kapta a legnagyobb hangsúlyt, miközben nem fejlődtek eléggé olyan termelési ágazatok, amelyeknek Szlovákiában előnyös feltételei voltak s amelyek országos szempontból is nagy jelentőséggel bírtak volna, mint pl. az élelmiszeripar, vagy a fafeldolgozó ipar.

Mivel Szlovákia iparosítása elsősorban új vállalatok létesítését követelte meg, ez jelentős mértékben kedvezőtlenül befolyásolta az ipar intenzív fejlesztését. Elsősorban azért, mert hiányoztak az anyagi eszközök a meglevő üzemek korszerűsítésére, de az új ipari létesítményekben sem sikerült csúcstechnológiát alkalmazni.

További gondok forrása maradt, hogy az erőfeszítések ellenére egész Szlovákia ipari fejlesztésében nem sikerült egyenletesen elhelyezni az új ipari kapacitásokat. Például fejlett ipari területekké váltak a Trenčíni, Považská Bystrica-i, Žilinai, Martini, Liptovský Mikuláš-i járások, a Vág-völgye - vízlépcsőivel -, ahol már korábban is aránylag fejlett ipar volt, míg Dél-Szlovákia tíz járásából „ipari járásnak" csak a Rozsnyóit (Rožňava) tekinthettük. A „vegyes jellegű" járások közé a Losonci (Lučenec) és a Kassai (Košice) sorolható ebben az időben. Igaz, az utóbbi a Kelet-szlovákiai Vasmű felépítésével az iparilag fejlett járások közé sorakozhatott, míg mezőgazdasági járás maradt a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), a Galántai (Galanta), a Komáromi (Komárno), a Lévai (Levice), az Érsekújvári (Nové Zámky), a Rimaszombati (Rimavská Sobota) és a Tőketerebesi (Trebišov). Igaz, a fenti kategorizálás viszonylagos és időszakos terjedelmében korlátozott érvényű, hiszen az iparosítási folyamat során egyre markánsabban változott a szóban forgó területek arculata.

Annak ellenére, hogy a szóban forgó időszakban az ipar összességében Szlovákia említett járásaiban kevésbé volt fejlett, a szocialista építés sikerei itt is szembetűnöek voltak. Erről tanúskodik olyan jelentős ipari kapacitások felépítése, mint pl. Komáromban a Steiner Gábor Hajógyár, a vágsellyei (Šaľa) Duslo, az érsekújvári Elektrosvit, a štúrovói Délszlovákiai Cellulóz- és Papírgyár, a kassai Kelet-szlovákiai Vasmű, a tőketerebesi Húskombinát stb. A burzsoá köztársaságból örökölt lemaradás azonban olyan nagy volt, hogy annak áthidalása az ipari termelés fejlesztésének még gyorsabb ütemét követelte meg.

Törekvés az egyensúlyra

Ezért az említett egyenetlenség kiküszöbölésére további erőfeszítések történtek, aminek köszönhetően Dél-Szlovákia

hagyományosan mezőgazdasági jellegű járásai Szlovákia iparilag fejlett területeinek szintjére kerültek. Azonban a minél magasabb arányú foglalkoztatottság elérésének logikus kritériumát nem mindig és nem mindenütt oldották meg a leghelyesebb módon. Ezért következhetett be, hogy nem mindig és nem mindenütt építettek olyan ipari létesítményeket, amelyeknek az adott területen meg lett volna a természetes nyersanyagbázisa, s mindezt éppen az élemiszeripar különböző ágazatai területén.

