Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)
1988-07-21 / 170. szám, csütörtök
A közős érdekeket szolgáló felelősségteljes lépéseket Mihail Gorbacsov beszéde a Legfelsőbb Tanács Elnökségének ülésén (ČSTK) - A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének hétfői ülésén, amelyen az Azerbajdzsáni SZSZK, valamint az örmény SZSZK Legfelsőbb Tanácsainak a Hegyi Karabahra vonatkozó határozatairól tárgyaltak, beszédet mondott Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára. Elvtársak! Rendkívüli figyelmet és felelősséget kell tanúsítanunk, fölöttébb felelősségteljesen kell eljárnunk annak a kérdésnek a megvitatásánál, amelyet a Legfelsőbb Tanács Elnökségének mostani ülése elé terjesztettek. Nagy politikai jelentőségű kérdésről, soknemzetiségű államunk létfontosságú kérdéséről van szó. Az emberi kapcsolatok nagyon érzékeny szféráját, országunk nemzetei és nemzetiségeinek kapcsolatait érinti, össz-szövetségi kérdés ez, mivel mindaz, ami államunk különböző részeiben történik, mindnyájunkat érint. Mindannyiunknak létérdekünk, hogy a legbonyolultabb és legkomolyabb kérdéseket nyugodtan és részletekbe menően oldjuk meg, ez szolgálja közös érdekünket. Hozzá kell ehhez adni, hogy olyan problémáról van szó, amelynek gyökereit a régmúltban kell keresni. Bármilyen szemszögből is tekintsünk a ma megvitatandó kérdésre, leszögezhetjük, ez szuverénül fontos és szuverénül összetett probléma. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen egyszerű. Ahhoz azonban, hogy eljussunk az egyszerű következtetéshez, nagyon kemény és nagyon bátor lépést kell tennünk, de elsősorban is egymás elébe menő lépésekre van szükség. Azt is mondhatnám, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének mai ülése nagyon fontos mérföldkő az átalakítás folyamatában, sőt mi több, történelmi jelentőségűnek nevezném ezt az ülést. Hiszen ha ma nem találnánk meg e probléma megoldásának kulcsát - s meg kell találnunk annak messzemenő következményei lennének, amelyek nyomot hagynának az egész átalakítási folyamaton. Országukban semmilyen ügyet, semmilyen gondot nem oldhatunk meg úgy, hogy közben megfeledkezünk akárcsak a legkisebb nemzetiségnek az érdekeiről is. Ez a nemzetiségi politika lenini koncepciójából fakad, (gy jártunk el és már sok mindent elvégeztünk. S ha államunk képes volt történelmi feladatok megoldására, ha Oroszország - a múltban a nemzetek börtöne - mára modern, erős állammá vált minden irányban, nemcsak gazdasági, hanem politikai, katonai, szellemi és tudományos szempontból is, akkor mindezt az tette lehetővé, hogy egyesültek a nemzetek és nemzetiségek óriási erőfeszítései. Ha nem tartanánk magunkat Leninnek ehhez az egyik legfontosabb gondolatához, ehhez a lenini iránytűhöz a nemzetiségi kérdés megoldásában, ma nem rendelkeznénk mindezzel. S mindezek ellenére nem kevés probléma halmozódott fel. A belpolitikának e fontos területén nagyon sokáig nem léptünk előre. Nagy hatással volt rám sok elvtárs beszéde, főleg a Kaukázusból jött régi barátomnak, Raszul Gam- zatovnak a felszólalása. Igaza van abban, hogy ma nagyon nehéz helyzettel van dolgunk, amikor is államunk életének alaptörvényét, a barátság törvényét sértik meg. Hiszen ha eddig kiálltuk a legnehezebb megpróbáltatásokat is, például győztünk a nagy honvédő háborúban, akkor ez csak annak volt köszönhető, hogy tiszteletben tartottuk a barátság törvényét, annak, hogy egymás mellett álltunk, hogy magunk mellett tudtuk a barátokat. A háború után, amikor egész köztársaságokat, hatalmas területeket kellett újjáépíteni, mindig magunk mellett érezhettük a barátot, az ő megértését, segítségét. Talán tudnánk-e napjainkban a nemzetek barátsága nélkül teljesíteni az ország megújításának hatalmas feladatait, ki tudnánk-e nélküle bontakoztatni a szocializmus távlatait, a