Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)

1988-08-23 / 198. szám, kedd

Úttörő vállalkozás

Néprajzkutatásunk bibliográfiája

A bibliográfiáknak egy-egy tudományágban, a nemzet vagy a nemzetiség szellemi életében egyaránt óriási jelentőségük van. Szerzőik összegeznek és számadást készítenek, s így a továbblépéshez is nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak. Az ilyen munkák értékét elsősorban azok tudják érdemben méltányolni, akik tudományos kutatással foglalkoznak; ám a pusztán kíváncsiskodó olvasók is érdeklődéssel és élvezettel lapozgathatják a különféle bibliográfiák megannyi adatot tartalmazó lapjait.

örvendetes, hogy az utóbbi években hazai magyar viszonylatban is több bibliográfiai munka jelent meg. Idén például a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete és a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége adott ki egy hézagpótló müvet az érintett tárgykörből, A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája címmel. A kiadvány megjelentetése a közös összefogás szép példája. Ezt hangsúlyozta Ján Botík is, akinek a könyvhöz írt Eló- szó-jában az alábbiakat olvassuk: „Társadalmunk harmonikus fejlődésének fontos alapfeltétele az egyes nemzeti- és nemzetiségi kultúrák sokoldalú és egyenrangú kibontakoztatása. “

A bibliográfia összeállítója, Liszka József néprajzkutató, muzeológus, a honi magyarságra vonatkozó etnográfiai és folklorisztikai kutatások eredményeit dolgozta fel a XIX. század elejétől napjainkig. Munkája során különféle évkönyveket, folyóiratokat, újságokat, naptárakat és a témát is érintő kész bibliográfiákat lapozott át.

Az egyes bibliográfiai egységeket Liszka a szerzők nevének alfabetikus felsorolása szerint, sorszámozott formában, megjelenési sorrendben tünteti fel. A jobb eligazodást segíti a tárgymutató, amely elsősorban tematikai áttekintést ad. Az egyes tételeket tizenöt fő csoportba sorolja, s ezen belül mintegy száz alcsoportban utal a bibliográfiai adatokra. A kiadványt ezenkívül tartalmas helynévmutató, illetve a feldolgozott periodikák jegyzéke egészíti ki.

Liszka József hatalmas vállalkozásba fogott a bibliográfia összeállításakor. Munkáját mindenképp méltányolnunk kell, hiszen a maga nemében úttörő jellegű a hazai magyar néprajzkutatásban. S hogy a vállalkozás nem volt értelmetlen, bizonyítja az összegyűlt anyag gazdagsága is.

A szerző időben is óriási távolságot fogott be. Csaknem két évszázad néprajzi kiadványait, megannyi folyóiratát és újságját kellett áttekintenie. Mindez s a néprajzkutatásunkat érintő anyag szétszórtsága nyilvánvalóan nehezítette a munkát, amely aztán természetes buktatókkal is jár. Különösen akkor, ha az ember csaknem egyedül vállal magára ilyen feladatot.

A kötet gyors átlapozása után is akad néhány észrevételem. Először is igazat kell adnunk Ján Botíknak, aki úgy látja, hogy Liszka József kétnyelvű bibliográfiájával „egy sor időszerű tudományos és művelődéspolitikai feladat alapfeltételeit teremti meg. "Az évek óta felhalmozódott feladatokból egyébként a szerző már eddig is jópárat megoldott: kutatóként, néprajzi kiadványok recenzenseként, gyújtőutak szervezőjeként, tudományos és népszerűsítő munkák írójaként egyaránt.

Ugyanakkor az is igaz, hogy- amint már fentebb említettem- a Liszka-féle vállalkozás nem lehet mentes a hibáktól sem. Tudta ezt a bibliográfia összeállítója is, aki az ,,óhatatlanul becsúszott szakmai pontatlanságokért“ - nem lévén bibliográfus szakember - már a bevezetőben szemérmesen bocsánatot kér.