Dél-Szlovákia iparosítása akárcsak a későbbi időszak gyorsabb ipari fejlődése, amely a CSKP és az SZLKP egységes gazdaságpolitikája keretében Szlovákia egyes területei ipari fejlettségének kiegyenlítődésére irányult, alapvető változásokat hozott a lakosság foglalkoztatottságában, s erőteljesen nőtt az ipari foglalkoztatottság részaránya, akárcsak a dolgozók szakképzettsége. A szakképzettség területén elért sikerek ellenére még mindig szembeötlő különbségek tapasztalhatók, alacsony a felsőfokú végzettségű szakemberek száma, s ez vonatkozik a pedagógusokra, orvosokra, jogászokra, de különösen a műszaki értelmiségre

Szlovákia egyes területei gazdasági fejlettségének színvonalával párhuzamosan rohamosan nőtt a lakosság életszínvonala. Erről tanúskodik többek között a lakásépítés növekvő dinamikája, aminek következtében alapvetően megváltozott Szlovákia városainak és falvainak arculata. Csehszlovákia iparosítása párhuzamosan halad a mezőgazdaság kollektivizálásával, s ez a tény sokoldalúan befolyásolta a mezőgazdasági termelést, és egyfelől az iparosítás hatására megváltoztak a mezőgazdaság műszaki feltételei, másfelől az iparosítás a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapott, ami már az ötvenes években komoly gondokat okozott a mezőgazdaság és az ipar kívánatos összhangjának kialakításában. A szóban forgó egyenetlenséget elsősorban Szlovákiában tapasztalhattuk, ahol a foglalkoztatottság területén továbbra is a mezőgazdaság volt a gazdaság legfontosabb ágazata. Országos viszonylatban jelentősen csökkent a mezőgazdaságban dolgozók száma, miközben a munkaerőcsökkenés olyan gyorsan következett be, hogy azt nem sjkerült zökkenőmentesen kiküszöbölni a mezőgazdasági termelés aránylag gyors ütemű gépesítésével sem.

A mezőgazdaság fokozatosan vált a csehszlovák gazdaság szerves részévé, és épúgy, mint az iparosítás folyamata, a kollektivizálás is jelentősen hozzájárult a 40-es években Csehszlovákia gazdasági erejének számottevő növekedéséhez. Azonban a gazdasági fejlődés pozitív eredményei ellenére az iparban éppúgy, mint a mezőgazdaságban, az említett időszakban rendre szembe kell néznünk a termelés fejlődésének kedvezőtlen minőségi alakulásával. Mindez a fejlődés egyes szakaszaiban negatív következményekkel jár a fogyasztásban, de elsősorban a lakosság ipari, illetve mezőgazdasági termékekkel történő ellátásában.

Sajnos, egészen a 80-as évekig - s nemcsak Szlovákiában, hanem az egész CSSZSZK területén - az újratermelési folyamat minőségi kérdéseinek megoldásában nem történt jelentős előrelépés, sót, éppen ellenkezőleg, különböző okok miatt az extenzív és egyre kevésbé hatékony gazdálkodás mind a mai napig tart. Éppen ezért, a CSKP XVII. kongresz- szusának, valamint a CSKP KB 7. és 9. ülésének a CSSZSZK gazdasági mechanizmusának átalakításáról szóló határozataiban különleges hangsúlyt kap a gazdasági gyorsítás, a népgazdaságnak a fejlődés intenzív útjára történő átállítása.

Ha az elmúlt negyven év alapvető változásait boncolgatjuk a CSSZSZK anyagi-termelési bázisának szemszögéből, meg kell állapítanunk, hogy a szocialista iparosítás - szoros kapcsolatban a mezőgazdaság kollektivizálásával - történelmi jelentőségű forradalmi változásokat eredményezett, amelyek megváltoztatták az egész ország gazdasági arculatát. E forradalmi változások eredményei napjainkban Csehszlovákiaban a szocializmus tökéletesítésének anyagi alapját képezik, s egyúttal a szociális-gazdasági fejlődés gyorsítása stratégiájának alapfeltételeit jelentik.

(A cikk befejező részét

lapunk hétfői számában közöljük.)

