Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)
1988-06-30 / 152. szám, csütörtök
Mihail Gorbacsov előadói beszéde (Folytatás a 4. oldalról) szükségleteit juttatja kifejezésre - arra összpontosíthatná figyelmét, hogy kidolgozza a nagy társadalmi és gazdasági programokat, terveket, ez a hál foglalkozhatna az árpolitika, az adózás kérdéseivel, a munkaügyi viszonyokkal, az állampolgári jogok védelmével, a honvédelem erősítésével kapcsolatos kérdésekkel, a nemzetközi szerződések ratifikálásával és egyéb kérdésekkel. Most a pártértekezleten egyetértésre kell jutnunk a két ház funkcióinak elvi különválasztásáról. Mindennek az alkotmányban és más jogi aktusokban kell kifejezésre jutnia. A vita még egy kérdést hozott felszínre, amellyel kapcsolatban aktív eszmecsere folyt. Ez pedig a felsőbb párt és állami tisztségek viszonya egymáshoz, helyük a legfelsőbb hatalmi struktúrában. Ezzel kapcsolatban egyesek azt tekintenék helyesnek, ha visszatérnénk ahhoz a gyakorlathoz, amely még Lenin idejében létezett, amikor is a párt vezetője egyidejűleg a kormány feje is volt. Mások szerint viszont általában nem kívánatos a párt és állami tisztségek egy személy általi betöltése. Ismét mások azt javasolják, hogy hozzuk létre a Szovjetunió elnökének tisztét. További vélemények szerint a jogállam koncepciójával összeegyeztethetetlen az, hogy az SZKP KB főtitkára gyakorlatilag az ország legfőbb képviselőjének szerepét töltse be. Sok más vélemény is van. Ez komoly kérdés, elvtársak, és alaposan meg kell vitatnunk a pártértekezleten, méghozzá úgy, hogy optimális megoldás szülessen rá a politikai rendszer reformja keretében. Az SZKP KB véleménye szerint a felsőbb képviseleti szervek és az egész tanácsi rendszer szerepének növelése, a hatalom törvényes jellegének erősítése, nemzetközi téren pedig a Szovjetunió jobb képviselete érdekében létre kellene hozni a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökének tisztét. Ki kell kötni, hogy a Legfelsőbb Tanács elnökét a Népképviselők Kongresszusa válassza, illetve hívhassa vissza titkos szavazással, és az elnök teljes mértékben a Népképviselők Kongresszusának tartozik felelősséggel és beszámolási kötelezettséggel. Minthogy általában növekszik a képviseleti szervek szerepe, megfelelően széles állami hatáskörrel kell felruházni a Legfelsőbb Tanácselnökét. Például általános irányítást gyakorolhatna a törvények és a fontosabb társadalmi, gazdasági programok előkészítésében, döntéseket hozhatna az ország külpolitikájával, védelmi képességével és biztonságával kapcsolatos kulcsfontosságú kérdésekben, ó vezethetné a Honvédelmi Tanácsot, javaslatokat tehetne a Minisztertanács elnökének személyére, és elláthatna egyéb olyan funkciókat, amelyek hagyományosan együtt járnak ezzel az állami tisztséggel. Úgy véljük, hogy a legfelsőbb hatalmi struktúrában szükség van a Legfelsőbb Tanács elnökségére is, amely a Legfelsőbb Tanács elnökének irányítása alatt dolgozna. Az elnökség tagjai között helyet kaphatna az elnök két első helyettese, akik közül az egyik a Népi Ellenőrzési Bizottság elnöke volna, továbbá a 15 helyettes (minthogy 15 köztársaság van), a parlament házainak, állandó bizottságainak és bizottságainak elnökei. Az elnökség hívná össze a parlamenti ülésszakokat, koordinálná a bizottságok \és a képviselők munkáját, és egyúttal volna bizonyos képviseleti és egyéb hatásköre is. Célszerű lenne megerősíteni a legfelsőbb hatalmi szerv állandó bizottságainak státusát. E bizottságok a Legfelsőbb Tanács tagjaiból és a Népképviselők Kongresszusának küldötteiből állnának, s kamaránként