Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)
1988-07-15 / 165. szám, péntek
A SZEMTANÚ EMLÉKEZIK Önmagukat közösítették ki a szocialista újságírók soraiból Nem lehet összehasonlítani az összehasonlíthatatlant A csehszlovák újságírás történetében 1968 a sajtó, a rádió és a televízió munkatársai számára a nagy próbatétel éve. Sokan helytálltak, sokan nem. Sokan becsületesen érvényesítették az életben a „januári“ politikát, a szocialista társadalom javát szolgáló változtatások programját. Sokan annak a politikának közvetlen vagy közvetett részesei lettek, amely ugyan januárra hivatkozott, de tulajdonképpen elárulta januárt és a szocializmus aláásására törekedett. Sokan a jobboldali és szocialistaellenes erók tervei valóra váltásának eszközeivé lettek. Az alábbi írás nem kíván elemzést adni, csupán a szemtanú emlékezik. Részleges, de ugyancsak fontos tanúságtétel arról, hogy milyen szerepük volt a tájékoztató eszközöknek 1968 válságos eseményeiben. A CSKP KB Elnöksége már 1964 márciusában határozatot hozott az egyes folyóiratok munkájában tapasztalható egészségtelen jelenségekről. Az „állásfoglalás a kulturális folyóiratok feladataihoz és helyzetéhez“ a Literárni noviny, a Tvár, a Kulturný život, a Hosť do domu és más folyóiratok tevékenységében tapasztalt negativista destruktív irányzatokat tárta fel. Erre utalnak az alábbi megállapítások is. ,,Konzervatívnak neveznek komoly, pártos, elvszerú állásfoglalásokat is, míg egyes nagyon problematikus, ködös, szubjektivista s egyoldalú nézeteket a progresszív gondolkodás- mód, a friss áramlatok, a megújhó- dás stb. megnyilvánulásának tartanak. Ugyanakkor mindenkit, aki védelmezi közelmúltunk valódi, vitathatatlan értékeit, nevetségessé tesznek és dogmatikusnak neveznek. Mindez az olvasók ideológiai félrevezetését eredményezi. “ Az állásfoglalás nem volt következetes és úgy mint számos további hasonló dokumentumból is, hiányoztak belőle a konkrét következtetések és intézkedések. A revizionis- ták ezt a következetlenséget a gyengeség jeleként értelmezték, és minden komolyabb aggodalom nélkül folytatták akcióikat. 1968-ban a szocialista értékrend kétségbevonására tett kísérletek az értékek ellen intézett támadássá váltak. Annak következtében, hogy a párt egyes vezetői lépésről lépésre eltértek az osztálypozícióktól, a jobboldali erők szabad kezet kaptak, hogy összpontosított támadást indíthassanak a szocializmus ellen. Sok ember nem ismerte fel a jobboldal valódi szándékait. Ebben az időben a tájékoztató eszközökben, a Rudé právo kivételével, a vezető pozíciókat többnyire jobboldali irányvonalat követő újságírók töltötték be. A cseh és a szlovák újságíró-szövetség központi bizottságának márciusi közös tanácskozásán kezükbe kaparintották az új- ságíró-szövetség vezetését is. „Lépje át lehetőségeinek határait“ A szocialista állam elleni kampány fő mozgatóereje a Csehszlovák Rádióban dolgozó jobboldali csoport volt. Ehhez a csoporthoz Winter, Weiner, Kind, Jezdinský, Volný és mások tartoztak. Uszításaik célja többek között az volt, hogy kétségbe vonják 1948 februárját. Amint akkoriban az egyik jobboldali újságíró nyíltan kijelentette, a kampány hívei „antifebruárra“ törekedtek. Kétségbe akarták vonni a kommunista párt szerepét, szovjetellenes hangulatot szítottak és előkészítették a talajt a végleges hatalmi harchoz. Hogy tulajdonképpen mi volt a célja február megbosszulásának, azt elárulta E. Goldstücker irodalmi kritikus 1968 márciusában, a bajor rádiónak adott interjúban, amikor arra a kérdésre, hogy elképzelhető-e Csehszlovákiában a termelőeszközök magántulajdonának visszaállítása, így válaszolt: „Egy hatalmas és nem rövid folyamat kezdetén állunk, és azt akarjuk, hogy e folyamat, ha nem is azonnal, a kérdések kikristályosodásához vezessen. Azt szeretnénk, hogy ez a folyamat lépje át lehetőségei határait, és amíg csak lehetséges, halogassuk a végső döntést. Nem szeretnénk már ma meghatározni ennek a folyamatnak a határait." Goldstücker lett akkor a CSKP KB ún. kulturális aktívájának vezetője. Cikkeket írt a különböző folyóiratokba és újságokba, a szocializmus „megújhódásának“ ürügyén félrevezette