Új Szó, 1988. október (41. évfolyam, 232-256. szám)

1988-10-03 / 233. szám, hétfő

Brumel utóda MOTTÓ: „A sportban csak azt illeti meg hódolat, aki ma, most eredményes. “ Nagy teljesítményekkel kápráz­tatták el a világot az elmúlt három évtizedben a szovjet magasugrók. Jurij Sztyepanov, Valerij Brumel, Vlagyimir Jascsenko, Rudolf Povar- nyicin és Igor Paklin a világcsúcslis­tára iratkozott föl, Robert Savlaka- dze, Valerij Brumel és Jurij Tarmak olimpiai bajnokságot nyert. Szöul­ban újra szovjet fiú állhatott a dobo­gó legmagasabb fokán: Gennagyij Avgyejenko. Méltón tartják őt a nagy Valerij Brumel utódjának. Igaz, Brumel hat­szor világcsúcsot is javított (a leg­több a 228 cm volt) négyéves pálya­futása alatt (1963-ban motorkerék­pár-baleset következtében súlyos lábtörést szenvedett, s ez véget ve­tett versenyzői karrierjének), 27 ver­senyen ért el akkor kozmikus ma­gasságnak számító 220 cm fölötti eredményt. Brumel 1960-ban ezüst-, 1964-ben aranyérmet nyert az öt­karikás játékokon. Az ő korszaka után az amerikaiak következtek, Fosbury és társai, persze egy kis megszakítással, mert 1972-ben a szovjet Jurij Tarmak diadalmasko­dott Münchenben. Montreálban az olimpián meglepő győztest avattak, a lengyel Jacek Wszola személyé­A sportiskolában több sportág edzője is árgus szemmel figyelte a hórihorgas, vékony, 202 cm ma­gas, szőke fiút. Főként a kosárlab­da-szakemberek vetették ki rá a há­lójukat, de Genya döntött: a ma­gasugrásnál marad. Ebben közreját­szott az is, hogy 1981 -ben teljesítet­te a mesteri szintet jelentő 220 cm- es magasságot. Fejlődésére jellem­ző, hogy egy év alatt 15 cm-t (!) javult, majd egy centi következett, aztán újra 10 cm-es fejlődés. (1980: 206, 1981: 221, 1982: 222, 1983: 232 cm.) A helsinki világbajnokság eszten­dejében Avgyejenko szép sikert ara­tott, de fedettpályán, Leningrádban 228 cm-rel iegyőzte az ismert és esélyes Szeredét és Sevcsenkót. Ennek ellenére óriási meglepetéssel vettük tudomásul vb-csapatba kerü­lését, hiszen a Szovjetunió nemze­teinek spartakiádján 226 cm-rel csak hatodik lett. A szakvezetők így indokolták a beválogatását: ,,Nem várunk tőle győzelmet, de csodála­tos adottságokkal rendelkezik, ezért lehetőséget adunk neki, hogy meg- izlelje a nagyversenyek légkörét. Tanuljon...“ A diák átment a vizsgán, de még hogyan! Jeles tanulmányi ered­ménnyel, mindenkit maga mögé uta­sítva. Tavaly Rómában nem sikerült megvédenie címét, az akkori világ­Szöulban nem a világcsúcs volt a tét, hanem az olimpiai aranyérem. S ezt a csatát a 83-as világbajnok Gennagyij A vgyejenko nyerte (ČSTK-felvétel) ben, s ugyanez történt Moszkvában is, ahol az NDK-beli Gerd Wessig vitte el a pálmát, miután a hetvenes évek második felében feltűnt óriási tehetségű Vlagyimir Jascsenko 1980-82 között nem versenyzett, majd térdsérülés és műtétek soro­zata miatt idejekorán befejezte pá­lyafutását. Nem volt hiány tehát meglepő győzelmekben az olimpián, s nem zajlott szenzáció nélkül a sportvilág világbajnoki bemutatkozása sem. A helsinki premieren egy ismeretlen szovjet fiú, Gennagyij Avgyejenko állt a dobogó legtetején. Az ogyesszai atléta, aki november 4-én lesz 25 esztendős, véletlenül került az atlétikai pályára. Gyermek­korában - mondják - tökéletes zenei hallással rendelkezett, s ezért szülei zeneiskolába járatták. Tízévesen azonban betévedt a lakóhelyéhez közel eső sportiskolába, s ott Borisz Robulec edzőhöz került (mindmáig ő a mestere). Mindkettőjük számára szerencsés volt a találkozás, igaz, kezdetben - Viktor Szanyejev sike­rein felbuzdulva - a hármasugrással próbálkozott. Tizenöt éves korában 15,57-et ért el Avgyejenko, de még­sem lett Szanyejev, hanem Bru­mel utóda. Hogy miért? A véletlen