külön-külön, valamint közösen jönnének létre (egyesített bizottságok). A bizottságok jogkörét az új feladatok figyelembe vételével lényegesen bővíteni kellene. Többek között elő kellene irányozni, hogy csak a bizottságokban történő előzetes megvitatás után lehet döntést hozni nagy jelentőségű bel- és külpolitikai kérdésekben, illetve kinevezni a minisztériumok és hivatalok vezetőit, más tisztségviselőket. Bővíteni kellene a bizottságokban történő nyilvános meghallgatásokat, a különleges képviselői csoportok létrehozását az élénk társadalmi érdeklődést kiváltó problémák tanulmányozására. Felvetődik az is, hogy a legfelsőbb hatalmi struktúrán belül jöjjön létre egy új szerv, az Alkotmányos Felügyeleti Bizottság, amelyet a népi képviselők kongresszusa választana meg. Ez a bizottság azt kísérné figyelemmel, hogy törvényeink és más jogi intézkedéseink összhangban állnak-e országunk alaptörvényével, s rendelkezne az ehhez szükséges jogkörrel. Egyébként egy ilyen bizottság léte kiegészítő garanciát jelentene a tisztségviselők, közöttük a legmagasabb posztokat betöltők tevékenysége feletti demokratikus ellenőrzésre. 3. A legfelsőbb hatalom új szervezeti formái önmagukban még nem garantálják e szervezet hatékonyságát. Ehhez határozottan meg kell változtatni magát a Legfelsőbb Tanács tevékenységének jellegét és stílusát. Az ülésszakokról száműzni kell a hosszú beszédeket és tartalmatlan beszámolókat, a túlszervezettséget és a formalizmust. Az ülésszakoknak élőknek és igényeseknek kell lenniük, össze kell vetniük a javasolt döntések különböző változatait, javításokat, kiegészítéseket, ellenvetéseket kell megvitatniuk. Olyan napokat kellene rendezni, amikor a kormány válaszol a képviselők kérdéseire, bővíteni kellene a képviselői'interpellációk gyakorlatát. Természetesen az is megtörténhet, hogy valamely döntés elfogadásánál nem lesz teljes az egyetértés. Ez azonban a demokratikus folyamat szempontjából normális jelenség. Már régen ideje lenne, hogy jobban odafigyeljünk az ellenvéleményekre, ne előítéletekkel fogadjuk őket. A vélemények szocialista pluralizmusa, a vita, a nézetek szembeállítása- ez a jobb, az optimális megoldások kereséséhez vezető út. Az SZKP Központi Bizottsága, amikor ezeket a változtatásokat javasolja a Szovjetunió legfelső hatalmi szervének szerkezetében és munkaszervezésében, úgy véli, hogy sok közülük elfogadható a köztársaságok legfelső hatalmi szervei számára is. Ezek a lépések elősegítenék e szervek szerepének és tekintélyének növelését, s egészében a szövetséges köztársaságok jogainak további szélesítését jelentenék. Ezen kívül a szövetségi és köztársasági hatalmi szervek felépítésének és demokratikus működési rendszerének egységessége biztosítaná az egész tanácsi rendszer hatékonyságát, munkájának összhangját. • Az előirányzott változtatások figyelembe vételével meg kell vizsgálni az autonóm köztársaságok hatalmi szervei kialakulásának, szerkezetének és funkcióinak kérdéseit is. Ha a küldöttek egyetértenek, mindezeket a javaslatokat a konferencia különleges határozataként fogalmazhatjuk meg. Ugyanakkor a tanácsok átalakítását nem szabad hosszú időre elhalasztani. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa már ez év őszén megvizsgálhatná a megfelelő törvényhozási lépéseket, majd a jövő tavasszal sorra kerülő választások után végre lehetne hajtani az össz-szö- vetségi államhatalmi szervek átszervezését. A tanácsokat, mint a képviseleti demokrácia alapját megerősítve meg kell teremteni a közvetlen demokrácia minden oldalú fejlesztésének feltételeit- a munkahelyeken, a lakóhelyeken, az állampolgárok gyűlésein és összejövetelein, a legfontosabb országos és helyi döntések megvitatásának folyamatában. A legutóbbi évek tapasztalatai megmutatták, mennyire hatékony a legjelentősebb országos döntések terveinek össznépi megvitatása - ilyen volt többek között az állami vállalatokról, a szövetkezetekről, az oktatási reformról, az egészségügyről folytatott vita. A jelenleginél jóval gyakrabban kell olyan döntéseket hozni, amelyek - egy falu, körzet, vagy város szintjén - az állampolgárok szavazásán alapulnak, különösen olyan kérdésekben, amelyek erősen érintik az embereket, s amelyekről nem alakult ki egységes vélemény. Ilyen esetekben a többség döntse el a problémát. Hatalmas tartalékok rejlenek a nép szocialista önigazgatása valamennyi formájának fejlesztésében. Már vaní jogi, politikai, s bizonyos mértékben pszichológiai alapunk is e tartalékok széles körű mozgósítására, különösen a munkahelyi kollektívákon belül. Saját tapasztalatainkat és szocialista országokbeli barátaink tapasztalatait sokoldalúan értékelve újból és újból? át kell gondolnunk az itt felvetődő kérdéseket, amelyek ahhoz kapcsolódnak, mennyire célszerű az állami szervek egyes funkcióit teljesen, vagy részlegesen átadni valamely önigazgató szervezetnek. A legfontosabb, hogy ez ne formális legyen, hanem a lényeget érintse. Mindannyian tanúi vagyunk annak, ahogy az átalakítás, a demokrácia és a glasznoszty kibontakozásának körülményei között a legkülönbözőbb területeken megnyilvánul a dolgozók aktivitása. Bár meg kell mondanunk, hogy e téren távolról sem minden megy egyszerűen. Vegyünk például egy önálló gazdasági elszámolás alapján dolgozó munkahelyi kollektívát. Ez az önfinanszírozás elvei szerint csak önigazgató szervezetként működhet. Ez pedig azt jelenti, hogy új formában vetődnék fel a közgyűlés és a kollektíva tanácsa közötti, a párt-, a szakszervezeti- és a komszomolszervezet, valamint az adminisztráció közötti kapcsolatok kérdései, s az egész komplexum és a tanácsok közötti viszony kérdései. Lehet, hogy ebben még kevés a tapasztalatunk, de napról napra több lesz, s ezeket megfelelően kell felhasználnunk az önigazgatási folyamat fejlesztésében. Végezetül néhány szót a szocialista néphatalom egyik legfontosabb formájáról - az ellenőrzésről. A munkásellenórzés eszméje Októberhez vezethető vissza, s mint ismeretes, Lemmitolsó munkáiban sokat foglalkozott e kérdéssel. Lenin éppen a tömegek ellenőrző tevékenységében látta az önkénnyel, a szubjektivizmussal, a hatalommal való visszaéléssel szembeni egyik legfontosabb biztosítékot, a szilárd szocialista fegyelem - a munkafegyelem, az állami fegyelem, a tervfegyelem, a gazdálkodási fegyelem, a pénzügyi fegyelem - biztosításának eszközét. A dolgozók által gyakorolt ellenőrzés sajátságos vonása a szocialista politikai rendszernek, szerves, lényegi része társadalmi rendszerünknek. Ma, amikor demokratizáljuk a társadalmi erőket, és fejlesztjük az önigazgatást, szintén teljes mértékben hasznosítani kell a néphatalomnak ezt az eszközét. Mint az SZKP KB tézisei is kimondják, egységes, a választott szerveknek alárendelt társadalmi és állami ellenőrzési rendszert kell létrehozni. És hogy megfelelő tekintélyt adjunk ennek a rendszernek, a Népi Ellenőrzési Bizottság elnöke - mint már mondtam - első helyettese lehetne a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökének. Egy ilyen ellenőrzési rendszer, amelyben ötvöződne az állami és a társadalmi jelleg, és amely a munkahelyeken tevékenykedő népi ellenőrök kiterjedt hálózatára támaszkodna, nagy erővé válna a társadalomnak a negatív jelenségektől való megtisztításában, alkalmas volna arra, hogy tömeges méretekben tanítsa meg az embereket az önigazgatásra. Más szavakkal: egyfelől újjá kell éleszetni a lenini korszak Munkás-paraszt Felügyelőségének jó hagyományát, másrészt az egész ellenőrző tevékenységet a mai kor követelményének a színvonalára kell emelni. 