A kiadvány nyilvánvalóan alapos és sokoldalú elemzésre szorul. Jómagam elsősorban néhány olyan munka kihagyását hiányolom, melyek szükebb pátriám, Hont és Nóg- rád népi kultúráját, illetve a palócok hagyományait érintik. Hiába keresem például Dallos István müvei közt a Lagzi a Palócföldön című munkát, amely 1943-ban jelent meg Bratislavában a Szlovákiai Magyar Füzetek sorozatban. Várady János sem szerepel szerzőként a kötetben, pedig Palócz menyegző című munkája (Hasznos Mulatságok, 1837. január 25.) számunkra is igen fontos lehet. A feldolgozott periodikák közt a Hasznos Mulatságok ugyan nem szerepel, ám a Magyar Nyelvőr igen. Viszont hiányzik Kubi- nyi Ferenc és Baloghy Dezső neve a bibliográfiából. Az előbbi rengeteg ipolyvölgyi (Kővár vidéki) tájszót közölt a szóban forgó folyóirat 1887, 1888 és 1893-as évfolyamainak számaiban, az utóbbi pedig szólásokat tett közzé ugyanitt az Ipoly vidékéről. Hóke Lajos, Hont megye fóle- véltárosa is több népi vonatkozású írást közölt, elsősorban a Fővárosi

Lapokban. Ez sem került feldolgozásra, mint ahogyan a Vasárnapi Újság közleményei sem. Pedig megérte volna. 1910-ben például Györffy István írt szép cikket az újságban az ipolysági kanászhang- versenyről.

Nem említi a bibliográfia Bartók Béla A hangszeres zene folklórja Magyarországon című munkáját sem (Zeneközlöny, 1911/5., 7., 10. szám), amely például a szlovákiai dudásokra vonatkozólag közöl fontos anyagot. Szombathy Viktor meglepően kevés adattal van jelen. Hiányos a róla közölt életrajzi adatanyag is. Balogh Edgár Tíz nap Szegényországban című munkája szintén megérdemelte volna az említést. Nagyobb odafigyelést érdemeltek volna a vidéki lapok is. A dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), az érsekújvári (Nové Zámky) és a komáromi (Komárno) újságokon kívül a többit is fel kellett volna dolgoztatni. Sót, nemcsak a két háború közti, de az első köztársaság előttieket is. Ezek szintén több néprajzi tárgyú írást közöltek annakidején.

A budapesti Honismeret című folyóirat különösen sok hazai vonatkozású néprajzi írást közöl. Bibliográfiánk a lap 1980-1986-os évfolyamainak számait dolgozta fel a teljesség igénye nélkül, hisz több fontos munka is említés nélkül maradt.

Fel lehetett volna venni a kiadványba azoknak a munkáknak a jegyzékét is, amelyek különféle néprajzi pályázatokra készültek, s a Csemadok KB vagy a budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonában vannak. Igaz, csak kéziratos anyagról van szó, de értékük így is vitathatatlan. Az egyes főiskolákon, egyetemeken készült szakdolgozatok, ha- érintik bibliográfiánk témáját- úgyszintén megérdemelnék az említést.

Tudom, könnyebb dolga van a re- cenzesnek, aki csak egy szűkebb területre irányítja figyelmét, s úgy értékel. Ám a fentieket csak a jószándék mondatta el velem. Tudom, egy ember fizikailag képtelen a néprajzkutatásokra vonatkozó anyag teljes feltérképezésére. Ám azt is tudom, Liszka Józsefnek a jövőben- ha újabb lehetőséget kap - lesz ereje ahhoz, hogy a már ismert vagy a majd addig felnövő, tájainkon munkálkodó kutatókat összefogja, közösséggé kovácsolja, s velük együtt egy teljesebb bibliográfiát is elkészítsen. Addig is forgassuk haszonnal munkáját, amely így is jó szolgáltatót tehet.