Dr. JÁN KÚKEL, egyetemi tanár,

Dr. ADORJÁN ZOLTÁN

Napok alatt szállóigévé váltak Igor Ro- gacsov szovjet külügyminiszter-helyettes szavai. A diplomata augusztus végi pekingi tárgyalásai után a szovjet-kínai viszonyt - természetesen beleértve a csúcstalálkozó esélyeit is - értékelve kijelentette: „Már látszik a fény az alagút végén". Azóta ez a fény sokkal erősebb, alig múlik el hét, hogy Moszkvában vagy Pekingben ne jeleznék a közeledési szándékot. Számos kisebb-nagyobb megnyilvánulási formája van ennek, testet ölt a növekvő gazdasági és kereskedelmi együttműködésben, abban, hogy a héten Moszkvában a határtárgyalások újabb fordulóján a problémák tárgyszerű megvitatása volt

szerződést. S egyre-másra érkeztek az olyan hírek, amelyek a további közeledést jelezték. Moszkvában kiadták Teng Hszi- ao-ping, Pekingben pedig Mihail Gorbacsov könyvét.

Érdekes volt megfigyelni az árnyalati módosulásokat is. Li Peng miniszterelnök még a nyár elején úgy nyilatkozott, hogy a csúcs előfeltétele a kambodzsai kérdés teljes rendezése. Csao Ce-jang pártfőtitkár később azt mondta, lehetségessé válna a legfelsőbb szintű találkozó, ha a Szovjetunió sürgetné Vietnamot, hogy

Csúcsesélyek

a jellemző. S például abban is, hogy a két ország nemrégiben jegyzőkönyvet írt alá: felújítják a közös határt átszelő Urum- csi-Druzsba állomás vasútvonalát, ezáltal a délkelet-ázsiai áruk hamarabb juthatnak el Európába.

Peking 1982 után nyitott a kelet-európai szocialista országok felé, s azóta lényegében sikerült teljes mértékben helyreállítani a korábbi évtizedekben befagyott kapcsolatokat. (A csehszlovák-kínai viszony párt- és állami vonalon is normalizálódott, ezt tanúsította az idén májusban Miloš Jakešnak, a CSKP KB főtitkárának, majd pedig szeptemberben Gustáv Husák köztársasági elnöknek a kínai fővárosban tett látogatása.) A Szovjetunió vonatkozásában más volt a helyzet, az elmozdulást 1986 júliusa hozta meg. Gorbacsov emlékezetes vla- gyivosztoki beszédében elismeréssel szólt a kínai reformpolitika céljairól, s olyan intézkedéseket jelentett be, amelyek elvezettek ahhoz, hogy a „három fő akadály“ közül mára már csak egy maradt, s az is egyre kisebb.

Mint ismeretes, Pekingben a kapcsolatok helyreállítását az általuk három fő akadálynak nevezett problémák megoldásához kötötték. Az első az afgán rendezésről kötött megállapodással, majd a szovjet csapatok kivonásának megkezdésével lényegében megszűnt. A mongoljai szovjet csapatkivonásokkal, a közös határon a katonai szembenállás csökkentésével a második akadály is elhárult, s maradt a harmadik, a legbonyolultabb, mert nemzetközi jellegű - ez a kambodzsai rendezés. A kínai álláspont szerint Moszkvának kell rábírnia Hanoit, hogy vonja ki csapatait Kambodzsából, mert szovjet támogatás nélkül Vietnam ottani katonai jelenléte nem lenne lehetséges. Azért a képlet nem ilyen egyszerű, elég ha például arra utalunk, hogy milyen bonyolult volt a nyári dzsakartai koktélparti, s bár mára az érdekeltek többsége egyetért abban, meg kell akadályozni, hogy Kambodzsában ismét hatalomra kerüljenek a népirtó polpotisták, ezt a - katonailag egyébként legerősebb - csoportot mindig is Peking támogatta.

De az a lényeg, hogy a megoldás jó úton halad: Hanoi az év végéig kivonja a csapatok felét, s 1990-ig - akár lesz politikai rendezés, akár nem - mindenképpen hazatér az összes vietnami katona. A másik pozitív fejlemény: augusztus végén első ízben tartottak kifejezetten a kambodzsai kérdésről - szovjet-kínai konzultációkat. Rogacsov a Tien Ceng- pejjel folytatott tárgyalások után említette azt a bizonyos alagutat.