dolgozók érdekében, életük javítása érdekében, mindent megtenni azért, hogy az emberek öntudata olyan legyen, amilyennek egy szocialista országban lennie kell, hogy egy szabad ország valóban szabad állampolgárainak érezhessék magukat? Elvtársak! A kérdés ezért rendkívül fontos, s megismétlem: ülésünk történelmi jelentőségű. Ma olyan választ kell találnunk, hogy sok más bonyolult kérdés megoldásához is példát mutasson, azon kérdésekéhez, amelyek a nemzetek közötti kapcsolatokban merültek fel. Minden felszólaló azzal kezdte, hogy elemezte az események okait. S ez helyes, mert nem elég csupán a megtörténtek következményeivel foglalkozni. Hogy levonhassuk a tanulságokat, ismernünk kell a történtek okait. Ezzel összefüggésben itt rámutattak bizonyos fogyatékosságokra az állami szervek tevékenységében, amelyeket szövetségi államunk kialakításának kezdeti időszakában követtek el. Az erre vonatkozó vélemények különbözőek. Ismerjük őket. S most nem fogunk mérlegelésünkben ezzel a kérdéssel foglalkozni. Bár érdemes megmondani: lehet, hogy akkor nem mindent oldottak meg olyan ideálisan, ahogy azt ma szeretnénk. Azóta 65 év telt el. Örményország és Azerbajdzsán fejlett köztársaságok, amelyek hatalmas potenciállal rendelkeznek - mind gazdasági, mind pedig kulturális és szellemi téren. Ezért arra kérnénk minden elvtársat, vegyék mindezt figyelembe akkor, amikor kimondjuk az ítéletet az említett döntésekről. A tudósokhoz fordulok: önöknek nagy felelősséget kell tanúsítaniuk. Ha a kezdetektől fogva minden any- nyira hibás és rossz volt, lennének-e talán ilyen eredményeink? Nem. Úgy gondolom, ha azokról az okokról beszélünk, amelyek mozgásba hozták az örmény és azerbajdzsán lakosságot, látnunk kell a múlt súlyos örökségét is. Ezek komoly, nagy fogyatékosságok a belpolitikában, s az olyan fajsúlyos kérdésben is, mint a nemzetiségi politika. Egyetlen kérdést sem lehet egyszer s mindenkorra megoldottnak tekinteni. Minden kérdésnek megvan a maga dinamikája, fejlődése, s ez a nemzetiségi viszonyokra is érvényes. Figyeljék meg, hogy megváltozott minden. Először: ma már az emberek 90 százaléka a szovjethatalom éveiben született. Minden nemzetnek megvan a maga értelmisége, kultúrája, a saját nyelve, megvannak a tudományos erői. Ez jó dolog. Ha valaki mást gondol, ha valaki mindent - úgymond - közös nevezőre akar hozni, akkor az téves úton jár, amelyet azonnal fel kell számolni. Nemzeteink közeledése és felvirágzása, nemzetiségeink közeledésének és erőfeszítéseinek összefogása minden nemzet, minden kultúra felvirágzása, minden nyelv fejlődése alapján fog történni. Ez a mi kincsünk, és nem fogyatékosságunk. Új nemzedék lép az életbe, felnőttek az értelmiség új sorai, amelyek tanulmányozzák saját történelmüket. Honnan az ő nemzetük, honnan az ő nyelvük? Milyen kapcsolataik voltak a múltban, hogyan néznek ki ma, s milyen lehetne a jövőjük? Mindezek élő folyamatok. Rábízhatjuk-e őket az ösztönös fejlődésre? De jelentős mértékben így volt ez. S a Hegyi Karabahban történtek gyökerei éppen ebben rejlenek. S ha még hozzáadjuk, hogy egyes területek vezetésébe olyan emberek kerültek, akik sem az internacionalizmus szempontjából, sem politikai és erkölcsi szempontból nem voltak a helyzet magaslatán, akkor világos, miért öltött minden ennyire kiélezett formát. Most nemcsak Karabahról beszélek, mert ez nem egyedülálló jelenség. Kiélezett formákat öltött, s okot ad nekünk arra, hogy általánosságban is elgondolkodjunk rajta. A Hegyi Karabah problémája összefügg a vezető azerbajdzsáni szervek komoly túlkapásaival, s ezt az elvtársak önkritikusan beismerik. Becsülöm Vezirov elvtárs és más elvtársak meggyőző internacionalista magatartását, akik nem kerültek a szevedélyek hatása alá. S helyesen mondotta Ibragimov elvtárs: Ha valaki meg akarja büntetni az embert, akkor