Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)

1988-07-05 / 156. szám, kedd

Öröm és kételyek

A XIII. Duna Menti Tavasz után

K

ellemetlen élmény, bosszúság egyetlenegy sem ért a XIII. Duna Menti Tavaszon, a gyermek- színjátszók versenye során. Kellemes és örömteli viszont annál több jutott, gyermeknek és felnőttnek egyaránt, s ezt csaknem egy hónap múltán is jóleső érzessel írom le. Nem túl eredeti megállapítás ugyan, de igaz: gyermekfesztiválunk remélhetően végérvényesen kinőtt a gyermekcipőből, méghozzá nemcsak szervezési, hanem szakmai szempontból is. Ez a jelentős fejlődés elsősorban azoknak a pedagógusoknak és népművelőknek az érdeme, akik az ideálisnak nem mondható körülmények, a rendszerint hiányzó szakmai segítség ellenére sem csüggedtek el, s akik az emberi, pedagógiai szempontból az egyedüli helyes utat választották: nem kibúvókat kerestek, s nem is hivatkoztak - kétségtelenül meglévő - objektív nehézségekre, hanem dolgoztak, kerestek és találtak is segítséget, szakirodalmat, barátokat és más szövetségeseket a gyermekszínjátszás felkarolásához.

Szakmai fejlődésük egyik ékes bizonyítéka, hogy a gyermekszínjátszók idei versenyében nem láttunk kimondottan gyenge, unalmas produkciót. Nem kísértett a didakticiz- mus szelleme, s nem egyhangú szövegfelmondást hallottunk a színpadról. Sajátos, öntörvényű előadásban elevenedtek meg a választott történetek, éspedig jórészt úgy, ahogy azt a gyermekek látják-érzik. A rendezők nem kötötték gúzsba a gyerkőcöket, hanem hagyták, hogy fantáziájuk, kreativitásuk teljes mértékben érvényesüljön a színpadon. Ennek köszönhetően többnyire felszabadultan játszó, a különböző típusokat, helyzeteket ügyesen és találékonyan megelevenítő gyerkőcöknek tapsolhattunk.

Érdekes és eredményes műhelymunkáról, alkotó közösségi szellemről tanúskodott a marcelházi (Mar- celová) Prücsök előadása. Soóky László rendező és a szereplők a Ludas Matyi eredeti cselekményét és Bettes István egyik, hasonló témájú versét vették alapul, s ezekből alakították ki - helyesebben: megalkották - az előadás mostani tartalmát és formáját, amely sok találó ötletből, szellemes improvizációból épült fel, s teljes mértékben a mai tizenévesek érzésvilágát és látásmódját tükrözte. A Nagy Ildikó vezette szepsi (Moldava nad Bodvou) Bód- vácska sem elégedett meg azzal, hogy a választott mesét szöveghűen, csillogó-villo- gó, ám funkciótlan jelmezekben me- reven-hidegen eljátssza. Ennél ók is többet, mást akartak színpadra vinni. A keretjátékkal, s azáltal, hogy a szereplők kikiléptek az eredeti cselekményből, s másik - mondhatnánk: mai - síkkal gazdagították a játékot, már nem egy klasszikus mesét láttunk a színpadon, hanem azt szemléltük, hogy miként látják-láttatják a gyermekek a történetet, s mi mindent akarnak még elmondani, jelezni ennek kapcsán. Találó ötletek egész sora és jópofa gyermekhumor jellemezte ezt a produkciót.

Hasonló volt az elgondolása Péter Mártának, a kassai (Košice) Tinódi színpad rendezőjének, aki részleteiben felfigyeltető, stílusában viszont nem teljesen egységes előadást állított színpadra. Tetszett az is, hogy hányféle - a színpadi szituációhoz igazodó - funkciót tudtak adni egy-egy kelléknek. A nagydaróci (Veľké Dravce) Jópalócok fellépése során is elsősorban néhány jól kidolgozott jelenetre és ügyes alakításra figyeltünk föl. S külön ki kell emelni a rendező, Szalai Sarolta hozzáértő dramaturgiai munkáját: jól tömörítette, s a csoport adottságaihoz igazította Schwajda György Nincs többé iskola című színművét.

Bodnár Mária hozzáértéséről, kellő pedagógiai érzékéről és jó ízléséről tanúskodott a nagymegyeri (Čalovo) Csigabiga bemutatkozása az országos fesztiválon. Játékukban nyoma sem volt a kezdőkre gyakran jellemző bizonytalankodásoknak. Ők arra vállalkoztak, amire jelenleg képesek. Csalóka Péter ismert történetét - amely jól eljátszható típusokat és színpadi szituációkattartalmaz - pergő, a látványt tekintve is szép előadásban elevenítették föl.