CSÁKY KÁROLY

Irodalmunkról cseh folyóiratban

Borisz Paszternak Zsivago Doktor című regényéből a cseh olvasó a hatvanas évek legvégén a Svéto- vá literatúra hasábjairól kapott ízelítőt. A rangos prágai világirodalmi folyóirat idei 3. számában az olvasók ismét elolvashatják Paszternak regényének két fejezetét, nevezetesen a tizenharmadikat s a tizenhetediket. A regény, amint ismeretes, nemrég látott napvilágot a szovjet írószövetség orgánumában, a Novij Mír idei első négy számában. Magyarul ugyancsak most jelent meg Budapesten.

A Svétová literaturában Vladimír Novotný méltatja a regény és szerzőjének hányatott sorsát. Rámutat, hogy a Zsivago Doktor elsősorban annak az orosz humanista értelmiségnek a sorsáról és kálváriájáról szóló mű, amelynek eszmevilága századunk elsó évtizedeiben alakult ki. Paszternak valószínűleg 1947- ben kezdett dolgozni a regényen, 1955-ben készült el vele, s a következő évben ajánlja fel közlésre a Novij Mírnek. A szerkesztőbizottság akkor testületileg, írásban utasítja el Paszternak művét. A könyv aztán tudvalévőén 1957 őszén egy olasz baloldali kicfSónál jelent meg. Visszhangja kedvező volt, Albert Camus felső fokon nyilatkozik róla, s több nyelvre lefordították. Kezdetben azonban senki sem tekintette politikai sikerkönyvnek. Amikor 1958. október 24-én Nobel-díjban részesítik a Zsivago Doktor íróját, a Lityeraturnaja Gazeta a kitüntetést a „nemzetközi reákció provokációjának“ minősíti. A szerzőt tendenciózusan a regény hősével azonosítják.

a zaklatásoknak se vége se hossza. Paszternak arra kényszerül, hogy táviratban mondjon le a Nobel-díjról. - Az író ellen felhozott vádak abszurdok, igazságtalanok és értél- metlenek voltak - írja Vladimir Novotný.

Borisz Paszternak 1960. május 30-án halt meg. Halála után többen, közöttük Hja Ehrenburg is, védelmükbe vették életművét. Később ,a Szovjetszkij Piszátyel kiadó gondozásában válogatás jelenik meg verseiből. Prózájával a szovjet olvasók azonban csak a nyolcvanas évek közepén ismerkedhetnek meg. Vladimír Novotný hangsúlyozza, hogy a Zsivago Doktor megjelenése a társadalom átalakításának mostani légkörében vált lehetővé. Lenin- grádban a regény színpadi változatát korunk egyik legkiemelkedőbb színházi rendezője, Georgij Tovsz- togonov készíti elő bemutatásra.

A Svétová literatúra ugyanebben a számában, Michal Čemý fordításában közli Grendel Lajos Egy ponyvaregény vége című novelláját. A fordító a novella elé írt tanulmányában kifejti véleményét a nemzetiségi létről, a szlovákiai magyar irodalomról, s bemutatja a közölt novella íróját.

Csehszlovákiában mintegy hatszáz ezer állampolgár vallja magát magyar nemzetiségűnek - írja a neves fordító. E nemzetiség kettős kötődésben (magyar és csehszlovákiai) őrzi és fejleszti kulturális hagyományait és irodalmát. A magyar nemzeti irodalom egyik hajtását alkotó, de a mai szocialista Csehszlovákia életében mélyen gyökerező,

ám még mindig az egyedüli igazi otthont jelentő szülőföld szűk horizontjai közé zárt szlovákiai magyar irodalom léte magában rejti a provincializmus, a kisszerúség és a lokálpatriotizmus veszélyét. Akárhogy is vesszük - folytatja a fordító -, ez a perifériára szorult lét, amely amellett, hogy ki van állítva a műszaki civilizáció pragmatizmusának, egyben a kisebbségi gátlások esetleges forrásává is válhat (...)

