Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)
1988-07-23 / 172. szám, szombat
Egvj het a nagyvilágban Július 16-tól 22-ig Szombat: A lengyel fővárosban befejeződött a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülése • Nadzsibullah afgán államfő rádió- és televíziós beszédet mondott a nemzeti megbékélés problémáiról Vasárnap: Szergej Ahromejev marsall, vezérkari főnők, a Szovjetunió honvédelmi miniszterének első helyettese befejezte egyesült államokbeli és kubai látogatását Hétfő: Hegyi Karabah helyzetéről tanácskozott a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége • Atlantában megnyílt az USA Demokrata Pártjának 40. kongresszusa • Irán elfogadta a Biztonsági Tanács 598. számú határozatát Kedd: Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, magyar miniszterelnök hivatalos látogatásra az Egyesült Államokba utazott • Szófiában megkezdődött a BKP Központi Bizottságának plénumülése a szellemi szféra átalakításáról Szerda: Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára találkozott Nguyen Van Linhhel, a Vietnami KP KB főtitkárával Csütörtök: ENSZ-megfigyelők utaztak Bagdadba és Teheránba a tűzszüneti megállapodás előkészítésének céljából • Hranicébe érkeztek a decemberi rakéta szerződés teljesítésének ellenőrzésére az amerikai szakértők • Új ellenállási szervezet alakult Libanonban Péntek: Dél-Korea elfogadta a Koreai NDK javaslatát a politikai tárgyalások megkezdésére HEGYI KARABAH Nehéz döntés Pjotr Gyemicsev, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége elnökének helyettese a testület üléséről kedden megtartott sajtóértekezletén közölte: a parlament elnökségének ülésén meghozott egyhangú határozat nem jelenti a probléma végleges lezárását, a kérdés megoldásának keresése folytatódik. A közeljövőben - mint erről már beszámoltunk- összeül az SZKP Központi Bizottsága, s napirendjén a nemzetiségi kérdés is szerepel. Ez a - Szovjetunió életében példa nélküli - karabahi eset az egész országot felkavarta, s a szovjet emberek jogosan érezték úgy, hogy sérti valamennyiük érdekeit. A karabahi események, az elhúzódó sztrájkok és a tüntetések, az emberéleteket követelő tragédiák Szumgaitban vagy a jereváni Zvartnoc repülőtéren, az óriási anyagi károknál is nagyobb erkölcsi károkat okoztak. Hol kell keresni a karabahi helyzet gyökereit? A parlament elnökségének ülésén a felszólalók közül többen is visz- szanyúltak a távoli múltba - egyesek azért, hogy bizonyítsák, Karabah mindig is örmények lakta terület volt, tehát örmény- országhoz kell csatolni, mások azért, hogy igazolják, örmények és azerbajdzsánok itt mindig egymás mellett éltek, s így kell ennek lenni a jövőben is. Mindkét állítás igaz, de nem ok az ellenségeskedésre. Ok lehet viszont az ellentétek szítására - mégpedig nyomós ok hogy az átalakítás beindulásával egyeseknek el kellett menniük a „húsosfazéktól", sót tarthatnak attól, rövidesen fény derül rá: az elmúlt években jogtalanul jutottak jókora pénzösszegekhez és különféle előnyökhöz. Elismeri a hétfőn elfogadott határozat is, hogy Karabahban voltak negatív jelenségek, követtek el sérelmeket az örmények rovására, s a hatóságok ezt tétlenül szemlélték, nem kerestek megoldást. Nem igaz viszont, hogy Karabah gazdaságilag elmaradott lenne, valótlanok azok az állítások, hogy az azerbajdzsán hatóságok gazdasági diszkriminációt alkalmaztak volna az autonóm területtel szemben. Ellenkezőleg - mint az említett sajtó- tájékoztatón elhangzott adatokból kitűnik -, egyes mutatók Karabahban kedvezőbbek, mint a köztársasági átlag. Vonatkozik ez elsősorban az egy főre eső lakóterület nagyságára, a kórházi ágyak, klubok, könyvtárak számára. A hatóságok által elkövetett nemzeti sérelmek azonban mindezt háttérbe szorították, s e sérelmek szolgáltak alapul, kiindulópontként a nacionalizmus szításához. Több felszólaló is hangsúlyozta a Legfelsőbb Tanács Elnökségének ülésén- így maga az SZKP KB főtitkára is -, hogy a karabahi probléma mögött az átalakítás ellenségeit kell keresni. Bűnöző elemek éltek vissza