Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)
1988-08-13 / 190. szám, szombat
Alexander Dubček útja a tragédiától a komédiáig Van-e értelme annak, hogy ma, húsz évvel az 1968-as események után foglalkozzunk Alexander Dubček politikai szerepével és személyes profiljával? Ez bizonyos mértékben elengedhetetlen. Persze nem történelmi nagysága miatt, hanem azért, mert politikailag ismét aktivizálódik - vagy inkább mások „aktivizálják“ -, interjúkat, sót, „hivatalos nyilatkozatokat“ ad. Bizonyos külföldi körök legyeskednek körülötte, fórumot adnak neki, díszdoktorátusokkal tüntetik ki, s személye iránt fel akarják kelteni a nemzetközi közvélemény figyelmét. Ez annak a Cseh- szlovákia-ellenes kampánynak a része, amely összefügg az 1968-as események 20. évfordulójával - még akkor is, ha ezt az egyes szereplők és maga Dubček teljes mértékben tudatosítják-e vagy sem. ÚJ SZÚ 388. VIII. 13. Az átalakítás úttörője vagy útban álló akadály? Dubček a jelenleg a Szovjetunióban és nálunk folyó átalakítás hívének, sőt, az átalakítás gondolatai el nem ismert úttörőjének adja ki magát. Az átalakítást állítólag igyekezett már 1968-ban megvalósítani, de erőfeszítéseit az öt szocialista ország katonai beavatkozása és az azt követő csehszlovákiai konszolidációs politika meghiúsította. Nálunk 1968-ban valóban tanúi lehettünk olyan őszinte törekvéseknek, amelyek sok mindenben az átalakítás jelenlegi irányvonalára emlékeztetnek: kísérlet történt a gazdasági, és politikai pangás, valamint az adminisztratív-bürokratikus irányítási formák elemeinek a felszámolására. A gazdaságban az extenzívről az intenzív gazdálkodási formákra való áttérésről, a tudományos-műszaki haladás meggyorsításáról, az értéktörvény tiszteletben tartásáról, a vállalatok önállóságának és kezdeményezésének támogatásáról volt szó. Mindez már a CSKP 1962-ben megtartott XII. kongresszusa után kidolgozott pártdokumentumokban tükröződött. A politikai életben a szocialista demokrácia erősítéséről, és a formalizmus leküzdéséről folytak viták. Keresték annak módját, hogyan lehet fokozni a párt, a társadalmi szervezetek és a nemzeti bizottságok választott szerveinek a szerepét, hogyan lehet megszüntetni az apparátusok domináns szerepét, mivel ezek hajlamosak voltak arra, hogy a demokratikus intézményeket a néptől elidegenedett „hivatalokká“ változtassák. Szorgalmazták a jpg- talanul elítélt emberek rehabilitálását és a szocialista törvényesség megszilárdítását. Napirenden szerepelt a Nemzeti Front, a nemzeti bizottságok, valamennyi állampolgár aktivizálása. A párt vezető szerepének érvényesítésében különös hangsúlyt kapott a kommunisták, a párt- szervezetek aktivizálása, a belső pártdemokrácia fejlesztése és a demokratikus módszerek erősítése. A szellemi életben annak útjait keresték, hogyan lehet leküzdeni a gondolkodásban a dogmatizmust és a burzsoá ideológia hatásait, hogyan lehet a tudomány és a kultúra alkotó fejlesztésével szembeszállni a szubjektivizmus, a pragmatizmus és a voluntarizmus megnyilvánulásaival. Számos öntudatos, a szocializmus iránt odaadó állampolgár, kommunista és pártonkívüli mutatott rá annak szükségességére, hogy a türelmes eszmei nevelést a más világnézetű és vallásos emberek iránti tapintatos viszonnyal kell ösz- szekapcsolni. Ezek az egészséges gondolatok és törekvések már a CSKP 1966- ban megtartott XIII. kongresszusának határozataiban is tükröződtek. A CSKP Központi Bizottságának 1968 januári ülésére az a feladat várt, hogy megteremtse a feltételeket határozott életbeléptetésükhöz. Ezeket az eszméket ösztönösen támogatta a párttagság és a csehszlovák nép túlnyomó többsége. Sok embert annyira megragadtak ezek a reformgondolatok, s az a tudat, hogy le kell küzdeni az elmúlt évek deformációit, hogy túl későn vették észre: a pártban és az állam életében a tavasztól nyárig eltelt rövid idő alatt jobboldali, kalandor