A štúrovói Csángállók már régi ismerősei az itteni közönségnek. Batta Jolán szakmai tudását, tapasztalatát bizonyítja, hogy aránylag sok gyermeket - legalább két korosztályt - mozgatott a színpadon, de a jelenetek így sem voltak funkciót- lanok és zsúfoltak. Nagy erény az is, hogy a szereplők minden elfogódottság pélkül játszottak, énekeltek.

Ú

gy vélem, ezúttal sem árt hangsúlyozni, hogy az idei előadások elsősorban a korábbi évek produkcióihoz képest jelentenek előrehaladást, szemléletben és kivitelezésben egyaránt. Ám nem hallgathatjuk el azt sem - s ezt az értékelésen részletesen elemezték -, hogy hibátlan, részleteiben is kidolgozott előadást nem láttunk az idén. Például a Prücsök előadásának a második része - főleg a döbrögi vásár megelevenítése - már halványabbra sikerült, a szepsiek sem voltak teljesen következetesek akkor, amikor a keretjátékot, s a már említett másik síkot az eredeti történethez illesztették. S így folytathatnánk tovább. Vagyis még céltudatosabb munkára van szükség ahhoz, hogy az ötletek és az elképzelések jól funkcionáljanak, ne gyengítsék vagy ködösítsék, hanem éppen ellenkezőleg: erősítsék a játék koncepcióját.

Említettem már, hogy az idén a szervezők is jelesre vizsgáztak, hiszen a négy nap során nem taA marcelházi Prücsök előadásának egyik jelenete

(Lőrincz János felvétele)

pasztaltunk semmiféle fennakadást. Jó elgondolás az, hogy a fesztivál során nem csak egyszer, s nem csupán egy helyszínen szerepelnek az együttesek, már csak azért is, mert a nagymegyeriek (Čalovo) minden szempontból megérdemlik, hogy a fesztivál egyik házigazdái legyenek. Ebben a csallóközi városkában az idén is szeretet, megbecsülés, emberi melegség áradt minden szereplő, minden vendég felé. Nagy Ernő, a helyi magyar tanítási nyelvű alapiskola igazgatója is talált időt arra, hogy meghívja egy kávéra, baráti beszélgetésre a rendezőket és a bírálóbizottság tagjait, pedig nyilvánvalóan neki sincs kevesebb dolga, mint más kollégájának Dél-Szlo- vákia magyarlakta településein... Nagymegyeren mindenhol érezhettük, mennyire becsülik az amatőr színjátszókat, a népművelőket, nemzetiségi kultúránk jelenlévő képviselőit.

Elégedettek lehetünk tehát szakmai és szervezési szempontból is. Ám helytelen lenne az önelégültség hibájába esni, mert gondok, kételyek továbbra is akadnak gyermekszínjátszásunkban. Az egyik fogas kérdés az, hogy mennyit nyerünk a réven, s mennyit veszítünk a vámon? Magyarán: hat csoport részvételével kétségtelenül kiegyensúlyozottabb, színvonalasabb az országos fesztivál, ám mi lesz azokkal a csoportokkal, amelyek nem jutottak el a Duna Menti Tavaszra az erősen korlátozott létszám miatt. Nagy kérdés, hogy jól húzták-e meg azt a bizonyos határt a mennyiségi és a minőségi kritériumok között, hiszen nemzetiségi amatőr mozgalmunkban különösen fontos, hogy gyermekszínjátszásunk színvonalas, egyszersmind tömeges is legyen. Az mindenesetre intő jel, hogy kevés olyan rendezővel találkoztam a Duna Menti Tavaszon, aki aránylag rendszeresen dolgozik, az idén azonban nem jutott el csoportjával az országos fesztiválra. Nem volt idejük? Megsértődtek? Nem hívták meg őket? Elsősorban mozgalmunk érdekében kellene pontos és őszinte választ találni a fölvetett kérdésekre, dilemmákra.

Látnunk kell azt is, hogy még mindig elég kevés a rendszeresen dolgozó gyermekszínjátszó együttesünk és sajnos, továbbra is kevés az olyan iskolaigazgató, mint a már említett nagymegyeri, štúrovói és néhány további kollégájuk, akik támogatják és ösztönzik azt a pedagógust is, aki szavalókkal, gyermek- színjátszókkal és bábozókkal foglalkozik. Ma már országos intézményekben is mind többen hangsúlyozzák, hogy ugyanolyan fontos nevelőmunka ez, mint a matematika szakkör vezetése, vagy a diákolimpiákra való felkészítés.