a becsületes embereket. Jellemző volt például az Állampolgárok, vigyázat! című cikke, amelyben bizonyos névtelen levéllel visszaélve rafinált demagógiával antiszemita nézetekkel vádolta az ún. konzervatívokat, pogromhangulatot keltve ellenük. Úgy gondolom, helyes, ha emlékeztetek arra, hogy ó honosította meg a csehszlovák politikai szó- használatban a „konzervatív“ fogalmat. A berlini művészeti akadémia professzorával, A. Urellával 1964- ben folytatott vitájában használta először. Nem a társadalmi haladást fékező politikai reakcionáriusokat nevezte konzervatívoknak, úgy, amint az számos burzsoá ország, így Nagy-Britannia politikai életében is szokásos. Provokatívan a szocialista ország azon állampolgárait nevezte konzervatívaknak, akik felléptek az ellenforradalommal szemben, a szocializmus védelmében. A Práce 1968 januári vezércikkében példáját követve Josef Smrkovský nyilvánosan progresszívokra és konzervatívokra osztotta társadalmunkat. A Práce rövidesen kivonta magát a Szakszervezetek Központi Tanácsának hatása alól, megvált A. Záz- vorka főszerkesztőtől, szakított osztályküldetésével és kendőzetlenül olyan cikkeket kezdett közölni, amelyekben támadta a pártot, a szak- szervezeteket, az állam irányítását stb. Furcsa „romantikusok“ A jobboldali szocialistaellenes erók biztonságérzetét tükrözte a Kétezer szó című pamflet, amelyet 1968 nyarán a Literárni listy, a Práce, a Zemédelské noviny, a Mladá fronta és a Smena közölt. Szerzői közé tartozott J. Brod, L. Vaculík, A. J. Liehm, O. Wichterle, J. škvorecký és mások. Nyílt ellenforradalmi felhívás volt ez a hatalmi harcra és egyúttal útmutatás is. Olyan nyíltan és provokatívan fogalmazták meg, hogy látszólag Smrkovskýnak is közbe kellett avatkoznia. A politikai álcázás mestere ugyanakkor védelmébe vette a szerzőket azzal, hogy „romantikusoknak“ nevezte őket. Ez a „romantika“ azonban több száz embert veszélyeztetett és azzal fenyegetett, hogy ellenforradalmi vérontáshoz vezet. Politikai terror fenyegette mindazokat, akik nem értettek egyet a jobboldali erőkkel. Emlékezzünk csak arra, mit kellett kiállnia annak a kilencvenkilenc munkásnak, akik a moszkvai Pravdának küldött levelükben fejezték ki aggodalmaikat a szocializmus további sorsával kapcsolatban. Emlékezzünk csak arra a kampányra, amelyet a brnói televízió szervezett a munkásigazgatók ellen. Emlékezzünk a Varsói Szerződés törzskari gyakorlatának résztvevői ellen indított kampányra, arra a terrorra, amelyet a kommunisták gyermekei ellen az iskolákban alkalmaztak, arra a kísérletre, hogy meglincseljenek egy katonatiszt-feleséget Kassán (Košice), a lemondó köztársasági elnök szégyenteljes gyalázására, Cerný professzor cinizmusára, aki lehetségesnek tartotta a nyilvános akasztásokat, emlékezzünk a népi milícia, a biztonsági szervek, a bírók és ügyészek, a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetség elleni kampányokra. Nem felejtem, hogy amikor 1968 tavaszán Stanislav Oborskýval, a Kdynéi Gépgyárban Jaroslav Holub igazgató öngyilkosságának okait kutattuk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a kétségbeesett tettre a jobboldali újságírók által teremtett pogromlégkör kényszerítette ezt az embert. Sohasem felejtem el, hogyan támadtak bennünket azért, amikor Stanislav Oborskýval, 1968 márciusában a Rudé právóban szót adtunk a karlíni Tesla munkásainak, akik figyelmeztettek az ellenforradalom veszélyére. A munkások már márciusban megérezték a fenyegető veszélyt. A jobboldali újságírók a Csehszlovák Rádióban talán ezért akarták térdre kényszeríteni a munkásokat. Egyik csoportjuk, élén N. Weinerrel, mikrofon előtti beszélgetésre hívta meg Záruba munkást, akit aztán az egyenlőtlen szópárbajban nevetségessé tettek. Az egész ügy kínos volt és a párbaj erkölcsi győztese végül mégis Záruba elvtárs lett. Szükség van az újságíróknak a szocializmusra? 