vegye el az eszét. Meg kell valósítani a központi bizottság és a kormány határozatait, amelyek Karabah-hegyvidék szociális-gazdasági és kulturális fejlődésének egész komplexumára vonatkoznak. A negatív hozzáállás a dokumentumhoz számunkra érthetetlen. Sőt az is megmutatkozott, hogy szinte elrejtik az emberek elől, megakadályozzák a teljesítését. Számunkra ez elfogadhatatlan, az ilyen hozzáállást elítéljük. Ha a történtek okait elemezzük, látnunk kell: Azerbajdzsánban és Örményországban is sok akut probléma halmozódott fel, amelyek már régen nyugtalanítják mindkét köztársaság dolgozóit. Komoly fogyatékosságok vannak ott a gazdasági és szociális fejlődésben, kiéleződtek az ökológiai problémák, súlyos hiányosságok tapasztalhatók a káder- politikában, s ide sorolható az ideológiai szféra elhanyagolása, az internacionalista nevelés gyengülése, a szocialista erkölcs elveinek komoly megsértése. Sok mindenben megnyilvánult ez. A köztársaságokban burjánzik a protekcionizmus, a lepénzelés, „az árnyékgazdaság“. Az átalakítás mindezt leleplezte, s mi észrevettük, hogy sokak számára ezekben a köztársaságokban az átalakítás mennyire elfogadhatatlanná vált. Bizonyos klánok alakultak ott ki, amelyek kezükben akarták tartani az élet minden területét, az átalakítás azonban valami mást kíván, a politikai színtérre vezeti a dolgozókat, mint a döntő, a fő erőt. Ezért használták ki a Hegyi Kara- bahot az egyik és a másik oldalról is olyan ürügyként, hogy egészen a nacionalista formákig felszítsák a nemzeti érzést, hogy így el lehessen takarni a felhalmozódott, valóban nehéz, égbekiáltó problémákat. Beszéltünk erről a köztársaságok volt vezetőivel, s szóltunk róla a párt központi bizottságának júniusi plé- numülésén is. S láthatják, hogy mennyire összegubancolódott itt minden. Nem kell egyszerűsíteni a dolgokat. Ezt az egész eszmefuttatást egészében véve azzal a szilárd meggyőződéssel fejezem be, hogy a probléma súlyossága, bonyolultsága, fontossága, érzékenysége nagyon felelősségteljes viszonyt kíván, az egymás iránti tisz- teleletet. Elvtársak, ezt nem adják meg. S önöknek, Azerbajdzsán és • Örményország képviselőinek egyaránt elmondhatjuk; nem adják meg - ezt el kell fogadniuk. Ma itt, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének ülésén több önkritikát hallunk Azerbajdzsán, s kevesebbet Örményország képviselőitől. Gondolják ezt át, van miről gondolkodniuk mindkét köztársaságban, s van okuk az alapos elemzésekre, a tanulságok levonására. S ha netán a mai találkozóról is úgy mennének el, hogy nem akarnak eligazodni a dolgokban és átgondolni mindazt, hogyan lehetne az eseményeknek más irányt adni, akkor az helytelen lenne. Úgy mondanám, hogy lehangoló lenne. Meggyőződésem, elvtársak, hogy ez a beszélgetés nem marad hatástalan egyikünkre nézve sem. A Legfelsőbb Tanács Elnökségére sem, amelyben jelen vannak az összes köztársaság és számos központi hatalmi szerv képviselői, és a két testvéri köztársaság, Azerbajdzsán és Örményország képviselőire sem. S megmondom önöknek, kedves barátaim, az önök magatartásának jelentőségét nem az fogja megszabni, hogy mit mondanak - ahogy azt itt egyes elvtársak tették, akik csak azzal számoltak, miként fogják őket hallgatni Jerevánban vagy Bakuban. Nem. Az önök magatartásának jelentőségét az adja, hogy ma kifejezésre jussanak a Szovjetunió létérdekei, az azerbajdzsáni és az örmény nemzet létérdekei, s ezek az érdekek pedig, elvtársak, azonosak. Ezek az érdekek azonosak. Úgy vélem, a központ ezekben a nehéz hónapokban a fő iránytűhöz igyekezett igazodni, a lenini iránytűhöz: megőrizni a tiszteletet mindkét nemzet iránt, mindent megtenni azért, hogy kapcsolatuk ne éleződjön ki a szélsőségekig, nem megengedni, hogy bűnt kövessenek el bármelyik ellen e nemzetek közül. Egész idő alatt úgy jártunk el, hogy