Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)
1988-06-20 / 143. szám, hétfő
Vaszilij Suksin sikereit, a szibériai író vitathatatlan tehetségén kívül, azzal is magyarázták, hogy közvetlenül Solohov és Leonov után, Jurij Bondarewel, Vaszilij Belovval és Valentyin Raszputyinnal együtt olyan összetett társadalmi problémákat vetett fel műveiben, amelyeket egészen a XXVII. pártkongresz- szusig nem sikerült kielégítően megoldani. „Az irodalom - mondta Mihail Gorbacsov 1987 februárjában - felkészítette a társadalmat a változásokra, nyugtalanította az emberek lelkiismeretét. Néhány publicista bátran fellépett azokért az eszmékért, amelyeket ma a gazdaságban Suksint, az figyelmesen olvassa írásait. “ Az igazi elismerést Suksin csak halála után kapta meg. Ha megértőbb lett volna a kritika, elképzelhető, hogy az író hamarabb teret adott volna sajátos humorának, a szatírának, fantáziája szárnyalásának. Próbálkozott volna talán a lélektani elemzéssel is. Sajnos nem így történt. Az utóbbi években sokan próbálták felállítani Suksin művészetének koncepcióját, többek között az angol John Dunlop professzor. Suksin népszerűségét fenomenálisnak nevezte. A professzor szerint a leglényegesebb Suksin írásaiban az, hogy „Az író tehetségesen rajzolja meg a modern szovjet élet minden oldalát, s ez egyben kulcs szokatlan népszerűsége magyarázatára.“ „Hozzá kell még ehhez tenni - folytatja John Dunlop - , hogy humor az erős lelki fájdalommal párosul. “ Suksin elbeszéléseinek hősei többnyire falusi emberek: traktorosok, sofőrök, favágók, kolhozelnökök vagy egyszerű kolhozparasztok. Ezek után következnek azok a szereplők, akik valamilyen oknál fogva elhagyták a falut és átköltöztek váBiztos emelkedés Játékfilmfesztivál Kari -Marx-Stadtban Idealizálás nélkül Vaszilij Suksin művei az újabb irodalomkritika tükrében és a kultúrában is párt és állami szinten oldunk meg. “ A. N. Ovcsarenko, szovjet irodalomtörténész szerint a hatvanas évek vége felé és a hetvenes évek elején Vaszilij Suksin is gyakran érintette müveiben a szovjet társadalom fájó pontjait, állandóan izgatva a közvéleményt. Mint író, először regényekkel próbálkozott Suksin (Ljubavínék, Jöttem, hogy szabadságot hozzak), majd az ismert elbeszélések következtek (Ott, messze; Vörös kányafa; Nézőpont; Harmadik kakasszóra) és végül a drámák (Energikus emberek; Reggelre magukhoz térnek). Bemutatkozó elbeszéléseit első kiadott könyve tartalmazza, amely a Molodaja Gvargyija kiadónál jelent meg 1963 nyarán. Ezután még további öt elbeszéléskötete jelent meg. Ovcsarenko szerint az első elbeszéléseiben és a Vörös kányafában nyilvánul meg legjobban Suksin kivételes írói tehetsége, amely korai halála miatt nem bontakozhatott ki teljes mértékben. A leglényegesebbet Valentyin Raszputyin mondta Suksinról. A te fiad Oroszország, a mi forró barátunk című tanulságos, elgondolkodtató cikkében a következőket olvashatjuk: „ Valamilyen nehéz, csillapíthatatlan bűnt érzek Suksin előtt, szégyent, amely be nem tartott ígérethez hasonlítható. Valamit nem tettünk meg Suksin után, valami elkerülhetetlenül fontosat. Nem támogattuk ót abban, amiért harcolt. Hírneve tíz évvel halála után nemhogy csökkent volna, de megnőtt, újabb és újabb nemzedékek olvassák műveit. Azok, akik azt állították, hogy Suksin népszerűsége korai halálával és az orosz lélek szívfájdalmát kifejező írásaival magyarázható, át kell, hogy értékeljék nézeteiket. A lényeg nyilván máshol keresendő. “ Raszputyin nem félt a szemrehányásoktól, hogy túloz és cikke befejező részében kijelentette: „Az utóbbi tíz évben nem volt még egy olyan művész nálunk, aki ilyen határozottan, kíméletlenül tört be az emberi lélekbe és megpróbálta megállapítani, milyen is az valójában, milyen kísértésbe esett vagy ellenkezőleg: mi segített neki abban, hogy kiállja a megpróbáltatásokat és tiszta maradhasson. " Ha elolvassuk mindazt, amit Suksin