1968. június 21-én és 22-én Prágában megtartották az újságírószövetség rendkívüli kongresszusát. A küldöttek többsége jobboldali újságíró volt. A Rudé právo különleges helyzetét tükrözte, hogy a szerkesztőség kollektívája két küldöttséget választott meg. A két küldöttség azonos létszámú volt, ami az erőviszonyok kiegyenlítettségére utalt. A kongresszuson részt vett Alexander Dubček is. Ebben nem akadályozta meg az sem, hogy a pártnak már nem volt vezető szerepe a tömegtájékoztató eszközökben. Nyilván csak az volt a célja, hogy előkelő helyet szerezzen a jobboldali újságírók népszerűségi listáján, amelyet hétről hétre közöltek. A kongresszuson elhangzott annak az időszaknak a tézise, A.-J. Liehm, a Literárni listy szerkesztőjének szájából: A szocializmusnak szüksége van a sajtóra, de szüksége van a sajtónak a szocializmusra? Liehm többek között azt követelte, hogy azok legyenek a tájékoztató eszközök tulajdonosai, akik bennük dolgoznak, vagyis az újságírók! Ez nem jelentett újat, valami hasonlót követeltek 1956-ban a magyar ellenforradalom alatt. Világszerte természetes, hogy a tömegtájékoztató eszközök a kiadó irányvonalát követik, és sohasem helyezkednek vele szembe. ^ A Rudé právo jobboldali szerkesztői azt követelték, hogy a Rudé právo ne legyen a CSKP KB sajtószerve, ne irányítsa a párt vezetősége, amint azt a párt alapszabályzata meghatározza, hanem váljon „a párt sajtószervévé“, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy a Rudé právo, helyezkedjen szembe a párt vezetőségével. A valóságban a pártot a jobboldali újságírók képviselték volna. A Rudé právo jobboldali újságírói céljaik valóraváltása érdekében meghívták a szerkesztőségbe a jobboldali opportunista tábor vezetőit, így pl. Sabata docenset, M. Weinert és másokat. Alexander Dubček is eljött a szerkesztőségbe. A CSKP KB első titkára azonban kínos benyomást keltett. Arra a kérdésre, hogy a párt mikor lendül végre offen- zívába, és vet véget a jobboldal akcióinak, mikor akadályozza meg, hogy tovább távolodjon a marxiz- mus-leninizmus és a proletár internacionalizmus pozícióitól, siránkozva magyarázni kezdte „fedezék elméletét“: „Fedezékbe kell húzódnunk és a megszerzett pozíciókat megszilárdítani, majd ezután további lépést tenni“. Kevesen hittek már azonban krokodilkönnyeinek. Milyen megszerzett pozíciókról volt szó, hiszen a párt az ő vezetésével egyiket a másik után vesztette el. Abban az időben, amikor Dubček ellátogatott a Rudé právo szerkesztőségébe, már világos volt, hogy a jobboldali erők tevékenysége következtében jelentősen gyengült a párt vezető szerepe, és már csak idő kérdése volt, hogy az ellenforradalmi erők mikor veszik kezükbe a hatalmat. Törvényszerű kudarc Nézzük meg most közelebbről, kik képviselték 1968-ban újságírásunkban a jobboldali erőket. Az egyik volt közülük Jirí Hoch- mann. Az Obrana lidu katonai lap szerkesztőjeként futott be, a hatvanas évek elején átlépett a Rudé právóba. Félelmetes történeteket talált ki, amelyekkel szívesen tündökölt. Ezt csinálta a Ján Masaryk haláláról írt gyalázatos cikkben. Szerinte „Berija gorilláinak“ áldozata lett Ján Masaryk. A Reporter című bulvár jellegű hetilapban, amelyet az újságírószövetség „megújítói“ adtak ki és amelynek élén St. Budin állt, tág teret biztosítottak számára. Végül hivatásos antikommunistaként az Egyesült Államokba került. Említést érdemel Kamil Winter, a Televízió Híradó volt főszerkesztője is. Idézzünk fel néhány részletet abból a beszélgetésből, amelyet 1969 áprilisában a torontói televízió készített vele:- Mivel Csehszlovákiában olyan magas pozíciót töltött be, bizonyára kommunista volt. Winter: - Attól függ, mit ért a kommunista szó alatt.- Tagja volt a kommunista pártnak? Winter: - Párttag voltam, de nézeteimet illetően sohasem voltam kommunista.- Nem gondolja tehát, hogy a kommunista pártnak vannak a népük és a többi nemzet érdekeinek megfelelő legjobb eszméi? Winter: - Ezt sohasem hittem. Húsz év hosszú idő, de nem olyan hosszú, hogy az ember felejtsen. Azok közül, akiket megemlítettünk, sokan az ellenforradalom kudarca után kenyéradóikhoz, többek között a Szabad Európához távoztak. Azoknak az oldalára álltak, akik február után reakciósokként léptek fel a volt hlinkásokhoz, hogy továbbra is árulókként tevékenykedjenek. Most már nyíltan, az 1968-ban használt álarc nélkül. Jezdinský, Volný, Schulz, Pachman, Seluk, Filip, Sviták, Liehm, Müller, Laub, Pelikán, Tosek, Kusák, Kyncl, Čermák, škvorecký, škutina