Ez azonban az érem egyik oldala - olvassuk a bevezetőben. A nyelv, a történelem és a nemzeti tudat iránti érzékenység - amelyet éppen a kettős kötődés idéz elő - lehetővé teszi a mélyebb behatolást a mindennapok felszíne alá, lehetővé teszi a lényegbevágó kérdések feltevését, s nem utolsó sorban az egyén erkölcsi felelősségének hangsúlyozását. Ezeken a végeken a magyar lét választás kérdése. Itt egyszer mindenki eljut a döntéshez: mint csehszlovák állampolgár milyen nemzetiségűnek vallja magát? S az természetes, hogy a nemzetiségi hovatartozás, amelyet az ember csak részben kap útravalóul a születés pillanatában, s amiről szabad választással dönt, az ember életét sokkal kifejezőbben determinálja, mivel mint a szabad akarat kifejezése válik az erkölcsiség kritériumává.

Ilyen összefüggésekben és eny- nyire hatványozottan jut kifejezésre a kisebbségi lét kérdése a csehszlovákiai magyar irodalom fiatalabb nemzedéke egyik markáns képviselőjének, Grendel Lajosnak a müvében - állapítja meg a cseh műfordító. SOMOGYI MÁTYÁS

FILMEK

A halálraítéltek utcája

(ausztrál)

A vietnami háború borzalmainak utóéletét mutatja be ez a film, azoknak a veteránoknak a sorsát tárva a néző elé, akik Agent Orange- mérgezést szenvedtek. (Agent Orange-nak nevezték a vietnami háború szörnyű lombtalanító szerét, mely nemcsak a növényzetet és állatvilágot pusztította el, hanem az embereken is tartós károkat okozott. Mégpedig - a pilóták minden elővigyázatossága ellenére - nemcsak azokat sújtotta, akiknek ellenállását az amerikaiak le szerették volna győzni, hanem azokat is, akik e szert használták.) A halálraítéltek utcája az Agent Orange ausztráliai áldozatairól tudósít - nyomasztó képekben, de tisztességesen.

Bill Bennett rendező (korábban

meghal rákban. (Az ausztrál katonai kontinges Vietnamban éppen az amerikaiak lombtalanító szerétől szenvedte a legnagyobb veszteségét.) „Colin haláláról az egyik újságban olvastam - nyilatkozta a rendező - s azután elmentem abba az utcába, ahol élt. Kétségbeejtő helyzetet tapasztaltam. Ma már világos számomra - s a tudósítók is megerősítettek ebben -, hogy nem csak a Koreát és Vietnamot megjárt háborús veteránok a halálraítéltek, hanem a leszármazottaik is. Azóta több kisgyermek is meghalt itt rákban. így filmem minden részlete a kegyetlen realitásra támaszkodik, s a háborúk ellen interpellál. Mert ma már nincs elszigetelt háború."

Colin Turner a világon az első

Colin Turner, a Vietnamban bevetett amerikai vegyi fegyverek egyik ausztrál áldozata és felesége - Chris Haywood és Jennifer Claff

népszerű tévériporter, majd sikeres dokumentumfilmes volt) első játékfilmje - melyet a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztivál zsűrije két évvel ezelőtt nagydíjjal jutalmazott - megtörtént eseményeket dolgoz fel, valóságos személyeket kelt életre, kiváló színészek segítségével, akik visszafogott, de humortól sem mentes játékmódjukkal hozzájárulnak a történet hitelességéhez. Az alkotás cselekménye Sydneyben, a Morobe Streeten, vagyis a halálraítéltek utcájában játszódik. Abban az utcában, ahol az utóbbi években egyre több rákmegbetegedést regisztrálnak az orvosok. Nem is véletlenül. Hiszen az utca egyik oldalán a koreai háborút megjárt veteránok élnek, a másik felén pedig a hajdani vietnami önkéntesek, akik kedvezményesen kaptak itt telket, házat, hogy kellemes zöldövezeti környezetben próbálják meg elfelejteni azt, amit életük végéig sem lehet elfelejteni. Egy szép napon azonban kiderül: vészes kór szedi közülük áldozatait, így válnak a háború túlélői - a sejtjeikben alattomosan pusztító betegség miatt - utólagos áldozatokká.

