Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)

1988-06-29 / 151. szám, szerda

Mihail Gorbacsov előadói beszéde

(Folytatás a 4. oldalról) kedések kedvező hatással voltak, de mindeddig nem sikerült a helyzetet radikálisan megváltoztatni.

Az alapkutatásban, amely meghatározza a tudomány és a tudományos-műszaki haladás távlatait, különösen bonyolult a helyzet. Mindmáig megnyilvánul számos olyan fékező tényező, amelyeket azokból az időkből örököltünk, amikor az irányítás admi- nisztratív-utasításos módszerei érvényesültek, s amikor a tudományra gyakran olyan kutatási irányokat kényszerítettek, amelyek nem saját fejlődésének logikájából eredtek. Másrészt viszont nem támogatták a kellő időben a kutatás számos perspektivikus területét, sőt esetenként be is tiltották azokat.

Sem anyagilag, sem szervezésileg nem biztosítottak sok indokolt feladatot, ami lejáratta az egész tudománypolitikát. Nem építették be kellő mértékben a tervezés egész állami rendszerébe a tudományt olyan elválaszthatatlan összetevőként, amely nélkül nem lehet sem kidolgozni, sem megvalósítani a legszélesebb értelemben vett szociális-gazdasági politikát. A tudósokat csak néhanapján vonták be a tervekkel, határozatokkal kapcsolatos kísérletekbe, s véleményüket, ha azok ellentétesek voltak a központi hivatalok érdekeivel, figyelmen kívül hagyták, sőt esetenként üldözték.

Ezért az utóbbi évtizedekben a tudomány helyzete a társadalomban, a tudományos munka tekintélye érezhetően csökkent. A leginkább az aggaszt bennünket, hogy a stagnálás éveiben a szovjet tudomány lemaradozott, és számos nagyon fontos területen többnyire csak a felzárkózásra szorítkozott. Nem normális az a tény, hogy a tudomány akadémiai szektora, amely az alapkutatások többségét valósítja meg, a tudományos kutatásra fordított eszközöknek csupán a 6,8 százalékával rendelkezik.

A tudományügyi politikában ezért ma nem elég ezeket a hibákat és túlkapásokat csupán helyrehozni. A gazdasági mechanizmus számos meglévő struktúrájának alapvető változása, mély átalakítása, a tudományban a belső viszonyok tökéletesítése szükséges. Minőségileg új, saját tudományos potenciált kell létrehozni, enélkül nem érhetünk el rövid időn belül áttörést az alapkutatásban, és ezen az alapon nem tudjuk sikeresen megvalósítani a társadalmunk szociális-gazdasági átalakítását célzó programoknak az egész komplexumát.

A tudományos-műszaki fejlődés irányításának tökéletesítésére, a reszortkorlátok leküzdésére határozott intézkedéseket kell hozni. E téren a járható utak egyike az ágazati tudományos-műszaki komplexumok, műszaki központok és a célfeladatok megoldásával megbízott ideiglenes kollektívák létrehozása. Nagy jelentőséggel bír az, amit már el is kezdtünk: a tudományos szervezetek bekapcsolása az önelszámolási viszonyok rendszerébe és a tudományos kutatás - technika és technológia - beruházás - termelés - elosztás - szolgáltatások zártkörű ciklusának a létrehozása.

Természetesen évek, évtizedek alatt jött létre az alap- és az alkalmazott tudományok potenciálja, viszont megtalálhatók a tudományos fejlődés meggyorsításának a tényezői is. Közéjük tartozik mindenekelőtt a tudományban a viszonyok demokratizálása, a bürokrácia, a konzervativizmus és a monopolizmus felszámolása. Teret kell nyitni a tehetség, az alkotó kezdeményezés és önigazgatás, az egyenjogú versenyszellem, a tudományos gondolatok és nézetek konkurenciájának lehető legteljesebb érvényesülése előtt. Sok tudós szólt arról is, hogy a tudománynak szervezett módszerekkel is biztosítani lehetne a sokrétűséget, s itt is hozzálátni az állami és szövetkezeti formák ésszerű összekapcsolásához.

A társadalomtudományok fejlesztése megkülönböztetett figyelmet követel. Éppen ezek szenvedtek legtöbbet a személyi kultusz, a bürokratikus irányítási módszerek, a dogmatizmus, az illetéktelen beavatkozások miatt. Mint ismeretes, az SZKP XX. kongresszusa után szemmel láthatóan felélénkültek a társadalomtudományi kutatások. Új tudományos irányok, új tudományos káderek bukkantak fel, akik képesek voltak újszerűen dolgozni. Azonban hamarosan ismét tapasztalhatóak voltak a társadalomtudományok feladatainak formálásában a voluntarista megközelítések és a megoldás dogmatikus módszerei is. Az átalakítás feltételei között sürgető társadalmi szükséglet mutatkozik a társadalomtudományi kutatások iránt.

A társadalomtudományok marxista-leninista világnézeti és módszertani alapokon nyugvó valódi fejlődésére van szükségünk. Elkerülhetetlen az átalakítás olyan problémáinak a tudományos vizsgálata, mint amilyen a gazdasági reform, a politikai rendszer megújítása, a demokratizálás, a humánus megújulás, a nemzetiségek közötti viszonyok, az új politikai gondolkodásmód és így tovább. Más szavakkal, annak a társadalomnak, amely minőségileg új állapota felé halad, a fejlődés egységes koncepciójára van szüksége, hogy lássa a folyamatok dialektikáját és ellentmondásos tükröződésüket a tömegek tudatában, szüksége van továbbá a nézetek pluralizmusának tiszteletben tartására, a tudományosan megalapozott távlatok kidolgozására.

A párt a saját feladatát abban látja, hogy továbbra is ösztönözze az alkotó keresést a társadalomtudományokban, s így hozzájáruljon az átalakítás elméleti fegyvertárának gyarapodásához. A tudományhoz való viszonyulásban azonban radikális változásokra van szükség. Az a tudomány, amelyet nem alkalmaznak, előbb vagy utóbb elhal, s a tudományos ismeretekhez való ilyen viszonyulás esetén pedig a gyakorlat sorvad és vakká válik. Számunkra mindez elfogadhatatlan. Ha tehát elvárásaink vannak a tudósokkal szemben, akkor jobban kell bennük bíznunk, s létre kell hozni számukra az alkotó munkához, az új kereséséhez elkerülhetetlenül szükséges feltételeket.

A tudományos-műszaki fejlődés gyorsításának feladatait a szociális fejlődés általános összefüggéseiben kell megítélni.

A tudósok véleménye szerint a fő figyelmet a különböző tudományok, a műszaki, természet- és társadalomtudományok érintkezési pontjaiban lévő problémák elemzésére kell fordítani. A közöttük meglévő szoros kölcsönhatás biztosítja ma a forradalmi áttörést a tudomány és technika fejlődésének minden irányában. Szükséges, hogy a társadalmi kutatások nagyobb hatással legyenek a tudományos-műszaki fejlődés egész komplexumára, annak ejnberi dimenzióira. Le kell vonni a múltból a tanulságokat, s széles körben meg kell szervezni a tudo- mányos-műszaki és műszaki tervek társadalmi véleményezését széles nyilvánosság részvételével annak érdekében, hogy a minimálisra csökkenjenek, sőt teljesen megszűnjenek az ökológiai és egyéb károk, amelyek az ilyen tervek ellenőrzés nélküli előkészítése során keletkezhetnek.

Az utóbbi három évben a pártban és a társadalomban egyre jobban megértették, milyen átfogó, fontos szerepe van az iskolaügynek, mint a gazdasági és szociális fejlődés, a szellemi megújulás egyik alapvető tényezőjének. Kritikusan értékeltük a helyzetet ezen a területen is, és kidolgoztuk az alapvető változások programját az oktatásügyben és a nevelésben.

További jelentős eszközöket fordítunk erre a területre. Jelentős mértékben bővítjük a számítógépek bevezetését az oktatásban. Emeltük a tanítók fizetését.

Természetesen nagyok az oktatásra és a tudományra fordított kiadások, de összehasonlíthatatlanul többe kerülne, ha lemaradnának. Az oktatás, a tudományos kutatás, az általános és a szakmai kulturáltság magas foka nélkül nem lehet elérni az átalakítás céljait. Létre kelt- hozni minden feltételt ahhoz, hogy a szovjet emberek új nemzedékei, amelyek belépnek a gazdasági és politikai életbe, eszmeileg és erkölcsileg fejlettek legyenek, kiváló szakmai ismeretekkel rendelkezzenek, széles kulturális kitekintésük legyen, s képesek legyenek magukra vállalni a felelősséget az ország sorsáért.

Társadalmunk szocialista megújulásában hatalmas feladat hárul a szovjet kultúra dolgozóira. Az áprilisi plénumülés után a párt gyakorlati feladatává vált az alkotóerőknek az átalakítás platformján való konszolidálása. Napjainkban leszögezhetjük, hogy a kultúra irányításának adminisztratív módszerei, a művészek feletti bábáskodás és kioktatásuk már a múlté. A szellemi szférában fokozatosan kialakult a versenyszellem, a szabad alkotó keresés, amely a művésznek a szocialista társadalommal szembeni állampolgári felelősségtudatára épül.

A művészet magában foglalja a nemzedékek élő kapcsolatát és folytonosságát, hozzásegíti az embert, hogy tudatosítsa összetartozását saját népével, történelmével, a jövőt illető reményeivel, s hogy mindennemű gyakorlati tevékenység alapjául a magas erkölcsi eszmények szolgáljanak.

Publicisztikánkban, a művészi és tudományos írásokban terjedelmét, nyíltságát és szellemi gazdagságát tekintve példátlan vita bontakozott ki a szocializmus megújulásának útjairól, a történelemről és a jelenről. És ez jó dolog. A párt rendkívül nagyra értékeli az értelmiség hozzájárulását az átalakítás végrehajtásához. Üdvözöljük a tudomány, az iskolaügy és a kultúra képviselőinek aktivizálódását a társadalmi és politikai munkában. Új, alkotó felfedezéseket várunk tőlük, és mély fordulatot a gondolkodás és a szellemi élet minden területén. Ily módon tehát a kultúra terén zajló folyamatok egészében véve egészséges alapokon fejlődnek.

Azonban nem lennénk objektívek és bűnt követnénk el az igazság ellen, ha azt mondanánk, hogy ezek a folyamatok ellentétek, olyan veszteségek nélkül folytatódnak, amelyek esetenként túllépik a szocialista értékrend határait. Mind a társadalom egészében, mind pedig az értelmiség körében megnyilvánul a konzervativizmus, az újnak az elutasítása, az események értékelése során találkozni köny- nyelmúséggel, sót felelőtlenséggel is a fejlődésünk bonyolult problémáihoz való hozzáállásban. Esetenként, sajnos, tapasztaljuk, hogy egyes elvtársak az ország sorsa szempontjából ilyen fontos időszakban sem tudnak felhagyni az egymás elleni harccal, a csoportszenvedélyekkel, lemondani a személyes ambíciókról. Nem kevesen vannak azok, akik kelletlenül fogadják az alkotó keresést, és a növekvő sokszínűséget a szocialista művészet elveitől való elhajlásként értelmezik. Ez érthető, hiszen a sztereotípiákat, a monoton egyhangúságot, a szürkeséget túl sokáig állították be a haladás példájaként. Nem szoktunk még hozzá a vitához, a vélemények különbözőségéhez, a szabad versenyszellemhez. Nem szeretném a helyzetet dramatizálni, s ehhez nincsenek különösebb okok sem. Nem lenne azonban ésszerű, ha nem látnánk az ilyen jelenségeket és megkerülnénk őket.

Ha a tudomány, az iskolaügy és a kultúra terén a politika fő irányáról beszélünk az átalakítás időszakában, akkor a lenini elvekhez való visszatérésről, az emberek felé fordulásról, a nép szellemi gazdagításáról van szó. A párt abban látja a feladatát, hogy e humánus cél nevében fokozza erőfeszítéseit.

4. A nemzetközi kapcsolatok demokratizálása

A Szovjetunióban folyó átalakítás világjelentósé- gű tényező lett. A saját házunkban végbemenő alapvető változások új hozzáállást tettek szükségessé a nemzetközi ügyekben is.

A háború utáni szovjet külpolitika értékelésekor nem feledkezünk meg arról, hogy az imperializmus körülöttünk és szövetségeseink körül valóban rendkívüli helyzetet teremtett. A nyugati katonai tömb az USA-val az élen nyílt agresszivitást tanúsított a szocializmussal szemben. A háborús veszély számunkra állandóan ható tényező volt. Ez máig sem tűnt el. A Szovjetunió és szövetségesei egyszerűen nem tehetik meg, hogy ne reagáljanak erre, éppúgy, mint ahogy reagálniuk kellett a szocialista országok elleni céltudatos lélektani hadviselésre is.

Ha ennek ellenére a múlt tanulságait tekintjük, be kell ismernünk, hogy az adminisztratív-utasításos módszerek a külpolitikát sem kerülték el. Megtörtént, hogy nagyon fontos döntéseket is az embereknek csak egy szűk köre hagyott jóvá, kollektív és sokoldalú mérlegelés, elemzés nélkül, s esetenként a barátainkkal szükséges tanácskozás nélkül is. Ez vezetett ahhoz, hogy nem adekvát módon reagáltunk a nemzetközi eseményekre és más államok politikájára, ez a gyakorlat néha hibás döntéseket is eredményezett. Sajnos, nem vették mindig fontolóra, hogy ezért a népnek milyen árat kell fizetnie és mihez vezethetnek a cselekvés egyes variánsai.

A velünk és az egész szocialista világgal szembeni nukleáris kihívásra adott válaszként meg kellett teremteni a stratégiai egyensúlyt az USA-val. Ez megtörtént. Azonban hatalmas eszközöket és figyelmet fordítottunk az imperializmussal való konfrontáció katonai vonatkozására, s nem mindig használtuk ki a világban végbemenő lényeges változások eredményeként létrejött politikai lehetőségeket az állam biztonságának szavatolására, a népek közötti kölcsönös megértésre és a feszültség csökkentésére.

így hagytuk magunkat berántani a lázas fegyverkezésbe, aminek elkerülhetetlenül érződnie kellett országunk szociális és gazdasági fejlődésében, nemzetközi helyzetében.

Eközben a lázas fegyverkezés megközelítette a kritikus pontot. Ezzel összefüggésben a béke és a leszerelés érdekében végzett hagyományos politikai és társadalmi munkánk veszített meggyőző erejéből. Keményebben szólva: ha nem tettük volna magunkat túl ennek a fejlődésnek a logikáján, valóban a háborús konfrontáció küszöbére kerülhettünk volna.

Ezért vált szükségessé a külpolitikának nemcsak a tökéletesítése, hanem a lényeges megújítása is.

Ehhez pedig az új politikai gondolkodásmódra volt szükség. Ennek alapját a központi bizottság áprilisi plénumülése és a XXVII. pártkongresszus rakta le. Ezek dolgozták ki az átalakítás feltételei között végzett nemzetközi tevékenységünk filozófiai alapjait. Az új gondolkodásmód nem lezárt, nem befejezett doktrína.

Az új gondolkodásmód dialektikus, lehetővé teszi a politika állandó tökéletesítését és fejlesztését a valós élet alakulásával összhangban. Természetesen a mi szocialista választásunkkal, a lenini alapelvekkel összhangban.

A belpolitikai ügyekhez hasonlóan a szovjet vezetés a külpolitikában is Leninhez fordult, az ó tapasztalataihoz - minden téren, minden helyzetben realista alapokon kell eljárni. Csak az ilyen külpolitika szolgálhatja hatékonyan az átalakítást. Csak ebben az esetben lehet számolni azoknak a realista magatartásával, akik felé irányul. Csak így kapja meg azt a képességet, hogy elősegítheti a világ megmentését a fenyegető veszélytől.

Napjaink világának elemzése során méginkább tudatosítottuk, hogy a nemzetközi kapcsolatok - anélkül, hogy elvesztenék osztályjellegüket - egyre nyilvánvalóbban éppúgy valósulnak meg, mint a nemzetek közötti kapcsolatok. Elkönyvelhettük a nemzetek, nemzetiségek és a kialakulóban lévő új nemzeti alakulatok növekvő szerepét a világ ügyeiben. Ez pedig feltételezi, hogy a nemzetközi ügyekben az érdekek sokrétűségével kell számolni. Ezek tiszteletben tartása az új politikai gondolkodásmód jelentős eleme.

Korunkat a nukleáris veszély növekedése és más globális problémák kiéleződése, a mindinkább egységes és létező ellentéteivel együtt is kölcsönösen függő világunkban végbemenő folyamatok nagyfokú internacionalizálódása jellemzi. E kor pozícióiból igyekeztünk alaposan megérteni a proletár- osztályérdekek és az egyetemes emberi érdek kölcsönös összefüggéseit, amelyeket a marxizmus kezdetektől fogva rögzített. Ez vezetett el bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy az összemberi értékek évszázadunkban prioritást élveznek. Ez az új politikai gondolkodásmód magva.

Lehetővé tette számunkra jobban értékelni azt, hogy a jelenlegi nemzetközi kapcsolatok szempontjából milyen létfontosságúak az erkölcsi értékek, amelyeket a népek évszázadokon keresztül alakítottak ki, s amelyeket az emberiség nagy géniuszai általánosítottak és fogadtattak el.

A világ lényeges változásainak elemzése során felszámolunk számos olyan sztereotípiát, amely korlátozta lehetőségeinket, és bizonyos fokig ürügyet szolgáltatott azoknak, akik valódi szándékaink elferdítésével foglalkoztak.

Nagy szerepet játszott az a tény, hogy széles körű kontaktusokat építettünk ki más országok képviselőivel - az állam- és kormányfőktől kezdve

egészen az egyszerű állampolgárokig, a tudományos és kulturális élet közismert személyiségeivel, kiváló írókkal, politikai pártok, társadalmi szervezetek és mozgalmak vezetőivel és küldöttségeivel, szakszervezeti és szociáldemokrata vezetőkkel, egyházi személyiségekkel és képviselőkkel.

A közvetlen kapcsolatok ilyen gazdagsága mintha újból „felfedezné“ a Szovjetuniót a külvilág számára. S mi ismét lehetőséget kaptunk, hogy jobban lássuk és értsük a környező világot, részt vegyünk problémáinak megvitatásában, a megoldások keresésében, hasznosítsuk a más kultúrákból és szellemi hagyományokból táplálkozó gondolatokat, ami megnyilvánult például az 1986-os delhi nyilatkozatban is. E kölcsönhatás segítségével könnyebb volt kölcsönös megértésre jutni olyan értékek jelentőségének a kérdésében is, mint amilyen a szabadság vagy a demokrácia.

Mindez dinamizmust adott a szovjet külpolitikának, s lehetővé tette egy sor kezdeményező javaslat előterjesztését.

Ilyen például az atomfegyverek 2000-ig történő fokozatos felszámolásának programja, az egyetemes biztonság rendszere, a választás szabadsága, az érdekek egyensúlya, az „európai ház“, az ázsiai és csendes-óceáni kapcsolatok átalakítása, az elégséges védelem elve és a támadásról való lemondás doktrínája, a fegyverzet csökkentése, mint a nemzeti és regionális biztonság szilárdításának útja, az idegen területeken levő csapatok kivonása és a támaszpontok felszámolása, a bizalmat szolgáló intézkedések, a nemzetközi gazdasági biztonság, a tudomány szaktekintélyeinek bevonása a világpolitikába.

Államközi vonalon kapcsolataink alapjává a párbeszéd vált, a leszerelés terén pedig az alapos, kölcsönös ellenőrzésre való készség. Ez tette lehetővé, hogy a bizalmat kiterjesszük a megszokott világnézeti spektrum határain túlra. Még olyan befolyásos körökben is, amelyek ideológiailag számunkra nagyon távoliak, felfedeztük a kölcsönös megértés, az együttélés és együttműködés iránti hajlandóság nem kis potenciálját.

Őszinte és nyílt felhívásunk a közös gondolkodásra és keresésre nagy visszhangot váltott ki a világban. A nyílt politika, az átalakítás „anyagi“ meggyőző erőt ad külpolitikai elképzeléseinknek és kezdeményezéseinknek.

Ez a megközelítés tette lehetővé a világpolitikában, s mindenekelőtt a leszerelés terén az olyan jelentős sikereket, mint Genf és Reykjavík volt, amelyek reálisan megkezdték a tárgyalások folyamatát és előrevetítették a washingtoni és moszkvai csúcstalálkozó sikerét. Ezáltal változik az egész nemzetközi helyzet.

Az új gondolkodásmóddal összefüggésben vizs- . gáltuk meg a szocializmus világában uralkodó helyzetet. Barátainkkal közösen igyekeztünk megtisztítani kapcsolataink internacionalista lényegét a múlt hordalékaitól. Felélénkültek a pártok és országok vezetőinek személyes kapcsolatai, ezek gyümölcsözővé és operatívvá váltak, Tökéletesedik a szocialista közösség külpolitikájának koordinálása.

A világszocializmus bonyolult fordulatot hozó időszakot él át. A szocialista országok haladása az új csúcsok felé, potenciáljaik érvényesülése nemzeti és nemzetközi viszonylatban növeli a szocializmus tekintélyét és szerepét a világfejlődésben.

Az új gondolkodásmódban kulcsfontosságú szerepet játszik a választás szabadságának koncepciója. Meggyőződésünk, hogy ez az alapelv univerzális jelleggel bír a nemzetközi kapcsolatokban akkor, amikor a civilizáció túlélése vált a fő, világméretű problémává.

E koncepció alapja a világ példátlan és növekvő sokarcúsága. Tanúi vagyunk annak a jelenségnek, amikor emberek milliói aktívan bekapcsolódnak a világtörténelembe. Ezek a milliók évszázadokon keresztül kívülállók voltak. Teljesen új feltételek között milliárdok lépnek az önálló történelmi alkotó tevékenység színterére. S a nemzeti öntudat általános erősödésének légkörében még kimondják szavukat a saját fejlődési út megválasztása során.

S ebben a helyzetben rájuk erőszakolni - bármilyen eszközökkel, a katonai módszerekről már nem is beszélve - a társadalmi rendszert, életmódot, politikát, az a korábbi évek veszélyes fegyvere. A szuverenitás, függetlenség, egyenjogúság, a be nem avatkozás a nemzetközi kapcsolatok általánosan elismert normáivá váltak, ez önmagában is a huszadik század jelentős vívmánya. Szembehelyezkedni a választás szabadságával az objektív történelmi fejlődéssel való szembehelyezkedést jelenti. Éppen ezért vált történelmileg túlhaladottá az erő politikája, annak minden megnyilvánulási formájában.

Röviden: szilárd meggyőződésünk, hogy az új gondolkodásmód és az erre épülő politika helyesen fejezi ki a mai világ időszerű szükségleteit és imperatívuszait. Elvetette a remény magvait, s utat nyitott az emberek tudatában a minőségi változások felé.

A fő kérdésre, amely a szovjet embereket a leginkább nyugtalanítja, és a három év munkája eredményeinek értékelésével kapcsolatos, vagyis arra, hogy sikerült-e elhárítani a háborús veszélyt, kijelenthetjük: igen, határozottan sikerült.

(Folytatás lapunk holnapi számában)