a demokratizálás és a glasznoszty teremtette feltételekkel, a demokráciát antidemokratikus célokra használták fel. Arra spekuláltak, hogy nemzeti érzelmeinek, érdekeinek megsértése minden embert nagyon érzékenyen érint, ezért folyamodtak -a már gyógyítóban levő sebek felszaggatásához. Alekszandr Szuharjev, a Szovjetunió főügyésze már az Elnökség ülése előtt is többször utalt rá - s erről több szovjet lapban is jelentek meg írások -, hogy a sztrájkok, a zavargások szervezői olyan egyének, akik abban bíznak, az így‘keletkezett gazdasági veszteségekhez írhatók a már jóval korábban általuk okozott gazdasági károk is. Azerbajdzsánban megelégedéssel fogadták a parlament elnökségének döntését, Örményországban viszont változatlanul vannak elégedetlenek. Nagy eredmény ugyanakkor, hogy kedd óta nincs sztrájk, normális munka folyik Jereván üzemeiben, működik a közlekedés. Nagygyűlések még mindig vannak, de már csak munkaidő után. Magában Karabahban nem következett be lényeges javulás, a dolgozók még tegnap is sztrájkoltak. Ebben a helyzetben sokan követelik az uszítók példás megbüntetését, a sztrájkolok letartóztatását. Alekszandr Vlaszov szovjet belügyminiszter a szovjet tévéhíradóban szerdán közölte, eddig egyetlen személyt sem tartóztattak le azért, mert részt vett a sztrájkban. Letartóztattak viszont olyan személyeket, akiknél fegyvereket vagy robbanóanyagokat találtak. Szerdán Jerevánban már nyugodtak voltak a megmozdulások, viszont Karabahban változatlanul nagyon feszült a helyzet. Nyilván időre lesz szükség, amíg az emberek itt is megértik, hogy ez volt az egyedüli helyes döntés, amit a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége meghozott. S bár helyes és szigorúan alkotmányos - nehéz döntés volt. LIBANON Beindul a „gépezet“ Forrósodik a belpolitikai légkör Libanonban. Ennek oka, hogy szeptember 23-án lejár Pierre Gemajel elnöki mandátuma, s az alkotmány értelmében egy-két hónappal korábban, vagyis július 23-a és augusztus 23-a között meg kellene választani utódját. Sosem volt könnyű az elnökválasztás Libanonban, mivel túl sok a megszorítás: az érvényes charta értelmében az elnök mindig keresztény, a miniszterelnök szunnita muzulmán, a parlament elnöke síita muzulmán kell, hogy legyen, s a miniszteri tárcákat is e szerint a kulcs szerint kell arányosan elosztani. Ki legyen a jelölt, hogy megfeleljenek egyrészt a charta kívánalmainak, másrészt a különböző felekezeti -politikai csoportok elképzeléseinek - ez a legfőbb kérdés. Az elmúlt két- három hétben már lázas tárgyalások, konzultációk folytak az egyes csoportok között, felélénkültek a Bejrút-Damaszkusz megbeszélései is. Szíria ugyanis kettős békéltető szerepet játszik Libanonban: fegyveresei igyekeznek megakadályozni a belharcok fellángolását, ugyanakkor politikai személyiségei és a békefenntartó erók parancsnokai közvetítőként is szerepet vállalnak a választások előtt beindult konzultációsorozatban. Míg a politikai egyeztető tárgyalásokról csak szűkszavú hírek érkeznek, addig a ki-kiújuló fegyveres összecsapásokról egyre gyakrabban szerezhet tudomást a világ. Ez a legbiztosabb jele - legalábbis Libanonban - annak, hogy fontos döntést kell meghozniuk az ország vezetőinek. A több mint 13 éve tartó, váltakozó intenzitású belső konfliktusok alatt a nagyhatalmú klánok vezetői nyilvánvalóan jól begyakorolták ezt a módszert, s már szinte ösztönösen mindig ehhez a forgatókönyvhöz nyúlnak. Szavakban az ország, tetteikben csak saját érdekeiket tartják szem előtt, (gy fordulhat aztán elő, hogy Libanonban sajátos módon a pártvezetói tisztségekhez nem megválasztás útján lehet jutni, hanem családi örökségként vagy fegyverrel. Szemmel láthatóan nem zavarja a hatalmi harc főszereplőit - legalábbis többségüket - az a szomorú tény sem, hogy az ország déli részéből Izrael önkényesen lekanyarintott egy darabot, s azt már évek óta megszállva tartja. Libanoniakból toborzott zsoldos hadsereget tart itt fenn, s ennek segítségével terrorizálja a déli „végek“ lakosságát, az itteni palesztin