közbeszólt, csapatának szüksége volt egy magasugróra, s Avgyejen- kóra esett a választás. Élete első viadalán 206 cm-t teljesített, s ez elég volt ahhoz, hogy megnyerje a szovjet junior bajnokságot. Ennek ellenére még maradt a hármasug­rásnál. Csakhogy a következő alka­lom adtán ismét megkérték, vállalja a magasat. S ő megint csak nyert, 218 cm-rel. rekorder, a svéd Sjőberg (akitől pár nappal az olimpia előtt vette el a vi­lágcsúcsot a kubai Sotomayor) győ­zött, de Avgyejenko ismét ott állt a dobogón, Paklinnal holtverseny­ben ezüstérmet nyert. Pedig milyen mélyről jött vissza!- Tizenkilenc évesen szinte sokk­szerűen hatott rám, hogy világbaj­nok lettem. S akkor elhitettem ma­gammal, ezután megy minden, mint a karikacsapás, hiszen Fortuna mel­lém szegődött. Keserűen tudomásul kellett vennem, a szerencse önma­gában nem elég, kevés gyakorlati tapasztalattal rendelkezem, ráadá­sul ahhoz, hogy még magasabbra juthassak, nemzetközi versenyeket nyerjek, elméleti tudásra is szert kell tennem - emlékezett Gennagyij Av­gyejenko az idei P-T-S viadala után a berobbanását követő időszakra. A helsinki vb-t követő esztendő­ben is járt itt, s az idei események­hez hasonlóan 3. lett, akkor 228, most 232 cm-es teljesítménnyel. A sikeres világbajnoki év után két nagyon nehéz esztendő követke­zett.- Nem tudtam odafigyelni az ug­rásokra, pedig bántott, hogy társaim egyre magasabbra és magasabbra jutnak, s én állva maradok. Négy éve kettőszázharmincegy, egy esz­tendővel később két centivel többet ugrottam. A stuttgarti Eb előtt végre sikerült újabb két centivel feljebb jutnom. Abban, hogy megtaláljam önmagamat, sokat segített a felesé­gem, Ludmila Petruszova, aki szin­tén magasugró, a köbei Universiade győztese, s a kislányunk, a kétéves Alissza - a családi harmónia új erőt adott a sporthoz. S nem hagyhatom ki mesteremet, Borisz Robulecet, nélküle nem lennék a világ élvona­lában.- Szöulban nem a rekord lesz a tét - válaszolta arra a kérdésünkre a mester, va­jon az olimpián világcsúcs körüli eredmény kell-e majd a győzelemhez hanem az aranyérem. S ebben a csatá­ban nemcsak a fizikai képes­ség, de a jó idegzet, a lélek­jelenlét dönt. Ezért készítem föl Genyát pszichikailag is ki­tűnően: arra nevelem, ne az ellenfelekkel foglalkozzon, hanem a magasugrással, a számokkal. Ezt tette Hel­sinkiben is a verseny három órája alatt: félrehúzódott, pi­hent, lélekben készült a kö­vetkező ugrásra. S aztán a megfelelő pillanatban nagyszerűen összpontosí­tott, küzdött - és győzött. Borisz Robulec valószínű­leg ugyanezt a receptet irta elő tanítványának a szöuli olimpiára is: a tétversenyek embere minden magasságot elsőre vitt, s csak az aranyérmet jelentő 238 cm-en kellett ismételnie. S mivel ezt öt nagynevű társa, Paklin, Sjöberg, Mögenburg. Conway és Saunders sem teljesítet­te, Gennagyij Avgyejenko neve mel­lé újabb bejegyzés kerül a nagy­könyvben: olimpiai bajnok. URBÁN KLÁRA Az egyéni összetett verseny dobogósai: (balról) a szovjet Jagorasvili, a magyar Martinék és az olasz Massullo (ČSTK-felvétel) Miért nem nyert Kadlec érmet? Török Ferenc: „Biztos voltam a győzelemben...“ Csehszlovákia öttusázói kitűnően kezdték az olimpiai versenyt. Jól felkészültek a lovaglásra, s ez meg is látszott eredményükön. Nem véletlenül röpítette világgá a hírt az AFP francia hírügynökség: az olimpiai aranyérem legnagyobb várományosa a magyar csapat - és Milan Kadlec. Kadlec sokáig versenyben volt az tebb lovaglása sem. Török Ferenc, érmekért, s talán a csapat is táplált dobogós reményeket. Mert ahogy a küzdelmek további lefolyása meg­mutatta, nem lett volna irreális a bi­zakodás - ha mindenki hozza meg­szokott formáját azokban a számok­ban, amelyekben nem sikerült. Vo­natkozik