Először a múlt évben vetődött fel a csúcstalálkozó gondolata. Teng Hsziao- ping, Kína nagy tekintélyű veterán politikusa szólt feltételes módban arról, hogy esetleg hajlandó lenne Gorbacsovval találkozni, majd hasonló nyilatkozat elhangzott a másik fél részéről is. Szintén rendhagyó dolog volt, hogy decemberben, a washingtoni szovjet-amerikai csúcs után Rogacsov Pekingben tájékoztatta annak eredményeiről a kínai vezetést, amely egyértelműen üdvözölte a rakétavonja ki csapatait Kambodzsából. Augusztus végén pedig már megelégedéssel nyugtázták Pekingben, hogy a Szovjetunió gyakorlati lépéseket tesz e kérdés megoldására.

Szeptember közepén Mihail Gorbacsov krasznojarszki beszédében kijelentette: a Szovjetunió kész arra, hogy haladéktalanul megkezdjék a szovjet-kínai csúcstalálkozó előkészítését. Ugyanennek a hónapnak a végén az ENSZ-köz- gyűlésen részt vevő két külügyminiszter, Eduard Sevardnadze és Csien Ci-csen találkozott, s bejelentették: a pekingi diplomácia vezetője ez év végéig látogatást tesz a Szovjetunióban, amit Sevardnadze a jövő evben viszonoz. Ez igazi, csupa nagybetűs hír volt, hiszen kínai külügyminiszter legutóbb 1957 januárjában volt Moszkva vendége, szovjet külügyminiszter, Andrej Gromiko, pedig 1959-ben járt Pekingben (Hruscsovot kísérte el a Kínai Népköztársaság kikiáltása 10. évfordulójának ünnepségeire).

Természetesen a csúcstalálkozó előkészítése lesz a két külügyminiszter egyik legfontosabb feladata. Talán itt kell megjegyezni, egyes megfigyelők szerint még nem tisztázott, hogy kínai részről ki fog találkozni Gorbacsovval, bár a legnagyobb esélyt Teng Hsziao-pingnek adják. O a kínai reformpolitika atyja, ő mondta ki először, hogy találkozna a szovjet vezetővel. A találgatást bizonyára az szüli, hogy az utóbbi hetekben minden pekingi vezető elmondta véleményét a szovjet-kínai kapcsolatokról. De a hangsúly nem a személyi kérdésen van, hanem azon, hogy létrejöjjön a legmagasabb szintű találkozó.

Persze a nyugati világ is nagy érdeklődéssel figyeli ezt a közeledést. Sokan felteszik a kérdést: hogyan befolyásolja majd ez Peking és a tőkés országok viszonyát, főleg a kínai-amerikai kapcsolatokat? A szovjet-amerikai enyhülésnek nagy szerepe van abban, hogy érdeklődésről van szó elsősorban, nem aggodalmakról. Li Peng kormányfő tíz nappal ezelőtti nyilatkozatában igyekezett tiszta vizet önteni a pohárba, amikor leszögezte: „A szovjet-kínai viszony normalizálása nem jelenti majd az ötvenes évek szövetségesi kötelékeihez való visszatérést. Kína a békés egymás-mellett élés öt alapelve szerint építi külkapcsolatait, a szovjet-kínai viszony javulása nem befolyásolja Kína más országokhoz fűződő kapcsolatait.“ Hozzáfűzte még azt is, hogy szerinte a kínai-amerikai kapcsolatok 1972 óta „simán" fejlődtek, ugyanakkor annak a reményének adott hangot, hogy az USA az „egy Kína“ politikájához fogja tartani magát. Ezzel kétségkívül a tajvani kérdéssel kapcsolatos további nézeteltérésekre utalt.

Nem csupán a két ország érdeke a normalizálás. Kína és a Szovjetunió népei együttesen a Föld lakosságának egynegyedét teszik ki. Peking és Moszkva jó viszonya az általános nemzetközi légkör további javulását is erősen befolyásoló tényező. Ezt jelenti a fény az alagút végén. MALINÁK ISTVÁN

Díszszemle a kambodzsai fővárosban: búcsúznak a vietnami csapatok (Archívumi felvétel) 1988. X. 2'