ne sértsük meg azt, ami létrejött, s ezen túlmenően, hogy igazságos megoldást találjunk az új kérdésekben mindkét nemzet érdekében, az egész Szovjetunió érdekében. Nemegyszer küldtünk elvtársakat ezekbe a köztársaságokba, hogy mérjék fel a reális helyzetet. Ez segített bennünket abban, hogy megfogalmazzuk értékelésünket, javaslatainkat és a kormányhatározatot, amelyről szóltam. Átfogó és jelentős határozat ez. Amikor a helyzet bonyolódni kezdett, s mi láttuk, hogy nehéz próba előtt, ha nem vérontás előtt állunk, ezért hívtuk segítségül a rendőrséget és a katonaságot, hogy a helyzetet kézben tartsuk. Úgy véltük és úgy véljük, hogy ez a mi kötelességünk, a központi kormány, a központi hatalom kötelessége. S figyeljék meg, milyen mértékben volt igazunk: hiszen csak fél éjszakát, csak néhány órát késtünk (minden éjszaka kezdődött) és milyen tragikus következményei voltak ennek Szumgaitban. El kell mondanom, hogy ez a mi közös fájdalmunk, hogy ez nagyon összezavarta mai életünket, amelyet áthatnak a nagy gondolatok és remények. Emberileg értjük, hogy nagy szerencsétlenség történt és ez minden embert felháborított. A jereváni repülőtéren bekövetkezett események ismét megmutatták, hogy nagyon felelősségteljesen kell eljárnunk, nem szabad figyelmen kívül hagyni a helyzet éleződését. Arról már nem is beszélve, hogy mindkét köztársaságban a életet a normális kerékvágásba kell terelni. Csakhogy, elvtársak, láthatják: a szenvedélyek bizonyos mértékben már kikerültek az ellenőrzés alól. Szocialistaellenes, szovjetellenes és oroszellenes jelleggel bíró jelszavak, az agresszív elemek kezében pedig fegyverek jelennek meg. Azt kell ma megállapítanunk, hogy Azerbajdzsánban és Örményországban a lakosok élete és nyugalma van veszélyben. Ez a fenyegetés reálisan létezik. Emellett egyesek arra akarják rábírni a jereváni városi tanács ülését, hogy fogadjon el határozatot a katonaság visszahívásáról. Pedig a mi hadseregünk az, amely ma ott van egy magasabb érdek képviseletében, s hogy a beláthatatlan következmények elejét vegye. Ezért a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége nézetem szerint általában véve helyesen járt el, amikor ezt a kérdést itt előterjesztette, s amikor most nyíltan, szem- tól-szembe tárgyalunk erről a számunkra és államunk számára nagyon fontos kérdésről. El kell fogadnunk a szükséges határozatokat, hogy megakadályozzuk a Hegyi Karabah körüli fejlemények veszélyes alakulását. Mi adja a helyzet különlegességét azok mellett, amit már elmondtunk? Az, hogy ezt a problémát, ezt a helyzetet két köztársaság homlokegyenest ellenkező, de úgy is mondhatnám, hogy ultimatív pozíciókból közelíti meg. El kell fogadnunk a szükséges határozatot, hogy megállítsuk a Hegyi Karabah körüli események veszélyes alakulását. Mi a sajátossága ennek a helyzetnek azon kívül, amit már elmondtunk? Az, hogy a két köztársaság hozzáállása ehhez a problémához, ehhez a helyzethez szögesen ellentétes, sőt mondhatnám, ultimatív jellegű. Egyébként ez megnyilvánult a vitákban és a köztársaságok legfelsőbb tanácsai ülésein elfogadott határozatokban. Kölcsönösen kizárják egymást, nem szolgáltatnak alapot az egyeztetett megoldásra és egészében véve zsákutcába vezetnek minket. Nekünk azonban minden bonyolultság és a pozíciók ilyen konfrontációja ellenére meg kell találnunk azt a megoldást, amely nem sértené sem az azerbajdzsán, sem az örmény nép, sem egész szovjet népünk érdekeit. Ma az elnökség ülésén egyértelműen megnyilvánult minden testvéri köztársaság nyugtalansága amiatt, ami Örményországban és Azerbajdzsánban történt. Én úgy értettem azt, amit az elvtársak elmondtak, hogy mindannyiunkat nyugtalanít nemcsak a polémia, nemcsak a kölcsönös vádaskodások és sértegetések - bár ez már önmagában megengedhetetlen a nemzetek közti kapcsolatokban, mérgezi