Új Szó, 1988. október (41. évfolyam, 232-256. szám)
1988-10-03 / 233. szám, hétfő
B ízom benne, hogy nem érzéki csalódás az utóbbi két-három esztendőben felélénkült csehszlovákiai magyar képzőművészeti élet változása. Elindítói azok a galériák és múzeumok voltak, amelyek rendszeresen rendeznek kiállításokat a Szlovákia déli területein élő hivatásos vagy amatőr művészek alkotásaiból. Ennek a változásnak legfontosabb jele, hogy egyre több helyen nyílnak alkalmi kiállítások és működnek rendszeres munkát végző kisszabadiskolák alkalmi látogatásával és a belső tevékenységben megnyilvánuló önképzéssel araszolgat előre. Mindez persze többnyire helyi intézményi adottságok függvénye, esetleg egy-két, az ügynek elkötelezett szervező egyéniség munkájának eredménye. Lényegüket tekintve azonban ezek a körök csupán lehetőségeket jelentenek a kölcsönös megmérettetésre a csoportos vagy egyéni kiállításokon, s kevesebb figyelem, energia jut az alkotói fejlődés elősegítésére. olykor csupán alkalmi jellegűek kiállításaik, amiből szinte törvényszerűen következik az igencsak hullámzó művészi színvonal. S ezzel el is érkeztünk ezeknek a köröknek a legfontosabb, éppen ezért számos negatív tényező kialakítását segítő aktivitásaihoz. Egészséges helyi képzőművészeti élet esetén a működő galéria vagy a múzeum alkalmi kiállítási részlege teljesíti azt az értékorientációt, amely nélkül nincs a képzőművészetben sem alkotói, sem befoqaAmi ingyen van galériák. A jelenség mögött azonban mindenekelőtt az a kényszer található, amelyet a rendszeresen alkotó képzőművészek valamifajta „mozgalma“ teremt meg. Ezeknek a laza kapcsolatokban formálódó alkotói kötődéseknek számos pozitív és negatív járulékos jelensége is van. Elsősorban azok a „véd- és dac- szövetségek" érdemesek a figyelemre, amelyekben a képzőművészek regionális szempontok szerint társulnak, alakítanak különböző összetartó erővel működő alkotóköröket. Gyakorlatilag három olyan közösség munkája mondható rendszeresnek, amelyek tagjai csőportos kiállításokon és egyéni tárlatokon rendszeren igyekeznek bizonyítani létezésüket: a királyhelmeci (Kráľ. Chlmec) Ticce, az érsekújvári (Nové Zámky) és a komáromi (Komárno) képzőművészeti körök. Míg az elsőnek és az utolsónak említett csoportosulások munkáját többé-kevésbé befolyásolni tudják hivatásosnak számító alkotóművészek, addig az érsekújvári elsősorban a különböző dói kultúra. Viszont éppen az egyre rendszeresebb kiállítási programot megvalósító szakkörök valamifajta áldemokratizmus nevében kötelezőnek tartják, hogy a kör tagjai közül mindenki kiállítson. Ennek két negatív visszahatása is lehet. Az egyik az, hogy bárki bármilyen művészi színvonalat képviselő alkotását falra akaszthatja a kör tagságából adódó „jogaiból“ kiindulva. Ugyanakkor, ha az egyes hivatásos művészek, látva ezt a szabadjára engedett kiállítási gyakorlatot, s elállnak a nyilvános bemutatótól, a kör amatőr tagjainak rosszallását kénytelenek elviselni. Ilyen szituációkban a tájékozatlan tárlatlátogatók hajlamosak felértékelni vagy leértékelni az egyes, műveikkel jelen nem levő képzőművészek munkásságát, függetlenül azok alkotásainak valóságos művészi értékétől. Befolyásolja értékítéletüket az effajta kiállításokon érzékelhető provincializmus, amelynek veszélyéről a csehszlovákiai magyar képzőművészeti életben külön tanulmányt lehet írni. BárLemez Zerkovitz-dallamok A Magyar Rádió gondozásában, Radioton márkajelzéssel megjelenő hanglemezek között egyre gyakrabban találkozunk olyanokkal, melyek igazi könnyűzenei kuriózumok. Az egyik legutóbbi a budapesti Vígszínházban, Iglódi István rendezésében felújított Zerkovitz Béla-Szilágyi László Csókos asszony című operettjéből tartalmaz részleteket. A dalok a Vígszínház művészeinek előadásában hangzanak el a kitűnő Orfeum-zenekar közreműködésével. A lemezt hallgatva, az a benyomásunk, hogy „vadonatúj“ számokat hallunk, holott „csupán" Zerkovitz Béla valóban örökzöld dalainak felújított változatairól van szó. Az ízléses és mértéktartó hangszerelés kiemeli ezeknek a régi slágereknek a szépségét. A Csókos asszony című Zerkovitz-operett nem egy dala nagy sláger volt annak idején, s manapság is a magyar könnyű muzsika legismertebb örökzöld slágereinek listáján szerepelnek. Az operettdalok kifogástalan előadása részben Iglódi István koncepciózus rendezésének, részben a fiatal, lelkes szereplőgárdának köszönhető, akik kü- lön-külön és együtt is kiválót nyújtanak. Ez a lemez szintén remekül dokumentálja, hogy az operett műfaja reneszánszát, másodvirágzását éli, s muzsikájával akkor is szórakoztatja a közönséget, ha meseszövése elrugaszkodik a reális élettől. A lemez tizenhat részletet tartalmaz az operettből, zömük tulajdonképpen egy-egy közkedvelt és ismert Zerkovitz-sláger. Kaszás Attila, Pápai Erika és a kórus igen imponáló előadásában hallhatjuk a kissé romantikus Most, amikor minden virág nyílik kezdetű ismert dalt. Darvas Iván és Pápai Erika előadásában szintén ismert melódia csendül fel, a Van a Bajza utca sarkán... című Földi Teri és Kern András temperamentumos előadásában hallható a lemezen az Asszonykám, adj egy kis kimenőt című dal. Ugyancsak ők adják elő az En és a holdvilág című szerzeményt. Egész kis együttes interpretációjában hangzik el a Debóra. Előadják: Igó Éva, Be- de-Fazekas Annamária, Lengyel Kati, Olasz Ági, Malek Andrea és Méhes László. Kaszás Attila előadásában csendül fel a népszerű Mi muzsikus lelkek című kedves dal. Kevésbé ismert, ám szintén kedves melódia a Pest-nóta, amelyben a szerző magyarnóta-elemekkel kombinálta a dallamot. Ezt a dalt Pápai Erika és Darvas Iván mértéktartó, imponáló előadásában hallhatjuk. Darvas Iván adja elő - a tőle megszokott eleganciával -- a Szivem, beszélj című dalt is. A Finálé - valamennyi szereplő közreműködésével - mintegy összegzése az elhangzottaknak, és ekkor jut eszünkbe, hogy a válogatás tulajdonképpen Zerkovitz Béla legismertebb slágereinek részéből nyújt kitűnő ízelítőt. SÁGI TÓTH TIBOR mennyire is nevezik magukat „alkotókörnek", az igazi alkotóközösségek szemléleti sajátságait nélkülözik ezek a csoportosulások. Az évenként egyszer rendezett képzőművészeti alkotótáborok belső életének, sajátságos autonómiájának ecsetelésére vázlatosan sem térek ki, hiszen az ott folyó munkának végleges bizonyítékai mindig a kiállítások. Azok az ad hoc bemutatók, amelyeken a kidolgozott alkotásoktól a vázlatos megfogalmazásokig mindenféle nemű és fajú műalkotást láthat az odatévedő néző. Feltehetően ezek a kiállítási törekvések sem nagyon használnak a körök munkája átgondoltságának, rendszerezettségének és minőségközpontúságának. Tudatosabb, mi- nőségközpontúbb alkotásra ösztönöznék a résztvevőket, ha a táborzáró tárlaton az előző évfolyam ihlette munkákat állítanák ki, és nem a véletlenszerű, változatos és közhelyes gondolatokat, érzéseket megfogalmazó friss műveket. N em véletlenül gondolkodom csupán a képzőművészeti körök, illetve az amatőr képzőművészek egyéni kiállításairól. Úgy tűnik, ezek egyre nagyobb motiváló erőt jelentenek. Sajnos, egyelőre minőségi motivációról nem lehet beszélni. Kiállítani kell, szükséges és mindenképpen előrevivő, de szigorúbb válogatással mindenekelőtt a hivatásosnak mondott képzőművészet mércéjét alkalmazva. Máskülönben aligha lépnek ki a belterjesség, a provincializmus kereteiből az egyre aktívabbnak tetsző csehszlovákiai magyar amatőr képzőművészeti körök tagjai. Arról nincsenek ismereteim, hogy az ilyen csoportosulásoknak vannak-e a szabadiskolákra oly jellemző stádiumaik, közös műtermi modellezéseik, plein air-jeik, esetleg technikai kísérleteik. Arról sem tudok, hogy valamennyiüknek lennének közös műtermeik vagy a grafikai lapok készítéséhez szükséges berendezéseik, eszközeik. Bizonyára több és bőkezűbb támogatókra is szükség lenne. Viszont az, amiről néhány gondolatot leírtam, valójában ingyen van - a szemléletből, a gondolkodásmódból és a tehetség fejlesztéséből adódik. DUSZA ISTVÁN A folytatás is - jó úton Szülőhelye a Nyitra és a Zsitva között elterülő mátyusföldi falucska, Martos (Martovce), ahol még gyermekkorában is nádfedeles, sárfalú házak emelkedtek. 1965-ben kiléptek medrükből a folyók, és elöntötték a települést. Az árvíz utáni újjáépítés az ősi életmód tárgyi és szellemi örökségéből is sok mindent eltűntetett a községben. Hogy ma mégis látható valami abból, ami évszázadokig jelen volt a martosiak életkörnyezetében, az annak köszönhető, együttestől. Szögre akasztotta táncoscsizmáját, és nekiült, hogy elsajátítsa a Lábán-féle táncírást, annak segítségével pedig eredeti anyagot, táncrendeket tanulmányozhasson. Ekkor már koreografalással is foglalkozni kezdett. Első kompozíciót, a martosi és a kéméndi táncokat az ekeli (Okoličná na Ostrove) gyermekcsoport, a Tátika mutatta be. A főiskola befejezése után, gépészmérnöki diplomával a zsebében, hazaköltözött Martosra. Évev-V f' 9 . m JtŠM:. ill' msII pp i m-''ISI" ^Isil iiMm na „Elképzeléseimet sikerült megvalósítani táncosaimmal“ (Gyökeres György felvétele) Ferdics Gábor rajza hogy évekkel később néhányan észbe kaptak, és a pusztulásra ítélt régi tárgyakból fedél alá gyűjtötték az egykori martosi lakáskultúra szinte valamennyi tartozékát. Az idő tájt verbuválódott fiatalokból a később Hajnal néven rangos népművészeti fesztiválokon is szép sikerrel szereplő néptánccsoport, amely 1975- ben, a falumúzeum megnyitóján a Regrutabúcsúztató című rövid műsorral debütált. A csoport tagjaként először lépett nyilvánosság elé Ke- szegh István. A „hajnalosok" nem arra törekedtek, hogy széles körű ismereteket szerezzenek a néptáncművészetből, csupán az hajtotta őket, hogy saját hagyományaikat közönség előtt is bemutassák. A tánc iránti mélyebb vonzalom helyett egészséges patriotizmus fűtötte a csoportot. Kezdetben István is csak arra vágyott, hogy felkutassák az egykori népélet hagyományait, különösen a martosi táncokat. Ezek a hetvenes években az idősebbek körében még elevenen éltek. Tehát nem volt késő a kezdés: ha tizen- és huszonévesekben fel lehet(ne) ébreszteni az elődök kultúrája iránti tiszteletet, néhány évig továbbélhet e kultúra. Ennyit talán igen, de többet nem sikerült elérniük, mert az autentikus viseletben, csaknem teljes anyagi támogatás nélkül táncoló csoport művészileg nem tudott továbblépni, feloszlott. István a Szőttesben folytatta a táncot. Életében nehéz évek következtek. Két-három esztendő után a Szőttesben feladta azokat az eszméket, melyek kezdetben vezérelték. Kiderült s ez elvette a kedvét, hogy az a tánckompozíció, melyet az együttes közönség elé vitt abban az időben, nem megtisztított, nyers anyag volt. Csalódottan vált meg az F áradtan hallgatom kisfiamat, mondatai nehezen jutnak el tudatomig. Egyik iskolai élményéről beszél, amely kissé eltér az eddig hallottaktól, van benne számára valami hihetetlenül furcsa. Behunyom szemem és próbálok nem koncentrálni. Az alattunk lakó szomszédok nyitott ablakából i Az életem te vagy, fiam Elvis Presley dalainak egy-egy foszlánya szűrődik be, a többit elnyomja a lakótelepek jellegzetes délutáni zaja. Érdekesek ezek a gyerekek. Ha valamit nem hisznek el, akkor bizonyítékért a szülőhöz fordulnak. Ha valamit hisznek is, meg nem is, akkor meg csak úgy