és antiszo- cialista elemek kezdték uralni a helyzetet, amelyek a jogos reform- követeléseket egyre veszélyesebb mértékben változtatták azok teljes ellentétévé, vagyis a szocializmus bomlasztásán mesterkedtek. Miért nem váltak valóra 1968-ban a reform egészséges, megújító eszméi? Bizonyára hatottak a konzervatív erők, amelyek a korábbi években gyakorlattá vált káros munka- módszereket alkalmazták. Befolyásuk azonban rövid időn belül elha- nyagolhatóvá vált, mivel a párt és a nép ösztönösen kívánta a szükséges reformokat. Sokkal komolyabb dolog volt, hogy a társadalmi folyamatok irányítása kicsúszott az új pártvezetés kezéből. Az események menetét egyre inkább azok a jobboldali opportunista erők irányították, amelyek bárkivel szövetkeztek, még a kimondottan antiszocialista elemek, a legyőzött kizsákmányoló osztályok és azok egykori politikai és ideológiai apparátusának maradványaival is. Hogyan állta ki a próbát Dubček, aki a januári ülésen a párt vezetője lett? A történelem minden kétséget kizáróan megmutatta, hogy nem állt feladata magaslatán. Senki sem menti fel a felelősség alól azért, hogy a pártvezetés nem tájékoztatta a pártaktívát, a kommunistákat, a nyilvánosságot a januári ülés irányvonaláról, s a tervezett változtatások értelméről. A tájékoztatásban légüres tér keletkezett, amelyet a jobboldali erők arra használtak föl, hogy a politikai porondra lépjenek. Január értelmének magyarázata a Kriegel, Šík, Smrkovský, Špaček típusú felelőtlen egyének monopóliuma lett. Nem született meg azonnal azoknak az intézkedéseknek a terve, amelyek a párt, a politikai, gazdasági és ideológiai intézmények aktivizálásához vezettek volna. Bár a CSKP KB januárban döntést hozott egy ilyen dokumentum kidolgozásáról, ez a munka negyed évig tartott. Az áprilisban elfogadott akció- program egyrészt túl általános volt, másrészt már a revizionista deformációk egész sora jellemezte. Nem történtek meg időben a szükséges személyi változások, a vezetés nem támaszkodott a párt iránt odaadó, jó képességű emberekre. Az addig felelős beosztásban dolgozó személyek értékelése gyakorlatilag a jobboldal kiváltsága lett. Ez a becsületes dolgozók lejáratásába, az elvhű kommunisták és az öntudatos pártonkívüliek elleni uszításba, ezek eltávolításába torkollott... Politikailag és jellemben ingatag embereket, jobboldali opportunistákat ültettek a helyükre. A helyzet hónapról hónapra, hétről hétre éleződött, a jobboldali opportunista és antiszocialista elemek fellépése nyomán ellenforradalmi jelleget öltött, és a társadalom a polgárháború küszöbére jutott. A párt a jobboldal által szított hatalmi harc színhelye lett, és a pártszervek tevékenysége gyakorlatilag megbénult. Az ideológiai eszközök a jobboldal és a kimondottan reakciósok kezében voltak, s a szocializmus és a szovjetellenesség terjesztésének mérgező forrásaivá váltak. Az antiszocialista erők gyorsan létrehozták több tízezer tagot számláló szervezeteiket. Június végén a „Kétezer szó“ című pamflett gyakorlatilag a munkásosztály hatalmának a felszámolására szólított fel. Egyáltalán hogyan lehet szó arról, hogy ilyen feltételek között a szocializmus „átalakítása“ volt a cél? Hajszálon múlt a szocializmus puszta léte. / Ki akadályozta meg az elengedhetetlen és az ösztönösen követelt reformok megvalósítását? Az opportunista erők, amelyek ellenőrzésük alá vonták a pártvezetést. Kezdetben úgy tűnt, hogy Dubček határozatlanságát használják ki. Fokozatosan azonban megmutatkozott, hogy maga Dubček is egyértelműen jobboldali pozíciót foglalt el, s azt érvényesítette. A reformkövetelések megvalósításához csupán a pártban és a társadalomban kialakult válság leküzdése után, a politikai konszolidáció időszakában lehetett hozzálátni. Erre tehát néhány éves késéssel, s összehasonlíthatatlanul nehezebb helyzetben került sor; az ellenforradalom leküzdésének szükségessége előtérbe