menekülttáborok lakóit. Néhány felelős libanoni politikus már évek óta szorgalmazza a belső helyzet konszolidálását, hogy a nemzeti megbékélés elérésével végre véget lehessen vetni az izraeli megszállásnak, elejét lehessen venni a „biztonsági övezetből“ kiinduló, szerencsére újabban már csak rövid időtartamú izraeli invázióknak. Vannak azonban olyan politikusok is - elsősorban a jobboldali keresztény táborban akiknek ez a helyzet igazán megfelel. A kérdést fejre állítva azt állítják, a palesztinok fegyveres aktivitása, a dél-libanoni síiták rajtaütései miatt alakult ki ez a helyzet. Ezzel Tel Aviv malmára hajtják a vizet, de nem önzetlenül: változatlanul kapnak fegyvereket és pénzt a cionista vezetéstől. Néha azonban jó, vagy inkább reménykeltő hírek is érkeznek Libanonból. Olyanok, mint legutóbb csütörtökön. E szerint megtartotta alakuló ülését a Dél-libanoni Hazafias Ellenállási Szervezet, amely nyitott minden olyan szervezet és csoport előtt, amely véget akar vetni az izraeli megszállásnak. Félő, hogy az elnökválasztás körüli izgalmak miatt a megalakuló szervezetnek nem szentéinek kellő figyelmet, az országos érdekeket ismét háttérbe szorítják a klán-érdekek. Mert hiszen sietni kell, legkésőbb mához egy hónapra meg kell választani az új elnököt. Ha ez nem sikerül - már pedig félő, hogy így lesz akkor meg kell majd hosz- szabbítani a jelenlegi államfő mandátumát, ami nem a legszerencsésebb megoldás, mivel a muzulmán erők eddig sem fogadták el személyét. Úgyhogy ezúttal ismét tartani kell attól, hogy Libanonban a 13 év alatt szokásossá vált módon fognak alakulni az események. GÖRFÖL ZSUZSA Miloš Jakeš, hazánk küldöttségének vezetője Varsóban aláírja a dokumentumokat (Telefoto: ČSTK) KIS __ NY ELVŐR A -tátik, -tetik valóban nem használtatik? „öt gyermeket hozott a világra, és most megaláztatik" - olvasom a Nők Lapjának egyik cikkében, és egy pillanatra megállók: megaláztatik, vagyis megalázzák az anyát. Szenvedő igealak. „De ma már nyomasztónak tartjuk a fekete ruhát, kivéve, ha az divatból vétetett föl“ - olvasom ugyanabban a cikkben. Vétetett föl; ismét egy szenvedő ige. Úgy látszik, a szerző még ismeri ezt az igefajtát, s nem fél a modorosság bélyegétől: használja is. De egy másik szerző cikkében is elém bukkan egy ilyen ige:......no és Báthory Erzsébet bű ne ... is bemutattatik.“ Lám mások is kedvelik a szerkesztőségben ezt az igefajtát. Még aznap az Élet és Irodalom című lapban is találkoztam vele: „Hiszen (a tanároknak) csak az önbecsülésük, az idegzetük tépáztatott meg.“ Nem azt írja a szerzó: az idegzetüket, az önbecsülésüket tépázták meg, noha általában ezzel a cselekvő igealakkal szoktuk napjainkban kifejezni a határozatlan alanyt, hanem ezt: az önbecsülésük, az idegzetük tépáztatott meg. Ez a szerző tehát eltért a mai normától, el mert térni. Sőt másik kettő is, mint észrevettük az előbb. S ki tudja, hány még, akikre nem is figyelünk fel? Aki azt várja, hogy most valami dörgedelem következik ezért, téved. Nekem - őszintén kijelenthetem - tetszik e szerzők bátorsága. Visszahoztak vagy inkább visszacsempésztek egy rég eltemetett, sőt elsiratott igefajtát. Mert hogyan is állunk napjainkban a szenvedő igével? Mint állítólag idegen mintára keletkezett igefajta, kitiltatott a használatból. Mondhatnám: kitiltották a használatból, de nekem is jobban tetszik most itt ez a kitiltatott alak. „A -tátik, -tetik a magyarban nem használtatik“ - állították a nagy okosok. S a mai nyelvművelésnek már nem maradt más tennivalója, mint az, hogy sirassa. Igen, hogy sirassa, mert lépten-nyomon tapasztaljuk, milyen nagy szükség volna rá. Ugyanis a mi nyelvünkben is természetes és hagyományos a szenvedő szemlélet, sokszor szeretnénk valamely cselekvést anélkül kifejezni, hogy a cselekvő alanyt ismernénk vagy említenénk. Akadnak ugyan helyettesítő eszközeink, de a szenvedő igét egyik sem pótolja igazán. Olykor az -ódik, -ódik, főként visszaható igéhez járuló képzővel fejezünk ki személytelenséget: adódik, ivódik, kifejeződik stb. De bizony ezzel