ez a vívásra, ahol a trió tagjai feleslegesen vesztettek asz- szókat. Elsősorban Kadlec (legke­vesebb 51 pontót) és Prokopius (ő a vívás félidejében még a hatodik volt). Ekkor kezdett minden rosszra fordulni. Úszásban Kadlec és Proko­pius önmagához képest átlagon felü­lit produkált, az utóbbi sokat javított egyéni csúcsán. De jött a lövészet. Fleissner és Prokopius túlteljesítet­ték a tervet, Kadlec azonban képte­len volt megbirkózni a kiélezett hely­zettel, az ideges légkörrel. Sikerte­lensége több tényezőre vezethető vissza. A pszichikai teherbírás lát­szik kulcsfontosságúnak. Tulajdon­képpen először került a csehszlovák öttusázó a nagy esélyes szerepkö­rébe, ezt a nyorpasztólag ható „ba­tyut“ korábban nem ismerte. Sokat beszéltek, írtak róla. A lövészet előtt már nem lett volna szabad emleget­ni neki az éremszerzéssel összefüg­gő kérdéseket. Ez senkire sem hat nyugtatólag. A technikai jellegű kér­déseket sem a lőtéren kellett bon­colgatni. Futásban Kadlec azt nyúj­totta, amire képes. Tehát csúcstelje­sítményt. Már késő volt. A csapat viszont a hatodik lett... A legférfiasabb sportág öt napját tulajdonképpen senki sem ttezta meg kisebb-nagyobb zökkenőkkel. Legnagyobb csalódást a szovjet öt­tusázók okozták: elképesztően rosz- szul lovagoltak, és amikor éremkö­zeibe kerültek, csődöt mondtak a fu­tásban. Jagorasvili legalább a bronz­érmet meg tudta szerezni. A ma­gyarok viszont taroltak. Olyan jól felkészültek a játékokra, hogy nem veszélyeztette elsőségüket a gyen­gébb lövészet és Fábián mérsékel­a magyar csapat szövetségi kapitá­nya így nyilatkozott a verseny után: ,,Biztos voltam a győzelemben. Már a vívásnál látszott, hogy sikerült a formaidőzítés, a fiúk voltak az egyetlenek, akik végig bírták az el­húzódó versenyt. ..Es ha valaki ide­gileg és fizikailag is jó állapotban van, az a csúcsformát jelzi. A futás előtt csak rémálmaimtól tartottam. Nem az ellenfelektől. Vagyis attól, hogy futás közben valamelyikük meg ne sérüljön. . Martinékben is biztos voltam, hiszen tudtam: Jagorasvili- nél jobb futó. Ezen a nehéz pályán pedig sokkal jobb..." Olaszország képviselői titokban aranyéremre számítottak; végül két érem jutott nekik - nem a legneme­sebb fémből. Ám ezzel is bizonyítot­ták: állócsillagok az öttusa egén. Az angoloknak szerencséjük volt a lo­vaglásban, különben megbízhatóan versenyeztek. A legerősebb össze­állításban szereplő franciák nosztal­giával emlékeztek a tavalyi eszten­dőre, amikor Bouzou hazai környe­zetben világbajnok lett. Persze to­vábbra is a világ abszolút élmező­nyébe tartoznak. Nem kis gondokkal küszködtek a hagyományosan erős országok: Lengyelország, Svédország, USA A másik oldalon viszont évről évre veszélyesebbek a svájciak és a spa­nyolok. És amit a hazai öttusázóktól láttunk, figyelmeztető a jövőre néz­ve: ha futásban javulnak, komolyan kell velük számolni. Az elmondottak után nagyra érté­kelhetjük a csehszlovák csapat eredményét. Sikeres esztendők vár­nak rá. Mert ahogy hangoztatni szokták: egy-egy ország öttusa­sportját a csapat jellemzi igazán. Egyéni aranyérmet szerezni ugyan borzasztóan nehéz, de lehet valaki egészen kiugró tehetség, ezért megy neki. Egy csapatot összehoz­ni, együtt tartani, az a nehezebb. És ezért szebb dolog is. (T. V.) Gyógyszerek olimpiája? Ben Johnson nemcsak önmagát fosztotta meg az aranyéremtől. Gyógyszere hatásos méregnek bizonyult az olimpia szellemével szemben is, a sportot gyilkolta vele. Aranyérmét elvették, ez rendben van. A második helyen befutó Lewis aranyérmet kapott. Megérdemelte. A többiek is előreléptek egy hellyel. Ez is természetes. Kér­dés viszont, milyen elégtételt kaphatnak azok a sportolók, akik az előfutamok, középdöntők során