állította az osztályhatalom alapvető kérdését, és hattérbe szorított számos olyan komoly gondot, amelyek a hetvenes évek során érlelődtek. A társadalmat kimerítette és legyengítette a válság és az ellenforradalom. Vajon van-e Dubčeknak erkölcsi joga ahhoz, hogy az átalakítás úttörőjévé kiáltsa ki magát? Súlyos személyes felelősség terheli azért, hogy Csehszlovákiában 1968-ban a lenini megújhodás egészséges gondolatai nem váltak valóra, hogy meghosz- szabbodott és nehezebbé vált az érvényesítésükhöz vezető út. Demokrata vagy kis Napóleon? Semmit sem ismételgettek 1968- ban olyan gyakran, mint a demokráciára vonatkozó szólamokat. A demokratizálás ma is valóban az átalakítás kulcsa, ösztönzi az emberek kezdeményezőkészségének, a kritikának a fejlesztését, kikényszeríti a jobb tájékoztatást, megteremti a nézetek nyílt ütköztetésének feltételeit. Közvetlenül összefügg azzal, amit a glasznoszty fogalma takar. Hogyan bántak 1968-ban a demokráciával Dubček és hívei? A múlt bírálata valóban „szabad“ volt, nem volt szükség erkölcsi gátlásokra, sem az igazságra. Vonatkozott ez az olyan állításokra is, melyek szerint a szocializmus nálunk nem oldott meg egyetlen emberi problémát sem. Vonatkozott ez február, az egész haladó gottwaldi hagyomány elutasítására. Minden hibát és a múlt népszerűtlen intézkedéseit a Szovjetunió számlájára írták, nyíltan elutasították a leniniz- must, mint állítólag pusztán orosz, s csak az adott korban érvényes elméletet. Szabadon lehetett eszményíteni a burzsoá köztársaságot, annak politikusait, felélesztették az „oroszországi légionáriusoknak, a bolsevikok elleni hősi hadjáratáról“ szóló legendát. A sajtóban is igyekeztek mentegetni még az olyan társadalomellenes bűncselekményeket is, mint a szabotázsakciók, a kémtevékenység és a babicei nemzeti bizottság tanácsa tagjainak a meggyilkolása volt. ’'„Szabadon“ lehetett lejáratni a becsületes kommunistákat és a haladó gondolkodású embereket, akik nem tettek semmi rosszat, de kiálltak a szocializmus mellett. A tömegtájékoztató és propagandaeszközök átvették a régi antikommunista eszméket, többek között a Jan Masaryk egykori külügyminiszter meggyilkolásáról szóló állításokat. Gyakorlatilag az önkénnyel ért fel az a „szabadság“, amellyel korlátlanul rendelkeztek a Jezdinskýhez, Volnýhoz, Hochmanhoz, Winterhez, Schultzhoz és másokhoz hasonló típusú felelőtlen újságírók - néhány hónappal később a Szabad Európa munkatársai lettek -, akik rágalmazták a közéleti személységeket, a rendőrség munkatársait, a bírákat és az ügyészeket. A megrágalmazott és megtámadott emberek azonban nem szólalhattak meg. Nem volt hol. Számukra nem volt hely az újságokban, a rádióban, a televízióban A jobboldal egy időre ellenőrzése alatt tartotta a Rudé právo szerkesztőségét is. Csak „illegálisan“ volt mód a marxista-leninista álláspont védelmezésére. Ilyen módon adták ki és terjesztették a Zprávy című folyóiratot, s szervezték a Vltava rádióállomás adásait. Hogyan felelt meg ez az állapot a demokráciának, amelyről Dubček nagy hangon beszélt és beszél ma is? Ma azt hangoztatja, hogy 1968- ban követett politikája a párt központi bizottságának politikája vcüt. Hogyan viselkedett akkor a valóságban ő és bizalmas barátainak csoportja - Smrkovský, Kriegel, Cerník, Mlynár, Císaŕ, Slávik, Špaček - a CSKP Központi Bizottságával szemben? Óvatosan és elutasítóan. Azt állították, hogy a központi bizottság elveszítette a bizalmat, nincs „mandátuma“, hogy „Novotný emberei“ a tagjai. De milyen érv volt ez? Hiszen Novotnýnak, az egykori elsótitkárnak nem voltak nagyobb kedvencei, mint éppen Šík, Smrkovský, Kriegel, Slavik, Vaculík. És mit lehet mondani Dubčekról? Novotný „Szásáját“ forrón ajánlotta 1963-ban az SZLKP KB élére, s 1968 januárjában önmaga helyett éppen ő javasolta a CSKP KB első titkárává. Ha a párt központi bizottsága 1968-ban útjában állt ezeknek az