sem pótolható a szenvedő ige, mert olykor jelentéskülönbség is tapasztalható a szenvedő és a visszaható képzős alak között; mást jelent ez: az ajtó becsukatik, mint ez: az ajtó becsukódik. Az előbbi esetben azt fejeztük ki, hogy az ajtót becsukja valaki, az utóbbiban meg azt, hogy magától csukódik be. De nem ritka helyettesítő eszköz a létigei állítmányból és a -va, -ve képzős határozói igenévből álló szerkezet sem. Csakhogy ezzel sem megyünk sokra, mert a jelentéskülönbségek itt is jelentkeznek: a hús megsüttetett szerkezetben befejezett szenvedő cselekvést fejez ki az ige, a hús meg van sütve szerkezetben meg állapotot jelöl a meg van sütve. Gyakran terpeszkedő kifejezésekkel vélik helyettesíthetónek a szenvedő igét. Az ügyre nemcsak azt mondják az elintéztetik értelmében, hogy elintéződik vagy el lesz intézve, hanem ezt is: elintézést nyer. Leggyakrabban azonban - mint már utaltam rá- a határozatlan alanyt kifejező többes 3. személyű cselekvő igei formát használjuk: az ügyet elintézték. Nem állítjuk tehát, hogy a szenvedő igét egyáltalán nem tudjuk nélkülözni, de bizony sokszor problémát okoz a helyettesítése, és még több nyelvhelyességi hibát szül, különösen fordításkor. S mennyivel könnyebb volna a fogalmazók vagy a fordítók munkája, ha több lehetőség állna a rendelkezésükre a személytelenség kifejezésére! S az sem helytálló érv a használatuk ellen, hogy a személytelenség mögé bújhatnak azok is, akik nem szívesen vállalják a felelősséget tetteikért. Akik nem merik leírni: elrendelem, inkább ezt írnák le: elrendeltetik. De minden eszközzel - még a nem nyelviekkel is- vissza lehet élni. A kés nélkülözhetetlen eszközünk, s hányszor követnek el vele bűntényt! De hát - mondjuk szomorúan - bármennyire hiányzik is a szenvedő ige, már nem újítható fel a használata. Ha valamilyen csoda folytán mégis megjelennének ezek az igék, szokatlannak, archaikusnak hatnának. Mint ahogy sokan ilyennek érzik a még megmaradt néhány alakot bizonyos kifejezésekben: engedtessék meg, közhírré tétetik, valamilyen érzülettel viseltetik valaki iránt stb. Ezek azért furcsák, mert ritkán halljuk őket. De ha fokozatosan - mert csak így képzelhető el - visszacsempésznénk ezeket az igéket, megszokná őket a fülünk. S én most már - a bevezetőben említett néhány példa után - nem is vagyok olyan biztos abban, hogy nem újítható fel a használatuk. JAKAB ISTVÁN Ne változtassunk állandó szókapcsolatainkon! Különféle eredeti kéziratokból idézem az alábbi példákat: Majd elintézem én a maga baját!- fenyegetőzik valaki. Ha ez nem fenyegetés volna, hanem biztatás, például ilyen formában: Ne féljen, majd elintézem én a maga baját - akkor nemigen lehetne kifogásolni. Ha azonban fenyegetés, akkor az idézett formában nem helyes, mivel két azonos értelmű kifejezésmód vegyült benne össze. Az egyik: ,,Majd ellátom én a maga baját! A másik: Majd elintézem én magát! Mindkét mondatnak ez az értelme: Majd elbánok én magával! Rohant, mintha nyílból lőtték volna ki - jellemzi az író a rohanás sebes voltát. Nem nehéz rájönni, hogy ez esetben is szólásvegyítéssel van dolgunk. De kezdjük azon, hogy nyílból nem lehet kilőni semmit, hiszem maga a nyíl az, amit kilőnek. Fut, száll, mint a kilőtt nyíl, vagy esetleg jelző nélkül: mint a nyíl - ez kétségkívül helyes. A másik helyes szóláshasonlat: Mintha puskából lőtték volna ki. Ennek a két állandó szókapcsolatnak az értelme nem egészen azonos, mivel a fut, száguld, száll, mint a nyíl folyamatos cselekvést jelöl; a mintha puskából lőtték volna ki a cselekvés kezdetét jelenti: elrohant, elfutott, mintha puskából lőtték volna ki, esetleg: mint akit puskából lőttek ki. Megfenyegette, hogy akkor leveszi válláról a kezét. Ez a mondat így, ebben a formában konkrét értelmű. Valaki valakinek a vállán tartotta a kezét, s most valamilyen okból le akarja venni onnan. Átvitt értelme csak az imént idézetthez hasonló kifejezésnek van: leveszi valakiről (esetleg: valamiről) a kezét, azaz megvonja tőle a támogatást, segítségét, jóakaratát. MAYER JUDIT 1988. VI*