4. Az állami irányítás demokratizálása Elvtársak! Ma, amikor előtérbe kerül az a feladat, hogy minden területen bővítsük a dolgozóknak az irányításban való részvételét, át kell gondolni, hogyan kell konkrét körülmények között alkalmazni a demokratikus centralizmus elvét. Ennek a kérdésnek a tanulmányozásából az a következtetés fakad, hogy a társadalmi fejlődés igényeinek megfelelő fő irányzat a decentralizáció, amely természetesen meghagyja a központnak azokat a funkcióit, amelyek nélkül nem lehet érvényre juttatni a szocializmus előnyeit, nem lehet biztosítani az össznépi érdekek érvényesülését. Az objektív elemzés azt mutatja, hogy népgazdaságunk jelenlegi méretei, a társadalmi problémák sokrétűsége mellett nem lehetséges egyetlen központból idejében és helyesen megoldani az összes felmerülő kérdést. Ebből pedig az következik, hogy a hatáskör tekintélyes részét a köztársaságoknak, a határterületeknek, a területeknek és járásoknak, a munkahelyi kollektíváknak kell átadni. Most az a helyzet elvtársak, hogy nemcsak a kormánynak, hanem a politikai bizottságnak, a KB-titkárságnak is száz számra kell olyan kérdések megoldásával foglalkoznia, amelyeket az ügynek okozott mindenféle kár nélkül át lehetne adni az alsóbb tanácsi, gazdasági és egyéb szerveknek. De mindenki a mostani rendhez van szokva. A vezetők okkal, ok nélkül a legkülönbözőbb kéréseket táviratozzák a Központi Bizottságnak és a kormánynak, az állampolgárok is rengeteg kéryényt adnak be olyan kérdésekben, amelyeket lényegében helyben, városi, járási szinten kellene megoldani. Persze a funkciók és hatáskörök újrafelosztása igen felelősségteljes dolog, amit nem szabad a véletlenre bízni. Ebben a dologban erős politikai impulzusra és pontosan kidolgozott jogi alapra egyaránt szükség van. Egy jelentős méretű decentralizálás végrehajtása éltető erőt öntene politikai és gazdasági szervezetünk érrendszerébe. De eközben - érthető módon - semmi esetre sem szabad megzavarni a társadalom szervezete agyának és a szívének vérellátását. Fontos szerep hárul e tekintetben a legfelsőbb végrehajtó és irányító hatalmi szervre, a Minisztertanácsra, amely a Legfelsőbb Tanácsnak van alárendelve. A párt- és állami szervek funkcióinak szétválasztásakor rendkívüli módon megnő a Minisztertanács felelőssége a bel- és külpolitika megvalósításában, a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztési tervek, valamint hosszú távú programok kidolgozásában és végrehajtásában. E funkciók megvalósításához a Minisztertanács az Alkotmány értelmében széles hatáskörrel rendelkezik. Amikor elismerjük a decentralizáció és a minisztériumi parancsolgatás elleni harc rendkívüli fontosságát, egyszersmind azt is világosan le kell szögeznünk, hogy ennek semmi köze sincs a lokálpatriotizmus ösztönzéséhez. Mivel ennek a veszélye igencsak reális, hathatós ellensúlyokra van szükségünk. A központnak továbbra is rendelkeznie kell azzal a joggal, hogy kimondja saját véleményét, és ami a legfontosabb, határozottan meg kell erősíteni az alulról jövő, a dolgozók részéről megvalósuló demokratikus ellenőrzést. Azt hiszem, mindannyian igent mondunk az önigazgatásra, de nemet az önhatalmúskodásra, igent a helyi érdekek tiszteletben tartására, de persze arra is, hogy a helyi érdekek feltétlenül összhangban maradjanak az egész társadalom érdekeivel. Egyszóval durván tévednek azok, akik úgy gondolják, hogy a decentralizáció megnyitja a zsilipeket a lokálpatriotizmus vagy a regionális önzés előtt. A centralizmus és a decentralizáció ésszerű ötvözésének kérdését vetik fel azok a törvények is, amelyeket már elfogadtunk az állami vállalatokról (egyesülésekről), a szövetkezetekről, a magán munkavégzésről. Az igazgatási szervek feladatainak és felépítésének meghatározásakor azokból az alapelvekból kell kiindulni, amelyeket ezek a törvények megfogalmaznak. Az igazgatási szervek ezentúl nem parancsolgathatnak a munkahelyi kollektíváknak. Egészében véve, elvtársak, az önelszámolási egység, az egyes munkahelyi kollektívák vagy szövetkezetek szintjén történő demokratizálás - mint erről már a reform kezdeti szakaszában meggyőződtünk - csak akkor jár a kívánatos eredménnyel, ha az kiegészül a minisztériumok, a területi szervek és a gazdasági főhatóságok irányítási szintjén vég- rehfltandó demokratizálással. Ebből pedig következik, hogy következetesen törekedni kell a struktúra egyszerűsítésére, az egynemű ágazatokat és tevékenységi köröket irányító szervek összevonására, a minisztériumok és főhatóságok számának csökkentésére, a fölösleges láncszemek, a közbülső és áttételi struktúrák fölszámolására. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, elvtársak, hogy manapság - amikor az átalakítás, a társadalmi demokratizálás, az irányításba való széles körű bevonás roppant bonyolult feladatainak a megoldása folyik - nem lehetünk meg apparátus nélkül és nem becsülhetjük le az apparátusban dolgozók kádereket. Az irányító apparátusra szükségünk van, de az nem maradhat olyan, amilyen az most. Harcolni kell a magas fokú szakmai tudáson alapuló, új típusú apparátus kialakításéért, amely kezelni tudja a korszerű információs technológiát, a nép által demokratikusan ellenőrizhető és képes a gazdasági és társadalmi haladás előmozdítására. Ebben az apparátusban olyan embereknek kell dolgozniuk, akik elsajátították a vezetés tudományának alapjait. Ebből adódik a feladat: újszerűen, a kor színvonalán megszervezni a megfelelő káderek képzését és átképzését is. Jelenleg valamennyi szinten megindult az irányítási struktúra rendbe tétele. A központi és köztársasági minisztériumok, főhatóságok, valamint a helyi igazgatási részlegek egy részét fölszámoltuk. Az irányítás új rendszerének fő vonalait megvitattuk és, jóváhagytuk. Ezek az országos hatáskörű hivatalok apparátusának 40 százalékos csökkentését, a szövetségi köztársaságban működő hivatali gépezetnek felére, az autonóm köztársaságokban, területeken és határterületeken működő hivataloknak pedig egyharmaddal való csökkentését irányozzák elő. A kibontakozó gazdasági reform keretében a vállalatok is kezdenek megszabadulni a fölösleges adminisztratív személyzettől. A szóban forgó folyamat mindamellett nem megy végbe fájdalommentesen, ellenállásba ütközik. Ám meg kell mondani: a dolgozók jogos bírálatokkal illetik mind az SZKP-t, mind a kormányt amiatt, hogy lassan megy a dolog. Még most, az átalakítás három éve után is túlméretezett az irányító apparátus, amelynek jó része teljes erővel iparkodik megtartani pozícióit, és nem veszi tekintetbe a társadalom érdekeit. Nekünk ez ügyben természetesen a nép tökéletesen megalapozott követeléseit kell szem előtt tartanunk. Ha irányítási rendszerünk hatékonyságának radikális fokozásáról beszélünk, akkor azt ennek a rendszernek az egészére ki kell terjesztenünk. Egyetlen láncszem sem maradhat ki a demokratikus megújulás elvein alapuló átalakításból. Ez teljes mértékben vonatkozik azokra az intézményekre, amelyek tevékenysége külpolitikai és külgazdasági funkciók ellátásával függ össze. Azok a számottevő változások, amelyeket az utóbbi időben hajtanak végre ezekben az intézményekben, az idők szellemének megfelelő, normális folyamatba illeszkednek. Támogatni kell az állambiztonsági bizottság, a honvédelmi minisztérium és a vezérkar vezetésének célirányos munkáját is, amelynek célja, hogy tevékenységüket tökéletesítsék, társadalmi fejlődésünknek, a demokratikus folyamatok kibontakozásának, e kibontakozás jelenlegi fokának a feltételeihez igazítsák. Egyszóval, elvtársak, a demokratizálódási folyamat élesen előtérbe állítja az irányítási rendszer minőségi javításának feladatát, amely a központi és a helyi irányítás, a választott és a végrehajtó testületek kölcsönös viszonyában a helyes arányok kialakításának és a dolgozók irányításba való bevonásának a tényleges kiszélesítése útján oldható meg. A kérdés tehát nem szűkíthető le a pusztán szervezeti változtatásokra; ez a mozzanat roppant fontos ahhoz, hogy megértsük a ránk váró munka jellegét. 5. A nemzetiségi viszonyok fejlődése Elvtársak! A szocializmus egyik nagyszerű vívmányává vált az a szövetség, amely a hazánkat alkotó egyenrangú népek és nemzetiségek között kialakult. Ez teszi lehetővé, hogy manapság meggyőződéssel hangoztassuk: fejlődésünk egyedüli egészséges alapja a jövőben is csak a lenini nemzetiségi politika következetes folytatása lehet. Az élet igazolta a nagy szövetségünk megszervezésének magvát alkotó eszme helyességét - az összefogás, az együttes erőfeszítések valamennyi népnek, az egész társadalomnak alkalmat adtak arra, hogy nagymértékben meggyorsítsa fejlődését és a történelmi haladás új területeire lépjen. Minden, utunkat keresztező nehézség dacára megállapíthatjuk: ez a szövetség kiállta az idő próbáját. Változatlanul meghatározó föltétele a hazánkban élő valamennyi nép további fejlődésének. Mint ismeretes, elhatároztuk, hogy a nemzetiségi viszonyok kérdésének külön KB-ülést szentelünk. Mindazonáltal már most, ezen a konferencián ki kell térnünk e roppant fontos és időszerű problémára. E vonatkozásban a valós képet egészében kell vizsgálnunk: a kétségtelen vívmányokat éppúgy tekintetbe kell vennünk, mint a nyilvánvaló fogyatékosságokat, mulasztásokat és nehézségeket, amelyek a konkrét társadalmi-gazdasági kérdések megoldatlanságával függnek össze, helyenként pedig abból fakadnak, hogy nem tudják összeegyeztetni a nemzetiségi és az össznépi érdekeket. Hozzá kell látnunk ahhoz, hogy továbbfejlesszük és optimálissá tegyük a köztársaságok közötti gazdálkodási és műszaki-tudományos kapcsolatokat, teljesebb mértékben aknázzuk ki a tagköztársaságok közötti munkamegosztás és együttműködés, valamint a tudományosan megalapozott regionális politika előnyeit. E vonatkozásban nagy jelentősége van a nyíltságnak. A dolgozókat folyamatosan tájékoztatni kell arról, miként fejlődik köztársaságuk, és hol a helye a népgazdaság egészében. Tudniuk kell mikéntéinek és fejlődnek mind szomszédaik, mind pedig hazánk valamennyi köztársasága. Már csak azért is meg kell ezt tenni, mert a köztársaságok kölcsönös viszonyáról időnként olyan beszélgetéseket és megállapításokat hallani, amelyek a nem kimerítő, sőt egyoldalú tájékoztatásból fakadnak. A pártkonferencia helyesen teszi, ha - mintegy szilárd támpontokat adva a kölcsönös kapcsolatoknak a gazdasági szférában történő fejlesztéséhez - síkraszáll majd az igazságosság és a nemzetisé(Folytatás a 6. oldalon) I