azokat és akadályozza a kérdések megvitatását és megoldását. Mindannyiunkat az nyugtalanít, hogy ez hatalmas károkat okoz fő ügyünknek, az átalakítás, társadalmunk demokratizálása ügyének. Egyenesen kimondom, lényegében a terhelések időszakát éljük át. Megáll az átalakítás ebben a helyzetben? Az átalakítás az emberek maximális összefogását követeli meg. Mi pedig vitákkal és nemzetiségi bizalmatlansággal találjuk magunkat szemben. Az átalakítás demokratizálást és nyilvános tájékoztatást követel meg, itt azonban a demokratizálás zászlaja alatt felelőtlen személyek alávaló nyomást gyakorolnak a dolgozókollektívákra, a köztársaságok lakosságára, sőt a hatalmi szervekre, úgyszintén a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnökségére. Nézzék csak, milyen eszközökkel vértezték fel magukat: ismétlődő tömegtüntetésekkel, nagygyűlésekkel és végül sztrájkokkal is. Más szóval, azt látjuk, hogy az átalakítás által lehetővé tett és megteremtett demokratikus jogokat és új feltételeket nyilvánvalóan antidemokratikus célokra használják ki. Úgy vélem, elvtársak, hogy ez megengedhetetlen, erre senkinek sincs szüksége, s ez nem felel meg országunk népei érdekeinek. Egyes emberek, tekintet nélkül a 19. pártkonferencia felhívására, változatlanul szélsőséges módon járnak el, uszítják a dolgozókat, sót a pártkonferencia után a helyzet ebbe az irányba ki is éleződött. Röviden, az Elnökségnek ezen az ülésén nehéz választás vár ránk, ennek azonban be kell következnie, mivel két nemzet, két olyan testvéri nemzet jövőjéről is szó van, melyeknek közeli a történelme és a sorsa. Évszázadok során együtt éltek az örmények és az azerbajdzsánok, így élnek ma is, és úgy gondolom, így fognak élni a jövőben is. Másképpen ezt nem tudjuk elképzelni, és úgyszintén önök, a két nemzet képviselői csak arra gondolnak, hogyan éljenek együtt. Ha pedig együtt kell élni, akkor gondolniuk kell a mára és a holnapra is. Felelősek vagyunk a máért, ám elsősorban a holnapért. Vagy békében és barátságban kell élni, helyreállítani az emberek közti bizalmat minden városban és minden faluban, minden utcában és minden házban, vagy elfelejteni mindazt, ami jó és szent, amiért életüket áldozták Azerbajdzsán és Örményország legjobb fiainak és lányainak generációi, és belesüllyedni az ellentétek és bizalmatlanság zavaros örvényébe. Ez egyszerűen kisik- lasztaná a két nemzetet történelmi fejlődéséből. Megnyilvánulna ez az egész ország helyzetén is. így mondanám: Ha ez bekövetkezne - nem hiszem azonban, hogy ez így lesz, meggyőződésem, hogy minden jobbra fordul -, ha mégis bekövetkezne, ezt a történelem sosem bo- csátaná meg nekünk. És az emberek sem bocsátanák meg nekünk - egyeseknek azért, mert helytelen szavaikkal és jelszavaikkal olyan felelőtlenül uszították őket, másoknak pedig azért, mert nem állították meg őket, nem fogták meg a kezüket, nem éltek a hatalommal. Nem bocsátanák meg ezt nekünk sem az azerbajdzsánok, sem az örmények, nem bocsátana meg egyetlen szovjet nép sem. Pártunk internacionalista, forradalmunk internacionalista, országunk internacionalista és nekünk el kell érnünk, hogy ebben a házban minden család békésen éljen, függetlenül nemzetiségétől. Ezzel összefüggésben szeretnék még valamit elmondani. A már hosz- szú hónapok óta folyó vitában, sőt elmondhatom, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének mostani ülésén folyó vitában is világosan megfigyelhető mindkét fél törekvése, hogy mindenáron győzelmet arasson, győztesként térjen vissza köztársaságába, hazájába. Örményország képviselői szeretnék elérni Hegyi Karabah hozzácsatolását köztársaságukhoz, míg Azerbajdzsán képviselői nemcsak hogy nem akarják átadni Hegyi Ka- rabahot, hanem semmiben sem akarnak engedni még egy milliméternyit sem. Ezt a szemükbe mon(Folytatás a 4. oldalon)