Sajnos, még nem mindenhol tudatosítják ezt. Tudomásom szerint, a marcelházi bábcsoport egyik vezetőjét az igazgatója közvetlenül az előadás után rendelte haza - gyűlésre. .. A jelek szerint neki az a bizonyos szabály volt a fontos, s nem a pedagógus közérzete, s az, hogy a gyerkőcök kellő felügyelet mellett lesznek-e szálláshelyükön...

A — idén is több rendező pa- r\Z- naszolta, hogy darabválasztásban, s a rendelkezőpróbák hetei alatt magukra maradnak, kevés szakmai segítséget kapnak. Kivéve a Dunaszerdahelyi és Komáromi (Komárno) Járási Népművelési Központot, ahol valóban igyekeznek kellő szakmai és anyagi támogatást nyújtani a gyermekszínjátszóknak is. Elismerés illeti a Galántai (Galanta) Járási Népművelési Központot is, amely szakmai tapasztalatszerzés céljából egynapos autóbusz-kirándulást szervezett Nagymegyerre a magyar szakos és más pedagógusok, s népművelők részére, bízva abban, hogy többen is kedvet, ösztönzést kapnak gyermekszínjátszó- csoport megalakításához, a rendszeres munkához. Kell-e hangsúlyozni, gyermekeink, s a nemzetiségi kultúránk érdekében mekkora szükség van ilyen kezdeményezésekre, amatőr színjátszásunk alapjainak erősítésére?

SZILVÁSSY JÓZSEF

KULTURÁLIS HÍREK

A magyar nyelvtudomány története - ez a tárgya a magyar nyelvészek 5. nemzetközi kongresszusának, amelyet az idén Budapesten, augusztus 27 - 30 között rendez meg a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete és a Magyar Nyelvtudományi Társaság. A négynapos tanácskozásra eddig kétszáz hazai és tizenöt országból negyven külföldi szakember jelentette be részvételét. Az együttes üléseken és négy tagozatban tartandó tanácskozáson előreláthatóan százharminc előadás hangzik el. Az előadók többek között a nyelvleírás történetével, a történeti nyelv- tudomány fejlődésével.

x

Tízrészes lengyel tévéfilmsorozatot forgatnak Tűzhatár címmel Prágában. A sorozat rendezője Andrzej Konic; a történet a két világháború közötti években játszódik. A varsói forgatócsoport - lengyel színészekkel - november közepéig forgat hazánkban. A film főszereplője, Cesary Pazura, pályája első nagy szerepét játssza a Tűzhatárban.

ÚJ FILMEK

Az udvari bolond és a királynő

(cseh)

Az energikus mozgalmasság feszültséget, a tiszta stílus harmóniát teremt Vér a Chytilová munkájában. Meghökkenést és ámulatot váltanak ki a még a képzeletet is felülmúló ötletek, az átgondolt, a drámai szerkezet elemeit tudatosan követő cselekményvezetés ritmust ad. Az egyes események egyetlen körülhatárolt helyszínen, belátható időben történő kezdése, bonyolítása és befejezése a színjátszás illúzióját kelti.

Ki a szabadabb? A királynő? Az udvari bolond? Ki az erősebb? Az uralkodó? A művész? A rendezőnő

győzőén eljátszhatja, megnevettetheti, megsirattathatja a nézőket, a maga pártjára vagy magával szembe állíthatja őket, csak egyet nem tehet: a színjátékból nem teremthet valóságot. Ha megpróbálja, bolondnak nézik, mint Slachot, a várkastély gondnokát, akinek csak Václav, hadirokkant barátja hiszi el, hogy őt a királnyé bolondjaként tartják az udvarnál, s hogy a vadászatra érkezett König francia felesége azonos a királynővel.

Az egyes epizódok páratlan erejű képzettársításokkal létrehozott

Regina (Chantal Poulain) és Slach (Boleslav Polívka) a film egyik szimbolikus jelenetében

ezekre keresi a választ azokban a jelenetekben, amelyekben a szeszélyes királynő megpróbálja egyenrangú társává tenni a bolondot. Az, hogy a kedvére tegyen, eljátssza, hogy szabad madár, és szabadságába hiagával viszi úrnőjét is.

A királynő játszik az udvari bolonddal. A trónra ülteti, kéri, élje bele magát a király szerepébe, és uralkodjék. Olyan jól játssza a szerepet, akár uralkodó is lehetne. A lány kezdetben kitűnően szórakozik rajta, aztán megijed a játéktól, és a hatalom kigúnyolása miatt büntetéssel fenyegetőzik. Játék és valóság ütközik ezekben a képsorokban, melyek azt sugallják, hogy egy bizonyos ponton túl a játék is lehet veszélyes: sérthet, gúnyolhat, kritizálhat, támadhat. Csak egy valamit nem tehet: nem tüntetheti el a két különböző társadalmi pozícióban lévő ember közti kibékíthetetlen ellentétet. A királynő, csupán játékból, akár lefejeztetheti mulattatóját, de a szolga csak addig mehet el a játékban, amíg az szórakoztatja a királynőt.