A film főhőse 1966 és 1967 között ott volt Vietnamban, mégpedig azon a vidéken, ahol az amerikaiak vegyi fegyvereket vetettek be. Colin Turner nem sokkal azután, hogy visszatért Ausztráliába, ugyanolyan sebeket észlelt önmagán, mint korábban a vietnami földműveseken. De hiába az orvosi segítség. Hamarosan ó is

olyan személy volt, aki kártérítést kapott az őserdő irtására Vietnamban bevetett vegyi fegyver okozta végzetes egészségkárosodás miatt. Saját maga, saját magán fedezte föl az összefüggést az Agent Orange és elhatalmasodó rákja között. Emberpróbáló volt az a küzdelem, amelyet - egyre fogyó testi erővel - igaza bizonyítása érdekében a mindent tagadó bürokrácia ellen kellett mind elkeseredettebben folytatnia. A film annak elbeszélése: miként vívta meg harcát a férfi (Chris Haywood alakítja), majd halála után a felesége (Jennifer Claff játssza), hogyan bizonyították be, hogy a szövetségesek vegyi fegyvere sok-sok ausztrál önkéntes egészségét tette tönkre, s felelős utcájuk lakóinak minden bajáért. De kivívták győzelmüket, esetük bírósági precedenst teremtett; az illetékesek kénytelenek voltak kártérítést fizetni (s azóta nemcsak ennek a családnak).

Bill Bennett (a forgatókönyvet a veterán katona özvegyével közösen írta) munkáját minden túlzó látványosság mellőzésével készítette; szimpátiával és emberséggel közli üzenetét, alkotása megdöbbentő és figyelmeztető dokumentum, tiltakozás mindenfajta pusztító fegyver, erőszak ellen. S bár kíméletlen őszinteséggel beszél a történtekről és következményeiről, filmje valódi publicisztikai szenvedély híján mégsem nyújt igazán felháborító, felkavaró élményt. Kár. Pedig müve igazán jó célt szolgál.

Szeretem a denevéreket

(lengyel)

A legtöbb ember valószínűleg irtózik a denevérektől. Mégis akad, aki szereti őket. Katarzyna Walter, ez az izgalmasan szép lengyel színésznő szereti ezeket a madarakat. Legalábbis a szerepe szerint; mert Iza, a gyönyörű nő denevéreket tart a padlásszobájában és titokzatos hatalmat gyakorol felettük. Aztán - mit ád ég! - a hozzá közeledő és vele szeretkezni akaró férfiakat vámpírként megöli. De mi történik, miután megismerkedik egy híres pszichiáter professzorral, akibe beleszeret?

Ez a lengyel film több kategóriába is benevez: a krimi, a vígjáték műfajába, meg a kettő elegyébe, a krimiparódiába, sőt még egy negyedikbe (horror) és egy ötödikbe (fantasztikus film) is, de mindegyik kategóriában esélytelenül indul. Rendezője, Grzegorz Warchol egyben a forgató- könyv társszerzője is) feltehetőleg Roman Polaňskinak a hatvanas évek derekán nagy port (vagy inkább botrányt?) kavart Vámpírok bálján nevelkedett. Mesterétől azonban csak a külsőségeket leste el, a fantasztikus és rémisztő elemeket, a bizarr figurákat, megtanulta, hogyan kell a nézőt meghökkenteni, riogatni. Ám azt nem sikerült magáévá tennie, miként lehet kellemesen szórakoztató, érdekes, s főleg színvonalas filmet készíteni. -ym-