és mások. Hozzávetőlegesen 180-an voltak. Az antikommunista apparátusban, az Amerika Hangjában, a Szabad Európában, a kémszervezetekben különböző beosztásokban kezdtek dolgozni. A kör bezárult. Gyakorlatilag oda mentek, ahonnan ideológiailag kiindultak. Eleinte rejtve valósították meg nálunk a Free Europe Radio programját, más szóval a CIA programját, később nyíltan, és ma már teljesen nyilvánosan, mint a szocializmus, a kommunista párt ádáz ellenségei, mint volt hazájuk ellenségei, mint szánalomraméltó ügynökök. Veszteséget szenvedtek, kudarcot vallottak, olyan mértékben, hogy még Tigrid, a február utáni emigráns, a CIA érdemes ügynöke is szemrehányást tett nekik szennylapjában: „Az emberarcú szocializmus vezető képviselői, tartózkodjanak ma otthon vagy külföldön, több olyan történelmi lehetőséget szalasztottak el, amellyel radikálisan és főleg pozitívan változtathatták volna meg a csehszlovákiai események alakulását az 1968 évi válság legfontosabb pillanataiban". Ferdinand Peroutka reakciós antikommunista emigráns saját tapasztalatai alapján halála előtt tevékenységét értékelve nagyon találóan megjósolta jövőjüket: „Úgy gondolom, hogy nem marad utánunk más, csak olyasvalami, mint az ablaküvegen látható visszataszító foltok, amelyeket ősszel a legyek hagynak maguk után." A saját sorainkhoz intézett szavak krédója A becsületes újságírók többsége támogatta 1969-ben a CSKP KB áprilisi ülésének határozatait, és elhatárolta magát a jobboldali opportunista erőktől, amelyek saját magukat zárták ki a szocialista újságírók soraiból. A differenciálódás jelentősen elősegítette A saját sorainkhoz intézett szavak című dokumentum, amelyet 1969. május 17-én a Rudé právo közölt. Két héten belül 350 neves cseh és szlovák újságíró írta alá. Munkájával, politikai állásfoglalásával több száz további újságíró is csatlakozott hozzá. Felmerül a kérdés, hogyan történhetett meg, hogy az újságírók nagy része csalódást okozott a nehéz válságos helyzetben, és a jobboldal táborához csatlakozott. Erre a kérdésre A saját sorainkhoz intézett szavak így válaszolt: „... éveken keresztül olyan emberek is terjesztették és védelmezték a szocializmus gondolatait, akik nem voltak meggyőződve helyességükről. 1968januárja után ezért nem okozott nehézséget ezeknek az embereknek, hogy szakítsanak azzal, ami nem volt soha a sajátjuk, és radikálisan követeljék a szocializmus „megújhodását", amelyet a valóságban úgy értelmeztek, mint a párt pozícióinak aláásását. A párt- politika bírálata az ő körükben nem irányult a hibák kiküszöbölésére és a múlt pozitív értékelésére, hanem azt akarta bizonyítani, hogy végleg lemondanak dogmatikus múltukról, és arról, a „meggondolatlanságukról", hogy a múltban támogatták a párt politikáját". Az újságírói munka alapvető feltétele - és ez ma különösen időszerű - a szilárd meggyőződés, a tudományos szocializmus alapelvei iránti hűség, a szocialista jövőért folytatott becsületes harc, úgy, amint azt életével és becsületes küzdelmével a megszállás alatt és végül hősi halálukkal Šverma és Fučík nemzedékének tagjai bizonyították. Korunkban az újságírók küldetésének az tehet a legteljesebben eleget, aki szem előtt tartja, amit Klement Gottwald a kommunista sajtóról mondott: Annak, amit leírok meggyőződésemnek kell lennie. Becsületesen kell írnom, igazat kell írnom, elő kell segítenem az igazság győzelmét. A szocializmus igazságának győzelmét... Ez ennek az írásnak az értelme. A történelmi igazság nevében akarom meggyőzni azokat, akik hirtelen azt állítják, hogy ők 1968-ban ugyanazt akarták, mint amiért társadalmunk ma, a XVII. kongresszus után küzd. A „januári politika“ diszkredi- tálása, a CSKP KB 1968 januári ülése programjának elárulása nem azonosítható azzal, amiért ma küzdünk. Nem hasonlítható össze az összehasonlíthatatlan. Nem hasonlítható össze az átalakítás és demokratizálás folyamatainak céljaival, légkörével, a párt pozíciójával, az alkalmazott formákkal és módszerekkel és már végképp nem a tömegtájékoztató eszközök szerepével, érettségével, felelősségtudatával, erkölcsi-politikai šzívonalával. JIŔÍ STANO