írt, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy tehetsége nem bontakozott ki teljesen, s gátolták ezt az írói fejlődésében megmutatkozó belső ellentétek is. Nagy hibát vétett a kritika is. Különös, egyedi írói stílusát ugyanis a kritikusok fedezték fel legutoljára. Az a cikk, amelyik legjobban megbántotta az írót, közvetlenül halála előtt jelent meg a Novij Mir hasábjain I. Szolovjeva és V. Sitova tollából. Az említett szerzők nem találtak Suksin művei között semmi értékeset, csupán hozzávetőlegességet, tanulmányszerűséget, utánzást és anekdotákat tudtak felfedezni írásaiban. Hasonló cikkeket olvasva önkéntelenül is L. Anyinszkij szavai jutnak eszünkbe: „Aki meg akarja érteni rosba. Ebben a környezetben az író rávilágít annak az embernek a drámájára, aki nem tudja utolérni a haladást, mint Vladimír Čerevka ismert szlovák kritikus is megállapította. Suksin ráirányítja figyelmét a hősök lelkének feltárására is, azok erkölcsi tisztaságának megjelenítésére. Az írót lelkesíti a hősök jellemének különbözősége. A lengyel Miesiecznik literacki irodalmi folyóirat kerekasztal-beszél- getésén Edeard Pawliak így jellemezte Suksin hőseit: „Suksin megismételhetetlen jellemű hősöket alkotott. Sofőréi, ácsai, traktorosai »tréfacsinálók«, akik kinevetnek mindenkit, és mindent - ezek az emberek első látásra faragatlanok, sőt primitíveknek tűnnek, ám lelkűk mélyén gazdag érzelmi világot takarnak. Platonov hőseihez hasonlóan boldogok akarnak lenni, és a világot is boldoggá akarják tenni. A boldogság azonban, mint valami angolna, állandóan kicsúszik e hősök keze közül. Ebből ered a Suksin regényeiben és filmjeiben egyaránt gyakran előforduló tragikum. “ Ezek után csak első hallásra tűnik váratlannak L. Robert-Schuman á\\\- tása, miszerint a Suksin által leírt jellemekben található valami az antik hősök tulajdonságaiból: „Hősei egyidejűleg Aiaszhoz hasonlóan egyszerűek és harciasak, mint Achillesz, ugyanakkor van bennünk valami különös, közös vonás - az eredendő jóság, ami annyira jellemző Suksinra és az ő szibériai világára. Suksin sokoldalúan ismerte korának falusi életét. A rossz embereket rosszaknak mutatta, a jókat jóknak írta le. Ez az egyenesség nem gyengíti stílusának líraiságát, ellenkezőleg megérteti korunk orosz falujának életéből a leglényegesebb vonást, amit egy elbeszélésének a címében fejezett ki: Világos lelkek. „Vaszilij Suksin művészetére az jellemző - írja Ondrej Marušiak szlovák irodalomkritikus hogy realista módon alkotja képeit, minden idealizálás nélkül. “ Az egyszerű ember maximális megbecsülése, kimondani annak gondolatait, megismételhetetlen érzéseit - ez az ami Vaszilij Suksin művészi hitvallásának a lényege. „Legyetek jobbak, figyelmesebbek egymás iránt, ne veszítsétek el telketeket az egyre gyorsuló életben - hirdette állandóan. Kérdések ön- magamnak című írásában még hozzátette: „Nem tudom elképzelni a kommunizmust jó emberek nélkül, nem hiszek ilyen kommunizmusban és nem akarok ilyet." Suksin nemcsak íróként, de rendezőként, sőt színészként is feledhetetlent, sajátos művészi értéket alkotott. Az utolsó vele készült riportban a következőket mondotta: „Sok minden nem világos előttem. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy a filmművészet és az irodalom sok egy művésznek, zavarják egymást, rontják az alkotás értékét. Ha irodalommal foglalkozol, egész életedet áldozt erre! ‘' A. N. Ovcsarenko Két esztendő, harminc filmre rúgó terméséből tizenegy szerepelt a hivatalos versenyben Kari-Marx-Stadt- ban, az NDK 5. nemzeti játékfilmfesztiválján. A filmeket - titkos szavazással - az NDK Film- és Tévéművészeti Szövetségének kétszázötven főnyi tagsága választotta ki. Természetesen a versenybe nem került filmek is közönség elé kerültek: információs vetítések sorozatán mutatták be őket. nelmi és politikai eseményeket is, így a kép több, mint egy ember sorsa, egy extrém példán keres7tüi megmutatott, végigvezetett „német sors“ lesz. A közönség másik kedvence és a közönségdíj nyertese a fesztivál második legérdekesebb filmje, az 1988-as Berlinálé hivatalos NDK- versenyfilmje, Lothar Warneke Egyesek a mások terhét viselik című alkotása lett. 1950 végén, egy evanFallada - az utolsó fejezet - Joachim Latsch és Jörg Gudzuhn, a film címszereplője A fesztivált jelentős hazai és nemzetközi érdeklődés előzte meg. Az NDK filmgyártása ugyanis pillanatnyilag átmeneti szakaszhoz érkezett: az egy évtizede még többségükben dogmatikus, sematikus, életidegen alkotásoktól (amelyek mellett már akkor is születtek remekművek) egyre inkább közeledik az igazi problémákat, a valódi élet konfliktusait bemutató alkotások készítéséhez és egyre több olyan - korábban tabuként kezelt - téma kerül vászonra, amely a korábbi időszakokban egyszerűen elképzelhetetlen lett volna. Egy-egy kiugróan nagy film után (Solo Sunny, Az asz- szony és az idegen, stb.) az idén először jelentkezett meggyőzően nagy számban az érdekes és „érzékeny" témákat érintő filmek sora, és ezzel egyidőben lényegesen öntu- datosabbak, magabiztosabbak, szabadabb gondolkodásúak lettek az NDK játékfilmrendezői is. Mindez együtt teljesen új légkört teremtett Karl-Marx-Stadtban: a közönségviták szókimondóbbak keményebbek, a fesztivál amúgy is kellemes hangulata minden korábbinál jobb lett. A hivatalos versenyt voltaképpen öt film uralta. Közülük a legnagyobb hazai és nemzetközi érdeklődésre egy világpremier, Ronald Gráf Falla- da - az utolsó fejezet című filmje tarthatott számot, mely Hans Falla- da, a nagy író (Mi lesz veled, emberke? Halálodra magad maradsz, Az iszákos, Napló, stb.) életének utolsó évtizedét (1937-47) idézte fel. A címszerepet Jörg Gudzuhn (később a legjobb férfialakítás díját nyerte, egyébként ez a film kapta a fesztivál nagydíját) játssza bravúrosan. A Fallada - az utolsó fejezet megdöbbentő realizmussal kelti életre az alkohol és morfium-má- morba menekülő, politikailag közömbös író furcsa „küzdelmét“ őt mindenáron körüludvarolni és megnyerni szándékozó hitleri harmadik birodalom propagandafőnökeivel. A történet két nagy tételre oszlik: az író extrém jelenségekkel kísért védekezése a nácikkal szemben - az író és a felszabadult világ konfliktusa. Fallada ugyanis a felszabadulás után sem tudta levetkezni politikai közömbösségét. Gráf és a színészgárda nagy érdeme, hogy az egyéni élet mikrokozmoszába leszorított történetben maradéktalanul és meggyőzően tudja felidézni a nagy törtégélikus vikárius és egy komisszár egy tüdőszanatóriumban közös szobába kerül. Kettejük sajátos kapcsolata, számos meglepő fordulaton át, a barátságig mélyül. - A film a türelem és kölcsönös megértés ragyogóan végigvezetett drámája. Warneke legnagyobb érdeme, hogy a voltaképpeni tézis-drámából látványos jelenetekben bővelkedő, optikailag magával ragadó, olykor lenyűgöző, játékelemekben gazdag és szórakoztató filmet tudott formálni, miben nagy segítségére volt két ragyogó színész: Jörg Pose és Manfred Möck, mindketten a Berlinálé szí- nész-díjának is nyertesei. A filmet valamennyi szocialista ország megvásárolta. Élményszerű alkotás révén lett marandandó film Siegfried Kühn Gyermekkor című alkotása, mely számos önéletrajzi elemmel tarkítva, egy náci időkben emberileg csodálatosan helytálló, színes egyéniségű nagymamának állít felejthetetlen emléket. Carmen Maja Antoni nemzetközi méretekben is nagyformátumú alakítása méltán nyerte el a legjobb női szerepformálásért járó rangos díjat. A film egy tízéves kisfiú szemével mutatja és láttatja az eseményeket és gyönyörű fényképezésével, őszinte emberségével nyeri meg a nézőket. A rendezés díját Heiner Carow nyerte, 1968-ban forgatott filmjével, a Jönnek az oroszok-kai. A film Konrad Wolf Tizenkilenc éves voltam című művével rokon tematikájú. Míg Wolf filmjében a felszabadítást, egy, a szovjet csapatokkal érkező fiatal német szemével látjuk, addig Carow alkotásában ugyanezt, egy fasiszta katonává sorozott, fiatal kisvárosi gyerek szemével értjük meg. A film fontos állomás Carow pályáján, de ma már mindenféle szempontból meghaladott, nem is igazán jó film, talán jobb lett volna, ha továbbra is dobozban marad. Voltak azonban, akik vitatkoztak ezzel a véleménnyel, de még ezek is elismerték, hogy az NDK filmművészetének jövő felé vezető útján, ennek a filmnek ma már nincs érdemi jelentősége. Az ötödik film, Rainer Simon, Az asszony és az idegen rendezőjének új alkotása, a Wenglerés fiaivolt. Ez a film 1871-től 1945-ig, hetvennégy éven át egy munkáscsalád történetét mutatja be az unokáig. Nagyszerű fényképezés, mesteri színészvezetés, kitűnően megírt történet jellemzi a meglehetősen epikus tempójú alkotást, mely egy „német munkássorsot“ ábrázol. A film értékei ellenére a vállalkozás túl nagy falat egyetlen alkotásnak, sokan úgy vélték: a történetből tizenhárom részes tévésorozatot kellett volna készíteni. Ez valószínűleg igaz is, ennek ellenére mindez semmit sem von le a film értékéből, melynek fontos eleme Avar István kitűnő vendégjátéka egy gyártulajdonos szerepében. A Wengler és fiai a fesztivál egyik legjobban, legprofibban elkészített alkotása volt. Röviden egy mai tárgyú filmről, Erwin Stranka egy rádiójáték nyomán készült Liane című alkotásáról a fesztivál talán legfigyelemre méltóbb, napjainkban játszódó produkciójáról. Egy elektronikai üzem jól képzett, tehetséges munkásnője, Liane egy nap monoton, érdektelen munkára kap beosztást. Miért éppen én? - kérdezi és ebből kerekedik ki a mai korszerű ipari munka teljes problematikája. A film igazi értéke Arianne Borach, a címszereplő ragyogó alakítása. összefoglalva: az összbenyomások rendkívül kedvezőek. Az NDK játékfilm-gyártása a biztos emelkedés jeleit mutatja és az elmúlt két év harminc filmjének ismeretében talán nem tévedek, ha úgy vélem, nincs már messze az az idő, amikor az NDK játékfilmjei állandó helyet vívnak ki maguknak Európa filmvilágának élvonalában. FENYVES GYÖRGY Újabb Picasso-kiállítás Párizsban Századunk legsokoldalúbb festőművészének a hagyatéka élénk érdeklődést vált ki majdnem másfél évtizeddel a halála után is (1973- ban hunyt el), bárhol kerül bemutatásra. Ez még Párizsra is vonatkozik, ahol pedig külön képtárat rendeztek be (Musée Picasso) műveinek egy részéből, tehát bármikor megtekinthető. Most ennek ellenére újabb tárlat nyílt meg a francia fővárosban. Picasso legérdekesebb és leghíresebb rajzait, akvarelljeit és pasztelljeit tartalmazza, közöttük 136 olyan művet, amely még sosem került a nagyközönség elé. Ismeretes, hogy a spanyol származású festőművész életében és egész munkásságában milyen nagy szerepet játszottak éppen a rajzok. Kora ifjúságától szinte haláláig először nagy vonalakban papírra vetette későbbi festményeinek, szobrainak és kerámiáinak vázlatait. Egyedül a párizsi Picasso Múzeumban több mint 1500 rajzot őriznek, s nagy részük nem csupán „helyszűke“ miatt van elzárva, de a károsodástól is védik. A mostani kiállításon az említett „soha nem látott“ anyagon kívül még 281 színpadi díszlet- és jelmezterv látható. A kiállításhoz egy katalógus is készült, amely a párizsi múzeum tulajdonában levő valamennyi - e műfajhoz tartozó - alkotást ismerteti, időrendi sorrendben. A vaskos kötet Michéle Richet gondos és szakszerű munkája, a kiállított anyagot pedig a „Picasso-irodalom“ másik jeles szakértője, Dominique Bozo állította össze. Ez az összegezés alapvető kalauznak tekinthető e zseniális festő egész életének és művészetének jobb megértéséhez. A múzeum azért helyezett nagy súlyt e minden eddiginél átfogóbb tárlatra, mert az egész anyag január végén New Yorkba kerül, ahol a Modern Művészetek Múzeuma életmű-kiállí- tást rendez, s ehhez szorosan hozzátartozik Picasso rajzművészete is. V. I. ÚJSZ 4 1988. VI.