embereknek - akik szívesen nevezték magukat „Január férfiainak“ akkor ez azért volt, mert a KB még mindig nagy tekintélyére támaszkodó szerv volt, amelyben túlnyomó többségben becsületes kommunisták kaptak helyet. Dubček ezért tudatosan kerülte meg a központi bizottságot, nem tájékoztatta a testületet, nem terjesztette elé az olyan sorsdöntő kérdéseket sem, mint amilyen a testvérpártoknak a Csehszlovákiában fokozódó jobboldali veszéllyel kapcsolatos állásfoglalása, vagy a Varsói Szerződés Politikai .Tanácskozó Testülete drezdai tanácskozásának az eredményei voltak. A központi bizottság tudomása nélkül a CSKP nevében elutasította a részvételt a szocialista országok pártvezetőinek varsói értekezletén. Nem hívta össze a központi bizottságot az Ágcsernyőn (Čierna nad Tisou) és Bratislavában lezajlott tárgyalások után sem, márpedig ezek a tárgyalások a legfeszültebb helyzetben, 1968 júliusának végén és augusztusának elején, tehát a huszonnegyedik órában zajlottak le. Sőt mi több, Dubček a központi bizottság elnökségét sem tájékoztatta az igazságnak megfelelően és nyíltan ezekről a sorsdöntő tárgyalásokról. A nemzetközi tárgyalások csehszlovák résztvevőit többször hallgatásra kötelezte, hogy mások előtt a saját szubjektív és teljesen elferdített magyarázatát adja a dolgoknak. így a párt központi bizottsága elnökségének néhány tagja sem tudta meg az igazságot legközelebbi szocialista szövetségeseinknek a csehszlovákiai fejleményekkel kapcsolatos kritikus álláspontjáról. Dubček az elnökség számos tagja elől eltitkolta a testvéri szocialista országok vezetőitől kapott leveleket, amelyekben az ellenforradalom növekvő veszélyére hívták fel a figyelmet, határozott intézkedéseket sürgettek és segítséget ajánlottak fel. Csak azon az augusztus 21-i sorsdöntő éjszakán ismerte be a központi bizottság elnöksége tagjainak, hogy már augusztus 17-e óta a zsebében hordja az SZKP KB Politikai Bizottságának sürgető levelét. Dubček nem a demokratikus szabadságjogok úttörője volt, hanem felelősség terheli a példátlan tekintélyuralmi módszerek elterjedéséért. Kisajátította magának a jogot ahhoz, hogy a legsorsdöntőbb pillanatban az egész párt nevében döntsön. Olyan veszélyes csoportra támaszkodott, amelynek tagjait a revizionista nézetek, a jobboldali politikai opportunizmus és a kielégítetlen személyes ambíciók kötötték össze. Tulajdonságai közé tartozott a komolyság jelentős hiánya. Egyik nap azt ígérte, hogy a pártot és a szocializmust támadó tömegtájékoztató és propagandaeszközök területén rendet teremt, másnap meg támogatta a legreakciósabb újságírókat. Egyik nap sírt, önkritikát gyakorolt és váltig ígérgette, hogy a pártot a szocializmus védelmére aktivizálja, de rögtön azután elfogadta a reakciósok hódolatait és további elvi politikai engedményeket tett nekik. Sok rosszat okozott azzal is, hogy szüntelenül félrevezette legközelebbbi külföldi szövetségeseinket. Arról biztosította őket, hogy intézkedéseket teszünk az ellenforradalom felszámolására, ám a gyakorlatban ennek az ellenkezőjét cselekedte. Komolytalansága miatt a pártvezetés elveszítette megbízhatóságát, és a testvéri szocialista országok vezetői már nem hittek abban, hogy meg tudjuk oldani az egyre romló helyzetet. Dubček nem egyszer lavírozott, köpönyeget forgatott. Volt-e egyáltalán saját politikai arculata? Gyakran igazodott az éppen időszerű széljáráshoz. Ez nem volt amolyan ártatlan dolog. Vegyünk sorra néhány konkrét esetet. A kerületi és járási párttitkárok értekezletén 1968 májusában a jobboldali veszélyt jelölte meg legfőbb fenyegetésként, s a szocialista vívmányok védelmének szükségességéről beszélt. (Beszédét Z. Mlynár írta, aki furcsa módon ma nem dicsekszik ezzel az érdemével.) A rá következő napokban azonban kisujját sem mozdította, amikor az Elkötelezett Pártonkívüliek Klubja - gyakorlatilag illegális politikai párttá vált - kiadta