Ezek a megkötések, ezek a korlátok megfigyelhetők a színpadi játékban is - a régmúltban és a jelenben játszódó jelenetek közötti átmenet jelzi. A művész, a színész beleélheti magát szerepébe, elhitetheti, megMiss

szimbólumok, melyek filozofikus tartalmakat asszociálnak. A tömény színek, a koreografált mozdulatok és az artisztikus tárgyak felerősítik a képi hatást.

A szimbolikus játékban Slach, az udvari bolond, Boleslav Polivka brnói színész, pantomim-művész, drámaíró (az ő drámája szolgált a film alapjául). Megrendítően fájdalmas a játéka azokban az epizódokban, melyekben alázattal hajlong a királynő, illetve Regina előtt, akit a művész francia származású felesége, a rideg szépségű, félelmetes tekintetű, kemény Chantal Poulain kelt életre. Polívka a bolond, illetve a művész vágyait kifejező pantomimjátéka emeli katartikussá az egyes jeleneteket. Ezek - az éjszakai árnyjáték, amikor a régi babonás szokás szerint Slach fehér ponyvát feszít ki az állványra, és ráirányítja egy lámpa fényét, hogy az odaszállt éjjeli lepkékből és kérészekből megállapítsa, hány hatottuk lesz, szinte magasba emelkedik, amikor a tükrös szekrény kitárt ajtajával csapkod a levegőben, a műlovon meglova- goltatja a királynőt.

Az udvari bolond és a királynő a hazai kritikusok szavazata alapján a tavalyi év legjobb filmje, amelyet a minap Vladislav Vančura-díjjal is kitüntettek.

(jugoszláv)

Bohózati helyzetekben gazdag, mulatságos film Alekszandr Huszic elsőfilmes rendező munkája. Három komikus figura - már megjelenésük is derűt keltő - fontos nemzetközi információkat tartalmazó, rúzsos- dobozba rejtett mikrofilmet csempész Jugoszláviába. A bűnügyi és kalandfilmek elemeit vegyítő eklektikus alkotásban minden csak kitalált. Mese és valóság olyan finoman keveredik benne, hogy nem zavaró a túlzott, valószínűtlen szituációk sorozatos egymásutánja. Felesleges lenne logikát és értelmi összefüggéseket keresni, hisz a képtelenségekre építő epizódok szerepe nem több, mint hogy kiprovokálják a nevetést, így aztán a néző aligha hiányolja, hogy nem derül ki, a csempészek kinek a megbízásából kinek szállítják a tekercset, és milyen információk vannak a szalagon. Aligha kifogásolja az indokolatlan eseményeket és a trükköket. A szállóvendégek miért ne járkálhatnának a többemeletes épület ablakain ki és be, ha az szórakoztató? Miért ne folyhatna üldözés a szépségverseny helyszínén, ha attól csak látványosabb lesz a film? A versenyen miért ne énekelne el Jugoszlávia szépe egy andalító dalt, ha az jól megkomponált? Miért ne az angolul nem tudó házigazda fogadná a szépségverseny illusztris angol vendégeit, ha a fogadási ceremóniával olyan - a némafilmek, burleszkek gegjeire emlékeztető - vidám helyzetet lehet teremteni, melyből a legkacagtatóbb epizód kerekedik ki? És nem utolsÓ6orban, a három komikus figura miért ne járna-kelne szabadon női ruhákban vagy arab viseletben, hiszen az igazán jó bohózatból nem maradhatnak ki az olyan helyzetek, amelyekben az egyik fél átöltözéssel téveszti meg a másikat.

Vannak a filmnek hibái is. A főhőst - újságíró, de ahelyett, hogy megírná a megrendelt anyagot, a csempészek után iramodik - a rendező egy állandó vonással próbálta meg karakterisztikussá tenni, mégpedig elcsépelt motívummal, a gyufát bármilyen felületen - üveg, fém - meggyújtó mozdulattal. Alig van jelenet, melyben az egyébként szimpatikus újság író-nyomozótól ďiem látnánk ezt a fennkölt mozdulatot.

A szirupos szerelmi történeteket utánozó motívumok nem illeszkednek még ebbe a több műfaj elemeit vegyítő alkotásba sem. A befejezés - az újságíró és a szépségki- rálynó találkozása a repülőgépen, bár az alkotók még ide is tartogatnak meglepetést - rosszabb, mint egy érdektelen átlagprodukció mindent cukrozott bájjal megoldó vége.

TALLÓSI BÉLA