félvállról adják elő kételyeiket. De mit beszél ez a gyerek?! Hogy eljött a napközibe egy néni, aki már nagyon öreg volt, és számok voltak tetoválva a karjába, és koncentrációs táborban volt, a szülei és a testvérei ott vesztek, egyedül ő jött haza. És azt is mondta, képzeld el, hogy tizedelés is volt, egyszer a hetediket, máskor a tizenegyediket állították ki. Anyu mi az a tizedelés? És anyu miért égették el élve a kisgyerekeket? Igaz, hogy elválasztották őket az anyukájuktól, és... Elég, mondom már nyitott szemmel, könyökre támaszkodva a kanapén. Nézem tízéves Gábor fiamat. Ő még nem olvasta Hemingway-t, Solohovot, Mértét, Pausztovszkijt. Nem látta Elem Klimov filmjeit. Bondarcsuk világháborús filmjét. Nem borzon- gott bele a Valahol Európában című filmbe. A hősök, a háborúk neki ,,csak“ tananyag. Az első vallomás a meggyötörtek és megalázónak szájából meseként hangzik csupán. Hogy elhiggye, hogy megértse, hogy külön tudja választani a mesét a valóságtól, addig még jó pár évnek kell eltelnie. Most csak röviden beszélek neki újra arról, amit az iskolában hallott.- Szóval igaz, hogy a kisgyerekeket az anyukájuk szeme láttára...- Igaz - mondom, és lehunyom a szemem. ablakon beszűrődik Elvis Presley világszáma: Az életem te vagy, fiam. SZITÁS GABRIELLA Az ken át visszavágyott, hitte és remélte, hogy hasznos tud lenni szülőfalujában. Tévedett. 1974-ben elvállalta a komáromi (Komárno) Hajós népművészeti együttes művészeti vezetését. Nem sokkal később elköltözött a községből. Életútja azóta összeforrott a Hajóssal. Keszeg István és az együttes közös munkájának első sikere az ez évi zselizi (Želiezovce) országos népművészeti fesztiválon született meg.-A néptáncból művészetet szeretnék csinálni - vallotta a művészeti vezető, amikor az együttes megalakulásának tizedik évfordulóján megkerestem őt. - Hogy elképzeléseimet sikerült megvalósítani táncosaimmal, bizonyítja az idei zselizi szereplésünk. A versenyre készített koreográfiában már megfigyelhető volt az új koncepciónk. A jövőben is olyan koreográfiái megoldásokkal szeretnénk jelentkezni, melyekben nemcsak táncolunk, de némi drama- tizálás révén mondanivalót is tudunk közölni. Ehhez alkalmazzuk majd a néptáncban használatos szimbólumokat, színfalakat helyezünk el a színpadon, és diaképekkel segítjük közlendőnk megértését. Egy másik tervemről is beszélnék. Úgy látom, hogy az amatőrmozgalomban csak a megszállottak maradnak meg. Ha a néptáncot összehasonlítjuk például a színjátszással, melynek a fő feladata, hogy az irodalmat eljuttassa a széles tömegekhez, nekünk a népi kultúra terjesztésén kívül van egy másik fontos feladatunk is: nevezetesen, hogy az együttesekben felnövekvő generáció az elődöktől átvett eredeti táncokat adja át az utódoknak. Hogy az alkotóknak, táncosoknak jó közérzetük lehessen, éljen bennük az akarat és tudjanak fejlődni, el kell ismernünk, nem elég a saját örömükre és a műveltségük gyarapítására végzett műhelymunka. Mindenképpen szükség van arra, hogy az amatőr művészek is kilépjenek a nyilvánosság elé, eredményeiket meg tudják mutatni a közönségnek. Szereplésre, fellépésekre van, lenne szükség. Mi alig kapunk hazai meghívásokat, nem beszélve a külföldről. Pedig azt hiszem, a népművészeti együttesek egyik legnagyobb vágya a külföldi vendégszereplés. Jelenleg a magyar táncokon kívül a Kárpát-medence népeinek folklórjából tervezünk másfél-, kétórás, több nemzetiség táncából összeállított produkciót, melyet szívesen vinnénk külföldre. Nem félek a jövőtől. Jó táncosokkal dolgozom. Hadd mondjam, jó úton indultunk el, hiszen az idén, amikor tízéves születésnapját ünnepli a Hajós, elnyertük az országos népművészeti fesztivál fődíját. Kell ennél ékesebb bizonyíték? TALLÓSI BÉLA 1988. X.