antikommunista programnyilatkozatát, vagy amikor F. Kriegel találkozott a szociáldemokrata párt újramegalakítása céljából létrejött illegális előkészítő bizottsággal, amikor a B. Šimon körül tömörülő prágai csoport előállt jobboldali opportunista koncepciójával, amely leplezetlenül hirdette, hogy létre kell hozni a párt központi bizottságát ellensúlyozó frakciót. Dubček kétszínűségének további bizonyítéka a CSKP KB 1968 novemberi ülésén hozott határozattal kapcsolatos álláspontja. Ezen az ülésen leleplezték a szocialistaellenes erők szerepét és a jobboldali opportunizmust a párton belüli legfőbb veszélyként jellemezték. Dubček egyetértett ezzel a dokumentummal is, amely tulajdonképpen megalapozta a szocialista politikai konszolidáció programját. A legfelsőbb pártvezető tisztségében azonban nemhogy semmit sem tett e határozat életbe léptetéséért, hanem minden erejével, egész befolyásával és még megmaradt tekintélyével elősegítette azt is, hogy a párt és a közvélemény bizonytalanságban, ideges légkörben, feszültségben éljen. Igen, Dubček sokszor lavírozott, szélkakasként forgott, de végül is politikai iránytűje mindig ugyanarra mutatott. Az egyértelműen jobboldali opportunista erők pártját fogta, az ő politikájukat érvényesítette, számukra ő volt a vas a tűzben. Hogyan támogathatja ma a glasz- nosztyot, a nyílt politikát az az ember, aki oly cinikusan félrevezette a pártot, legközelebbi elvtársait, az állampolgárok millióit, akik hittek neki, a szövetségeseket, akik a legnehezebb pillanatban felajánlották segítségüket? Hogy hová jutott Dubček vezetése alatt a „demokratizálás“, az különösen augusztus 21-e után mutatkozott meg. Dühödt uszító kampány bontakozott ki azok ellen, akik vették a bátorságot és nyíltan kiálltak a szocializmus és a proletár internacionalizmus eszméi mellett. Kassán (Košice) a csőcselék ekkor lincselte meg egy pártfunkcionárius feleségét. Bűnöző elemek kommunisták lakásait zúzták szét, szadisták azoknak a gyermekeit kínozták lelkileg és fizikailag, akikre valaki ráakasztotta a „kollaboráns“ jelzőt. „Kollabo- ráns" volt az, aki hű maradt az internacionalizmushoz. Amikor 1968 őszén megjelent a „Fekete Könyv“ - uszító rádió- és tévéműsorokból, rágalmakból, koholmányokból, s szó szerint átvett trágár vécéfeliratokból összehordott fércmű -, ezért a „tudományos műért“ Josef Macek akadémikus Dubček áldásával magas állami díjat kapott. A szónak és a tudománynak akkor ezek voltak a normái. A mindezért felelős ember vajon összeha- sonlíthatja-e ezeket a képtelenül durva dolgokat a demokratizálás és a glasznoszty elveivel anélkül, hogy elpirulna? Herosztratoszi dicsőség Dubček szemmel láthatóan nagy történelmi személyiség akart lenni, és mind a mai napig nem kíván lemondani ezekről az ábrándjairól. Ebben őt többen támogatják. 1968-ban rendkívül rövid idő alatt népszerűségre tett szert Csehszlovákiában, és neve bejárta a világot. Ennek ellentmondásos okai voltak. Az emberek az ó személyével és főleg tisztségével, a beígért demokratikus reformokkal, a gazdaság felélénkítésével, az anyagi és szellemi színvonal növekedésével kapcsolatos reményeikkel és várakozásaikkal kapcsolták össze. Ugyanakkor nagy reklámot csaptak személyének a jobboldali és a kimondottan antikommunista körök is. Észrevették gyengéit és saját lehetőségüket látták meg benne. Az opportunista, szovjetellenes politikai jelképévé, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalmon belüli ellentétek szításának eszközévé változtatták. A jobboldal kihasználta gyengéit és hiúságát. Ö a funkcionáriusoknak ahhoz a típusához tartozott, akik számára mindent „előkészítettek“. A beszédeit is csupán felolvasta, de mások írták őket. Amikor „papír nélkül“ volt kénytelen beszélni, gondolatai zavarosak voltak. Nemzetközi tárgyalások során is kimondottan kínos jelenetekre került sor. A külföldi (Folytatás a 6. oldalon)