Ben Johnson mögött végeztek és így elestek attól a lehetőségtől, hogy tovább verse­nyezhessenek. Ne feledjük, nem minden sporto­lónak voltak érmes ambíciói az ötkarikás játékok előtt. Sokan voltak olyanok is, akik egyszerűen csak tovább szerettek volna kerülni, mondjuk a középfutamokba, esetleg a döntőbe. Mi lett volna akkor, ha Carl Lewis, aki most már hivata­losan a világ leggyorsabb sprinterének számit, lelkileg nem tudta volna elviselni azt a tényt, hogy a 100 méteres síkfutás döntőjében elmarad ve- télytársától és Steve Cram módjára kienged, leáll? De Lewis igazi sportember, végigküzdötte a távot, másodikként célba is ért és aranyérmet szerzett. A súlyemelőknél viszont nemcsak a lelki tényezők játszottak szerepet, a doppingoló „győztes“ mögötti helyezések elosztásánál. Az olimpiai elsőség megszerzésének érdekében a versenyzők taktikáznak, kockáztatnak, maga­sabb súlyokkal kísérleteznek és erre többen rá is fizettek. Többszörösen ráfizettek, mert a „győz­tesről“ a végén kiderült, hogy nem is győztes... Ilyenkor ki kárpótolja azt a szerencsétlen súlye­melőt, aki a szabálytalanul versenyző társa jóvol­tából kockáztatni kényszerül, de ez nem sikerült neki és kiesett? Sorry, mondja a NOB és az olimpia küzdelem­sorozata folyik tovább. És mi tovább izgultunk, most már nemcsak kedvenceink győzelméért, de azért is, hogy a diadal, vagy kitűnő helyezés után a doppingvizsgán is megállják helyüket. Valóban tehetetlen a NOB a doppingoló spor­tolókkal szemben? Megfelelő ellenőrzési rend­szert dolgoztak ki az orvosi bizottság tagjai? Nekem lenne egy javaslatom: ezentúl a nagy világversenyek előtt is ellenőrizzék a résztve­vőket. Egy-egy tv-társaság súlyos dollármilliókat fizet az olimpia közvetítési jogáért, hogy aztán tévedé­seket közvetítsen. Nem lehetne ebből az összeg­ből lecsippenteni valamit és egy verseny előtti ellenőrzéssel már a viadalsorozat előtt kiszűrni a tiltott szereket használó sportolókat"? Köztudott ugyanis, hogy a versenyzők nagy része ma már nem rövidlejáratú ajzószereket használ, tehát nem azokat a régi, könnyen kimutatható készít­ményeket, amelyek csak egy adott pillanatban, vagyis a verseny során fokozzák a teljesítményt. Köztudott: ezek az úgynevezett stimulánsok megfelelő felkészítés hiányában életveszélyesek is lehetnek. Sokan talán még emlékeznek arra a dán kerékpárosra, aki az 1960-as római olimpi­án épp egy ilyen ajzószer használata következté­ben vesztette életét. Napjaink sportolói már ,,tudományosabban“ készülnek a nagy világversenyekre és legtöbb­ször éppen a felkészülés ú. n. néma szakaszá­ban, tehát az alapozás idején használják a külön­böző teljesítményfokozó szereket, gondolván, hogy az ilyen üres időszakban szedett gyógysze­rek a versenyidőszak beálltával már eltávoznak szervezetükből, vagyis kimutathatatlanokká vál­nak. Az egyre érzékenyebb laboratóriumi vizsgá­latok természetesen lépést tartanak a gyógyszer- iparral, a szerek kimutatása ma már nem gond. Ha viszont előre tudnánk, hogy valaki tiltott szert használt a versenyek előtt, akkor ugye nem lennének ilyen Johnson jellegű botrányok sem. Az előzetes doppingvizsgálat mellett természete­sen érvényben kellene hagyni a versenyek utáni vizsgálatot is. Legalábbis a helyezetteknél. A fe­gyelmezések, eltiltások nem hozták meg a kívánt eredményt A sportszerető közönség igazi spor­tolók valódi versenyét szeretné látni az olimpián és a világversenyeken. Igényes feladat, biztosan sok pénzbe kerülne, jelen esetben mintegy 10 000 sportoló vizsgálata. De megérné. A 100 méteres síkfutás után például rögtön megtudtuk volna, hogy ki is valójában a világ leggyorsabb embere. SOMOS PÉTER

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents